Charles de Gaulle és a „tisztogatások”

A Franciaország felszabadulása utáni tisztogatások azokat a személyeket érintették, akik a német megszállás idején együttműködtek a nácikkal. Mielőtt megalakultak volna a törvényszékek, az ellenállók és a lakosság önkényesen leszámoltak az általuk kollaboránsoknak tekintett személyekkel. Ezeknek a bosszú vezérelte cselekedeteknek többféle elnevezésük volt: „törvényen kívüli”, „vad”, „spontán” tisztogatás. A törvényes tisztogatások 1944-től kezdődtek meg. Jelen cikkben Charles de Gaulle szerepét és véleményét tekintjük át a megtorlásokat illetően.

Párizs felszabadulásának napján, 1944. augusztus 25-én a városház előtti téren Charles de Gaulle tábornok beszédet mondott, amelyben ezek a híressé vált mondatok hangzottak el: „Párizst meggyalázták! Párizst megsemmisítették. Párizs mártírrá vált! De Párizs felszabadult! Felszabadította magát, felszabadították az emberek a francia hadsereg támogatásával, egész Franciaország támogatásával és segítségével, Franciaország harcol, az egyetlen Franciaország, az igazi Franciaország, az örökkévaló Franciaország!” Másnap pedig a l’Arc de Triomphe-nál az ismeretlen katona emlékének adózott. A párizsiak tömege vette körül. A Háborús emlékiratokban ezt írja a tábornok:

„Meggyújtom a lángot. 1940. június 14-e óta csak a megszállók jelenlétében lehetett fellobbantani. Aztán mögöttem marad a Diadalív és a Sánc. Az ünnepség résztvevői utat nyitnak. Előttem a Champs-Elysées! Ó! akár a tenger! Végeláthatatlan sokaság az úttest mindkét oldalán. Vagy kétmillió ember. A háztetők is feketéllenek az emberektől. Az ablakokban zászlók, és létrákon, zászlórudakon. lámpákon fürtökben kapaszkodnak az emberek. Ameddig a tekintetem ellát, eleven, hullámzó tömeg-óceán a napütésben, és fölötte leng a háromszínű lobogó.”[1]

Az ideiglenes kormányfő ezután a rue de Rivolin végighaladva a városházán beszédet mond, majd a Notre-Dame katedrálisban egy misén vesz részt. Ám az euforikus napok után a franciák nyomasztó gazdasági helyzetük miatt egyre inkább elégedetlenek. A tábornok fanyar humorral jellemzi az ország állapotát a felszabadulás után: „Azelőtt a franciák boldogtalanok voltak, most elégedetlenek, ez már haladás.” Ebben a történelmi szituációban zajlottak le a tisztogatásnak (épuration) nevezett törvénytelen és törvényes eljárások, amelyeknek rengeteg ártatlan áldozata is volt. A történészek szerint a tisztogatás több véráldozatot kívánt, mint az 1789-es forradalom. 1944. október 14-én de Gaulle egy rádióbeszédben azt mondta, hogy a németekkel együttműködők csoportja csupán „egy maroknyi nyomorult és méltatlan egyén” volt, „akiket az Állam megbüntet.” A tisztogatásnak, ami „szükséges Franciaország egészséges alapokon történő újjáépítéséhez”, gyorsnak és célratörőnek kell lennie. Öt évvel később kiderült, hogy Charles de Gaulle becslése messze elmaradt a valóságtól. A tisztogatás összességében mintegy 350.000 embert érintett és egyetlen társadalmi réteg sem volt mentes a megtorlásoktól. A tábornok számára valóságos dilemma volt, hogy ki kell-e végezni a kollaboránsokat. A Háborús emlékiratokban felháborodva szól az illegális tisztogatásokról és számokat is közöl a hozzá benyújtott kegyelmi kérvényekről: „Semmi a világon nem tűnt számomra olyan elszomorítónak, mint a gyilkosságoknak, kínzásoknak, feljelentéseknek, árulásra való felbujtásoknak az a kirakata, amely a szemem elé tárult. Nyugodt lelkiismerettel állítom, hogy körülbelül száz esettől eltekintve valamennyi halálra ítélt rászolgált a kivégzésre. Mégis, a halálra ítéltek közül 1303 személynek kegyelmet adtam, életfogytiglanra változtatva valamennyi nőnek, majdnem minden bányásznak, továbbá azon férfiak többségének halálbüntetését, akik határozott parancsra cselekedtek, s akik a parancs megtagadásáért az életüket kockáztatták volna. 768 kegyelmi kérvényt el kellett utasítanom. Olyan esetek voltak ezek, amikor az illetők saját kezdeményezésű egyéni akcióikkal más franciák halálát okozták, vagy közvetlenül az ellenséget szolgálták.”[2]

