Kivándorlók, telepesek, ingázók – Dégh Linda útkeresése két kontinensen

Dégh Linda (1918–2014) hosszú élete során két országban is kiemelkedő pozíciót foglalt el a folklorisztikán belül: a budapesti ELTE és a bloomingtoni Indiana University vezető kutatói, oktatói közé tartozott. Pályája disszidálását követő szakasza Magyarországon kevéssé ismert: jeles évfordulói, de halála sem kapott nagyobb nyilvánosságot a hazai szaklapokban, amely személye ellentmondásos megítélésének köszönhető. Az azonban tagadhatatlan, hogy Dégh Linda munkássága új utakat nyitott a modern folklorisztikában, valamint hatást gyakorolt a következő generációk gondolkodásmódjára hazánkban és a tengerentúlon is.

Doktor (máshol Doctor) Linda néven született 1918-ban, Doktor Károly és Engl Jolán harmadik, kései gyermekeként. Életének korai szakaszáról keveset tudunk. Jómódú, polgári családban nőtt fel, később is kiemelkedő színvonalon élt: Voigt Vilmos emlékező írásában kiemelte, hogy a modern technikai vívmányokat lelkesen az elsők között szerezte be, szeretett öltözködni és figyelt a külsejére. Visszaemlékezéseiben Dégh kifejezetten élénk, csintalan gyerekként jellemezte magát, aki rendszerint borsot tört a nevelőnői orra alá. Evangélikus gimnáziumban érettségizett, majd angol-magyar szakon végzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen, ahol népies ponyvairodalommal kezdett foglalkozni. Egész életében szeretett táncolni: fiatalon részt vett Szentpál Olga mozdulatművészeti kurzusain, ami az 1920-as években a szabadságot és a modernizmust képviselte. A szabad mozgást hirdető kortárs irányzatok (Szentpál Olga, Madzsarné Jászi Alice, Dienes Valéria) több ponton is találkoztak a népművészettel, népzenei és néptánc motívumokkal, de összekötötték a korabeli antifasiszta, baloldali gondolkodókat is. Táncművészként indult Ortutay Gyula későbbi felesége Kemény Zsuzsa is, akivel ekkoriban ismerkedtek meg.

Dégh karrierjének indulását és pályája egészét meghatározta Ortutay és a nevéhez kötődő, budapesti iskola néven világhírűvé vált egyéniségkutató módszer. Az Ortutay és a később általa irányított Néprajzi Intézet köré csoportosuló folkloristák által alkalmazott módszer lényege az egyéniség szerepének felértékelésében keresendő. A korábbi, a folklór közösségi voltát előtérbe helyező vizsgálatoktól eltérően az egyéniségkutatás az elbeszélőt helyezi a vizsgálat középpontjába: a személyiség, a performatív gesztusok, a történetmondás alkalmainak szerepe válik dominánssá. Az 1940-ben induló Új Magyar Népköltési Gyűjtemény létrehozásában közreműködő mesekutatókkal, Kovács Ágnessel, Banó Istvánnal, Virány Judittal, Belatini Braun Olgával egyetemben Dégh Linda is egy adatközlő teljes repertoárjának feltérképezésén és rögzítésén fáradozott. Pandur Péter bagi mesemondó a fővárosba ingázó segédmunkásként nem a hagyományosnak tekintett paraszti mesekincs hordozója volt, sokkal inkább az átalakuló paraszti- és munkásvilág folklórjának alakítója. Szintén az ÚMNGY sorozatban jelent meg a kétkötetes Kakasdi népmesék (1955 és 1960, majd németül és angolul is megjelent), amely a Tolnába telepített bukovinai székelyek mesekincsét tartalmazza. Dégh Linda Kakasdon még a doktori disszertációjához (1943) kezdett anyagot gyűjteni a negyvenes évek elején, amely évekre meghatározta pályája alakulását. Kandidátusi fokozatát is e témában, Népmese és társadalom. Egy székely telepesfalu meseélete címmel védett meg 1956-ban, amely könyv alakban 1962-ben jelent meg az NDK-ban, németül. A Marót Károly és Ortutay Gyula bírálta dolgozatban hangsúlyt kaptak a nem hagyományos mesemondók és elbeszélői szituációk, a férfi és női mesemondók elválasztása, illetve a virrasztóban történő, hosszú mesemondási alkalmak. Az egyén és a társadalmi közeg elméleti és gyakorlati vizsgálata pedig különös jelentőséggel bírt a tolnai székelyek közössége esetében.

