Kaleidoszkópszerű betekintés a magyar jelenkorászok kutatásaiba – a IV. Országos Jelenkor-történeti Konferenciáról, I. rész

2025. szeptember 4-6. között tartották meg a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának szervezésében a IV. Országos Jelenkor-történeti Konferenciát. Az esemény a hazai jelenkor-történeti kutatók egyfajta „dzsemborijának” is fölfogható, hiszen volumenében közel páratlan: a három nap alatt, egymással párhuzamosan futó szekciókban több mint száz előadásra, különböző témákban zajló kerekasztal-beszélgetésre került sor. Ezek célja nem csak az aktuálisan folyó hazai kutatások bemutatása volt, hanem gyakran workshop jelleggel a fölmerülő szakmai problémák, kutatási nehézségek megvitatása is. Jelen sorok írói nem vállalkozhatnak arra, hogy a konferencián fölmerülő témákat a maguk teljességében bemutassák. Kétrészes cikksorozatunkban pusztán kaleidoszkópszerűen szeretnénk felvillantani azt a tematikus sokszínűséget, amely az eseményt jellemezte. Első darabjában Zsíros Ádám a szervezők részéről mutatja be röviden, mekkora kihívást is jelentett egy ilyen esemény szervezése; Selmeczi Péter és Tömő Ákos pedig saját konferenciaélményeikről írtak.

Szervezőként embert próbáló feladat volt a IV. Országos Jelenkor-történeti konferencia megszervezése, lebonyolítása. Bánkuti Gábor tanár úr szavait idézve: „A humán tudományok tekintetében ilyen sok résztvevővel zajló konferenciára ismereteim szerint még nem került sor a hazai tudományosságban.” Ez a kihívás ugyanakkor rendkívül inspirálóan hatott mindnyájunkra. A szekciók nagy száma, tematikai sokszínűsége ugyanis alapvető kérdéseket vetett fel a konferencia struktúráját illetően: valamifajta rendszer kialakításának igényét, a tájékozódás és a szekciók helyes eloszlásának problémáját. Mindezek mellett figyelembe kellett vennünk azt is, hogy a Bölcsészet- és Társadalomtudományi kar a Természettudományi karral egy épületen osztozik, az elsőéves hallgatók számára pedig projekthéttel kezdődött a félév, ami tovább szűkítette a helyszínek térbeli eloszlásának lehetőségeit. A problémák átlátásában, a megoldások koordinálásában épp ezért elévülhetetlen érdeme van Bánkuti Gábor tanár úrnak és Sághy Viktória Anna egyetemi hallgatónak, akik helyi szinten terelgették a konferencia lefolyását. Természetesen nem feledkezhetek meg azon hallgatótársaimról – még ha név szerint nem is említhetem meg mindannyiukat –, akik velem együtt fáradhatatlanul dolgoztak azon, hogy színvonalas konferenciát tudhassunk magunk mögött. Többünk, köztük jómagam is, előadóként szintén érintettek voltunk a konferencia folyamatában. A következőkben szerzőtársaimmal a konferencia előadásaiból nyújtunk egy színes válogatást, a teljesség igénye nélkül felvillantva a hazai jelenkorászok kutatásainak sokoldalúságát, témagazdagságát.

Források és forráshiányok, módszertani dilemmák a magyar nőtörténeti kutatásokban