A két legjelentősebb politikai per

A háborús bűnösök politikai perei közül a legnagyobb figyelmet Philippe Pétainé és Pierre Lavalé váltotta ki. Mindkettő a Legfelsőbb Bíróság előtt zajlott le. Az elsőre 1945. július 23. és augusztus 15., a másodikra 1945. október 4-9. között került sor. Pétain marsall ítélethozatalára mintegy hétórás vita után került sor. Az ítélet kimondja, hogy a bíróság „halálra, a nemzet megvetésére és javainak elkobzására ítéli.” Az ítélet azt is tartalmazza, hogy a bíróság javasolja, hogy a vádlott magas korára való tekintettel a halálbüntetést ne hajtsák végre. Pétain marsallnak a bíróság felrótta a német megszállókkal való együttműködést, ami „hozzájárult a német háborús gépezet működtetéséhez”, nevezetesen a kötelező munkaszolgálat (STO) kötelezővé tételét, amelynek révén Franciaország a harmadik legnagyobb munkaerőforrása lett a náci rezsim számára. További súlyos vádpont volt a Vichy-kormány aktív részvétele a zsidók deportálásában.

Pierre Laval, a Vichy-kormány miniszterelnöke, Pétain mellett a Vichy-rezsim legfontosabb döntéshozója, arra a vádra, hogy része volt a zsidók deportálásában, azt válaszolta, hogy nem tudott a koncentrációs táborokról, és hogy a németek azt mondták neki, hogy a zsidókat Lengyelországba viszik, ahol egy zsidó államot alapítanak, és azt állította, hogy mindenben hazáját szolgálta. A tények súlya alatt azonban a bíróság golyó általi halálra ítélte.

De Gaulle a Háborús emlékiratokban természetesen mindkét esetről részletesen szól. Annak ellenére, hogy Pétaint háborús bűnösnek tekintette, egyfajta szimpátiát érzett iránta, aminek személyes ismeretségük volt az alapja. Pétain és de Gaulle először 1912-ben találkozott, amikor Pétain az Arras-i 33. ezred parancsnokaként a Saint-Cyr katonai iskolából éppen kikerült Charles de Gaulle-t fogadta be katonái közé. Pétain hamar felismerte de Gaulle különleges képességeit, az utóbbi pedig csodálta a később Verdunnél győztes katonatisztet. A tábornok nem értett egyet Pétain vádpontjaival: „Szerintem Pétainnek és kormányának fő bűne az volt, hogy Franciaország nevében az ellenséggel megkötötte az úgynevezett „fegyverszünetet”. (…) Éppen ezért bosszantott, hogy a Legfelső Bíróság, a parlamenti körök, az újságok, a parlamenti körök jelentős mértékben tartózkodtak a ’fegyverszünet’ megbélyegzéséről, viszont annál részletesebben pertraktálták a belőle folyó mellékes körülményeket.”[3] Ugyanakkor megnyugvással könyvelte el, hogy a bíróság nem javasolta az ítélet végrehajtását:

„Én a magam részéről már eleve elhatároztam, hogy mindenképpen aláírom a kegyelmi kérvényt. Azon kívül gondom volt megfelelő intézkedések megtételére avégett, hogy a Marsallt ne érhessék inzultusok. Közvetlenül az ítélethirdetés után, augusztus 15-én repülőgépen Te Portalct-be vitték. Később Yen szigetére szállították. Az volt a szándékom, hogy két évig őrizet alatt tartatom egy erődítmény falai között, utána pedig megengedem neki, hogy otthonában, Antibes közelében élje le hátralevő napjait.”[4]

