Beleszólt-e a magyarországi politikába IX. Gergely pápa? II. András és a pápaság viszonya

Egyház és állam, pápaság és világi hatalom egymáshoz való viszonyulása a kereszténység kezdeti évszázadaitól fogva meghatározta az európai történelem alakulását. A kapcsolat dinamizmusa elméleti és gyakorlati téren is megnyilvánult. Hol együttműködésként, hol inkább rivalizáló küzdelemként jelentkezett, ami jól megragadható a császárság és a pápaság között kibontakozó invesztitúraharcban (Szántó 2001, 114.). Jelen írás célja, hogy röviden ismertesse a Magyar Királyság és az Apostoli Szentszék között kialakult politikai jellegű vitát – amely IX. Gergely pápa és II. András magyar király között zajlott le a 13. század első felében – és értelmezze annak fontosabb összefüggéseit, következményeit.

Annak érdekében, hogy megérthessük, hogy egyáltalán milyen alapon szólhatott bele a mindenkori pápa egy európai keresztény állam belső politikai életébe, bevezetésként mindenképpen szükséges ismertetni a tárgyalt korszak általános világfelfogását – elsősorban politikaelméleti vonatkozásban.

A Nyugatrómai Birodalom bukását követően az európai kontinens viszonylagos egysége megszűnt, a helyét pedig különböző – elsősorban a bevándorolt frank, germán- és szláv – törzsek által alapított államalakulatok vették át. Ennek következtében az újonnan létrejövő társadalmi és politikai keretrendszerben kiemelt szerep jutott a megmaradó (és kiépülő) egyházi struktúráknak (Szántó 1983, 267-269.). Európa népeinek krisztusi hitre térítését követően az Egyház – a keresztény univerzalizmus jegyében – szellemi és szervezeti egységet biztosított, amely a pápa növekvő hatalmában is megnyilvánult. A frank állam 8. századi megerősödésével és Nagy Károly császárrá koronázásával rajzolódott ki az a sajátos – világi és vallási hatalom megosztására épülő – európai társadalomfelfogás, melyet a Respublica Christiana eszméje összegez (Zsinka 2012). Ebben a rendszerben a pápaság és a császárság között folytonos feszültség állt fenn, amely – amint már említettük – az invesztitúraharcban is tetten érhető volt. A Szent VII. Gergely pápa által kiadott Dictatus Papae (Szántó 1983, 355-356.) alapvető jelentőségűnek tekinthető, amennyiben 27 pontban megfogalmazta a pápaság hatalmi igényeit. Ezek közül kiemelendő, hogy jogában áll császárokat letenni (12.), fölötte senki nem ítélkezhet (19.), valamint a gonoszoknak tett hűségeskü alól feloldhatja az alattvalókat (27).

Jól látható tehát, hogy a pápa a világi hatalom felett álló entitásként határozta meg Péter katedráját, így jogot formált a politikai élet befolyásolására is. A 11-13. század folyamán ez a nézet heves viták tárgyát képezte, (Szántó 1983, 356.) azonban Róma püspökei rendszeresen éltek a kiközösítés és az eskü alóli felmentés eszközével, hogy hatással legyenek akár egyes államok belpolitikájára is. Az illetékességi kérdést az 1122-es wormsi konkordátum valamelyest rendezte, azonban a 13. század elején a küzdelem új erőre kapott, éppen IX. Gergely idején (Szántó 2001, 116.). A pápa II. Andrással való viszonyát tehát ebben a keretrendszerben kell elhelyezni.

A vita tárgya

II. András (1205-1235) politikájával kapcsolatban a Katolikus Egyház – élén IX. Gergely pápa (1227-1241) – több szempontból is ellenérdekelt volt. Elsősorban a Német Lovagrend jogainak elvételét és a rend Magyar Királyság területéről történő kiűzését sérelmezte a Szentszék (Juhász 2022). II. András 1211-ben adományozta a lovagrendnek az Erdélyben található Barcaságot, annak érdekében, hogy a kunokkal szemben védelmet biztosítsanak az ország számára (Pósán 2016, 465.). Azonban a rend meglehetősen nagy önállóságra tett szert – a pápa kivonta az erdélyi püspök joghatósága alól a területet, valamint a lovagok saját pénzt is vertek –, ami a Magyar Királyság egységét fenyegette. A félelem nem volt alaptalan, hiszen hasonlóképpen függetlenedett mintegy fél évszázaddal korábban Portugália – területe a Szentszék védelme alá került, majd kivált a kasztíliai-leóni királyságból. Ennek okán tehát 1225-ben a király a rendet fegyveres úton szorította ki az országból (Pósán 468-471.).

