Irány Argentína! Nácik menekülése Olaszországon keresztül

Kétrészes cikksorozatunk első részében áttekintettük a Vatikán szerepét a második világháború után, Európából ilyen-olyan okból Amerikába menekülő személyek segítésében. A spanyol menekülési útvonal működésével egyidőben, 1945 második felében nyílt meg a déli, olasz útvonal, amely Dél-Tirol közvetítésével az egyedüli útvonallá vált 1948-ra, a kivándorlást tekintve. A köztudatban a legtöbb információmorzsa erről az útvonalról található meg, előrevetítve: főként a Vatikán, Argentína, és a nyugati titkosszolgálatok, hírszerző-szervezetek triumvirátusa által szervezett, és működtetett hálózat 1945 és 1958 között bocsátott ki kivándorlókat kikötőiből, az eszkalálódó hidegháborús szembenállás miatt gyorsan változó érdekeiknek megfelelően.

A déli, olasz útvonal

A déli, olasz útvonal Közép-Európával való összekapcsolódásának, hálózatosodásának a kulcsa Dél-Tirol volt, a jelentős németajkú lakossága révén, amelyet még a nyugati szövetségesek szabadítottak fel. Az itt élő németek jogi helyzete nehéz volt, sokáig hontalan német polgárokként kezelték őket, így ez disztinkció nagyon fontos volt az olasz útvonalon elmenekülni szándékozó háborús bűnösöknek szerte Európában. 1945 második felében Dél-Tirol mint náci menedékhely került be a háború utáni, káosz sújtotta Európa köztudatába. A Latin-Amerikába tartó menekülőút a következő állomásokból állt: a menekülni vágyók előbb gyakran Innsbruckban szereztek szállást, embercsempészt maguknak, hogy aztán átkelve a Brenner-hágón, elidőzzenek kisebb dél-tiroli falucskákban, ahol meleg fogadtatás várta őket. Itt a papírok megszerzéséig (esetleges anyakönyvi kivonatok, Nemzetközi Vöröskereszt/ICRC útlevelek, tartózkodási engedélyek) töltötték az időt, majd eljutva Genovába, beszerezték a hiányzó papírokat (ezeket rendszerint a vatikáni albizottságok intézték: ajánlólevelek, vízumok), majd hajóra szálltak a választott desztinációik felé.

Menekülőútvonalak a történelmi Dél-Tirolban (forrás: Gerald Steinacher: Nazis on the Run University Press 2012, Oxford, 165.)

A déli, olasz útvonalba beágyazottan működtek a már említett, PCA által felügyelt vatikáni albizottságok, ezek közül a legfontosabb kettő: Hudal (osztrák), Draganović (horvát) bizottságai voltak a római, genovai menekülőutak fő szervezőerői, agytrösztjei. Alois Hudal 1939 és 1944 nyara között mellőzött volt a vatikáni felső körökben, azonban a szovjet Vörös Hadsereget egész Európát letarolni látó pápai vízió, és az ennek következtében átértékelődő szentszéki politika szalonképessé tette a püspököt néhány államtitkár szemében. Hudal elvei nem változtak, távlati célként a háborús bűnösök Dél-Amerikába koncentrálása az előbb-utóbb bekövetkező fasizmus, bolsevizmus közötti leszámolást vetítette előre a püspök számára. Hudal tevékenysége az utókortól valószínűleg kevésbé kapott volna ekkora visszhangot, ha nem a legismertebb, leginkább véreskezű háborús bűnösöket segítette volna a tengerentúlra szökni (a kor zsargonjában ők a legfeketébb háborús bűnösök voltak). Közülük a legismertebbek Adolf Eichmann, Josef Mengele, Franz Stangl (a sobibori, treblinkai táborok parancsnoka), Walter Rauff (a T4 eutanáziaprogram egyik lebonyolítója, amelynek keretében Rauff találmányával, a raktérbe visszavezetett kipufogógázzal gyilkolták meg a fajelmélet szerint kiirtandó társadalmi elemeket), Eduard Roschmann (a rigai gettó parancsnoka, a „rigai hóhér”) voltak, mindegyikük több százezer zsidó haláláért volt felelős. Néhány nappal Róma angolszászok általi felszabadítása előtt egy osztrákokból álló informális csoport, köztük Hudallal, elkezdett gondoskodni a Rómába érkezett háborús menekültekről, tekintet nélkül a politikai nézeteikre. A szervezet névcserék után az Osztrák Bizottság nevet vette fel, természetesen a háttérbeli vezető erő Hudal volt. Ez volt az egyedüli szervezet, amely – a megszálló hatóságok számára fontos – szolgáltatást nyújtotta, az amerikaiak hivatalos státuszt adtak neki. A kortársak számára egyáltalán nem volt furcsa a Bizottság, a munkájával együtt, mivel a háború vége felé az olasz és a megszálló hatóságoknak szükségük volt a Vöröskereszt, a különböző nemzeti-, zsidó ügynökségek segítségére, hogy együtt tudják kezelni az Itáliába tóduló egyre erősebb menekültáradatot. Az Osztrák Bizottság bevételei, és támogatása több forrásból származtak, az első nagyobb részt a vatikáni anyagi támogatás jelentette, hiszen a PCA egyik albizottsága is volt egyszerre Hudal szervezete. Montini bíboros államtitkár mint a Pápai Segélyező Hivatal vezetője, biztosra vehetően tudta, hogy valójában Hudal vezeti az Osztrák Bizottságot, és hogy valószínűleg – korábbi nézeteinek megfelelően – háborús bűnös fasisztákat, nácikat is „át fog nyomni a rendszeren”, így segítve a háborús bűnösök szökését.