Lavalt de Gaulle kategorikusan elítélte: „Laval eleinte úgy próbálta beállítani tevékenységét, hogy ez nem a Reich-hel való tudatos együttműködés volt, hanem államférfiúi csalafintaság, amely megalkudott a rosszal és mentette a menthetőt. (…) Taktikája azonban kudarcba fulladt.”[5] Laval ügyvédei a tábornoktól védencük perének újrafelvételét kérték, amit de Gaulle elutasított. Kivégzése előtt Laval lenyelt egy ciánkapszulát, de megmentették életét, majd Fresne börtöne mögött agyonlőtték.

Akinek De Gaulle nem tudott megbocsátani – Robert Brasillach

Az elutasított kérelmezők közül a legnagyobb vitát a tehetséges író, Robert Brasillach esete váltotta ki. Brasillach (1909–1945) az 1930-as évek elején a L’Étudiant français irodalmi krónikáját vezette, és a nacionalista, antiszemita L’Action française című napilapba is írt, egészen 1939-ig. 1937-ben a Je suis partout című hetilap főszerkesztője lett. A lap 1941-től a náci megszállás alatti elsőszámú kollaboráns és antiszemita fórumként működött. Brasillach a zsidóság elleni gyűlöletét, valamint a Harmadik Birodalom iránti csodálatát írta meg cikkeiben. Legfontosabb regénye, A hét szín, néhány szavazattal maradt le 1939-ben a legrangosabb francia irodalmi elismerésről, a Goncourt-díjról. A regényt manapság politikai okokból nem adják ki, nem fordították le magyar nyelvre sem. A regény célja a fasizmus különböző formáinak összehasonlítása és egy specifikusan francia fasizmus felvázolása. Brasillach pere 1945. május 19-én zajlott le, és mindössze hat óra eltelte után kimondták a halálos ítéletet anélkül, hogy egyetlen tanút meghallgattak volna. Marcel Reboul ügyész többek közt két sokkoló, antiszemita mondatot idézett a vádlottól: „A zsidókérdést mindenféle szentimentalizmus nélkül kell kezelni” és „az összes zsidótól meg kell szabadulni, és a gyerekeket sem kell kímélni.”