Honnan jön az ihlet és mikor kell hallgatni arra a bizonyos belső hangra? Csütörtök délután ezzel a kérdéssel vette kezdetét a IV. Országos Jelenkor-történeti Konferencia első kerekasztal-beszélgetése, ahol az ELTE BTK Nőtörténeti Kutatócsoport képviseletében, Géra Eleonóra (ELTE BTK) moderálásával négy fiatal, a nőtörténetírás ilyen-olyan válfajait érintő kutató engedett betekintést saját vizsgálódásaiba. Purtczl Bernadett (ELTE BTK) és Tömő Ákos (ELTE BTK) esetében a divattanulmányok jelentették a közös pontot, míg Unger Gabriellát (ELTE BTK / Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) és Lakatos Dorinát (ELTE BTK) az azonos kutatási téma – női szerepek és munkakörök a politikai rendőrségen – kötötte össze. De visszakanyarodva az ihlet kérdésére, minden résztvevő esetében a tudomány objektív szempontjai (pl. kutathatóság, tudományos hasznosíthatóság stb.) mellett legalább akkora szerepet kapott a témaválasztásnál egy-egy szubjektív, személyes élmény, legyen szó egy provokatívnak szánt, cselekvésre sarkalló kérdésről, egy maradandó nyomot hagyó olvasmányról vagy szemináriumi témák véletlenszerű – talán sorsszerű – találkozásáról. S ezek a pillanatok azok, amik igazán megfűszerezik és szellemileg megtermékenyítik a szívvel-lélekkel végzett kutatásokat! Ezen túl persze sok szó esett még a módszertani dilemmákról, felvillantva olyan kérdéseket is, miként illeszthető be a nagy egészbe egy specifikusnak tartott életút: a kor kontextusába, a történelmi „nagy egészbe”, illetve hogyan olvassuk ki a múltat a kezünkkel és elménkkel egy-egy ruhából, egy-egy finoman húzott redőből mint tárgyi forrásból.

A hétköznapok világa és a fogyasztás – a szocializmus határai és hatásai

Bizonyára minden kedves olvasónak van valamilyen szívmelengető vagy épp örökre az emlékezetébe vésődő élménye az iskolai menzáról. Nos, ezeket a „menzatörténeteket” idézhettük fel Báti Anikó (ELTE HTK Néprajztudományi Kutatóintézet) jóvoltából, aki „A gyermek közétkeztetés szerepe a táplálkozáskultúrában” címmel tartott előadást a hazai gyermek-közétkeztetés történetéről és napjainkban betöltött szerepéről. A múlt rekonstrukcióját egy majdnem száz évet átfogó fejlődési ív jelentette, amelynek során a hallgatóság megismerhette, miként alakultak át a századfordulós népkonyhák a mindenki számára biztosítani kívánt, államilag szervezett közétkeztetéssé az 1960-as évekre. A gyermek-közétkeztetés terén végzett kutatások azonban korántsem szorítkoztak csak a történeti időre: a 2020-as évek elején, mintegy kilenc hazai település iskoláinak bevonásával reprezentatív felmérés készült az aktuális magyarországi helyzetről. Ennek kapcsán olyan kérdések is napvilágra kerültek, mint hogy mihez kezdhetünk az államszocialista éra ezen örökségével a rendszerváltozás után; hogyan lehet modern és korszerű közösségi étkezést, továbbá a tudatos gyermeknevelés részét képező táplálkozáskultúrát megfelelően integrálni az iskolai finomfőzelék mellé; és végezetül, hogy miként is hatott az évtized elején lezajló koronavírus-járvány a hazai közétkeztetés megítélésére és fejlesztési távlataira.

„Frontáttörés!” – Bármennyire is hihetetlen, de e fenyegetően hangzó cím nem katonai műveleteket vagy hadászati eljárásokat rejtett, sokkal inkább öltözködési tanácsokat és lakberendezési tippeket! Tömő Ákos divattörténész (ELTE BTK Kelet-, Közép-Európa és Ruszisztika Doktori Program) a diskurzuselemzésre támaszkodva tárta fel, milyen gondolati és szóbeli mechanizmusok révén bontakozott ki a „szocialista megújhodásnak” nevezett, félreformokból és részleges állami szemléletváltásból összetevődő jelenség a Nők Lapja hasábjain, mely az 1950–1960-as évek fordulóján szoros kapcsolatban állt az egész keleti blokkot általánosan érintő szocialista modernizációval. A (mérsékelt) fogyasztást, a hétköznapi vonzerőt mindinkább figyelembe vevő központi akarat az élet olyan területein is újszerűen kívánt megnyilvánulni, mint az addig mellőzni kényszerült divat vagy épp az otthonosság és kényelem érzetét sugárzó lakberendezés. A jelenleg is zajló alapkutatások második lépcsőfokaként pedig a társadalmi ízlés és a lakossági reakció feltérképezése következik ama kérdés jegyében, hogy az államszocialista keretrendszerben megélt valóság milyen dinamikus – vagy épp passzív-statikus – viszonyban állt a paternalista állam által közvetített „jó ízlés” ideájával.