Részben ehhez kapcsolódott a második vitás pont, amennyiben az egyházi intézmények – köztük a Német Lovagrend is – a korszakban általában jelentős mértékben részesültek a különböző monopóliumokból, így igényt tartottak a magyarországi sókereskedelem növekvő bevételeire is (F. Romhányi 2016, 293.). Mivel az Aranybullában foglaltak szerint a só királyi monopólium lett, az egyháziak komoly bevételektől estek el, amelyek vissza- illetve megszerzését érthető módon kiemelt kérdésként kezelték.

További nézeteltérést jelentettek – főként belpolitikai vonatkozásban, János (halála után pedig Róbert) esztergomi érsekkel szemben – II. András birtokadományozásai, valamint a tény, hogy a királyi pénzügyek adminisztrációját zsidók és muszlimok intézték (Zsoldos 2011, 24.). Ez utóbbit figyelembe véve a konfliktus bizonyos „ideológiai” színezetet is kapott, amennyiben a zsidók számára pápai bullák és zsinatok – magyar vonatkozásban pedig még az 1222-es Aranybulla is – expressis verbis megtiltották a közhivatalnoki tisztség viselését (Weisz 1999, 151-152.).

Látható tehát, hogy a vitában tulajdonképpen profán gazdasági és hatalmi-politikai kérdések domináltak. IX. Gergely célja az volt, hogy a Német Lovagrend jogait visszaszerezze, valamint, hogy orvosolja az Egyházat ért sérelmeket. Ezzel szemben II. András az Aranybullában foglaltaknak kívánt érvényt szerezni, hogy ennek révén az általa szorgalmazott új berendezkedés elemeit megvalósítsa (Zsoldos 2011, 29.).

Az egyezséghez vezető út

1232. február 25-én Róbert esztergomi érsek – jogaival élve – interdiktum (részleges pápai tilalom) alá vette a Magyar Királyságot, valamint kiközösítette a király két tanácsadóját (Gergely 1982, 400.). Az egyházi vezető lépése válaszreakcióként fogható fel, amennyiben II. András nem tartotta be az Egyházat ért sérelmek orvoslásának ígéretét – az Aranybulla 1231-es megújításában foglaltak ellenére. A vitás pontok között szerepelt, hogy továbbra is aktív szerepet vállaltak a hivatali ügyek intézésében zsidók és muszlimok, például Teha kamaraispán. Ez azonban sokkal inkább egy felszínes, de jól érzékelhető probléma volt, ami okot adott a többi kérdés rendezésére is.

Az érdekek összeegyeztetése és egyfajta „modus vivendi” elérése kezdettől fogva jellemezte a Szentszék politikáját a kérdéskörrel kapcsolatban, amit az is jelez, hogy IX. Gergely fenntartotta magának a királyi család kiközösítésének jogát (Almási 2016, 36.). Ebből adódóan az 1232-ben Magyarországra érkező, Pecorari Jakab bíboros vezette legáció (pápai küldöttség) jogosítványai szűk keretek között mozogtak, hiszen a követ nem fenyegetőzhetett komoly szankciókkal. A magyar király viszont mindezek ellenére kevéssé hajlott a megállapodásra, a tárgyalásokat igyekezett mindinkább elkerülni. A delegáció ezért kiküldetésének első időszakában csak belső egyházi ügyekkel foglalkozhatott érdemben.

1233-ban viszont – a király hajthatatlansága miatt – a pápa felhatalmazta Jakab bíborost a kiközösítés jogával, így a diplomáciai események előrébb jutottak – bár a királyt és családját továbbra sem szankcionálhatta. Ez év augusztusában a király hadseregével Halics felé vonult fia hatalmának támogatása ürügyén, azonban célja vélhetően az lehetett, hogy elkerülje a fehérvári törvénylátó napokon való jelenlétet és a bíborossal való tárgyalást.

A megegyezés létrejötte érdekében Pecorari bíboros 1233. augusztusában egy fogalmazványt küldött Benedek veszprémi püspök és Cognoscens esztergomi kanonokon keresztül a Beregi Vármegyében tartózkodó II. Andrásnak. Azért volt szükség a közvetítésre, mert így a delegáció kevesebbet veszíthetett. A fenyegetéseknek nem lehetett negatív következménye, hiszen az események kedvezőtlen alakulása esetén könnyen lehetett volna úgy hivatkozni rájuk, mint a püspök és kanonok urak „magánakciója”, nem pedig a Szentszék saját lépései – így Jakab bíboros cselekvési szabadsága csak kevéssé volt veszélynek kitéve.