Brasillach kegyelmi kérvényét de Gaulle elutasította. Ezt annak ellenére tette, hogy olyan értelmiségiek írtak alá egy petíciót, mint François Mauriac, Jean Cocteau, Paul Valéry, Paul Claudel, Marcel Aymé, Roland Dorgelès, Jean Paulhan, Daniel Rops, Thierry Maulnier, Jean Anouilh és Jean-Louis Barrault. François Mauriac azt írta, hogy Brasillach nem volt „se bűnöző, se áruló”. Simone de Beauvoir, Albert Camus és Jean Paul Sartre más véleményen volt. A körülmények hatalmában Beauvoir leírja, hogy a tisztogatás éket vert a régi ellenállók közé, és azt is, hogy voltak, akik megbocsátást kértek, mint Mauriac, míg a kommunisták bosszúért lihegtek. Camus, Sartre és Beauvoir a középutat választották. „A bosszúállás hiábavaló, de azért bizonyos személyeknek nincsen helyük abban a világban, amelyet föl akarunk építeni” – írta Beauvoir.[6] Amikor más írókkal együtt Beauvoirt is felkérték, írja alá a petíciót Brasillach felmentése érdekében, megtagadta az aláírást: „Én semmiféle módon, semmilyen síkon nem voltam szolidáris Brasillach-kal; hányszor könnyeztem felháborodásomban cikkei olvastán! (…) Egyetlen pillanatig sem haboztam, a probléma fel sem merült.” Camus ugyanígy reagált: „Semmi közünk ezekhez” – mondotta. „A bírák majd döntenek; ez nem a mi dolgunk.”[7] Beauvoir arra is magyarázatot ad, miért szerepelt Camus neve a petíción: „Néhány nappal később Camus kissé zavartan vallotta meg, hogy bizonyos nyomásnak és érvelésnek engedve – melyet megmagyarázni nemigen tudott – végül is aláírt egy körözvényt, amellyel Brasillach kegyelmi kérvényét támogatják.”[8] Brasillach védőügyvédje, Jacques Isorni személyes meghallgatást kért Charles de Gaulle-tól. A találkozásról egy televíziós interjúban elmondta, hogy a tábornok szenvtelen arccal hallgatta végig, miközben szivarfüstjét az arcába fújta. Louis Jouvet, francia színész és rendező, akinek Egy komédiás feljegyzései címmel magyarul is megjelentek visszaemlékezései, feltette a kérdést de Gaulle-nak, mi volt az oka annak, hogy visszautasította Brasillach kegyelmi kérvényét. A tábornok azt válaszolta, hogy az egyik ok az volt, hogy látta Brasillach fényképét egy folyóirat címlapján náci egyenruhában. Valójában összetévesztette Jacques Doriot-val, a kommunistából fasisztává lett újságíróval. Egy másik vádja de Gaulle-nak Brasillach ellen az volt, hogy ez utóbbi többször követelte lapjában Georges Mandel, francia újságíró és ellenálló kivégzését, ami 1944. július 7-én meg is történt. A milicisták a fontainebleau-i erdőben agyonlőtték. De Gaulle kedvelte Mandelt, ezért nem tudta megbocsátani Brasillach uszítását ellene. A Háborús emlékiratokban az írók felelősségéről így ír: „Kiváltképpen az írók voltak azok, akiknek hivatásuk lévén az ember megismerése és kifejezése, elsősorban foglalkoztak a háborúval, amelyben elvek és szenvedélyek csaptak össze. El kell ismerni, hogy a többség, köztük a legnagyobbak, Franciaország mellé állt, néha nagyszerűen. De sajnos, voltak olyanok is, akik gondolataik és stílusuk egész erejével a másik tábort szolgálták. Most ezek ellen a felháborodás hulláma támadt fel. Annál is inkább, mivel a közvélemény nagyon jól látta, hogy az ilyen írók ékes szavú uszításai mekkora bűnök és mekkora bűnhődések felé sodorták a szegény hiszékenyeket. A különleges bíróságok több neves írót ítéltek halálra. Ha a vádlottak nem szolgálták közvetlenül és szenvedélyesen az ellenséget, elvi megfontolásból enyhítettem a büntetésüket. Ellenkező esetben − de csakis akkor − úgy éreztem, nem élhetek a kegyelmezés jogával.”[9]

Albert Camus kontra François Mauriac

1944. szeptember 9-én a Les Lettres Françaises című lap első számának első oldalán közölte „A francia írók kiáltványát” .