Ahogy írtam is, a hudali menekülőúton keresztül számos véreskezű náci háborús bűnös menekült el Európából, ilyen volt Josef Mengele is. Az auschwitz-birkenaui koncentrációs tábor orvosa 1945 januárjában menekült el Auschwitzból az előrenyomuló Vörös Hadsereg elől. Ekkor már körözött ember volt a szövetséges letartóztatási parancs szerint: „Mengele Joseph, Dr., SS-százados és tábori orvos., auschwitzi koncentrációs tábor 1940 júniusa és 1945 januárja között, körözés tömeggyilkosság és egyéb bűnök miatt.”[1] Habár Mengele a körözési listák élén állt, leplezni tudta valódi személyazonosságát. 1948 őszéig a fenti hamis identitással dolgozott egy bajorországi farmon napszámosként, a családjával viszont nem szakította meg a kapcsolatot, érzelmi kapcsolatok és üzleti érdekek miatt. A Mengele-család vállalkozása jól jövedelmező volt a háború utáni években, így a család finanszírozni tudta a fekete bárány Argentínába való szökését. 1949 nagypénteki hétvégéjén tiroli embercsempészek sikeresen átvezették Mengelét a Brenner-környéki zöldhatáron családjával együtt. A következő nap a Mengele-család elérte Sterzinget, ahol a városközpontban lévő Arany Kereszt Szállóban szálltak meg, megengedhették maguknak anyagilag a hotelt. A csempészek segítségével Mengele Gregor Helmuttá változott, aki az iratai szerint 1911-ben született Traminban, és szerelőként dolgozott. Még egy letelepedési igazolást is beszerzett az önkormányzattól, amelyben az állt, hogy ő 1944 óta tramini polgár, így jogosulttá vált a hontalan menekült kategóriára a Vöröskereszt szemében. 1949. május 16-án már Genovában voltak, ahol Mengele szerzett egy személyesen Hudal által aláírt PCA ajánlólevelet a Vöröskeresztnek címezve, majd benyújtotta a tramini adatokkal alátámasztott papírjait ICRC útlevélért. Rövidesen meg is kapta, majd július 18-án Argentínába hajóztak.

Josef Mengele olasz útlevele (forrás: hu.wikipedia.org)

