„Nem gondoltunk arra, hogy életveszélyben vagyunk” – Egy vidéki zsidó tanács a célkeresztben

A zsidó tanácsok története számos izgalmas, eddig elhallgatott és fel nem tárt tabutémát tartogat a kutatók számára. Amint Dan Michman a neves izraeli holokausztkutató a Holokauszt és történetírás című munkájában a magyarországi zsidó tanácsok története kapcsán megfogalmazta:

„…a budapesti Zsidó Tanács az egyetlen olyan magyar tanács, amelyet alaposan kutattak. A többi magyarországi tanácsot csak véletlenszerűen és általánosságban említik.” (Michman, Dan: Holokauszt és történetírás. Budapest, Balassi, 2008. 62. p.)

A Magyar Zsidók Központi Tanácsát már 1944. március 19-én a német megszállók parancsára felállították. Stern Samu a Pesti Izraelita Hitközség elnöke vezetésével kezdte meg a működését. 1944. májustól már nem német, hanem magyar irányítás alatt állt, hivatalosan: Magyarországi Zsidók Szövetségének Ideiglenes Intézőbizottsága néven. Hasonlóan, mint más megszállt országban itt is a legfontosabb feladatuk a gettósítás és a deportálás irányítói valamint a zsidó közösségek közti utasítások, parancsok közvetítése volt. Így a kollaboráció árnyéka kezdettől fogva rájuk vetült. A gettók felállítása előtt országszerte létesültek helyi zsidó tanácsok, vagy más néven ötös tanácsok. Működésük és tevékenységük csak részben lett feltárva.

Az viszont közismert a tény, hogy 1945 után a Magyar Zsidók Központi Tanács tagjai ellen népbírósági eljárások és hecckampányok indultak. A legismertebb a Berend Béla szigetvári neológ rabbi ellen indított eljárás, aminek során a német és magyar szélsőjobboldali kapcsolatai, nyilas lapoknak tett nyilatkozata, illetve a vélt hatásköréből fakadó zsidómentések elmaradása voltak a legsúlyosabb vádak. Emiatt először elítélték, majd felmentették, végül a történtek hatására emigrált Magyarországról. A többi zsidó tanács taggal szemben is hasonló vádakat fogalmaztak meg, amelyek leginkább a kollaborációt és a zsidómentés elmaradását rótta fel nekik. A feljelentők leginkább a holokauszt túlélők valamint a hitközség tagjaiból álltak.

Viszont kevéssé ismert, hogy vidéken is indultak perek az ötös tanácsok ellen. Ezeknek teljes körű feltárása még várat magára, de egyes esetek ismertetése talán, inspirálhatja a történész szakmát, hogy foglalkozzanak ezzel az első tabutémának tűnő területtel, vagy akár a mára szinte teljesen feledésbe merült, de a magyar népbíróságok elé került kápó ügyekkel is. Így az is, hogy a kiskunhalasi holokauszt-túlélők miért jelentették fel a saját hitközségi vezetőiket, a helyi zsidó tanács egykori tagjait.[1]

A Berend Béla zsidó tanácstag elleni hecckampány karikatúrája (www.szombat.org)

A kiskunhalasi zsidó tanács elleni eljárások

Az ötös tanács működésével kapcsolatban kérem az alábbiak kivizsgálását. […] A bizottság szabálytalanul alakult meg. Dr. Práger József a hitközség akkori elnöke midőn a város polgármesterétől a tanács megalakítására az utasítást megkapta, a tanács megválasztását nem a közgyűléssel eszközöltette, hanem magát a tanács elnökéül nevezte ki és a tanács tagjait is baráti köréből ő nevezte ki maga mellé. […] A hitközség tagjai általában a legnagyobb összezsúfoltságban voltak – ugyanakkor Kun Benő és neje ketten kaptak egy szobát. […] Az elköltözés előtt a tanács gondatlanul járt el, semmiféle értesülést nem szerzett. […] Természetesen így a tanács hibájából rendesen összecsomagolni sem, volt módjában a község tagjainak. Szegedre érkezve az első napokban a tanács semmit sem tett … később a tanács ismét megkezdte a működését. […] A tanács össze is állította a listát mégpedig a lehető legembertelenebb módon. A kisgyermekeket el akarta választani az édesanyjuktól. Természetesen a listát ezen embertelen módon való összeállítása óriási felháborodást keltett. Időközben elterjedt a híre annak, hogy aki a listára kerül, jobb elbánásban részesül. […] azonban a Tanács […] megváltoztatta a listát […] úgy, hogy most már a listáról lemaradtak a gyermekek, lemaradtak az öregek, és helyettük a tanács tagjai és rokoni és baráti köre került fel. […] A tanács ezen eljárásával, hogy az öregeket, gyermekeket a listáról lehagyta és helyükbe saját magát és rokoni és baráti körét vette fel a listára, több kisgyerek és öreg halálát okozta.” (Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád-Csanád Vármegyei Levéltára, XXV.6. A Szegedi Népügyészség, 1185/1947. Dr. Práger József és társai ügye. 4-5. p.)

