A modern testkultúra és a keresztény erkölcs találkozása a strandokon – a Horthy-korszak strandjainak társadalomtörténete

A magyarországi fürdőkultúrának a gyökerei régre nyúlnak vissza, hiszen gyógyulási célból sokan mártóztak meg a reformkorban a különböző gyógyvízekben, illetve népszerűségnek örvendtek a testedzésben fontos szerepet betöltő uszodák, de a mai értelemben vett strand a két háború között teljesedett ki. A 19. századi fürdőélet és a 20. századi strand között alapvető különbséget a modernitás hozta el, amikor is megváltozott a testhez való viszony.

A strand divatja a tengerpartokról indult a 19. század elején, a század végén a kontinens legtöbb vízpartján – elsősorban folyók holtágán, valamint nagyobb tavak mentén – már volt ilyen létesítmény. A bécsi Gänsehäufel, amely a magyar strandmozgalom állandó hivatkozási pontja volt, a Duna szabályozása után jött létre az egyik mederben. A strandfürdő 1907-ben nyitotta meg a kapuit, amelyet naponta mintegy 30 000 ember látogatott. A hatalmas tömegből eredő nehézségeket az intézmény belső struktúrájával igyekeztek enyhíteni: meglehetősen szigorúan elkülönítették egymástól a nemeket, a társadalmi csoportokat, sőt a különböző generációkat is. Külön homokos part és víz várta a női-, a családi, az I. és II. osztályú férfi fürdő, az úszóiskola és a fiú napközi otthon látogatóit. Az öltözőszekrények elhelyezése, valamint a szigorú szabályok segítségével a fürdő vezetősége igyekezett ellenőrzést gyakorolni a fürdőzők erkölcsei felett: mindenki olyan fürdőruhát volt köteles viselni, amely eltakarta a vállait.

Egészen a századfordulóig a polgári rétegek körében kiemelten hangsúlyos volt a teljes test elrejtése a fürdés során. A fürdőruhák, különösen a nőknél, az egész testet elfedték. Az első világháború előtti nőmozgalmak, valamint táncművészek újra definiálták a női testet, aminek az egyik leglátványosabb tere a strand volt. A nők már az 1910-es években elkezdték a férfiak úszótrikóját viselni, egy évtizeddel később már harisnyát sem hordtak. 1933-ban pedig megjelent a kétrészes fürdőruha. A férfiak úszóruházata szintén zsugorodott a korszakban, bár kevésbé feltűnő módon. A viselet mellett továbbá változott a testideál. A 20. század első felében a karcsú és sportos alkat számított szépnek. E szemléletnek a leghatékonyabb közvetítői a mozifilmek és képes újságok voltak. Az emberek a hétköznapokon egy megfelelő szabású ruhával el tudták valamelyest takarni testi hibáikat, de az új fürdőruhák, amelyek igencsak tapadtak, már a maguk valójában mutatták meg az egyént.

Bár Magyarországon számos gyógyfürdő és uszoda működött a 19. században az első modern nyugati mintára épült strandfürdők csak az 1920-as években jelentek meg. Többnyire a meglévő gyógyfürdőket egészítették ki strandokkal, de sok kisebb magánvállalkozás nyitott teljesen új strandfürdőt. Az évtized végére a magyar városoknak presztízskérdéssé vált, hogy van-e a településnek saját strandja. Az 1930-as évek közepére jóformán alig akadt olyan nagyobb város, ahol ne lett volna legalább egy nagyméretű medence. A településeknek megérte beruházni a szabadtéri fürdőkre, mivel a strandolni vágyók száma az egész korszakban fokozatosan növekedett.

A strandok kiváló üdülési alternatívát kínáltak azok számára, akiket a munkájuk az adott városhoz kötöttek, továbbá azoknak, akik egyszerűen nem engedhették meg maguknak anyagilag, hogy egy városon kívüli nyaralóhelyet felkeressenek. A strandok ugyanis mindenki előtt nyitva álltak, amennyiben megfizette a belépőjegy árát és betartotta a házirendet.  A nyári hőségben gyakran a legkülönfélébb társadalmi csoportok gyűltek össze a strandokon, amely sok esetben feszültséget is okozott, hiszen az eltérő viselkedési és kulturális minták szem elé kerültek. A fürdőruha szabályszerű viselése által megkövetelt uniformitás, valamint a strandolással együtt járó felszabadultság érzése, azonban képes volt oldani ezeket a feszültségeket.