Akárcsak az iskolai menza, úgy a diafilmek világa is több nemzedék emlékezetébe ivódott bele. S ezt a kollektív érzületet hívta segítségül Domokos Mariann (ELTE HTK Néprajztudományi Kutatóintézet), aki a diafilmkutatás hallatlanul izgalmas távlatait vázolta fel előadásában. A transznacionális – elsősorban a keleti blokkon belül értendő – hatások vizsgálatán túl az elhangzottak arra is rávilágítottak, miért tekinthető a diafilm egy sajátosan kelet-közép-európai műfajnak, s hogy milyen vetületei vannak egy-egy képkockának, legyen szó a gyermekeknek szóló mesék birodalmáról, a korabeli Wikipédiát helyettesítő ismeretterjesztésről vagy épp a sokszor tragikus színezetet öltő politikai propagandáról. Ez utóbbira volt erőteljes példa az eredetileg pajzán felütésű, a folklórból ihletet nyerő, de a Rákosi-korszakban pártpolitikai felhangokkal torzított Menyecske és a pap (1953) című alkotás, amelynek oldalait képkockáról képkockára elemezve nyerhettünk betekintést az ötvenes évek első felének borongós hétköznapjaiba. Ugyanakkor a diafilmkutatás számtalan további perspektívát kínál, amely köré decemberben az ELTE HTK Néprajztudományi Intézet és a Magyar Néprajzi Társaság Film- és Fénykép, valamint Folklór Szakosztály közös szervezésében kétnapos konferencia fonódik DIAlógus néven.

Katonatársadalmak a fronton, a kaszárnyákban és a fogolytáborokban

A hadsereg kötelékében szolgálók számára egy-egy háborús helyzet, a „fronton szerzett dicsőség” gyakran együtt járhatott az addigi társadalmi státusz megváltozásával, az abból való kiemelkedés lehetőségével. A téma gyakran előkerül az irodalomban, ugyanakkor a háború okozta társadalmi mobilizáció kutatása még jócskán tartogat elemezni valót. Erre Szabó Róbert, az ELTE BTK doktorjelöltjének kutatásai is rámutatnak. Szabó az első világháborúban való katonai részvételt mint karrierépítési lehetőséget vizsgálta, fókuszában pedig a hadiérettségizettek későbbi lehetséges pályaívei álltak. Áttekintette, hogy a veteránok miként jelentek meg a magyar köztudatban, és hogy a Horthy-korszak törvényhozása mennyiben segítette elő a polgári életben történő érvényesülésüket. Mint kiemelte, a nekik juttatott különböző előnyök, juttatások biztosítása egyáltalán nem volt egységes, és míg ezt 1920-1937 között erőteljes kormányzati akarat jellemezte, addig az 1938-1939-es időszakban elfogadott ún. Tűzharcostörvény már kifejezetten a Károly-csapatkereszt birtoklásához kötötte a kedvezményeket. Kutatásai során statisztikai modellépítés keretében hadiérettségizettek (veteránok) és rendes érettségizettek (nem veteránok) későbbi elhelyezkedését hasonlította össze, eredményei alapján pedig a háborúban való részvétel elősegítette a (köz-és magán) tisztviselői pályán való elhelyezkedést; ugyanakkor nem támogatta az „önálló” egzisztencia kiépítését a vizsgált alanyoknál.