Ebben a kiáltványban az írók követelik „a gonosztevők és árulók igazságos megbüntetését”. A dokumentumot hatvanöt író, újságíró és kiadó írta alá. Az aláírók között volt François Mauriac, Albert Camus, Louis Aragon, Jean Paul Sartre, stb. Szeptember 4-én a Francia Írók Nemzeti Bizottsága (CNÉ) levélben hívta fel a kormány figyelmét arra a veszélyre, amit „egyes íróknak a megszállás alatti vétkeinek büntetlenül hagyása jelentene”. Tizenkét író és újságíró neve kerül fel a feketelistára azzal a váddal, hogy kollaboránsok voltak. Robert Brasillach, Louis-Ferdinand Céline, Jacques Chardonne, Alphonse de Châteaubriant, Pierre Drieu la Rochelle, Jean Giono, Marcel Jouhandeau, Charles Maurras, Henry de Montherlant, Paul Morand, Lucien Pemjean és André Thérive. Ez a lista később még számos névvel bővül. A Le Figaro 1944. szeptember 16-i számában a CNÉ elkötelezi magát, hogy tagjai egyetlen olyan újságban sem publikálnak, amelyek kollaboráns írók műveit közlik. A Combat hasábjain Camus egy „rövid, korlátolt idejű”, „jól végrehajtott” tisztogatást követelt, amelynek során kivégeznék a legbűnösebb kollaboránsokat. Ezzel szemben Mauriac azt gondolta, hogy egy ilyenfajta tisztogatás az igazságszolgáltatás paródiája lenne. Az érintett írók számára kegyelmet kért, mivel bűnösök voltak ugyan, de nem érdemeltek halálbüntetést. 1945 januárjában Camus csatlakozott Mauriac álláspontjához, majd később ő maga is azt írta, hogy a megbocsátás és nem a halálbüntetés lenne a helyes megoldás. Ám míg a két tekintélyes író eljutott eddig az álláspontig, mindkettő hosszú utat tett meg. Camus tudta, hogy az ország regenerálása érdekében végrehajtott tisztogatás olyanokat is érintett, aki nem érdemelték meg: „Az emberi igazságszolgáltatást választottuk annak borzalmas tökéletlenségeivel” − írja a Combat 1944. október 25-i vezércikkében, ugyanakkor követeli a kollaboránsok kivégzését: „Franciaország idegen testként hordoz magában egy kis számú embert, akik a múltban vesztét okozták és ma is azt teszik. Ezek az árulók és az igazságtalanság emberei. A problémát maga a létezésük okozza, ennélfogva el kell őket pusztítani.” Felidézi a tisztogatás keretében elsőként kivégzett író esetét. Emlékeztetőül: Georges Suarez (1890-1945) újságíró, író, a szélsőjobboldali Action française című lap munkatársa 1934-től németpárti volt, 1940-től a megszálló nácikkal kollaborált. 1945. november 9–én golyó által kivégezték. A katolikus író, Mauriac nem fogadta el a „tökéletlenséget”, amiről Camus beszélt. A Le Figaro október 13-i számában Forradalom és Forradalom címszó alatt azt írta, hogy a bűnösök és nem a gyanúsítottak megbüntetését kívánja. Novemberben pedig ezt mondta: „Nem vagyunk minden esetben a halálbüntetés ellen, de ami az ifjúságot illeti, minden esetben a kétségbeesés ítélkezése ellen vagyunk.” Mauriac nem szerette volna, ha ártatlanok vagy akár bűnösök is halálukkal fizessenek a tisztogatás miatt.

1945. január 5-én írt vezércikkében a Combat hasábjain Camus elismerte, hogy a tisztogatások nem érték el céljukat. Felsorolta a hibákat, amiket a hatóságok elkövettek: következetlenségek, tévedések. Konklúziójában ezt írta:

„Egy ország, amely elhibázza a tisztogatást, arra kárhoztatott, hogy újraéledését is elhibázza.”

A Maurac-Camus vita azzal zárult le, hogy az utóbbi csatlakozott idősebb írótársa véleményéhez. A Combat 1945. augusztus 3-i vezércikkében azt írta, hogy a tisztogatás gyűlöletessé vált számára. Három évvel később az íróknál ritka alázattal adott igazat Mauriacnak a Domonkos-rendi Latour-Maubourg kolostorban tartott előadása során: „Három évvel ezelőtt egy vita alakult ki köztem és egy önök közül való között (ez itt célzás Mauriac katolikus vallására), és nem is akármilyen vita. (…) François Mauriac némely túlzása ellenére állandóan gondolkodtam azon, amiket mondott. Ezen elmélkedések eredményeképpen elismertem magamban és itt nyilvánosan is elismerem, hogy alapjában véve, vitánk pontos témájában (a tisztogatásról van szó) M. Mauriacnak igaza volt velem szemben.”

Kopaszra nyírás „vízszintes kollaborálásért”

A nőket már jó előre figyelmeztették a francia ellenállók, hogy amennyiben eladják testüket a náciknak, büntetésük nem marad el. Újságukban a Défense de la France-ban 1941 júniusában ezt írták: „Kopaszra lesztek nyírva, ti franciáknak mondott nőstények, amennyiben a németeknek adjátok testeteket.” Párizs felszabadulása után a tömegek „vízszintes kollaborálással” vádolták a megszállókkal szexuális kapcsolatot létesítő nőket, és a nyílt utcán, városházák előtt kopaszra nyírták őket.