A két háború között a magyar hatóságok elvárták a fürdőintézményektől, hogy ügyeljenek a strandolók viseletére. A legtöbb városi fürdő szabályzata szerint a férfiak is csak a felső testet egészen eltakaró fürdőruhában fürödhettek. Úszónadrágot csak kiskorú fiúk viselhettek. A szabályok leginkább a férfiakra tértek ki, mert a korabeli normák értelmében nem volt kérdés, hogy a nőknek el kell-e takarniuk a felsőtestüket. A férfi felsőtest látványa azonban már nem számított olyan tabunak, mint néhány évtizeddel korábban. A takarás elrendelése viszont még a régi polgári erkölcsök megőrzése miatt volt fontos. Ez azonban már nem fért össze a testről és annak ápolásáról alkotott új nézetekkel, amely szerint az egészséges testnek minél több napfényt kell kapnia. A csekélynek tűnő szabály néhol felháborodást keltett a fürdővendégek körében. Pécsett például ekképpen panaszkodtak a fürdővendégek:

„[…] mondom mindent elnéz az ember a strand élményéért, csupán egy sérelmes furcsaság miatt kell interpellálnom a — város tanácsához. Arról kell ugyanis panaszkodnom, hogy az úszónadrág száműzve van a strandfürdőből. Csak teljes és csukott fürdőruhát viselhetnek a férfiak is és ezzel az intézkedéssel megfosztják az embert a strand lényegétől: a napfürdőtől. Pedig én bizony úszónadrágban fürödtem a jobb napokban Füreden is, a Balaton legkonzervatívabb fürdőjébe, ahol miniszteriális urakból, előkelő és elvonult magánzókból rekrutálódnak a fürdővendégek. Ha már le tudta nyelni a bölcs és tiszteletreméltó városi tanács a keserű pilulát, hogy a sandervári idők maradibb erkölcseitől eltérve Pécsett is megengedte a közös fürdőt, úgy ezzel a kis csomóval az elhervadt régi kákán igazán nem érdemes a lelkiismeretét vigyázni. Mert bizonyisten én is és még sok százan férfiak csak a jótékony napért megyünk strandolni és ezentúl csupán nem tehetünk róla, hogy a hölgyek is jelen vannak. Ez lehet érdekes, — de több semmiesetre sem.” (Pécsi Napló, 1926. július 18. 4.)

A városvezetés itt sem enyhült meg, a szabály lényegében fennmaradt egészen a korszak végéig, annyi engedménnyel, hogy a teljesen elzárt külön férfi és női napozókban fedetlenül lehetett hagyni a mellkast.

A fürdőviseletekre vonatkozó rendeletek alapján kiderül, hogy nem önmagában a meztelen test látványa volt probléma, hiszen a test edzése és ápolása kiemelt témája volt a 20. század elejének. A test kinézete és működése már nem számított tabutémának. A feszültséget inkább a szexualitás kérdése okozta, amelynek egyes szegmensei éppen a Horthy-korszakban váltak megvitathatóvá, például a nemi nevelés. Az, hogy azonos neműek együtt lehettek-e egy térben hiányos öltözetben egy darabig még téma volt a közéletben. A mindennapok során az átlagembereket, viszont már kevésbé érdekelték az effajta viták. A strand szerelmesei a kritikákkal nem törődve hódoltak tovább szenvedélyüknek; akit pedig feszélyezett a közös strand gondolta, az könnyedén elkerülhette.

Az uszodákban elszeparálva fürödhettek nők és férfiak. Általában különböző idősávokban vehette igénybe a medencét a két nem, a nagyobb helyek rendelkeztek külön női és férfi medencével. Hunyadi Sándor drámaíró az alábbi módon festette le a nemileg szegregált uszodákat:

„Az uszodák akkoriban úgy oldották meg a fürdés kérdését, hogy kétfelé osztották a napot. Délelőtt a nők fürödtek, délután a férfiak. De akadtak nagyobb üzemek, ahol két medencét építettek egymás mellé. Fal vagy magas kerítés választotta el egymástól a nőket és a férfiakat. […]A pénztárnál elváltak az együtt érkező társaságok tagjai. Jobbra mentek a nők és balra a férfiak, beletörődve a törvénybe, hogy együtt úszkálni szigorúan tilos.” (Hunyadi Sándor: A női uszoda In: Háy János (Szerk.) Nyári mulatságok. Bp., 2002. 115.)