Hasonlóan eklatáns eset volt Adolf Eichmann szökése is Itálián keresztül. Eichmann tisztában volt vele már 1944-ben, hogy a háború végeztével az egyik legkeresettebb háborús bűnös lesz a glóbuszon, ezért a háború végén hátrahagyta családját Altausee-ben, és elrejtőzött. „1945 májusa, az általam hőn szeretett Birodalom romokban, vereséget szenvedett. Amint a kis osztrák tó partján álltam, megértettem, hogy egy üldözött vad vagyok, nem több, mint a szarvas, amit az előbb láttam az erdőben. A családom itt maradhat biztonságban a nagybátyám hegyi kunyhójában, de nekem csak egy lehetőségem maradt: menekülni.”[2] Mengelével szemben Eichmann nem volt jómódú, egészen 1950-ig a megosztott Németországban élt különböző álneveken, hamis papírokkal. Mire összegyűjtötte az emigrációhoz szükséges pénzt, már bajtársi körökben jól ismert volt az Alto-Adige – Genova menekülőút. 1950 májusában Eichmann kapcsolatba lépett az alto-adigei embercsempészekkel, ahogy vallotta később: „esőkabátban, és zergebőrből készült tiroli sapkában voltam, amikor a nagybátyám egyik innsbrucki rokonánál szálltam meg. Kaptam egy snapszot, majd Frau Huber elirányított Gries-be, egy határhoz közeli fogadóba, a Brenner-hágó környékére. Hirtelen a megszálló francia csapatok jelentek meg a falucskában csapatszállító járművekkel, mire a tulajdonos a padláson bújtatott el engem. Másnap találkoztam az embercsempészekkel, akik átvezettek az olasz oldalra, ahol már várt rám a sterzingi lelkész. Az atya éveken át segített minden fajta menekültnek, főként zsidóknak… és most nekem, Adolf Eichmannak. Útközben a sikeremet megünneplendő, kinyitottam egy dél-tiroli vörösbort, majd a pap rövidesen egy taxisofőrhöz irányított engem, aki a lakására vitt.”[3] Ezután Eichmann egy bozeni ferences kolostorban talált menedéket, itt jó ideig meghúzta magát. Csakúgy, mint Mengele, Eichmann is beszerzett egy dél-tiroli letelepedési igazolványt, miszerint ő az 1913-ban született Richard Klement, tramini lakos. „Bozenből Meranban utaztam, ahol az irataim szerint születtem, és itt kaptam meg az argentin vízumomat is. Egy paptól kaptam, aki legnagyobb meglepetésemre egy lírát sem kért érte. Ezután az irataimmal a zsebemben Genovába vettem az irányt.”[4] A kikötővárosban Eichmann felmutatta a bozeni iratait, az adatai megerősítéséhez Rómából jött az ajánlólevél, amit Dömöter Eduárd atya a magyar PCA Bizottság vezetője írt alá. Eichmann meg is kapta a vöröskeresztes útlevelét, amelyen dél-tiroli származás, hontalan jogállás, és szerelő végzettség szerepelt. 1950. június 14-én Eichmann kihajózott Európából, majd egy hónappal később kikötött Buenos Airesben. Két évvel később a családját is áthozatta Ausztriából Argentínába. 1949 után az Itáliába áramló menekültáradat alábbhagyott, így a menekülőutak is elkezdtek kiszáradni. Hudal és Kops ennek ellenére még intenzívebben akartak működtetni a járatokat, Kolumbiára, Brazíliára is kiterjeszteni a fogadóországok körét. Ám Piusz pápa türelme elfogyott, így 1952-ben menesztette Hudalt a római Anima templom rektori posztjáról, és Rómából is kitiltotta. Ezután a püspök visszavonultan élt vidéken, 1962-es haláláig.

Adolf Eichmann Vöröskereszt által kibocsátott útlevele (forrás: Gerald Steinacher: Nazis on the Run University Press, 2012, Oxford, 152.)