Ezeket a vádakat fogalmazta meg 1945 nyarán a Kiskunhalasi Ortodox Izraelita Hitközség egyik tagja, Engel Tivadar (1904–1978), aki munkaszolgálatosként élte túl a holokausztot. Mint az eljárás kiderült annak tudatában vonult be a kiskunhalasi gettóból munkaszolgálatra, hogy családja így mentesülhet a deportálás alól.

Kiskunhalason az 1941-es népszámlálás szerint 742 izraelita és 28 zsidónak tekintendő konvertita élt, akik közül a második világháború idején mintegy 200 férfit munkaszolgálatra vittek. 1944 májusában létesült a kiskunhalasi zsidó tanács Dr. Práger József (1886–1975) ügyvéd elnökletével (Dr. Holländer Ignác (1882–1957) ügyvéd, Fodor Dezső (1899–1945) Kun Benő (1885–1964) és Schwarcz Ferenc (1890–1983) kereskedők). 1944. május 22-től a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei alispán 27409/1944. kig. sz. rendelete, majd a helybeli polgármesteri hivatal, rendőrkapitányság és a zsidó tanács utasításai alapján 551 főt kényszerítettek a a zsinagóga körüli utcákból és házakból, illetve Schneider Ignác és Utódai Cég munkásotthona épületéből kialakított kiskunhalasi gettóba.

A kiskunhalasi zsinagóga, a későbbi belső gettó központi épülete. (http://www.museum.hu/)

1944. június elején 40-50 fő férfi bevonult munkaszolgálatra a gettóból, a többieket június 17-én szegedi gyűjtőtáborba vitték át. Itt a német és magyar táborparancsnokság, a rendvédelmi hatóságok kérésére a gyűjtőtábor ötös tanácsa – Frenkel Jenő szegedi főrabbi, Kertész Ernő, Dr. Lőw Lipót szegedi ügyvéd, Radó József, Silberstein Adolf hódmezővásárhelyi rabbi – írta illetve írattatta össze azt, hogy a gyűjtőtáborban lévők a deportáló vonat közül ki melyikbe szálljon be. A véletlenek összejátszásának tűnik, hogy ebben az időben a bécsi polgármester, Hanns Blaschke munkaerőt kért az RSHA-tól (Birodalmi Biztonsági Főhivatal), és ezzel egy időben , hogy ne mindenkit Auschwitzba vigyenek. Ennek köszönhető, hogy néhány alföldi gyűjtőtáborból, így Szegedről is nem egyenesen a hírhedt auschwitzi halál- és munkatábor komplexumba vittek több mint 15 ezer deportáltat.

A névsorokat többször is átírták, és elvileg az utolsó vonatra – amely Auschwitz helyett egyenesen Strasshofba ment – kerülhettek fel a „kivételezettek”, így a hitközségi vezetők, cionista aktivisták, a munkaszolgálatosok és a sokgyermekesek családjai. (Végül a második vonat utasainak egy része sem Auschwitzba került.) A listák összeállításában a kiskunhalasi ötös tanácsnak is szerep jutott, mivel a szegedi zsidó tanács felkérésre nekik kellett összeállítani, hogy ki kerül a hitközségük tagjai közül az egyes vonatokra. A testület összetétele részben átalakult (Dr. Práger József, Dr. Holländer Ignác, Kun Benő és Schwarcz Ferenc, Dr. Grósz Dénes), emellett a zsidó barakkparancsnokokat is bevonták a lajstromok összeállításába. A tanács ülésein időnként részt vett Szemző Lajos kereskedő, Dr. Dohány József (1881–1972) főrabbi és fia Dr. Dohány Marcell (1914–1995) rabbi is.