 Leírása ugyan a századforduló állapotát örökítette meg, azonban a két háború között még számos helyen – főleg vidéken – még ilyen formában látogathatták a családok az uszodákat. A konzervatív szellemben megírt viselkedési útmutatók a hölgyeknek még az 1930-as években is azt javasolták, hogy csakis ilyen fürdőhelyeket látogassanak. A Balatonon, ahol korábban már elhalványulni látszódó gyakorlat volt a külön férfi és női strand, ebben az időszakban ismét szorgalmazták felállításukat:

„Itt nem tűrjük a szemérmetlenségnek orgiáit és nálunk fürödni csak teljes fürdőruhában lehet. A tisztes polgári erkölcsöt a fürdőhelyen is meg kell tartani s azt nem vetheti le a ruházattal együtt az, aki a Balatonba megy fürdeni. Aki idejön, az szokja meg, hogy az emberek itt is tisztességes polgári erkölcsben élnek. Éppen emiatt nagyon meg is válogatjuk azt, akit ide befogadunk.” (idézi Schleicher Vera: Kultúrfürdő. Kulturális kölcsönhatások a Balaton térségében 1821–1960 között. Bp., 2018. 141.)

A legtöbb újonnan megnyílt strandon már lazítottak ezen a szokáson és a férfiak és a nők együtt fürödtek már. A katolikus egyház különösen rosszalóan tekintett az új szabadidős elfoglaltságra, erkölcsileg elítélte a strandokat. Prohászka Ottokár egy 1923. évi februári püspöki körlevélben ekképpen nyilatkozott:

„Az erkölcsi értéket sérti a férfiak és nők, a fiúk és lányok közös fürdőzése, — mert jóllehet a finomérzésű embernek az ilyen közös fürdőzés inkább kínos, mint csábos, amikor látja azt a sok éktelen, potrohos, dagályos testet, — azért a nemileg ingerlékenyek mégis kárt szenvednek s az ifjúság az ilyen fürdés után piszkosabb, mint volt s a felkotort érzékiség pocsolyaszaga van rajta.” (Eger Napilap, 1933. április 30. 2.)

Országszerte akadt példa a közös strandfürdő elleni tiltakozásra, elsősorban a helyi lelkipásztorok, valamint a keresztény egyesületek részéről. Például Egerben a püspök és a helyi cisztercita gimnázium igazgatója konfrontálódott a város vezetőivel, amikor felmerült a közös strand ötlete. A közgyűlés végül leszavazta a közös fürdő elleni indítványt és 1933-ban az egri strand megkezdhette működését. A helyi klérus a nyitás után bojkottot hirdetett a strand ellen, de ez a próbálkozás sikertelen maradt.

Szombathelyen már 1922-től használhatta közösen a két nem a helyi strandot. A következő évben bővítették a fürdő területét. A júliusi nyitást követően Mikes János szombathelyi püspök követelte a polgármestertől, hogy szüntesse be a férfiak és nők együtt fürdésének a gyakorlatát. A városi közgyűlésben a püspök kanonokja és a szombathelyi iskolák igazgatói harcoltak a strandfürdő ellen. A testület végül egy kompromisszumos megoldás mellett döntött: meghagyták a közös fürdőzést lehetőségét, illetve bevezettek női és férfi órákat. A püspök és a többi katolikus szervezet nem elégedett meg a megoldással, októberben újra a közgyűlés elé került a kérdés. Ezúttal Mikesék nyertek, a közös fürdő lehetősége 1932-ig megszűnt.

Pécsett már az első közös strand megnyitása előtt aktívan hirdették a város keresztény szervezetei az álláspontjukat:

„A korszellem táplálja a férfiak és nők együtt fürdésének gondolatát is. Néhány évvel ezelőtt [megj. a korabeli sajtó alapján valószínűleg 1917-ben] egyik pécsi uszodában is bevezették ezt „családok fürdő órája” címen, de a rendőrfőkapitány — nagyon helyesen — betiltotta az érzékiségnek ezt a szolgálatát. […] De valljuk be Őszintén, hogy ezeknek a strandfürdőknek nagy anyagi sikerét épen az együtt fürdés biztosítja. Nem is annyira a fürdés itt a fő, mint inkább a szemek legeltetése … Ha ezek előrebocsájtása után meggondoljuk, hogy a fürdőkosztümök — mindkét nemnél — hogyan haladnak az anyaggal való takarékoskodás terén, akkor a strandfürdőzés erkölcsi konzekvenciáit könnyű megállapítanunk.” (Dunántúl, 1924. május 18. 2.)

