Az indiánkép változása Az apacs harcos című filmben

Hogyan jelennek meg az indiánok az amerikai mozikban? Milyen előzményei voltak Az apacs harcos című filmnek? Hogyan ábrázolják ebben a filmben az őslakosokat? Cikkünk ezekre a kérdésekre keresi a választ.

Az észak-amerikai mozgóképen a Kolumbusz Kristóf által indiánnak elkeresztelt, a mai indián polgárjogi mozgalmak által „első amerikainak” nevezett amerikai őslakosok ábrázolása – kis leegyszerűsítéssel – négy korszakra osztható, amelyeket John Ford Hatosfogat (1939) és Martin Scorsese Megfojtott virágok (2023) című filmjei kereteznek. Az 1910–40-es években az indiánok jórészt vagy passzív szereplők a mozgóképen – legfeljebb a „fehér hős” segítői –, vagy pedig kifejezetten ellenséges erőt képviselnek, és ez utóbbi minőségükben a fehér utazók hátráltatói. Az 1950–60-as években a civilizáció áldozataiként jelenítették meg őket, míg az 1970-es évektől elmozdult a fókusz az amerikai őslakosok saját történelmének, kultúrájának felfedezése felé, és végül eljutunk a Megfojtott virágokhoz, amelyet joggal nevezhetünk mérföldkőnek az amerikai történelem önkritikus szemléletében. Először mutatják be azt, hogy az őslakosok morális, gazdasági és fizikai elpusztítása nem a 19. században lezárt történet, hanem rejtettebb, aljasabb módszerekkel folytatódott a 20. században. Továbbá utalnak egy gazdaságilag sikeres (és e siker miatt irigyelt) őslakos közösségre, lebontva végleg a „vademberről” szőtt észak-amerikai és európai sztereotípiát.

Az amerikai társadalom – és általában a világ közvéleménye – mindig hajlamos volt homogenizálni a világ többi részének népeit. Az amerikai őslakosok sem maradtak ki ebből a folyamatból. Noha Észak-Amerikában 221 nyelv létezett kilenc önálló nyelvi csoportban, és életmód meg kultúra tekintetében jelentős különbségek voltak, illetve vannak a különböző népek között, a gyarmatosítók egyaránt „leindiánozták” a hegyvidéki apacsot, a kukoricatermelő mixtéket és az Amazonas-medence gyűjtögető, vadászó törzseit. Egy kalap alá venni az olajkitermelő, gazdag oszázst, a délnyugati apacs farmert vagy a New Yorkban lakó mohawk származású kispolgárt olyan, mintha valaki Európán kívülről a katolikus monacói kaszinótulajdonost, a református skót földművest és a párizsi értelmiségit egyformán – és esetleg alig leplezett lenéző hangsúllyal – „európaizná”, és nem figyelne az életmódot meghatározó helyi kulturális színekre.

Az amerikai filmesek hajlamosak voltak egységesen kezelni az „indián” figuráját, holott az európaiak részben annak köszönhették sikerüket a kontinens meghódítása során, hogy kihasználták az őslakosok hagyományos viszályait. Ez fordítva is így volt, csak ellenkező végeredménnyel: hosszú távon mindegyik őslakos nép vesztese lett a többszáz éves hódítási folyamatnak, csak ki előbb, kis később.

A 19. században számos indián hérosz élt, akiknek egy része felismerte, hogy csak az őslakosok valamilyen tartós szövetsége vethet gáthat a terjeszkedésnek. A saúni Tecumseh, a lakota Vörös Felhő, Fékevesztett Ló és Ülő Bika, a sájen Fekete Üst ma olyan tisztelt nevek az őslakos polgárjogi mozgalom számára, mint az 1848-as honvédsereg tábornokai a magyar emlékezetben. Ha ezt a párhuzamot folytatjuk, akkor az egyik legutolsó ellenálló indián vezető, Geronimo joggal tekinthető lenne akár az őslakos Rózsa Sándornak vagy Noszlopy Gáspárnak. Az arikava apacs népből származó felkelő négyszer került fegyveres konfliktusba az Egyesült Államokkal.

Az apacsok törzsszövetsége az 1860-as években három országgal került konfliktusba. A déli Konföderáció, az Unió és Mexikó egyszerre jelentették az ellenséget az apacsok számára. A leggyengébb félnek a Konföderáció bizonyult, hiszen a déli államszövetségnek minden katonát összpontosítani kellett az északi Unió elleni hadszíntérre. Mexikó ígéretes zsákmányt jelentett a harcias apacsok számára: a francia megszállás, a császárpárti-republikánus ellentét, majd a visszatérő belháborúk kellőképpen meggyengítették az országot. A polgárháború után megerősödő és terjeszkedő Egyesült Államok azonban veszélyes és kemény ellenfélnek bizonyult. A leghíresebb apacs harcos, a sokszor tévesen főnöknek nevezett Geronimo gyarapodó csapatával párhuzamos harcot vívott Mexikó és az Egyesült Államok ellen. Az apacsokkal folytatott háborúskodás 1876 és 1886 között érte el csúcspontját. A sziúk elleni harcokban bizonyított Nelson A. Miles tábornokot küldték a lázadó apacsok ellen. 1886-ban Geronimo megadta magát, és Floridába szállították, ahol bezárták Fort Marion erődjébe. De még akadt egy bátor, sőt vakmerő harcos, aki fölemelje a Geronimo által elejtett harci bárdot: Massai-nak hívták ezt a kalandos életű férfit. Itt kezdődik az 1954-ben Robert Aldrich által forgatott Az apacs harcos története.  