Gettósítás és deportálás Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében (Randolph L. Braham (szerk.): A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája)

A zsidó tanácsok tagjaival szembeni kollaboráció vádakon túl a kiskunhalasi zsidó közösségben meglévő törésvonalak is hozzájárultak a Dr. Práger József és társai ellen 1945 nyarán megindult eljárásokhoz. Így ez az ügy valószínűleg bizonyos családok közt húzódó feszültségeket is felszínre hoztak. A prominens és a kevésbé tehetős famíliák, személyek közötti ellentét a holokausztban majd utána kidomborodott. Már egy korábbi, a kiskunhalasi zsidósorsról szóló munkánkban leszögezhettük, hogy jól látható, hogy bár a kiskunhalasi elitnek voltak áldozatai, az auschwitzi gázkamrákba vagy egyéb haláltáborokba elsősorban nem a prominens családok tagjai kerültek. Sokat elmond az a visszaemlékezés is, amit Dr. Kálmán József írt a háború után, hogy a zsidó tanács tagjainak rokonai hogyan „sodródtak” a túlélést jelentő harmadik vonatra:

Mi nem mentünk el a második vonattal sem. Apósom, dr. Holländer Ignác ügyvéd, a megfontolások embere volt, ezért mindig azt hangsúlyozta, hogy ne siessünk, várjuk meg a legutolsó transzportot.” (Kálmán József: Deportálás Kiskunhalasról 1944-ben. In: Ö. Kovács József – Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 3. Kiskunhalas, 2005. 867.)

Nem lehet kizárni az 1944 végétől átpolitizált közéleti viták, a feltörekvő munkásmozgalmi pártokba pozícióba került egykori hitközségi tagok és az egyházközség közti viszályt sem. 1944 novemberében újjáalakított zsidó tanács élére egy szociáldemokrata pártaktivista, Beck Ferenc került és nem a hitközség valamely másik tagja.

A Zsidó Tanács felhívása. ( Végső István – Simko Balázs: Zsidósors Kiskunhalason – kisvárosi út a holokauszthoz. Budapest, 2007. 161. o.)

1945 nyarától a Kiskunhalasi Orthodox Izraelita Hitközség – izraeli és magyarországi mintákhoz hasonlóan – belső vizsgálattaé próbálta a tisztázni az ügyet Engel Tivadar feljelentése nyomán. Ekkor közel száz holokauszt túlélő megalapította az ún. Panaszirodát, amelynek keretében gyűjtötték azokat bejelentéseket, amik az ötös tanács tevékenységét sérelmezték. Mintegy 15 fő pedig vallomást is tett a hitközség előtt, ahol általában elítélően nyilatkozott a testületről. Többségük a családtagjaikat veszítették el a vészkorszakban. Sem a vádlók, sem a védekezők nem igen említették fel, hogy az ötös tanácsok ülésein résztvevők közül ketten is meghaltak a holokausztban. Pedig Fodor Dezső munkaszolgálat során, Dr. Grósz Dénes pedig Dachauban lelte a halálát. Sőt, utóbbi értelmiségi, prominens család volt, és számos halasi Grósz a vészkorszak áldozata lett.

Ellentmondások közepette, de Dr. Práger többek között így védekezett a vádak ellen:

Nem volt időnk ahhoz [sic!], hogy minden családnál minden személyt a megadott szempontokból felülvizsgáljunk, ha valakit senki nem kifogásolt, úgy az belekerült a listába. Ismétlem, hogy senkit senki nem protezsált. Schwarcz Ferenc 5 családtagját jelentette be, nem ellenőriztük, hogy kik is azok. Figyelemmel voltunk arra, hogy lehetőleg a tősgyökeres halasiak kerüljenek fel a listára. A listák összeállítására mindenkor szóbeli utasításokat kaptunk. […] Nem gondoltunk arra, hogy életveszélyben vagyunk, és hogy a lista veszély alól mentesít.” (Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád-Csanád Vármegyei Levéltára, XXV.6. A Szegedi Népügyészség, 1185/1947. Dr. Práger József és társai ügye. 28. p.)