Felhívásukat figyelmen kívül hagyta a lakosság, 1926-ban megnyílt az első pécsi közös strandfürdő a Maléter-féle uszoda helyén. Ennek hatására a következő évben a pécsi keresztény szervezetek levelet intéztek az államrendőrséghez, valamint a helyi sajtó hasábjain követelték a közös fürdőzés visszavonását. A levél egyértelműen elítélte a testiséget, a strandot egy olyan térnek állította be, amely az erotikát szolgálta:

”A pécsi fürdőéletnek van azonban, egy másik kevésbé ragyogd és dicséretreméltó oldala s ez a pécsi közös strandfürdő. Ez ellen mi már az erkölcs nevében is a legélesebben felemelhetnök [sic!] tiltakozó szavunkat. Egész bátran mondhatnók, [sic!] hogy a közös strandfürdő egy jókora adag érzékiség felszínrehozását vonja maga után amire pedig a mai erkölcsileg amúgy is annyira degenerált atmoszférában szükség egyáltalában nincsen. Az erkölcsi lesüllyedésnek szomorú példáit eléggé látjuk nap-nap után, minek fokoznák azokat még a vegyes strandolás veszedelmével.”(Dunántúl, 1927. augusztus 2. 2.)

 A cikkre rögtön másnap három válasz is érkezett, az első kettő az eredetit közlő újságban, a harmadik a konkurens lapban jelent meg. Az első válasz egy magát kereszténynek valló édesapától érkezett, aki a strand erkölcseiben semmi kivetnivalót nem talált hiszen, a strand hétköznapi használói jó erkölcsű családok, akiknek nincs pénze elutazni nyaralni. Az illetlenül viselkedőket ő is megbüntetné, de nem azoknak a szegény családoknak a rovására, akiknek nyáron ez az egyetlen módjuk a felüdülésre. A második válasz a strand tulajdonosától érkezett, aki sorba vette az intézménye ellen érkezett vádakat, majd azokat pontról pontra cáfolta. A közös fürdőzés erkölcsromboló hatása ellen eképpen érvelt:

„Ami az erkölcs szempontjából felhozott kifogást illeti, az szerény véleményem szerint tévedésen alapszik. Téves ugyanis az a megállapítás, mintha a közös fürdés az érzékiséget szolgálná. E megállapításnak ellentmond az a tény, hogy ily strandfürdő az egész művelt világon létjogosultságot nyert […] Ma már minden pedagógus tudja, hogy az érzékiség letompítására a legalkalmasabb a megszokás, a gyakori együttlét.” (Dunántúl, 1927. augusztus 3. 4.)

A harmadik vélemény, amely a Pécsi Napló szerkesztősége részéről érkezett, szintén ugyanezt az indokot hozta fel:

„Ne feledjük el, az erkölcsöket sohasem az rontja, ami megvan engedve, hanem az, ami el van tiltva. Merjük állítani, hogy a közös fürdés kevesebb erotikának előidézője, mint tegyük fel akár a legelőkelőbb házibál. Nem akarunk itt túlságosan annak részletezésébe belemerülni, hogy az erotikának mi is tulajdonkép előidézője. Tény azonban az, hogy a közös fürdő nemhogy előidézője, de lényegénél fogva egyenesen taglószerűen bunkóz le minden erotikus hajlamot. A közös fürdő bizony sok illúziót rombolt már széjjel. Bármennyire is súlyosabb haragnak tesszük ki magunkat e megállapítással, mint szóbanforgó cikk írójáé, kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy hölgyeink 99 százaléka előnyösebben hat felöltözve, mint a fürdőruhának mindent eláruló, kíméletlenül őszinte leple alatt. Állítjuk, hogy a strand meztelensége nincsen hatással az erkölcsökre épen tömeges voltánál fogva.” (Dunántúl, 1927. augusztus 3. 4.)

 Az ügyből végül nem lett semmi, a közös fürdőidő megmaradt a Maléter-féle strandon.

A strand támogatói nem tagadták, hogy a strand egy olyan tér, ahol többet lehet látni a másik ember testéből, viszont azt állították, hogy éppen a testük valóságossága öli meg azt a vágyat, amely igazából az erotikát szolgálná. Ez a megállapítás abból eredhetett, hogy a korszak mozifilmjeiben, valamint magazinjaiban látott színészek, színésznők és modellek megtestesítették és közvetítették a korszak testideálját, amelyek egyszerre voltak napbarnítottak, ruganyosak, lecsupaszított és erotikus hatást keltők. Az átlagos városlakók ellenben aligha feleltek meg ezeknek a magas elvárásoknak és ennek a leglátványosabb tere mégiscsak a strand volt.