Massai az apacsok csirikava törzséből származott. 1847-ben született, a halálozási éve bizonytalan. Felderítőként szolgált az amerikai hadseregben, ám később csatlakozott az Egyesült Államok ellen lázadó Geronimo csapatához. Massai több alkalommal megszökött az amerikai fogságból. A film ábrázolja a Burt Lancaster által játszott apacs harcos leghíresebb szökését. Csellel, az őrök figyelmetlenségét kihasználva leugrott a vonatról, amely Geronimóval és a többi elfogott lázadóval együtt szállította Floridába. A szökevény keresztülgyalogolt fél Amerikán. Oklahomában találkozott egy cseroki farmerrel. Érdeklődésére a cseroki elmesélte, hogy az amerikai hadsereg deportálta a népét Oklahomába. Massai meglepetésére a cseroki a fehérek ruháját viselte, szép házban lakott, és kukoricát termesztett. Massai előbb megvetően visszautasítja a farmer segítségét, és „asszonynak” nevezi a cserokikat, amiért azok követik a fehérek életmódját, és portyázás helyett termeléssel szerzik be a javaikat. Massai nem tudhatja, hogy a cserokik már jóval a fehérek megérkezése előtt művelték a földet eredeti lakóhelyükön, az Appalache-hegység mellett. A cseroki elmondja, hogy Oklahomában a fehérek bölcsebbek lettek, és hagyják élni a cserokikat. Odaad egy zacskó vetőmagot az apacsnak, és azt mondja, ebben van a fehérek erejének és gazdagságának titka. Massai hitetlenkedik, de később, hazaérve a rezervátumba, maga is azt mondja Santos törzsfőnöknek, hogy szeretné rábírni az apacs fiatalokat a növénytermesztésre. Amikor Santos azzal érvel, hogy egyetlen apacs sem hagyná el ősei életmódját a földtúrásért, Massai azt vágja oda, hogy a harcosok nem szégyellik majd a növénytermesztést, ha Massai példát mutat nekik. Valójában a film apacs-képe, miszerint az apacsok nem ismerték a földművelést, hamis, mert Aldrich filmje portyázó harcosoknak akarja láttatni az apacsokat. Az apacsok is termesztettek kukoricát, babot, tököt, és kereskedtek Mexikóban, amikor éppen nem háborúztak a szomszédos országgal.

Santos lánya, Nalinle (Jean Peters) szerelmes a férfiba, ám neki az amerikai hadsereg egy apacs közkatonája, Hondo (Charles Bronson) csapja a szelet. Santos föladja Massai-t az amerikai katonáknak. A szökevény azt hiszi, Nalinle is benne van apja árulásában, és bosszút esküszik mindkettőjük ellen. Hondo reménykedik, hogy Massai letartóztatásával végre nyert ügye van. A fiatal apacs katona a boldogság keresése mellett egyengetné a karrierjét is: arról álmodozik, hogy hamarosan előléptetik tizedessé. A szerelmi és politikai konfliktus által hevített ellentét adná, hogy Robert Aldrich rendező erősen fókuszáljon Massai és Hondo küzdelmére. Szerencsére Aldrich nem választja a könnyebbik utat, és a film nem tolódik el egy apacs kiadású Edmond Dantés-Mercédès-Fernand szerelmi és bosszú-háromszög irányába.

Massai megszökik, és magával hurcolja Nalinlét. Amikor rájön, hogy a lány igazából szereti, azért, hogy megóvja a vándorlás és üldöztetés fáradalmaitól, megpróbálja elűzni. Nalinle azonban makacs, és a férfi végül megenyhül a lány iránt. Massai házat épít, és kukoricát ültet. Az idill azonban nem tart sokáig: az amerikai hadsereg – jórészt indián – katonái megérkeznek. A katonák körbeveszik a kukoricást, és Massai kis híján megöli az amerikai felderítőt, amikor meghallja a házból újszülött gyermeke sírását. A film kissé szentimentálisan azzal ér véget, hogy Massai, a bosszúról lemondva, hazatér, míg a felderítő és a tábornok, akik tisztelettel nézik a távolodó apacs harcost, hitetlenkednek a dús kukoricás láttán („egyetlen apacs sem tett még ilyet”, „bárcsak a társai is láthatnák”), és keseregnek azon, hogy „ez volt életünk nagy háborúja”: a Nyugat meghódításának „hőskölteménye” véget ért, egy szakasz az Egyesült Államok történetében lezárult.