A civil társadalom és a hadsereg viszonya békeidőben; a két, egymástól nem mindig markánsan elkülönülő szféra találkozása jelentette a témáját Tangl Balázsnak (MNL ZVL), aki a Nagy Háborút megelőző időszakban vizsgálta a magyarországi városok és katonai helyőrségeik kapcsolatát. Előadásában földrajzi szempontokat is mérlegelve öt gyalogezred és két huszázezred tisztikarát vizsgálva olyan kérdésekre keresett választ, hogy mennyi volt az egyes alakulatoknál a magyarországi származású tisztek aránya (minden alakulatnál minimum 50%, de pl. a huszázezredeknél kiugró), mennyi volt az állomáshely közvetlen környezetéből származó tisztek aránya, és hogy mennyire volt jellemző az, hogy a tisztek helyben házasodtak, ezáltal a lokális polgári közeg tagjaivá (is) válva.

Hasonló témával foglalkozik Sebők Balázs (EKKE BTK) is, aki a Magyar Néphadsereg Szolnok megyei alakulatainak társadalmi beágyazottságát és belső viszonyait tárta fel.  Mint ahogy kiemelte, az 1950-es években egyfajta párhuzamos társadalmat jelentettek a Szolnok környezetében élő katonák, akik az év jelentős részében (áprilistól októberig) a laktanyákon kívül lévő táborokban tartózkodtak, és ebben az évtizedben még nem volt jelentős az igény arra sem, hogy a helyi gazdasági munkákban aktívan részt vegyenek. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a Párt és a Néphadsereg között ne léteztek volna helyi szintű konfliktusok. Ahogy az előadó kiemelte, a hadsereg állománya ekkoriban kezdett el valóban „néphadsereggé” válni: a hivatásos tisztikarban – a volt ludovikás tiszteket kiszorítva – egyre nagyobb lett a rövidített, 1-2 éves tanfolyamok útján kiképzett „újhullámos” tisztek aránya, akikkel szemben azonban lesújtó volt a helyi pártvezetés véleménye. Az idézett források alapján a megváltozott ideológiai környezet ellenére a tisztek egyfajta befelé forduló, önálló kasztként tűntek föl („A tisztek befelé fordulása… liberális, haveri szellem” – Czinege Lajos) akik viselkedésükben – a pártvezetés kritikája szerint – a rendi társadalmi minták mintákat (is) követték. Ezt alátámasztani látszott a katonafeleségek kiváltságosnak tűnő helyzete, hiszen végzettségükhöz képest magasabb presztízsű munkakörökbe vágytak; idegenkedtek tőlük a munkahelyeken, többségük – a korban jelszóként funkcionáló „általános foglalkoztatottság” dacára – háztartásbeli volt. A hadsereg 1956-os szerepvállalása (csupán a mezőtúri 52. harckocsi rohamlöveg ezred bizonyult megbízhatónak) is táplálta a pártvezetés és a Magyar Néphadsereg közti feszültséget, ami az 1960-as évek második felére enyhült csak számottevően.

A hadifogolytáborok világa sajátságos példáját szolgáltatja annak, hogy a meglévő katonai normák a megváltozott körülmények között is hasonló módon érvényesülni tudnak; a témát ugyanakkor árnyalja, hogy a táborok az első világháború alatt csakhamar „virtuálissá” váltak: nem annyira gyűjtő és tartózkodási helye volt ez a hadifoglyoknak, hanem inkább igazgatási centruma egy nagyobb hadifogolycsoportnak, akiket a táborokon kívül foglalkoztattak immár, gazdasági munkavégzés végett. Erről beszélt Selmeczi Péter (ELTE BTK) Hadifogolymunka a Monarchiában: egyezmények és előírások című előadásában. Rögzítette, hogy a foglyok ellátását, a velük való bánásmódot a háború előtt kötött nemzetközi egyezmények, így a hágai konvenciók biztosították. Ezek teremtettek elvi lehetőséget arra is, hogy a foglyokat – a tisztek kivételével – a hátországban való munkavégzésre kötelezhessék, ami a háborús terhek növekedése és a jelentős munkaerőhiány miatt került előtérbe: a Monarchia hadifogolytáboraiból 1916-ban már mintegy négyszázezer foglyot adtak ki ipari és mezőgazdasági munkára; de ez a szám később tovább nőtt. Előadásában azt vázolta fel, hogy milyen megfontolások jellemezték a Monarchia két felében a hadifoglyok munkára adását; mennyiben teljesültek a vonatkozó nemzetközi előírások; és kitért arra, hogy miért is nehéz felvázolni azt az intézményhálót – a Monarchia két birodalomfelének eltérő közjogi berendezkedését is figyelembe véve –, amely a foglyok munkára kiadását végezte.