Mivel a városoknak jelentős kiadás volt a strandok megépítése, szezonban pedig hatalmas bevétel, emiatt a város vezetők törekedtek arra, hogy kompromisszumos megoldásokat találjanak a közös fürdő körüli feszült helyzetre. A legtöbb helyen női, férfi és közös idősáv bevezetése mellett döntöttek. A közös fürdők összességében ugyanis sokkal látogatottabbak voltak, többek között amiatt is, mert a családok így együtt szórakozhattak. A katolikus szervezetek általában nem elégedtek meg ezzel a megoldással és többször jelezték a belügyminisztérium felé, hogy az 1927-es közerkölcsiségről szóló rendeletet, amely elrendelte a különféle mutatványok, a mulatságok és az utca erkölcsrendészeti ellenőrzését, ki kellene terjeszteni a strandfürdőkre. Ez végül nem valósult meg, bár a képviselőházban rövid ideig parázsló viták folytak a strand erkölcseiről.

A strandok ambivalens megítélését mutatja, hogy a jobboldalon sem volt gondolkodtak egységesen a közös fürdőkről. Andreetti Károly, a váli kerület egységespárti országgyűlési képviselője, Petrovácz Gyula a Keresztény Gazdasági Párt tagja és a főváros déli kerületeinek országgyűlési képviselője, valamint Meskó Zoltán a Magyar Nemzeti Szocialista Földműves és Munkáspárt későbbi alapítója a közös strandot erkölcsi válságot előidéző intézménynek tartották. Dinnyés Lajos a Független Kisgazdapárt képviselője és Kelemen Kornél, aki nemzeti egységpárti programmal került az országgyűlésbe és később a Gömbös-kormány igazságügyi államtitkára lett kiálltak a közös fürdők mellett. Petrovácz Gyula még a fürdőruha megadóztatását is felvetette:

„Minél kisebb és minél modernebb az a trikó, annál inkább megadóztatnám, annál magasabb adóval sújtanám.” (Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet 287. ülés 1934. június 4. 429.)

A nyár lecsengésével a kérdés végül eltűnt a Képviselőházból és csupán a második világháború kirobbanása után vált ismét témává, amikor az antiszemitizmus már átitatta a közbeszédet.

Szélsőjobboldali politikusok úgy vélték, hogy a stranderkölcsök veszélybe kerültek és emiatt a zsidóságot okolták; sürgették kitiltásukat vagy legalább elkülönítésüket. A képviselőházban és az antiszemita sajtóban azzal vádolták a zsidó polgárokat, hogy egyrészt kiszorítják a keresztény fürdőzőket a fürdőhelyekről, másrészt a strandokon a férfiak fedetlen mellkassal napoznak, a nők leengedik fürdőruhájuk vállpántját, a párok pedig nem titkolják, hogy gyengéd érzelmeket éreznek egymás iránt.  Lényegében míg az egyházat általánosságban zavarta, hogy a férfiak és nők együtt fürdésével a szexualitás nyilvános térbe kerülhetett a strandokon, addig a szélsőjobboldalt „csak” a két nem keresztény és az izraelita tagjai között kibontakozó vonzódás frusztrálta.

1941-ben Endre László Pest-Pilis-Solt-Kun vármegye alispánja elrendelte, hogy a pestkörnyéki fürdőket zsidók nem látogathatják, viszont a rendeletet Keresztes-Fischer Ference belügyminiszter eltörölte. Palló Imre Magyar Nemzetiszocialista Párt tagja 1942 júliusában a strandfürdők zsidótalanítása tárgyában intézett interpellációt az országgyűlésben:

„Nekünk vigyáznunk kell a jövő nemzedékre és éppen ezért lehetőséget kell találnunk arra, hogy ne következhessek be az, hogy zsidók és keresztények együtt élvezzék a napfénynek és a levegőnek áldásait. Arra kérjük a belügyminiszter urat. — mivel az alispán úrnak is van már elgondolása — tessék valamilyen úton-módon a zsidóságot kiszorítani a fürdőkből. Már most hogyan történhetik ez meg? Ne mondják azt, hogy mi sajnáljuk a zsidóktól a levegőt. Mi nem sajnáljuk. De biztosítsanak nekik is ilyen strandfürdőt. Tessék kijelölni a fürdőket, tessék kimondani, hogy ide zsidók járhatnak, oda pedig nem.” (Képviselőházi napló, 1939. XIV. kötet 275. ülés 1942. július 1. 288.)