Schwarcz Ferenc a gettóban és a gyűjtőtáborban is a kiskunhalasi zsidó tanács tagja volt. Így vallott a listák és a vonatok kapcsán:

Az hallottam, hogy a második transzport Bugacra fog menni, a harmadik az ún. listások pedig Svájcba mennek, amit már akkor nevetségesnek találtam, de semmiféle pozitív [sic!] értesülésem semmiről nem volt.” (Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád-Csanád Vármegyei Levéltára, XXV.6. A Szegedi Népügyészség, 1185/1947. Dr. Práger József és társai ügye. 16. p.)

1945 őszére zárta le az ügyet a hitközség, amely szerint nem találták „bűnösnek” a feljelentetteket.:

„…a Szegeden működő kiskunhalasi vezetők ellen kifogásolni valót nem talál, s ezért az ügyet megszünteti…” (Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád-Csanád Vármegyei Levéltára, XXV.6. A Szegedi Népügyészség, 1185/1947. Dr. Práger József és társai ügye. 46. p.)

Komoly kérdéseket vet fel, hogy a hitközség élén ott voltak ekkor még a „gyanúsítottak” közül. Szemző Lajos volt a hitközség elnöke, a Dohány család pedig továbbra is az egyházközség irányítói voltak.

Kiskunhalasi zsidó elemista gyermekek( Végső István – Simko Balázs: Zsidósors Kiskunhalason – kisvárosi út a holokauszthoz. Budapest, 2007. előlap)

Ám nem meghatározható, de valószínűleg egy vagy néhány sérelmezett nem hagyta annyiban az ügyet. Így nyomozás és újabb kihallgatások indultak 1946-ban a Magyar Államrendőrség Kiskunhalasi Rendőrkapitánysága Politikai Osztályánál az ügyben. Ennek kapcsán indult el az az eljárás, amelynek keretében már a Budapesti Népügyészség, majd a Szegedi Népügyészség elé került Dr. Práger József és társai (Dr. Holländer Ignác, Schwarcz Ferenc, Dr. Dohány József főrabbi, Dohány Marcell, Szemző Lajos) ügye. A Budapesti Népügyészség még háborús bűnökkel vádolta meg Prágerékat. Ám 1947-ben (területi) hatáskör és illetékes miatt átkerült a Szegedi Népügyészséghez, amely népellenes bűnökkel vádolta meg őket.

Az eljárás ekkor már elsősorban a szegedi gyűjtőtáborban történtekre és a névlisták összeállítására fókuszáltak. A holokauszt túlélők továbbra kiálltak amellett, hogy a zsidó tanács nem foglalkozott az egyéni ügyekkel, a mentesítéseket nem vették figyelembe, csak saját ismerősi, rokoni körüket segítették. Így például Langermann Sándorné a szegedi gyűjtőtáborban szerette volna elintézni, hogy a családja munkára beosztottak közé kerüljön. Ennek érdekében fordult a kiskunhalasi ötös tanácshoz, de megdöbbentő tapasztalatai lettek:

…Dr. Práger József, aki Szegeden a halasiak ügyét intézte, a leggorombábban bánt velem, és amikor azt kértem, hogy vegyenek fel a listára azt mondta, hogy takarodjak a szeme elől, és akasszam fel magam a legmagasabb fára.” (Magyar Nemzeti Levéltár – Csongrád-Csanád Vármegyei Levéltára, XXV.6. A Szegedi Népügyészség, 1185/1947. Dr. Práger József és társai ügye. 39. p.)

Erdős Tibornénak hasonló tapasztalata volt a kiskunhalasi ötös tanács tevékenyége és stílusa kapcsán a szegedi gyűjtőtáborban:

Ekkor elmentem könyörögni Dr. Práger Józsefhez és Szemző Lajoshoz, hogy legalább anyámat tegyék a harmadik listára, azonban ők azt válaszolták, hogy aki nem megy a kijelölt listával és ellenszegül az ő parancsaiknak, azt agyon fogják lőni.” (Magyar Nemzeti Levéltár – Csongrád-Csanád Vármegyei Levéltára, XXV.6. A Szegedi Népügyészség, 1185/1947. Dr. Práger József és társai ügye. 30. p.)

