Tiszta szívű gyilkosok?

A Politikatörténeti Intézet a Hadszíntér és hátország projekt keretében 2015-ben indította útjára A múzsákat lelövik, ugye? című, az első világháború gazdasági, társadalmi, politikai vetületeit áttekintő beszélgetéssorozatát, ami 2017-ben már harmadik évadjába lépett. Az új évad 5. beszélgetését rendezték meg október 30-án „A trónörökös-párt agyonlőtték” – Radikális merénylők és politikai merényletek 1918 előtt címmel Csunderlik Péter moderálásában Konok Péter és Filippov Szergej történészek részvételével.

(Fotó: Ordasi Ágnes)

A téma fontosságát jelzi az, az esemény leírásában megtalálható tény, miszerint a világháború előtti évtizedekben számos uralkodó vagy politikus lett merénylet áldozata, bomba, golyó vagy tőr végzett orosz cárral, amerikai elnökkel, francia köztársasági elnökkel, osztrák császárnéval és magyar királynéval, olasz és szerb királlyal, spanyol és orosz miniszterelnökkel egyaránt. Csunderlik a beszélgetés bevezetőjében kiemelte, hogy az anarchista merényletek – elsősorban ennek etikai problémái – megihlették az értelmiséget is, gondolva Dosztojevszkij Ördögök, Camus A lázadó ember műve, de Jókai Mór futurista műve, A jövő század regénye is anarchista Oroszországgal számol.

A modern terrorizmus gyökereiről szólva Filippov megállapította, hogy a szakirodalom alapvetően két mozgalmat tekint kezdetének. Egyrészt az oroszországi Népakarat 1870-es, 1880-as évek fordulóján végrehajtott merényleteit, másrészt az olasz és latin-amerikai anarchista mozgalmak akcióit. Filippov a modern terrorizmust úgy definiálta, hogy az alábbi komponenseknek kell benne találkozniuk: egy szervezet megléte, melynek célja az erőszak rendszeres alkalmazása politikai céljainak elérése érdekében; az erőszak alkalmazása valamilyen ideológia mentén történjen; az elkövetett akciók publicitást kapjanak; technikai oldalról nézve pedig a forgótáras pisztolyok és a dinamit megjelenése tette lehető az erőszak alkalmazásának „demokratizálódását.”

A II. Sándor elleni merénylet (Kép forrása: Wikipedia)

Filippov gondolatait Konok két megjegyzéssel egészítette ki. Egyrészt az anarchisták köre nehezen meghatározható, hiszen egyrészt az államhatalom minden számára nem szimpatikus radikális mozgalmat annak nevezett, másrészt az anarchista politikai sajtó is önkényesen választotta ki az egyéni merényletek közül, amit ő anarchistának tartott. Másrészt az anarchista terrorizmus két célja, hogy egyrészt rámutassanak az (állam)hatalom elnyomó természetére, másrészt hogy egy szimbolikus gesztussal rámutasson a hatalom lerombolhatóságára. Az orosz gyökereken és működésen túl Konok rámutatott Johann Most és az amerikai anarchisták merényleteire az 1880-as években.

Filippov a terrorizmus gyökereit a forradalmi mozgalmak kudarcában látta. Ennek szemléletes példája a narodnyikok 1874-es falujárási mozgalmának csődje. A döntően 22–24 éves fiatalokból álló mozgalom egy idealizált nép képéből indult ki, ami – felvilágosításukat követően – automatikusan csatlakozik a forradalmi mozgalomhoz. Gyakorlatban ez a felvilágosító munka teljes kudarc volt, ugyanis a cár ellen agitáló ateista fiatalokat szinte azonnal feljelentette a helyi hatóságoknak az alapvetően Isten hívő és cárista falusi lakosság. A népbe vetett remények szétfoszlásával merült fel annak kérdése a narodnyikokban, hogy mi a teendő.