Zsíros Ádám (PTE BTK) A Magyar Szövetség. Egy kulturális egyesület rövid élete az első világháború orosz hadifogságában levéltári forrásokok és egodokumentumok tükrében címmel megtartott előadásában több ponton is kapcsolódott az előző témához, és a két kutató meglátásaival egymás kutatásában is új perspektívákat tudtak felvillantani. Zsíros Ádám elsősorban az 1921-ben, a krasznojarszki hadifogolytáborban történt fegyveres zendülés, és az azt követő megtorlás körül kialakult narratív elbeszéléseket vizsgálta. Ehhez háttérnek részletesen felrajzolta a táboron belül működő dinamikákat, a pezsgő kulturális életet, és az ún. Magyar Szövetség működését.  Előadásában nem csak a nemzeti sajátosságok fontosságára tért ki a tábor életében (például futballmeccsek a nemzeti ünnepek napján), de érdekes, hogy a táboron belüli a színházi élet összefogó erővel is bírt a foglyok közt: a színészek, „primadonnák” kiemelkedtek a táborok lakói közül, és egyfajta közmegbecsülés övezte őket; az előadások gyakran magyaros jellegén túl pedig szociális témák is előkerültek a tábor színpadán.

Horthy-kor és ami utána… avagy a „mindenhol jelenlévő lengyel szál”

A Horthy-korszakban jelenlévő helyi és tágabban vett kultuszokat, eszméket, és azok megjelenési formáit vizsgálta több előadás is a konferencia második napjának délelőttjén. Gali Máté, az MCC Társadalom- és Történelemtudományi Iskola kutatótanára Vác két világháború közötti történelmét, annak fontosabb köztörténeti csomópontjait vázolta fel a várost irányító polgármesterek alakjain keresztül. Mint ahogy kiemelte, az első világháborút követően a rövid ideig tartó román megszállás és a súlyos ellátási nehézségek rányomták a bélyegét a város életére; az évtized végére azonban az ismét virágozni kezdett. A helyi politikai élet az országos mintákat követte; Vác fejlődését pedig nagyban meghatározta a Karay-Krakker család, akik két polgármestert is adtak a városnak: Karay-Krakker Kálmán (1924–1935) alatt jelentős kislakásépítő-program és közművesítés zajlott le, fia, ifjabb Karay Kálmán regnálása azonban már az újabb világháború vészterhes idejére esett – a városban ugyan sok száz lengyel menekült talált ideiglenes menedékre (lengyel árvaház is működött, ahol számos lengyel zsidó felnőtt és gyerek volt elhelyezve), 1944 júniusában azonban a zsidó lakosságot Vácott is gettóba kényszerítették, majd Auschwitzba deportálták.

A „lengyel szál” jelentette a szekció előadásai közti összekötő kapcsot, Turi-Móricz Zsolt (ELTE BTK) pedig most folyó kutatásaihoz kapcsolódóan nem kisebbre vállalkozott, mint hogy a lengyel-magyar barátság fogalmát járta körbe, kiemelve a mögötte kialakult eszmeiséget, és hogy mennyiben válhatott ez a politika eszközévé. Mint meghatározta, a lengyel-magyar barátság egy olyan eszme, amely „a sokszor közösen átélt, az újkorban kezdődő és a nemzeti önrendelkezést veszélyeztető élmények nyomán alakult ki”. A két ország történetét áttekintve kiemelte, hogy míg a középkorban a földrajzi közelség és a dinasztikus politika határozta meg a két ország viszonyát, az újkorban a nemzetté válás folyamata és az abszolutista törekvésekkel szembeni ellenállás hozta „közös nevezőre” őket. A szabadságharcaikat megörökítő szépirodalmi műveiknek is köszönhetően a 20. század elejére kialakult egy alapvető szimpátia a két nép között, amelyet immár politikai eszközként is fel lehetett használni (pl. magyarországi toborzású lengyel légió). 1939-ben a lengyel-magyar barátság már eszmeként és politikai eszközként funkcionált; a második világháború után ugyanakkor a magyar államszocialista rendszernek „sajátos”, szocialista tartalommal is el kellett látnia azt a saját céljaihoz.