Ha azt nézzük, hogy melyik menekülőúton jutottak ki Európából a legvéresebb háborús bűnösök, akkor Hudal hálózata viszi a pálmát. De ha a kimentett háborús bűnösök számát tesszük mérlegre, akkor minden bizonnyal a Krunoslav Draganović (horvát származású tábori lelkész, plébános, az Usztasával szorosan együttműködő klerikus) atya által üzemeltett hálózat kerül az első helyre. A két világháború közötti királyi Jugoszláviában a horvát származású Draganović pályáját befolyásos horvát érsekek egyengették, akik a háború előtt már kinyitották számára a római kapukat. Miután 1941 áprilisában kikiáltották az usztasa Horvátországot, a Pavelić vezette rezsimtől egyáltalán nem álltak távol a brutális megoldások: a mélykatolikus usztasa vezetők etnikailag tiszta Horvátországot akartak, intézkedéseiket tömeggyilkosságokkal, lefejezésekkel, kivégzésekkel, kitelepítésekkel akarták elérni. A cél elérése érdekében Európában egyedüliként, a nácik mellett működő koncentrációs- és megsemmisítőtáborokat hoztak létre. Draganović 1944 elején – amikor már megfordult a hadihelyzet – Rómába ment, hogy előkészítse a terepet társai szökésének, ekkor még azokra a klerikusokra gondolt, akik az usztasa tagjai is voltak.  Ekkor érte a pátert a pápai Államtitkárság felkérése, hogy álljon a PCA horvát albizottságának élére, és gondoskodjon a Rómába érkező horvát menekültekről. A Vatikán nemcsak azt várta Draganovićtól, hogy a több ezer szürke menekültről gondoskodjon, hanem azt is, hogy találjon menedéket a legdurvább horvát háborús bűnösöknek, ha majd az alkalom úgy hozza, vissza tudjanak térni Jugoszláviába, elűzni Titót a hatalomból. Tehát először nacionalista célból hozta létre, üzemeltette a menekülőútvonalát, majd később – amikor az usztasa rezsim már menthetetlen volt – a pénz hajtotta a pátert. Minden egyes emigrált usztasa után 25 000 lirát kapott az amerikai katolikus egyháztól, míg a CIA 1400 dollárt fizetett neki egy-egy usztasa után. Az atya anyagi forrásai a PCA-től, a nyugati titkosszolgálatoktól, és az usztasák által összerabolt aranykészletből, nyugati donációkból származtak. Draganović munkájának hatékonyságát mutatja, hogy Uki Goñi kiváló argentin kutató a következő adatokat találta meg hazájában: az 1945 és 1949 közötti immigrációs források megvizsgálása után több mint 1000 usztasa háborús bűnös (szürkék és feketék) telepedett le Argentínába. 1958-ban meghalt XII. Piusz, így Draganović csillaga is leáldozott a Vatikánban, és a CIA berkeiben is, nem volt többé hasznos. 1967-ben visszatért Jugoszláviába, ahol nyilvánosan dicsérte a kommunista rezsimet, végül 1983-ban hunyt el.

Ha alaposan megnézzük az előző cikkben idézett La Vista jelentést 1947-ből, észre lehet venni, hogy az Egyesült Államoknak a nácik kimentésében való részvétele, szerepe teljesen hiányzik belőle. 1945 nyarán teljesen új világpolitikai keretek jöttek létre Európában, a nagyhatalmi politika játékszabályainak megfelelően az egymással egyre több ponton, kérdésben szembekerülő két szövetséges nagyhatalom, az USA és a Szovjetunió már a háború vége felé haladva igyekezett helyzeti előnybe kerülni a másik rovására. Mivel a frissen megalakult amerikai hírszerzés kevés tapasztalattal, kisszámú megfelelő személyzettel bírt a hidegháború korai szakaszában, ezért jobb híján elkezdtek korábbi, keleti frontot megjárt, antikommunista érzelmű SS-tiszteket toborozni, akiknek voltak hírszerzési tapasztalataik. Természetesen eme tényező gördülékenyebbé tette a határátlépéseket, az Európából való emigrációt az éppen formálódó menekülőutakon keresztül. Az amerikai hírszerzési szervek már 1947 elején felfedezték ezeket a patkányutakat, ám nem kapcsolták le azokat, hanem – a változó geopolitikai klíma miatt – saját érdekeikre, céljaikra használták fel őket.

Eme sokáig titkolt együttműködésre szemléletes példa Klaus Barbie, (a „lyoni hóhér”, több tucat zsidó, francia ellenálló élete száradt a lelkén, kegyetlenségéről vált hírhedtté) a lyoni Gestapo-főnök esete, aki előkelő helyet foglalt el a francia háborús körözési listák élén. Barbie a háború után amerikai szolgálatba állt informátorként, a korábbi SD-és Gestapo-kapcsolataira támaszkodva. 1950 decemberében a francia és a nyugatnémet hatóságok vizsgálódásai miatt az amerikai hírszerzés eldöntötte, hogy új személyazonosságot ad neki, és Itálián keresztül Dél-Amerikába csempészi. A Barbie-család 1951 márciusában érkezett Genovába, ahol Draganović gondjaira bízták őket. A pap beszerezte nekik a bolíviai vízumot és a szükséges ICRC útlevelet, a hajójeggyel együtt. Barbie eszerint Klaus Altmann lett, egy erdélyi szász származású, hontalan német. 1951. március 23-án a Barbie-család a Corrientes hajó fedélzetén elhagyta Genovát.