I. J. Repin: A propagandista elfogása (Kép forrása: Wikipedia)

Az áttörést Vera Zaszulics merénylete hozta el. 1878-ban Vera Zacsulics rálőtt a pétervári rendőrparancsnokra, Fjodor Trepov tábornokra. Azontúl, hogy ez a tett aktivizmusra sarkallta az anarchizmusban és kollektivizmusban gondolkodó fiatal narodnyikokat, a Zacsulics elleni eljárás is merényletekre ösztönözte őket. Az államellenes és politikai ügyeket egy szenátusi bíróság vizsgálta Oroszországban, de mivelhogy egyértelmű volt a szituáció – Zaszulicsot tetten érték, a gyilkosság elkövetését a merénylő sem tagadta –, így az ügyet az esküdtbíráságra bízták. Viszont Zaszulics jó védőjének köszönhetően az esküdtbíróság felmentette Zaszulicsot, ami kettő dolgot jelzett az elkövetkező merénylők számára. Egyrészt van esély rá, hogy megúszhatja tettét, másrészt egyfajta társadalmi legitimációt is találtak abban, hogy a lakosság köréből álló esküdtszék felmentette a merénylőt.

Ezen ponton merült fel az a kérdés, hogy miképp lehetett erkölcsileg igazolni a merényleteket. Filippov a narodnyikokhoz visszatérve kiemelte, hogy erős etikai indítatással indult ez a mozgalom, melynek lényege az volt, hogy vissza kell szolgáltatni a népnek abból, amit ők kaptak. Habár radikálisan ateisták voltak, etikájuk mégiscsak kereszténységre alapult. A gyilkosság viszont minden etikai rendszerben bűn, s kérdéses, hogyan igazolható ez. Erre a válasz egy új etika létrehozására való törekvés volt. Eszerint az új etika központjában nem Isten, nem is az ember, hanem maga a nép és a forradalom volt, ezáltal az emberi élet értéke relativizálódott. Amint Vera Figner is megjegyezte, nem volt értéke az emberi életnek, hiszen minden nap kockáztatták az életüket a forradalomért, és az ellenség életét sem becsülték többre. Ennek a logikának a válságot egyértelműen a Nyecsajev-ügy hozta el. Sz. G. Nyecsajev Népi Leszámolás néven titkos diáktársaságot szervezett a hatalom megdöntésére. Mind Bakunyinnak, mind a társaság tagjainak egy igen kiterjedt szervezet létezését hazudta. Miután a Népi Leszámolás egy Ivanov nevű tagja kételkedni kezdett a vezető hitelességében, Nyecsajev a társaság többi tagjával a kétkedő fiatalembert megölette mint árulót. Miután a rendőrség egy Moszkva környéki tóban megtalálta a meggyilkolt férfi holttestét, s a nyomozás feltárta az ügy részleteit, megrázta a korabeli közvéleményt. Ugyancsak a terrorizmusba forduló forradalmiság kudarcát mutatja Nyecsajev A forradalmár katekizmusa című műve, mely minden etikát félredobva a célnak és hasznosságnak rendeli alá a merénylők tevékenységét. Nyecsajev kapcsán kiemelte azt, a Dosztojevszkij által felvetett dilemmát, miszerint Nyecsajev követői a legtisztességesebb és legőszintébb emberek lehetettek, akik tetteiket egy elmélet alapján meg tudják indokolni. Filippov kihangsúlyozta, hogy az orosz író Nyecsajevet szélhámosnak tartotta. A szélhámosság és a terrorizmus is összefonódott Oroszországban, hiszen Jevno Azef a 20. század elején egyszerre vett részt legalább 30 szociálforradalmárok által elkövetett merényletben – közte egy orosz belügyminiszter meggyilkolásában –, s egyszerre az Ohrana jól fizetett ügynökeként leleplezett le legalább 300 eszert a hatóságok előtt.