K. Kovács Péter: Dégh Linda beszédet tart a Magyar Néprajzi Társaság vándorgyűlésén két mesemondó  társaságában. Forrás: Néprajzi Múzeum (jelzet: NM F 200087)
K. Kovács Péter: Dégh Linda beszédet tart a Magyar Néprajzi Társaság vándorgyűlésén két mesemondó társaságában. Forrás: Néprajzi Múzeum (jelzet: NM F 200087)

A terepmunka és az oktatás mellett Dégh Linda a tanszék egyik vezető egyéniségévé vált az ötvenes évek elején. Ortutay jobbkezeként 1949-ben Tálasi Istvánnal és Vajda Lászlóval közösen kidolgozták a néprajztudomány ötéves tervét, felállították a munkacsoportokat és munkaközösségeket. A Dégh vezette munkásfolklór-kutatás keretében kezdetben a Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek dolgozóival, bányászokkal (Tatabánya, Kishartyán) és ingázó életmódot folytató munkásokkal interjúztak. A Nagy-Budapest Gyűjteményt az ELTE Folklore Tanszék Kézirattára őrzi, többek között Dégh Linda ferencvárosi és csepeli kutatását, de a Pogány Mária és Rádics József szerkesztette Malteroslányok (1958) kötethez alapul szolgáló, munkásszállón élő falusi lányokkal készült beszélgetéseket, vagy a sztálinvárosi munkásfolklór szövegkincsének darabjait is. Az ötvenes-hatvanas években Dégh sorra járta a nemzetközi folklorisztikai konferenciákat (Smolenc, 1956; Kiel és Koppenhága, 1959; Brüsszel, 1963; Athén, 1965), amelyekről az Ethnographiában számolt be. Tolna megye mellett főleg Szabolcsban és Borsodban gyűjtött meséket, hiedelemmondákat, ahol gyerekkorában rokonlátogatások alkalmával felfedezte a történetmesélés szépségeit.

Dégh Linda már docensként dolgozott az ELTÉ-n, amikor az Egyesült Államokba hívta az amerikai folkloristák atyjaként is emlegetett Richard M. Dorson professzor 1964-ben, hogy az európai folklorisztika eredményeit és módszereit megismertesse az ottani diákokkal. Az egy éves kiküldetésnek induló kalandból aztán végleges kiköltözés lett, miután Bloomingtonban állandó pozíciót ajánlottak neki – Ortutay Gyula nem kis felháborodására. Az Indiana University tanáraként 1968-ban megalapította az Indiana Folklore című szaklapot, amely a bloomingtoni folklorisztika aranykorának tekintett időszakban működött. A magyar folkloristák közül elsőként írt a folklór és a tömegmédia kapcsolatáról, a narratívumok használati sémáiról. Szintén jelentős eredménye a folklór identitásképző szerepének vizsgálata az emigráns magyarok körében. Munkái visszatérő motívuma az elvándorlás: a Tolnába telepített bukovinai székelyek, a paraszti közösségen kívüli mesemondók, az Amerikába kivándorolt magyarok témáit összeköti a határhelyzet és a folklórszövegek ebben elfoglalt meghatározó szerepe. A People in the Tobacco Belt (1975) kötetben közölt négy életrajzot hagyományos folklórszövegként, „igaz történetként” kezelte, vagyis az elbeszélés módja jelentőséggel bírt a lejegyzés és a közreadás szempontjából. A kutatási origóhoz való visszatérés, amely megfigyelhető többek között Kresz Mária munkásságában is, Dégh Linda esetében 1980-ban következett be, amikor visszatérhetett Kakasdra, hogy felmérje a közel 30 év alatt történt változásokat (Kakasd Revisited: Ethnicity and Folklore Revival [1982]). Több könyvdíjat nyert el egyik utolsó nagy vállalkozása, a Legend and Belief: Dialectics of a Folklore Genre (2001), amelyben a hiedelemmondára vonatkozó ismereteit összegezte.

Dégh Linda: Betlehemesek, Bodrogzsadány, 1951. Forrás: Néprajzi Múzeum (jelzet: NM F 102279)
Dégh Linda: Betlehemesek, Bodrogzsadány, 1951. Forrás: Néprajzi Múzeum (jelzet: NM F 102279)

Leghíresebb adatközlője az andrásfalvai születésű, de a gyűjtés idején már Kakasdon élő Palkó Józsefné Zaicz Zsuzsánna (1880–1962), akinek tündérmeséi és tréfás meséi központi hősei közt kiemelkedően sok nő tűnik fel. Válogatott meséit Hungarian Folktales – The Art of Zsuzsanna Palkó (1995) címmel a Routledge adta ki, amely egyedülálló módon világviszonylatban ismertté tett egy magyar parasztasszonyt. Ehhez csak Fél Edit franciául megjelentetett kötete fogható, amely a mezőkövesdi Gari Margit mentalitását mutatta be.