Végül 1949. május 12-én a Szegedi Népügyészség megszüntette az eljárást Prágerék ügyében. Az indoklás szerint: „hálátlan feladat” volt a tanácsé, amelyet a „véletlen irányított” és nem volt befolyásuk az eseményekre, valamint a szegedi és a makói ötös tanácsokat is felmentették. Illetve az, hogy együttműködtek volna a közvetlenül a táborparancsnoksággal szintén megcáfolásra került, hiszen a „szegedi ötös tanács” kérésére állították össze a névlistákat. Végeredményben tehát megállapították:

Gyanúsítottak cselekményeikkel csupán a németek és a fasiszták által üldözött zsidóság sorsán kívántak munkálkodásukkal könnyíteni, miért is alanyi szempontból nézve cselekményük jóindulatból fakadt és háborús és népellenes cselekmény, sőt köztörvényi bűncselekmény nem állapítható meg…” (Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád-Csanád Vármegyei Levéltára, XXV.6. A Szegedi Népügyészség, 1185/1947. Dr. Práger József és társai ügye. 49. p.)

Gózon (Grósz) Imre mutatja a kiskunhalasi zsinagóga falán elhelyezett mártírtáblákon, hogy milyen sok Grósz családtagja halt meg a vészkorszak idején. (fotó: Végső István)

Kitekintés

Látható tehát. hogy még vannak feltáratlan, tabusított ügyek, amely árnyalhatják a képet a holokauszt, a túlélők és a zsidó tanácsok működése kapcsán is. A vidéki zsidó tanácsok és szerepük további kutatási lehetőségek forrása. Így a szegedi, a szolnoki, a debreceni, a bajai és a pécsi gyűjtőtáborok kapcsán felmerülő források, szakirodalom ütköztetése és összegzése még várat magára. A vidéki zsidó tanácsok történetének feltárása a mai napig elmaradt. A Kasztner-féle zsidómentésben érintett hitközségek történetének és ügyeinek feltárása még nem történt meg egységesen. Az Auschwitz helyett Strasshofba kerültek számának meghatározása viták forrása és nem zárult le.

A zsidó tanács nemzetközi és magyar megítélése nem egységes. Így Lévai Jenő és Raul Hilberg alapvetően befolyásolta a későbbi kutatók narratíváit, miszerint a zsidó tanácsok nagyban felelősek a zsidó szenvedéseiért. Ennek az állításnak volt a képviselője Hannah Arendt is.

Isaiah Trunk és Aharon Weiss szembehelyezkedett Hilberggel és Arandttel. Szerintük ezek a testületek lehetőségeikhez képest igyekeznek menteni embereket, közösségeket. Ehhez kapcsolódóan Heller Ágnes, Braham, Molnár Judit, Dan Michman kiemelte, hogy a magyar zsidó tanácsok (szemben a lengyel, litván tanácsokkal) nem döntöttek arról, hogy kiket deportáljanak és kiket nem. Narratívájuk szerint a holokauszt nem a zsidó tanácsokon múlott.

Fontos része lehet egy komparatív elemzésnek, hogy a magyarországi eseteket összehasonlítsa más országokban a zsidó tanács tagok ellen eljárásokkal ((Murmelstein rabbi, 1946) Románia (Gingold, Grossmann-Grozea, Willmann, Vasile, 1946), Hollandia (Asscher, Cohen, 1946-50). Ezek okait, hátterét és következményeit is érdemes lesz összevetni a hazai helyzettel. Még kevésbé vizsgált eseménysor, hogy a német megszállás után, az 1944 végétől szovjet uralom alá került területeken újjáalakított zsidó tanácsok szerepe mi volt az új „demokratikus” közigazgatásban.

A Magyar Zsidók Központi Tanácsa elleni perek egyike a címszalagon (Világosság, 1946. május 24., 3. o.)

A kiskunhalasi eset lezárásaképpen érdemes megemlíteni, hogy az eseménysor vége az elhallgatás lett. Alig beszéltek erről az esetről, és csupán néhány, ma is élő holokauszt túlélő hívta fel rá a figyelmemet nemrégiben. Bár levéltári dokumentumok megőrizték az eljárás részleteit több jogi, helytörténeti kérdés megválaszolatlanul maradt.

Az eljárás megszüntetése után nem másodlagos egyes vádlottak további sorsát is röviden ismertetni. Dr. Práger József hamarosan Budapestre költözött, elszakadt a kiskunhalasi zsidó közösségtől. Dr. Dohány József főrabbi alijázott, míg Dr. Dohány Marcell több sikertelen határátlépési kísérlet után szintén külföldre ment. Szemző Lajos az üzlete államosítása után Kanadába távozott.