1943 és 1946 között 20.000 nőt nyírtak kopaszra. Ennek a büntetésnek a megszégyenítésen kívül általában nem volt következménye, mivel a nácikkal való szexuális kapcsolatuk nem befolyásolta a háború kimenetelét. Ám sokszor kitiltották a megbüntetett nőket a városból vagy a faluból, ahol megszégyenítették őket. Még olyanok is voltak, akik azt követelték, hogy fosszák meg őket választójoguktól. Az első jelentős számú kopaszra nyírásra 1944 júniusa és szeptembere között került sor. Ezek a cselekmények mindig a nyílt utcán, a tereken vagy a városházak udvarán történtek mindenki szemeláttára. A második nagy hullám a németek kapitulálása után, 1945-ben következett be és egészen az év végéig tartott. Az utolsó feljegyzett megszégyenítés 1946 februárjában történt meg Savoie-ban.

A történészek feljegyezték azoknak a szemtanúknak a vallomásait, akik megfigyeltek nőket nácik társaságában. Egy Yonne megyei gazda elmondta, hogy látta a falu tanítónőjét, aki francia nyelvleckét adott egy német tisztnek, akinek a térdén a tanítónő húga ült. Mindez egy cipőüzletben történt. Var megyében egy falusi varrónő azt vallotta, hogy látott három tanítónőt, akik az iskola udvarán fürdőruhában boroztak német tisztekkel. Egy Oise megyéből való favágó 1940-ben le is fényképezett egy asszonyt egy kocsma udvarán „olyan pózban, ami a nő rossz életére vallott”, ám a fotót akkor elrejtette, mert nem akart bajba kerülni. Később aztán nem találta meg képet. Jacky Tronel az Arkheia, revue d’Histoire című lap 2006/18. számában Az 1944-ben kopaszra nyírt nők (Les Tondues en 2944) címmel levéltári forrásokra, korabeli újságcikkekre, szemtanúk vallomásaira támaszkodva tárta fel a Dordogne megyében végrehajtott büntetések történetét. A kopaszra nyírt nőket egyéb módon is megjelölték. Homlokukra horogkeresztet, mellükre vagy más testrészükre „Kollabo” vagy „náci szajha” feliratot festettek. A magyar mozikban is nagy sikerrel játszott, Marguerite Duras forgatókönyvéből írt Szerelmem Hiroshima című film főszereplője egy kopaszra nyírt francia nő, a tisztogatás egyik áldozata, aki „a boldogságban és a szégyenben” lett egy német katona szeretője. Egy másik irodalmi alkotásban a magyar származású Vercors az ellenállás szimbólumává avat egy fiatal lányt, aki Duras hősnőjével szemben némasággal utasítja el egy német katonatiszt közeledését. Vercors 1942-ben megjelent A tenger csendje című kisregénye 1941-ben, a háború kellős közepén játszódik. Egy fiatal német tisztet, Werner Von Ebrennac-ot beszállásolják egy idős franciához és unokahúgához. A tél folyamán az udvarias tiszt a családi tűzhely mellett melegszik, és művészetről, irodalomról beszél házigazdáinak, akik egy szót sem szólnak az ellenség katonájához. Így fejezik ki hazafiságukat, ellenállásukat. Az ötven nyelvre lefordított remekmű eljutott Londonba Charles de Gaulle-hoz, aki azonnal elrendelte újranyomását, hogy minél többen elolvashassák a könyvet.

A kopaszra nyírásnál súlyosabb büntetéseket is kiszabtak a kollaboráns nőkre. 1946-ban Fresnes börtönében mintegy 6.000 elítélt nőt tartottak fogva. Közülük a legtöbben ellenállók feljelentése miatt, mások prostitúció vagy a náciknál vállalt munka, nemzetellenes kijelentéseik miatt kerültek börtönbe. A büntetés a fogságtól a kényszermunkán át a kivégzésig terjedt. A „tisztogatók” nem válogattak. Egyaránt lenyírták azoknak a nőknek a haját, akik nyereségvágyból vagy „szórakozásból” feküdtek le nácikkal és azokét, akiket igaz szerelem fűzött az ellenség katonájához. Ez utóbbi esetről beszélt 2002-ben a France Inter rádióadásában Daniem Mermet mikrofonja előtt az akkor 81 éves Madeleine nevű francia nő, aki elmondta, hogy a háború alatt, mint annyi más franciát, kötelező munkaszolgálatra (STO) akarták küldeni Németországba, ám lehetősége volt Aix-Les Bains-ben maradnia és egy szálloda éttermében dolgoznia. Ez utóbbit választotta. Később a szállodát a németek katonai kórházzá alakították át. Itt ismerkedett meg 1943-ban a Wehrmacht 23 éves német ápolójával, Siegfrieddel, akivel egymásba szerettek. Franciaország felszabadulása után egy időre elszakadtak egymástól. Madeleine-t kopaszra nyírták a Délkelet-Franciaországban lévő La Mur nevű településen a városháza előtt, nagyszámú bámészkodó jelenlétében, akik köveket hajigáltak a nő felé és „mocsok”, „nem szégyelled magad” szavakat kiabáltak. Madeleine úgy emlékszik vissza a megaláztatásra, mintha a vesztőhelyre vitték volna. 1949-ben Madeleine és Siegfried Münchenben egybekeltek és házastársként éltek együtt.