1233. augusztus 20-án a beregi erdőben II. András király elfogadta a feltételeket és végül vállalta az egyezmény megkötését és pontjainak végrehajtását, amelyet később Esztergomban, Pecorari Jakab bíboros, pápai legátus jelenlétében esküvel is megerősített, melyet fiai is megtettek a későbbiekben (Barabás 2017, 47.).

A beregi egyezmény

A hosszas halogatás után létrejött egyezmény – látszólag – átfogóan rendelkezett a felek közti vitás kérdések zöméről, tizenegy fő pontban rögzítve azokat (az egyezmény szövegét lásd: Juhász 2022, Melléklet). Ezek közül kiemelendő, hogy ígéretet tett a zsidók és muszlimok közhivatalokból való kizárására, ezen túlmenően pedig a korábban adott kiváltságoktól megfosztotta őket, valamint szankcionálta – tiltotta a keresztényekkel való házasságukat, keresztény rabszolgák tartását és bármilyen együttélés esetén vagyonelkobzást és rabszolgaságot helyezett kilátásba –, továbbá megkülönböztető jel viselésére kötelezte az adott csoportot. (Ez a vizsgált a korszakban nem volt unikális jelenség, előfordult, hogy – akár foglalkozásonként, népcsoportonként – előírták valamifajta megkülönböztető jel viselését.) Ezen intézkedések évenkénti felülvizsgálatára is vállalást tett a király.

Érintette a sójárandóság kérdését is, amennyiben részletesen szabályozta az egyes egyházmegyék és szerzetesi közösségek részvételét a kereskedelem ezen ágazatában. A király arra is tett vállalást, hogy tízezer márka összegben kárpótlást fizet a csanádi püspöknek, valamint az egresi és a pannonhalmi apátnak, melyet részletekben teljesítene. Hitbéri és házassági ügyekben az egyezmény elismerte az Egyház joghatóságát, valamint az egyházi személyeket – a birtokpereken kívül – kivonta a világi bíráskodás alól, vagyis személyi ügyeikben az egyházi hatóság lett kizárólagosan illetékes. A klerikusok számára – eltekintve az úti vámoktól – adómentességet biztosított, megerősítve az Aranybulla rendelkezéseit. Ezen kívül bizonyos adók kivetésével kapcsolatban a pápa tanácsadói szerepének fontosságát emelte ki.

Bár az egyezmény látszólag eredményesnek tűnik, valójában több szempontból sem tekinthető valódi hatást kiváltó megállapodásnak. Egyfelől a zsidókat és muszlimokat, valamint az Egyház kiváltságait érintő pontjai mind olyan határozatok voltak, amelyek már korábbi dokumentumokban is szerepeltek – tehát engedményekre nem volt szükség. Ezen kívül a király jól járt azzal is, ha az egyháziak részesedtek a sójárandóságból, mert így nagyobb mennyiségű só került forgalomba, növelve a központi bevételeket. Fontos megemlíteni azt is, hogy a Német Lovagrenddel kapcsolatban – ami a pápai delegáció számára a legfontosabb kérdést jelentette – egyáltalán nem esett szó.

A beregi erdőben kötött egyezmény tehát kevéssé fogható fel a szentszéki diplomácia sikereként, sokkal inkább a magyar király ügyes kibúvásaként. Alátámasztja ezt az is, hogy a dokumentumban foglalt vállalások zömének teljesítése a későbbiekben elmaradt. Ugyanakkor a távozó delegációvezető a boszniai püspököt megbízta a végrehajtás felügyeletével, aki 1234-ben interdiktumot mondott ki az országra az előbb említett okokok miatt. Ezt a megtorlást azonban az esztergomi érsek, majd a pápa is visszavonta, mivel a gazdasági vonzatú kérdések tekintetében II. András alapvetően teljesítette, amit ígért – még ha a Német Lovagrend kérdésköre nem is rendeződött.

Összegzés

Bár a cikk címében feltett eldöntendő kérdésre látszólag egyszerű igen felelettel kellene válaszolni, a probléma eldöntése mégsem ilyen egyszerű. Ha úgy tennénk fel a kérdést, hogy bele kívánt-e szólni a pápa a magyarországi politikába, egyértelmű igennel felelhetnénk az ismertetettek fényében, azonban a történelmi valóság ennél komplexebb.