Kevesen tudják, hogy rövid ideig egy „fehér turul”-alak is esélyes volt, hogy rákerüljön a második világháború után átalakuló magyar állam címerére, amely így hasonlatos lett volna a lengyelekéhez. Albert Zoltán Máté (VERITAS) az ún. Rákosi-címer történetét feldolgozó előadásában erre is kitért, felvázolva az 1949-ben bevezetésre került – heraldikailag aligha – „címer” előképeit. Mint elmondta, a 20. században a diktatorikus rezsimek párt-és mozgalmi szimbólumai megjelentek állami jelkép minőségben is, így Szovjet-Oroszországban (később Szovjetunió) a vörös ötágú csillag, vagy Olaszországban a fasces; az 1945 utáni „címerprobléma” pedig elsősorban a kettőskereszt (mely egyházi eredetű jelkép volt) és a hármas halom – piros-fehér sávok (melyet sokan a revizionista-gondolathoz kötöttek) lecserélése okán tört ki.  Az 1949-ben bevezetett új jelkép a szovjet tagköztársaságok emblémáinak mintáit követve vált a Rákosi-rendszer szimbólumává; az 1956-os események után felálló új rendszer számára azonban szükségessé vált a „nemzeti” jelleg kidomborítása is, így – bár például a vörös csillag és a búzakalászok maradtak – a Kádár-címer középpontjába hangsúlyos, nemzetiszínű pajzs került.

Női munka – férfi munka? A társadalmi nemek szerepe a szocialista korszak munkaábrázolásaiban

„Kapálunk is, varrunk is!” – mintha csak a höveji asszonyok jelmondatát írta volna fel a nyitódiára Lengyel Eszter (ELTE BTK Modern Magyarország Doktori Program / Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára), aki péntek reggel az alig négyszáz lakosú rábaközi község múltjába kalauzolta el a közönséget, mégpedig a legendás höveji csipke bűvöletében. Az évszázados múltra és népi hagyományokra visszatekintő csipke – mely elnevezésével ellentétben valójában finomhímzés és nem klasszikus értelemben vett csipke – készítése az 1945 utáni időszakban sem szenvedett törést. Az egykori cselédfalu asszonyai ugyanis képesek voltak átmenteni a 2025-ben már szellemi kulturális örökségnek számító hagyományukat a kollektivizálás hullámai alatt is, olyannyira, hogy a Háziipari Export Szövetkezet berkein belül készített termék az 1958-as brüsszeli világkiállításon, nemzetközi zsűri előtt külön díjban is részesült. A varrás közösségi élményét adó csipkekészítés egy idő után a gazdaságtalanul működő termelőszövetkezet helyett a település és a női munka elsődleges jövedelemforrásává vált. A höveji asszonyok története e folyamatot, az önálló női munka emancipációját, valamint a tsz-eket kiemelt kérdésként kezelő állami propagandával szembeni egyensúlyozást érzékelteti; a témát pedig egyéni életút-interjúk segítenek megközelíteni.