Akit Robert Capa tett világhírűvé − Simone Touseau

A fenti fényképet a magyar származású Robert Capa (eredeti nevén Friedmann Endre) készítette 1944. augusztus 16-án Chartres-ban, a rue du Cheval blanc-ban. A fotó már 1944. szeptember 4-én híressé vált a LIFE Magazine révén. Franciaországban csak az 1970-es 198o-as évektől vált ismertté, ám ekkor a tisztogatás ikonikus emlékévé lett. A képen egy homlokán megbélyegzett kopasz nő halad sietős léptekkel, karján egy kisgyerekkel. Körülötte gúnyosan nevető emberek, valamennyien őt nézve. A nőt Simone Touseau-nak hívták, 23 éves volt és a szomszédjai jelentették fel, amiért a nácik kezére adott öt embert, akik 1943-ban a BBC-t hallgatták. Az öt Mauthausenbe deportált közül csak hárman tértek vissza a felszabadulás után Franciaországba. Touseau 1943-ban együttműködött a Francia Néppárt nevű kollaboráns lappal. A fényképen az Erich Göz nevű náci katonától született gyermekét tartja karjában. Miután kopaszra nyírták, törvényesen is elítélték: két év tíz hónap börtönbüntetést kapott és tíz évre kimondták „állampolgári hűtlenségét.” 2023-ban megjelent Julie Héraclès Semmit sem tudnak rólam (Vous ne connaissez rien de moi) című regénye, címlapján Robert Capa fotójával. Az írónő bevallottan nagyon szabadon kezelte Simone Touseau történetét, olyannyira, hogy a regény meglehetősen heves polémiákat váltott ki. A Touseau által feljelentett egyik deportált unokája, Arnaud Hée méltatlannak nevezte Julie Héraclès regényét, amelyben az írónő szimpátiával beszél hősnőjéről, és emlékeztetett arra, hogy nagyapja élete végéig rémálmokkal küzdött, miután visszatért Mauthausenből.

A tisztogatások megítélése a mai napig ellentmondásos a történészek körében. Kérdések és válaszok sokasága került napvilágra a megtorlások jogosságát, a büntetések igazságosságát, a túlkapások mértékét illetően. A történelmi távlatokból ma már objektívebb, mértéktartóbb véleményeket olvashatunk, mint az események idején. 

Magyar Miklós

Irodalomjegyzék

Beauvoir, Simone: A körülmények hatalma. Magvető Kiadó, Budapest, 1966. Fordította: Szőllősy Klára

de Gaulle, Charles: Háborús emlékiratok. A haza üdve (1944-1946). Gondolat Kiadó, Budapest, 1973. Fordította: Terényi István

[1] Charles de Gaulle, 466.

[2] Charles de Gaulle, 563-564.

[3] Charles de Gaulle, 677.

[4] Charles de Gaulle, 678.

[5] Uo.

[6] Beauvoir, 29.

[7] Beauvoir, 30.

[8] Uo.

[9] Charles de Gaulle, 569.

Ezt olvastad?

Tiszta szívű gyilkosok?

A Politikatörténeti Intézet a Hadszíntér és hátország projekt keretében 2015-ben indította útjára A múzsákat lelövik, ugye? című, az első világháború

X