Szergej Gennagyijevics Nyecsajev 1870-ben (Kép forrása: Wikipedia)

Konok a Nyecsajev-ügyhöz azt fűzte hozzá, hogy komolyan megtépázta az anarchista mozgalom, különösen Bakunyin renoméját. Ez az egyik oka annak is, hogy Marx és Bakunyin kapcsolatában törés következik be. A merényletek etikai oldalát nézve a történész a dinamit megjelenését emelte ki. Miközben a dinamit úgymond meggyengítette a fennálló hatalom erőszak monopóliumát, lehetetlenné tette a pontos merényleteket, és szinte minden alkalommal kellett számolni a robbanás környékén súlyosan vagy halálosan megsebesült áldozatokkal. Miközben a klasszikus anarchista merényletek elhaltak, és az ártatlan áldozatok miatt legitimációjukat vesztették, ezzel párhuzamosan az államhatalmak is hatékonyabban léptek fel a forradalmi mozgalmakkal szemben. Így az állami karhatalmi szervek és a bürokrácia hatékonyabban ellenőrizte állampolgárait és göngyölte fel ezeket a szervezeteket, – az Interpol egyfajta elődjeként – nemzetközi rendőri együttműködések is kialakultak a radikális mozgalmakkal szemben.

Az anarchista merényletek belső etikai problémáit a két történész két, az orosz merénylethullámon túlmutató példán is érzékeltette. Néhány hónappal II. Sándor meggyilkolását követően egy magányos anarchista merénylő megölte Garfield amerikai elnököt. A cár elleni merényleteket támogató Népakarat ezt a gyilkosságot viszont elítélte, ugyanis indoklásuk szerint a cári Oroszországban csupán azért van szükség ezekre az erőszakos tettekre, hiszen a politikai akaratnyilvánítás más eszközei nem megengedettek, hiszen például egy politikai tüntetésen való részvételért 15 évi Szibériába való száműzetéssel büntethették az embereket. Ezzel szemben az Egyesült Államokban lehetővé teszik a politikai akaratnyilvánítást az állampolgároknak, illetve rendszeresen megtartott választások is voltak. Ennek kapcsán vetette fel Konok és Csunderlik annak kérdését, hogy egy radikális számára mit jelent a politikai véleménynyilvánítás szabadságára. Itt Ulrike Meinhof példájára utaltak, akinek a radikalizálódásához hozzájárult az a tény, hogy mint radikális politikai újságírót elhallgatatta a fősodratú német média.

Garfield elnök Charles J. Guiteau lövését követően (Kép forrása: Wikipedia)

A másik, az anarchisták körében is nagy vitát kiváltó merénylet az Erzsébet császárné meggyilkolása volt. A merénylet elkövetője, Luigi Lucheni kicsúszott egzisztenciaként élt, aki példáján úgymond egy zsarnok meggyilkolásával akarta magát beírni a történelembe. Más koronás főkre, elsősorban – a később valóban merénylet áldozatául eső – I. Umberto olasz királyra vadászott, de végül csak az öreg császárnénak sikerült a közelébe kerülnie, és meggyilkolnia. Az anarchista sajtó ambivalensen fogadta a merénylet hírét, mert miközben elismerte az autokrata uralkodók meggyilkolásának legitimitását, egy, a semmilyen politikai tevékenységet nem folytató császárné megölését szükségtelennek tartotta. A merénylő nem érte el a várt megdicsőülést, ugyanis a bíróság nem mint veszélyes anarchista merénylőt, hanem mint beszámíthatatlan alakot kezelte, s ennek megfelelően is ítélte halál helyett börtönbüntetésre, ahol később felkötötte magát.