Fontos megemlíteni, hogy Prágerék tevékenységét valóban behatárolták az adott körülmények és a nagyon szűk mozgástér. Lehettek elégedetlen holokauszt túlélők, de végeredményben az egyik „legszerencsésebb” hitközségről is beszélhetünk, ha a túlélők számát nézzük. A vidéki zsidóság túlélési arányát 5-10%-ra szokták tenni, míg ez Kiskunhalas tekintetében 63-65%. A világháború kezdetén 742 fős közösségből 260-280 fő volt az áldozat. 1949-ben 462 hitközségi tagot számoltak össze. A mai napig élő hitközség van itt, amely 1945 után mostanáig megtartja a pénteki imákat.

[1] A népügyészségi iratokat Gellért Ádám találta meg és bocsátotta másolatban a rendelkezésemre, amit ezúton köszönök.

Felhasznált források és szakirodalom

Levéltárak, adattárak:

Kiskunhalasi Zsidó Hitközség irattára

Magyar Nemzeti Levéltár-Csongrád-Csanád Vármegyei Levéltára

Adatközlők:

Dr. Székely Róbert

Várnai Pál

Szakirodalom

Arendt, Hannah: Eichmann Jeruzsálemben. Budapest, 2000.

Braham, L. Randolph: A népirtás politikája I-II. Budapest, Belvárosi, 1997.

Braham, L. Randolph (szerk.): A magyar holokauszt földrajzi enciklopédiája I-III. Budapest, 2007.

Fekete Dezső: Húsz év Kiskunhalas krónikájából (1944. okt. 23. – 1964. dec. 31.). Kiskunhalas, 1984.

Frojimovics Kinga – Molnár Judit: Szeged–Strasshof–Szeged: Tények és emlékek a Bécsben és környékén „jégre tett” Szegedről deportáltakról. 1944–1947. Szeged, SZTE ÁJTK Politológiai Tanszék – Szegedi Magyar–Izraeli Baráti Társaság, 2022.

Heller Ágnes: Auschwitz és Gulág. Budapest, 2002.

Kálmán József (jegyzetekkel ellátta: Simko Balázs, Végső István): A négy kosár történeteDeportálás Kiskunhalasról 1944-ben. In: Ö. Kovács József – Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 3. Kiskunhalas, 2005. 859-897.

Lévai Jenő: Fekete könyv a magyar zsidóság szenvedéseiről. Budapest, 1946.

Michman, Dan: Holokauszt és történetírás. Budapest, Balassi, 2008.

Molnár Judit: Zsidósors 1944-ben a z V. (szegedi) csendőrkerületben. Budapest, 1995.

Molnár Judit: A Magyar Zsidók Központi Tanácsának megalakulása, működése. In: Frojimovics Kinga-Molnár Judit: Gettómagyarország. Budapest, Magyar Zsidó Levéltár, 2002. 19–41.

Munkácsi Ernő: Hogyan történt? Budapest, 1947.

Schmidt Mária: Mentés vagy árulás? Magyar zsidó önmentési akciók a második világháború alatt. In: Medvetánc, 1985. 111-125.

Stark Tamás: Magyarország második világháborús embervesztesége. Budapest, 1989.

Stern Samu: Emlékirataim/Versenyfutás az idővel! – A „zsidótanács” működése a német megszállás és a nyilas uralom idején. Budapest, Bábel, 2004.

Veszprémy László Bernát: „…hogy az ex-lex állapot megszűnjön”. Hogyan lettek zsidó tanácsok a hitközségekből 1944 Magyarországán? In: Egyháztörténeti szemle, 2021. 1. sz. 37-60.

Végső István – Simko Balázs: Zsidósors Kiskunhalason – kisvárosi út a holokauszthoz. Budapest, L’Harmattan, 2007.

Végső István: Futóhomokról Venezuelába — a kiskunhalasi Grosz-család rövid históriája. Neokohn.hu

Végső István

Ezt olvastad?

Egy korábbi írásomban a szövetséges propaganda, valamint a magyar zsidók deportálásának kapcsolatait igyekeztem feltárni. A szövetséges légierők által leszórt röplapok
Támogasson minket