Valóságos ajándék, ha a történész kezébe jut egy unikális, az adott személy teljes életútját felölelő naplófüzér. Márpedig ilyen adományban részesült Kovácsné Magyari Hajnalka (MTA BTK Lendület Munkaformák Kutatócsoport) szépség- és kozmetikatörténész, aki a fővárosi Dita Kozmetikát alapító – élete folyamán számos névalakkal rendelkező – Gelbmann Gabriella karrierjét és élettörténetét tárta a nagyvilág elé. A külföldet hegedűművész (első) férje oldalán még táncosnőként bebarangoló Gabriella az 1920-as évek közepén telepedett le a délvidéki Zentán, ahol hamar kitanulta a női emancipáció egyik akkori alternatíváját jelentő kozmetikusi szakmát. A követkető évtized hajnalán aztán Budapestre tette át tevékenysége székhelyét, ahol egy több évtizedes, végig rendkívül tudatos szakmai fejlődés és a „nem csak szépít, de önbizalmat épít” szlogen jegyében történő közösségszervezés vette kezdetét. A Dita Kozmetika céltudatos alapítójának köszönhetően sikerrel túlélt minden 20. századi vihart: átvészelte a második világháború és a holokauszt megpróbáltatásait, talpon tudott maradni a világégést követő újjáépítés hektikus éveiben, és eredményesen elkerülte a teljeskörű megszűnést az államosítások alatt. Mindezt úgy, hogy aztán napjainkra nem csak a Duna-part, hanem az egész ország egyik legpatinásabb enteriőrjével rendelkező intézménye legyen. Ezen évek krónikáját nem másból, mint a Lucika naplója nevű ego-dokumentumból tudhatjuk meg: a címszereplő Lucika – aki azonos Gelbmann Gabriellával – 1984 és 1987 között írta meg kétkötetes, kis híján nyolcszáz oldalt kitevő memoárját, amelyben hat évtized munkássága mellett finom érzékenységgel szövi bele saját női identitásának fejlődését is, egyedülálló forrássá téve ezzel művét.

Hasonlóan különleges szerepkört dolgozott fel a férfiak szemszögéből Kisőrsi-Farkas Zsófia (ELTE Savaria Egyetemi Központ), aki „Öngyilkos szakma?” címmel a magyar hegymászás és hegyi túravezetés kezdeteinek rejtelmeibe vezette be hallgatóságát. Kutatásai fókuszában – mintegy százötven év távlatát tekintve – a Tátra bércei között ténykedő hegyi vezetők és hegymászók identitása áll. A tömegturizmus 19. századi kialakulásával hirtelen felértékelődött a Magyar Királyság északi részén álló Magas-Tátra megejtő szépségű vidéke, s a kezdeti lelkesedést hamar tettek követték: megkezdődött a hegyi túraútvonalak kiépítése. Erre a feladatra pedig helyben jártas – külön érdekesség, hogy túlnyomórészt pedagógusi vagy tanítói munkakört betöltő – emberek vállalkoztak. A korabeli szóhasználattal élve „hegyi vezetőnek” vagy „hegységben jártas bennszülöttnek” titulált személyek munkaköre gyorsan a professzionalizálódás útjára lépett, amit szigorodó szakmai vizsgák, követelmények, valamint a szóban forgó hivatás köré fonódó szociális és anyagi juttatások jelentettek. Elvárás volt, hogy a jó hegyi vezető minimum két nyelven beszéljen (magyar, német) képes legyen szakszerű elsősegélynyújtásra és mentésre (sőt mi több, tragédia esetén a holttest elszállítására is őt kötelezték!); továbbá erőteljes fizikai kondíció szükségeltetett a munkához, lévén 15 kilogramm súlyig személyes poggyásszal is terhelhető volt az adott vezető. Képzeljük csak el mindezt a korabeli túrafelszerelésekkel, 2000-2500 méteres magasságban… Ahogy az előadó elmondta, a most zajló alapkutatások következő lépése az intézményi és infrastrukturális háttér feltárása után a hegymászók és hegyi vezetők fennmaradt hagyatékának áttekintése és a személyes sorsok feltárása lesz.

Selmeczi Péter – Tömő Ákos – Zsíros Ádám

A IV. Országos Jelenkor-történeti Konferencia második és harmadik napjának további szekcióiról cikksorozatunk következő részében számolunk be

Ezt olvastad?

Technokraták a pártállamban – a szakértelem és a hatalom dinamikája a szocializmusban

Bódy Zsombor, az ELTE TáTK Összehasonlító Történeti Szociológia Tanszékének professzora hosszú ideje kutatja az 1945 utáni Magyarország szocialista nagyvállalatait, technokráciáját,

X