Luigi Lucheni rendőrségi fényképe (Kép forrása: Wikipedia)

Csunderlik vetette fel a beszélgetés végén, hogy ezek a merénylők mennyiben tekintették magukat megváltóknak, akik egy szebb jövő elérése végett úgymond magukra veszik a világ bűneit a legnagyobb bűn, a gyilkosság elkövetésével. Itt elsősorban Lukács György 1919-es beszédére utalt, ahol a vörös karhatalmisták számára a Kánaánba be nem lépő Mózes képét vázolta fel. Konok szerint ez nem állt fenn a merénylőknél, nem tartották magukat kárhozottnak. Ártatlan áldozatok esetén vagy megindokolták ezeket az eseteket, vagy bocsánatot kértek. Az anarchisták számára az volt a lényeg, hogy minden hatalom megront, így ennek „kigyomlálása” legitim cél. Áthatotta őket a messianizmus, viszont nem a jézusi értelemben. A merénylet kapcsán az anarchista számára a tett propagandája volt a lényeg, a hatalom megszemélyesítőjének megölésével – egyfajta premodern elgondolás alapján – magára a hatalomra is súlyos csapást mér. Konok szerint a politikai merényletek 20. századi visszaszorulása azzal is magyarázható, hogy személytelenebbé vált a hatalom, s immár senki nem gondolta azt, hogy egy államfő vagy miniszterelnök halála érdemben befolyásolhatja a rendszer működését. Filippov – csatlakozva beszélgetőtársának véleményéhez – is alapvetően úgy gondolja, hogy bár voltak bűnbánó merénylők, de a terroristák többsége büszke volt tetteire. Ugyancsak kiemelte, hogy bár ismertek olyan esetek, ahol az merénylők, összeesküvők kifejezetten mártírokká akartak válni – így például Lenin fivére elkerülhette volna kivégzését, ha beadja a kegyelmi kérvényt –, a legtöbb radikális merénylő a leendő forradalom résztvevőjeként, sőt a győztes forradalmat követő időszak prominens alakjaként gondolt magára.

Az erkölcsi problémák számbavételével merült fel az a kérdés, hogy mennyiben tekinthetőek hatékonynak a terrorista cselekmények. Habár alapvetően az elmaradt forradalom kudarcélményéből nőttek ki ezek a merényletek, a hatóságok felszámolták ezeket a szervezeteket és rendszerszintű változásokat nem értek el, mégsem lehet azt mondani, hogy nem volt hatásuk. Nyugat-európai és amerikai példákat említve Konok szerint bár rendszerszinten nem történt változás, a gyárosok, a sztrájktörők elleni merényletek növelték a munkások érdekérvényesítő képességét. Filippov az orosz merényletek kapcsán kiemelte, hogy egyrészt konkrét politikai döntéseket is sikerült kicsikarniuk, így például II. Sándort reformok megtételére kényszerítették rá, még ha ezek életbe lépését pont a cár megölése akadályozta meg. Ugyancsak kétséges, hogy a Pleve orosz belügyminiszter meggyilkolása nélkül összehívták volna-e a Dumát. Másrészt hosszabb távon megágyazott az 1917-es orosz forradalmaknak, ugyanis a – főleg a letelepedési övezetben – elkövetett terrorista cselekmények mögött széles társadalmi bázis állt, ami anyagilag is finanszírozta ezeknek a szervezeteknek a tevékenységét.

Habár a beszélgetés tárgya az 1918-t megelőző politikai merényletek voltak, az előadók folyamatosan párhuzamot vontak a 20. és a 21. századi terrorizmussal. A RAF nyugat-németországi terrorhulláma, az Iszlám Állam terrorcselekményei hasonló válságjelenségekre adott válaszoknak tekinthetők, ugyancsak egy hatalmi rendszer lerombolása a cél. Így a beszélgetés a szűkebb történelmi kereteken túl aktuális tanulságokkal is szolgált világunk megértésére.

Fóris Ákos

Az esemény videóját itt tekinthetik meg.

Ezt olvastad?

A Franciaország felszabadulása utáni tisztogatások azokat a személyeket érintették, akik a német megszállás idején együttműködtek a nácikkal. Mielőtt megalakultak volna
Támogasson minket