Klaus Barbie időskori és háborús fotója (forrás: memoiresdeguerre.com)

Új kezdet Argentínában

Ahogy már utaltam rá, 1945 után Argentína vált a náci háborús bűnösök legnépszerűbb menekülő- és búvóhelyévé. Mint a többi ország, Argentína főleg német tudósok, specialisták után érdeklődött, akiket a Harmadik Birodalom összeomlása után sikerrel tud átcsábítani Latin-Amerikába. Perón elnök célja az argentin katonai, ipari arzenál modernizációja volt, ezen belül elsősorban a hadsereg, légierő hatékony, gyors fejlesztése. A modernizációhoz szükséges tőkét, nyersanyagot még elő tudták teremteni, viszont nem állt rendelkezésre megfelelő mennyiségű szakképzett munkaerő, akik a tudástranszferrel biztosítani tudták volna a fejlett technológiát. Hivatalos argentin források szerint 1946 és 1955 között 66 327 német etnikumú ember érkezett Argentínába, eme tömeg kb. fele töltött el huzamosabb időt az országban (letelepedés). A fenti intervallumban 13 895 osztrák polgár érkezett, közülük 4185 telepedett le Argentínában. Egyes kutatások 300 és 800 fő közé teszik az Argentínába érkező magas rangú nácik számát, ebből a tömegből azonosítottak kb. 50 véreskezű háborús bűnöst, tömeggyilkost. A legtöbb argentin fegyverkezési projekt, amelyek az újonnan importált szakemberek segítségével zajlottak le, sikeresek voltak. Például a Focke-Wulf német repülőgépipari konszern vezető mérnöke, Kurt Tank és a csapata az 1950-es évek elejére teljesen újjáépítette az argentin légierőt, a kontinensen elsőként építettek sugárhajtású vadászrepülőgépeket.

San Carlos de Bariloche, argentin (ex-náci) síparadicsom (forrás: sh.wikipedia.org)

Az európai bevándorlók többségének nem volt könnyű új életet kezdeni az Újvilágban, mivel az argentin kormány támogatása – ahogy fentebb kiderült – a gazdasági élet jól körülhatárolt szektoraira vonatkozott. A legtöbb bevándorló adóssággal kezdte az új életét, amit (pl. hajójegy ára) részletekben fizetett vissza. Továbbá meg kellett küzdeniük a nyelvváltás kihívásával és a kulturális különbségekkel is. Ugyanakkor az 1945 után érkezett bevándorlók nagy része erősen reziliens volt, hiszen az Európában végzett tanulmányok, teljesített tréningek, a háború és a diktatúra tapasztalatai megkeményítették őket, és csökkentették az elvárásaikat is. Ezért ezek a képzett emberek gyorsabban is mászták meg a karrierlétrát, mint argentin kortársaik, sokan közülük üzleti, gazdasági karriert futottak be. Az egyik itáliai embercsempésszé lett SS-tiszt, Friedrich Schwend igazán sikeres üzletember lett Argentínában, a következőket írta genovai rokonának: „Az élet itt jóval könnyebb, viszont a háború utáni években kezdetben nehéz volt előrejutni, végzettségtől függetlenül. Az Európából ideérkező orvosok is 2-3 évig nélkülöztek, majd ezután tudták magukat összeszedni anyagilag. Az én német orvosomnak is alig volt pénze ételre az elején… ma egy hatalmas villát épít a hegyekben, a gyermekei egyetemre járnak. Kemény munka és állhatatosság a siker titka.”[5]  Sok ember kamatoztatni tudta a Németországban szerzett tudását Latin-Amerikában is, sokan közös vállalkozást indítottak egy kisebb alaptőkével, néha egy kisebb garázs volt a gyártóhely, vagy az irodaház. A háború előtti nagy német ipari konszernek (BASF, Bayer, Siemens, Mercedes-Benz, Volkswagen) újraalapították a háború előtti dél-amerikai leányvállalataikat, amelyekben előszeretettel alkalmaztak német, osztrák bevándorlókat, akár a vezetésben is, a kiváló attitűdjük miatt. Néhányan eme vállalatok külképviseletéig is eljutottak közülük, így olyan európai vállalatokkal is üzleteltek később, mint a Mengele-család agráripari vállalata, vagy a Porsche Művek. Az erősen germanofíl, európai gyökerű népességgel bíró Argentínában – függetlenül attól, hogy Perón volt-e hatalmon vagy sem – a letelepedett náci háborús bűnösöknek ritkán tettek fel kérdéseket. A pampák országába települt németek főleg városokba (Buenos Aires) és összetartó, helyi német kommunákba települtek le. Az utóbbira jó példa San Carlos de Bariloche, egy idilli síparadicsom az Andok keleti oldalában: tiroli stílusban épített házak, német gyártmányú sífelvonók, német nyelvű hotelek, nyugdíjasotthonok, és intézmények épültek ki a világháború után. Ennek ellenére a legkeresettebb háborús bűnösök soha nem érezhették magukat biztonságban: 1960-ban az izraeli titkosszolgálat (Moszad) elrabolta Buenos Airesből Adolf Eichmannt, majd bírósági per után kivégezték. Az ilyen akcióknak hamar híre ment, így a többi üldözött „nagy vad” áttelepült másik országba, ezért költözött Josef Mengele Argentínából Paraguayba, majd később Brazíliába. A Moszadnak nem maradt szabad kapacitása elfogni, így nem Izrael, hanem a tengervíz lett a végzete: 1979-ben úszás során szélütést kapott, és vízbefulladt.