1944 májusában jelent meg az az országos rendelet, amely zsidók nyilvános fürdők látogatását tiltotta, noha számos települési lap már jóval korábban, 1941 és 1943 között hírt adott arról, hogy helyi szinten (például Alsóbélatelepen, Alsóörsön, Balatonszepezden, Cegléden, Szombathelyen, Zalaegerszegen) korlátozták a zsidók belépését a strandfürdőkbe.

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-4-I PTE 1242 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.      

Vámos Eszter

Felhasznált források és szakirodalom:

Képviselőházi napló, 1931. XVI. kötet 183. ülés 1933. május 18.

Képviselőházi napló, 1931. XVI. kötet 184. ülés 1933. május 19.

Képviselőházi napló, 1931. XVI. kötet 189. ülés 1933. május 30.

Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet 287. ülés 1934. június 4.

Képviselőházi napló, 1939. XI. kötet 221. ülés 1941. november 19.

Képviselőházi napló, 1939. XIV. kötet 270. ülés 1942. június 23.

Képviselőházi napló, 1939. XIV. kötet 275. ülés 1942. július 1.

A m. kir. belügyminiszter 1944. évi 444. számú rendelete, zsidóknak. a nyilvános fürdők látogatásáról való eltiltásáról

Magyar Nemzeti Levéltár Baranya Megyei Levéltár (MNL BaML) IV. 1406. b. Pécs város Tanácsának közigazgatási iratai

A Ceglédi Függetlenség, a Dunántúl, az Eger, Az Est, a Magyar Hírlap, a Magyar Kultúra, a Nemzeti Újság, a Pécsi Napló, a Somogyi Újság, a Színházi Élet, az Új Magyarság, a Zalai Magyar Élet és a Zalamegyei Újság c. lapok 1920 és 1944 közötti számai

Gerely Jolán: A művelt leány. Bp., 1933.

Hunyadi Sándor: A női uszoda In: Háy János (Szerk.) Nyári mulatságok. Bp., 2002. 115–122.

1989. Dózsa Katalin: Letűnt idők, eltűnt divatok. Bp., 1989.

Gyáni Gábor: Hétköznapi élet Horthy-Miklós korában. Bp., 2006.

Katona Attila: „Nem volt olyan ügy, amely ennyi harci zajongással, …csatazajjal járt volna az erkölcsvédelem tekintetében”. Hatalmi harc. közerkölcs és fürdőhasználat Szombathelyen az 1920-as években In: Előadások Vas megye történetéről V. – Archívum Comitatus Castriferrei 4. Szombathely, 2010. 207–218.

Mohácsi Gergely: Testkultusz és tömegtársadalom. A budapesti strandfürdők alapításának rövid története. Századok, 2002/6. 1471–1506.

Mohácsi Gergely: Szép, Erős, Egészséges. Szabadidő és testkultúra Budapesten a 20. század első felében. Korall, 2002/7–8. 34–55.

Papp Barbara – Sipos Balázs: Modern, diplomás nő a Horthy-korban. Bp., 2017.

Schleicher Vera: Kultúrfürdő. Kulturális kölcsönhatások a Balaton térségében 1821–1960 között. Bp., 2018.

Sugár István: „Világnézeti” harc az egri strand körül 1933-ban. Hevesi Szemle, 1979/3. 43–46.

Szegedi Gábor: Tisztaság, tisztesség, fajgyalázás : szexuális és faji normalizáció a Horthy-korban. Socio.hu, 2015/1. 57–76. 

Weis István: A mai magyar társadalom. Bp., 2013.

Zeidler Miklós: A testgyakorlás mint az egészség és a szépség forrása az újkori magyar sportirodalomban. Erőss Zsolt – Gyarmati György: Kor/Társ panoráma. Tanulmányok a 70 éves Vonyó József tiszteletére. Pécs, 2015.

Ezt olvastad?

Az indiánkép változása Az apacs harcos című filmben

Hogyan jelennek meg az indiánok az amerikai mozikban? Milyen előzményei voltak Az apacs harcos című filmnek? Hogyan ábrázolják ebben a filmben az

X