A szájbarágós, hamis nacionalista szentimentalizmusba hajló finálé ellenére nincs biztos adat arról, hogy a valódi Massai megbékélt volna az Egyesült Államokkal. Feleségétől hat gyermeke született, majd valamennyien eltűntek a világ szeme elől. Egyesek látni vélték Massai-t Mexikóban, és azt mesélték, hogy csatlakozott a Sierra Madre hegyei között bujdosó utolsó apacs szegénylegényekhez, akik le-lecsaptak az utazókra, és portyázásból szerezték élelmüket és ruházatukat. Mások szerint családjával együtt hazafelé tartott, az apacs rezervátum területére, amikor Új-Mexikó területén egy fehér banda megtámadta és megölte. Akármi lett a sorsa, az apacs fiatalok regéket meséltek róla a tűz körül, és híre a dalokkal szerte terjedt az amerikai–mexikói határvidék mentén és a Sziklás-hegységben.

A filmben az amerikai hadsereg oldalán három csoport van jelen: a fehérek zsoldjába állt indiánok, az afroamerikaiak és a fehérek. Ami az első csoportot, és az azt reprezentáló Hondót illeti, számukra a katonáskodás kiemelkedés a nélkülözésből. Massai a filmben több apacs katonát öl meg, mint fehéret. Bár könnyű lenne mai terminológiával és a mából visszanézve egyszerű kollaboránsnak tekinteni őket, a valóság bonyolultabb. Az apacs fiatalok jó részének nincs más választása, mint a földművelés a sziklás tájon, az útépítés, vagy a szolgálat az amerikai hadseregben. Ebben a helyzetben a hadsereg tisztjei úgy gondolták, hogy módot adnak az éhezéstől fenyegetett, nem mellesleg a régebbi ellenség, Mexikó iránt ellenszenvet érző apacs fiataloknak a harcos erények megőrzésére és az aktivitás levezetésére, igaz, a korábbinál regulárisabb és ellenőrzöttebb formában. Azzal számoltak, hogy az apacsok a katonai hivatást hasonlónak érzik a régi vadászó, portyázó életformához. Az apacsok legalább ilyen módon, a kék uniformisban harcolhattak a „zöld”, azaz „sárga”, sivatagos határvidéken a mindenfajta – észak-amerikai, mexikói és indián – banditák ellen, akiknek jó része szegénylegény és dezertőr volt. A katonai szolgálattól nemcsak egyéni előmenetelt és zsoldot remélnek (például Hondo úgy beszél a legalacsonyabb rendfokozatot jelentő tizedességről, mintha az legalábbis tiszt lenne), hanem népük számára jobb bánásmódot.

Aldrich filmje nem próbál kreálni valamiféle utólagos indián-afroamerikai szövetséget. Az a néhány afroamerikai katona, aki megjelenik, ugyanúgy részt vesz az apacsok deportálásában. Annyi a különbség, hogy míg a fehér katonák közömbösen viszonyulnak az indiánokhoz, a feketék barátságosan megpróbálják megnyugtatni őket, mondván, hogy Florida sem rosszabb hely, mint a sivatagos Arizona és Új-Mexikó. Egy fekete katona figyelmetlenségének köszönhető Massai szökése.

Massai története már elmozdulást jelentett az indián mint „arctalan, kegyetlen ellenség” ábrázolása felől egy érzékenyebb, individualistább indiánkép irányába. Amerikai nézőpontból Massai nemcsak egyszerű ellenség, hanem okos, bátor és igazságszerető ellenfél. Nem válik a filmben az amerikaiak barátjává (ellentétben riválisával, Hondóval), de az alkotás nyitva hagyja sorsát, hogy megbékél-e az Egyesült Államokkal. A film annyiban kolonizáló szemléletű, hogy a tudatlannak és harciasnak bemutatott apacs megtérését, bölcs földművessé válását jelenítette meg, holott a földművelés létezett az apacsok körében a fehérek megérkezése előtt. Massai vonásaiban felismerhetjük a „nemes vadember” európai toposzát, és a film kicsengése, hogy az utolsó ellenálló is kénytelen átvenni a fehérek civilizációját, legalábbis, ha egyenrangú akar lenni a fehérekkel. De a film egyúttal az apacs nép túlélését is mutatja, amit Massai gyermekének születése jelképez.

Paár Ádám

Szakirodalom:

Berkes Ildikó: A western. Bp., 1986, Gondolat Kiadó

Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak-Amerika történetében (XVII-XIX. század). Bp., 2001, Helikon Kiadó.

Hahner Péter: A Vadnyugat. 20 hős, 20 talány. Bp., 2012, Animus Kiadó.

Ezt olvastad?

Falkavadászat Erzsébet királynéval

A falkavadászat nem más, mint hajtás lóháton, kutyák segítségével leginkább róka, ritkább esetben szarvas vagy nyúl után. A rókavadászat az

X