Bálizs László

Felhasznált irodalom:

Eugenio Pacelli (1930): Reden Berlin. Germania, Berlin.

Gerald Steinacher (2012): Nazis on the Run. University Press, Oxford.

Gerald Steinacher: Österreich und die Flucht von NS-Tätern nach Übersee https://digitalcommons.unl.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=1196&context=historyfacpub 42. (2022. 04. 12.)

Holger M. Meding (1992): Flucht vor Nürnberg. Böhlau-Verlag, Frankfurt.

Hubert Wolf (2010): A pápa és az ördög. Szent István Társulat, Budapest.

Linda Hunt (1991): Secret Agenda: The United States Government, Nazi Scientists and Project Paperclip 1945-1980. St. Martin’s Press, New York.

Mark Aarons – John Loftus (1992): The Unholy Trinity. How the Vaticans Nazi Networks betrayed the Western Intelligence to the Soviets. New York, 1992, Saint Martin’s Publisher.

Michael Marrus: The Unwanted: European Refugees in the Twentieth Century Oxford University Press 1985 New York.

Michael Phayer (2000): The Catholic Church and the Holocaust. Indiana University Press, Bloomington.

Michael Phayer (2007): Pius XII the Holocaust and the Cold War. Indiana University Press, Indianapolis.

Michael Salter (2007): Nazi War Crimes, US Intelligence and Selective Prosecution at Nüremberg Controversies Regarding the Role of the OSS. Routhledge Cavendish, Abingdon.

Sven Keller (2003): Günzburg und der Fall Josef Mengele: Die Heimatstadt und die Jagd nach dem NS-Verbrecher. Schriftenreihe der Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte, Munich.

Uki Goñi (2003): The Real Odessa. Granta Books, London-New York.

Ulrich Völklein: Josef Mengele: Der Arzt von Auschwitz Steidl Göttingen 1999 187.

Vincent La Vista’s Report: http://search.archives.jdc.org/multimedia/Documents/NY_AR_45-54/NY_AR45-54_Count/NY_AR45-54_00075/NY_AR45-54_00075_01183.pdf     (2022. 04. 12.)

[1] Ulrich Völklein: Josef Mengele: Der Arzt von Auschwitz, Steidl, Göttingen, 1999, 187.

[2] Gerald Steinacher: Österreich und die Flucht von NS-Tätern nach Übersee https://digitalcommons.unl.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=1196&context=historyfacpub   42. (2022. 04. 12.)

[3] Uo. 42-45.

[4] Uo. 46.

[5] Gerald Steinacher: Nazis on the Run, University Press, 2012, Oxford, 258.

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született.

Ezt olvastad?

Josef Mengele, Adolf  Eichmann, Erich Priebke…. mindannyian jól ismert náci személyiségek, akik kiszolgálták a hitleri rezsimet. Ugyanakkor Magyarországon kevésbé ismert