II. András és IX. Gergely viszonyával kapcsolatban eltérő történészi vélemények léteznek. Egyesek úgy értékelik, hogy a pápaság ebben az időben érte el hatalma és befolyása csúcsát a magyarországi politikára vonatkozóan (Gergely 1982, 130.). Ezzel szemben mások azt hangsúlyozzák, hogy a Szentszék – bár pusztán diplomáciailag komoly sikereket könyvelhetett el magának – valójában közel sem tudta hathatósan érvényesíteni érdekeit (Juhász 2022). Úgy tűnik, hogy még akkor sem volt képes erre, ha a magyar király gyakorlatilag elismerte hűbéri függését Krisztus földi helytartójától (Almási 2016, 38.).

A külpolitikai kontextus – a pápa relatív győzelme II. Frigyes császár felett – alátámasztani látszik az egyházfő hatékony befolyását. Azonban, ha a beregi egyezmény pontjait és azok betartását vesszük szemügyre, akkor egyértelmű, hogy az első ránézésre valódi kompromisszumnak és kölcsönösen előnyös megállapodásoknak tűnő pontok tulajdonképpen a magyar király ügyes diplomáciai húzásai voltak, amelyekkel továbbra is halasztani tudta a valóban fajsúlyos kérdések – elsősorban a Német Lovagrend jogfosztása ügyének – eldöntését.

Mindenesetre II. András és IX. Gergely kapcsolata – mint esettanulmány – jól példázza a pápai hatalom és a világi uralkodók kapcsolatát az érett középkorban. A tárgyalt korszakból kitekintve a kapcsolat dinamikus változása utóvégre elvezetett a vallási és politikai hatalom szétválasztásának letisztulásához, ami sajátos civilizációs jelenségnek tekinthető az európai kultúrkörben, és ami azon kívül nehezen is értelmezhető (Zsinka 2020, 362.). Ez azonban már túlmutat az általunk vizsgált problémakörön.

Irodalomjegyzék

Almási Tibor: A beregi egyezmény megkötésének diplomáciai mozzanatai. In: Acta Universitatis Szegediensis: Acta Historica, 83. évf., 2016.

Barabás Gábor: Kálmán szlavón herceg és IX. Gergely pápa – Magyar királyi herceg az Apostoli Szentszék szolgálatában? In: Aetas, 32. évf., 3. sz., 2017.

Romhányi Beatrix: A beregi egyezmény és a magyarországi sókereskedelem az Árpád-korban. Magyar Gazdaságtörténeti Évkönyv, 2016.

Gergely Jenő: A pápaság története. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1982.

Juhász István: 800 éves az Aranybulla – A beregi egyezmény (9. rész). Adó.hu [online]. Elérés: https://ado.hu/ado/800-eves-az-aranybulla-a-beregi-egyezmeny-9-resz/ (letöltés ideje: 2025. 11. 07.).

Pósán László: A Német Lovagrend megítélése Magyarországon II. András korában. In: Történelmi Szemle, 58. évf., 3. sz., 2016.

Szántó Konrád: A katolikus egyház története I-II-III. kötet. Budapest: Ecclesia, 1983.

Szántó Konrád: Egyháztörténelem. Budapest: Jel Könyvkiadó, 2001.

Weisz Boglárka: Zsidó kamaraispánok az Árpád-korban. In: Tanulmányok a Középkori Magyar Történelemről. Szeged: Szegedi Középkorász Műhely, 1999.

Zsinka László: A latin keresztény Európa születése. In: Grotius. A Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Intézetének tudományos folyóirata, 2012. Elérés: www.grotius.hu/publ/displ.asp?id=SBHMSQ (letöltés ideje: 2025. 11. 07.).

Zsinka László: A nyugati keresztény Európa. In Dévényi Kinga (szerk.): Civilizációk Kelettől Nyugatig, Nemzetközi Tanulmányok Intézet, BCE Budapest, 2020

Zsoldos Attila: II. András Aranybullája. In: Történelmi Szemle, 53. évf., 1. sz., 2011.

Ezt olvastad?

10 film a középkori történelemről, amit újranézhetünk a nyáron

A nyári szabadság alatt több idő juthat akár filmekre, szériákra is. Ajánlósorozatunkban történelmi korszak vagy tematika szerint idézünk fel olyan

X