Holokauszt Észak-Afrikában

Ha a holokauszt szóba kerül, akkor a legtöbbször a kelet-európai haláltáborokra, elsősorban az Auschwitz-Birkenau táborkomplexumra asszociálunk. Esetleg eszébe jutnak az embereknek a nürnbergi törvények, a munkatáborok vagy az Einsatzgruppék tevékenysége. Arról szinte sosem esik szó, hogy Észak-Afrika zsidóságát is sújtotta – ha kisebb mértékben is – a Harmadik Birodalom antiszemita tevékenysége.

Franciaország veresége és a kollaboráns Vichy székhelyű kormány megalakulása után az észak-afrikai francia területeken is bevezették a zsidótörvényeket. Ezek egyik első lépéseként menesztettek körülbelül 1500 főnyi zsidót a Francia Idegenlégió állományából, s észak-afrikai koncentrációs- és munkatáborokba zárták őket. Algériában az első és második világháborúban harcolt, zsidó származású veteránokat is deportálták. Hamarosan csatlakozott hozzájuk a gyarmatokon élő zsidó lakosság egy része is, így egy etnikailag igen színes társaság jött létre Észak-Afrikban, ahol keveredett az európai zsidó lakosság az észak-afrikai gyökerűvel. A háború első szakaszában, Franciaország 1940-es vereségétől a zsidók helyzete, bár fokozatosan rosszabbra fordult, azonban sokkal kevésbé volt tragikus, mint a közvetlen német megszállás alatt álló területeken.

A munkatáborokat Algériában és Marokkóban szenegáli és muszlim vallású, gyarmatokról sorozott katonák őrizték. A deportált zsidókat más „menekültekkel” és politikai fogolyokkal együtt tartották – így lehetséges, hogy összesen 15 és 20 ezer fő közé teszik a táborok teljes „lakosságát”, ebből azonban csak 2000–3000 fő volt zsidó. A táborokban, hasonlóan az európai táborokhoz, alacsony volt az élelmiszer fejadag, nem kaptak megfelelő ruházatot az időjárási körülményekhez – a sivatagos területek nappali forráságához és az éjszakai hirtelen lehűléshez sem. A táborok foglyait különböző munkákra fogták, elsősorban a tervezett transzszaharai vasútvonal megépítésében vettek részt. A táborokban komoly problémát jelentett a tífusz és a malária, ahogy a skorpiók és mérgeskígyók marása okozta halálozás is. Fontos megjegyezni, hogy bár Marokkó területén voltak munkatáborok, azonban Marokkó uralkodója igyekezett megakadályozni az ország zsidó lakosságának deportálását, így legfeljebb egy maroknyi marokkói zsidó került a táborokba.

Az olasz gyarmat Líbiában némileg már más volt a helyzet. Itt a táborok létesítését és őrzését az olasz gyarmati hatóságok intézték, s a zsidó lakosság helyzete 1936-tól, a német-olasz kapcsolatok szorosabbra fonódásától fokozatosan romlottak. 1942 tavaszától Líbia és Cyrenaica zsidó lakosságát elsősorban egy régi katonai táborból átalakított táborba, a Giado koncentrációs táborba szállították. Itt körülbelül 2600 főnyi zsidót zártak be és köteleztek kényszermunkára – közülük 562-en vesztették életüket, elsősorban a rossz körülmények és betegségek következtében. A tábort 1943 januárjában szabadították fel az ellentámadást indító brit erők – érdekesség, hogy a tábort felszabadító csapatok parancsnoka, Frederick Kisch dandártábornok zsidó vallású volt. A lakosság francia állampolgárságú – illetve később az elfoglalt területeken élő brit állampolgárságú –, izraelita vallású részét internálták először olaszországi, majd onnan, a háború későbbi része folyamán németországi koncentrációs táborokba. Ez körülbelül 2000 főt érintett.

A legtragikusabb helyzet Tunéziában volt, ahol Észak-Afrika legnagyobb zsidó kisebbsége élt: becslések szerint a tunéziai zsidó közösség akkori létszáma 50-100 ezer fő közé tehető. A gyarmaton a Vichy kormány bevezette a nürnbergi törvényeket, a  helyzet azonban akkor fordult igazán rosszra, amikor az el-alameini vereséget és a Szövetséges csapatok észak-afrikai partraszállásait követően a visszavonuló német csapatok 1942 novemberében megszállták az országot. Ekkor érkezett az országba Walter Rauff, aki a kelet-európai zsidósággal szembeni bánásmódot igyekezett meghonosítani – gyakorivá váltak a zsidó lakossággal szembeni kegyetlenkedések és a nemi erőszak. A férfi lakosságból körülbelül 5000 főt kényszermunkára soroztak be, és a frontvonal és a városok megerősítésében dolgoztatták őket. Tömeges deportálásra nem került sor, és a zsidó lakosságot a helyi arabok egy jelentős része is támogatta és bújtatta. Emellett a Szövetségesek gyors előrenyomulása, illetve a Rauff számára rendelkezésre álló Gestapo és SS állomány mérete sem tett lehetővé olyan mértékű kegyetlenkedést és népirtást, mint a keleti fronton.

Mint a fentiekből is látható, Észak-Afrika zsidó lakossága nem szenvedett olyan mértékben a háború alatt, mint európai társaik, ugyanakkor ez részben annak is köszönhető, hogy a náci rezsim az európai zsidóságra fókuszált, s Észak-Afrika messze volt az európai táborok infrastruktúrájától is. Ennek ellenére az itteni, több mint 400 ezer fős zsidó közösség szenvedése sem szabad, hogy feledésbe merüljön, azonban egészen az utóbbi időkig jóval kisebb figyelem irányult a térségre. Ezen változtatott 2019-ben a Yad Vashem, amikor a holokauszt emlékimát is megváltoztatta, hogy immár az észak-afrikai zsidóságot is tartalmazza – az európai diaszpóra helyett szimplán a diaszpóra szó került bele.

Lengyel Ádám

Felhasznált források:

Boum, Aomar – Stein, Sarah Abrevaya (ed.): The Holocaust in North Africa. Stanford (Ca), Stanford University Press, 2019.

Evans, Richard J.: A Harmadik Birodalom háborúban. Budapest, Park Kiadó, 2013.

Ochayon, Sheryl Silver: The Jews of Algeria, Morocco and Tunisia. Yad Vashem,

Stein, Sarah Abrevaya – Boum, Aomar: Labor and Internment Camps in North Africa. United States Holocaust Musem – Holocaust Encyclopedia. 2019. május 13.

Stein, Sarah Abrevaya: Eighty years later, the little known story of the Nazi occupation of Tunisia. The Times of Israel, 2022. november 17.

Yad Vashem changes Holocaust memorial prayers to include North African victims. The Times of Israel, 2019. július 11.

Ezt olvastad?

Az osztrák–magyar koloniális múltról Afrikában – Jegyzetek Jászberényi Sándor riportjához

A napokban jelent meg egy érdekfeszítő interjú egy comboni misszionáriussal, Enrico Gonzalesszel, aki Csád keleti felében teljesít szolgálatot. Jászberényi Sándor

X