“Van olyan mesemondó, aki számára a mese valósággal szubjektív élmény: hőseinek sorsába teljességgel beleképzeli magát, azonosul velük, végigéli viszontagságaikat, velük szenved, velük boldogul, mint a fentebb említett Palkóné, amikor a méltatlanul eltaszított, boldogtalan sorsú hősnők, vagy gyermeküktől megfosztott anyák szenvedéséről mesél.” (Dégh 1960: 39.)

A női sorsok iránti érdeklődését példázza még a Beauty, Wealth and Power. Career Choices for Women in Folktales, Fairy Tales and Modern Media (1994) című úttörőnek számító tanulmánya, amelyben a női mesehősök szereplehetőségeinek folklorisztikai vizsgálatára törekszik. Ebben a mai gender studies módszertanát használva beszél a társadalmi nemi szerepekről, lehetőségekről és korlátokról a folklór klasszikus műfajai és a tömegmédia kínálta szerepmodelleken keresztül. 1985-ben közölte a Dial a Story, Dial an Audience. Two Rural Women Narrators in an Urban Setting című tanulmányát, amelyben két idős, bevándorló asszony (Kissné és Kovácsné) a helyi magyar közösség elsorvadása következtében megélt társadalmi elmagányosodására és az e folyamat ellen ható telefonhasználatra hívta fel a figyelmet. Írásában a telefon mint a kapcsolattartás és a történetek továbbadásának eszköze jelent meg. A storytelling és folklór elemekkel tűzdelt spontán beszélgetés a hagyományápolás atipikus módjaként értelmezhető, illetve a tanulmány rávilágít a modern technológia szerepére a tágan értelmezett folklór továbbadásában.

Mind a magyar, mind az angol visszaemlékezések kiemelik két fő tulajdonságát: nehéz, konfliktusos személyiségét, és azt a képességét, hogy szinte bármilyen szociokulturális környezetben képes volt elvegyülni, alkalmazkodni. Magyarországi kollégáinak többsége nem kedvelte, diákjaival sem volt szoros kapcsolatban. Kendőzetlen, nyers kritikái visszásan hatottak megítélésére. Férje volt rövid ideig Bóka István és Geréb László, majd Vázsonyi Endre íróval élt 28 évig Amerikában, akivel közösen több könyvet is írtak. Amerikai tanítványa, Elisabeth Tucker társasági embernek írta le, aki újragondolta az életéhez való viszonyát Amerikába érkezése után: “Nem számít, mit teszel, de azt csináld stílusosan és méltósággal.” Gyereke nem született, de volt legalább négy kutyája és három macskája.

“Dinamikus, ám józanul számító ember volt. Magyar viszonylatban kifejezetten gazdag. Szerette a kihívásokat és rögtön válaszolt rájuk. Például a kollegák között neki volt legelőször autója. (A második volt Kodolányi János.) Noha nem sok technikai érzéke volt, és főzni sem szeretett, az ilyen újdonságokat is rögtön átvette: legyen az légfrissítő, szemétőrlő, alagsori szobabicikli. Főleg meghívások révén és szakmai fórumokra utazott. Könyvtára közepes nagyságú volt. Igazában kiadatlan írása sem maradt hátra: mindig biztos megrendelésre dolgozott.” (Voigt 2015)

Már elismert professzorként tisztelet és félelem övezte személyét a folklorisztikai konferenciákon. Mindennek ellenére kijártak hozzá magyar kollégák az Államokba, és sokat tett az amerikai magyar diaszpóra kultúrájának ápolásáért. Férjével közös munkájában mutatta be az emigráns, középnyugati (Calumet-vidék, Illinois) és kanadai (Tobacco Belt, Ontario) magyarok életét. A kivándorlást követően egy hosszabb interjú jelent meg a Dégh-Vázsonyi házaspárral, amelyben az amerikai magyar közösségről nyilatkoztak.

„Az új generáció számára a magyarság fogalma teljesen megváltozik. Aki nem amerikanizálódott végképpen, az tudatosan őrizte meg magyarságát (ez egyéni választás dolga még családo­kon belül is). Az etnikai sajátságok bizonyos válogatott komple­xuma jellemzi azokat a magyarokat, akik elhatározták, hogy megtartják magyarságukat. […] Az identitáskeresés óhazát jelképező népi vagy azzal ekvivalens szimbólumokban jelentkezik a fokozatosan elidegenedő ipari társadalomban. Új elem az óhazával való kapcsolat felújításának igénye: érzelmes egyéni vagy társasutazásokon felkeresni az ősök faluját, sírját, megismerni a helyet, amelyekről ellentmondó képet festett saját emigráns családjuk.” (Szántó 1988: 94–95.)

Hazai legközelebbi kollégája, főnöke, Ortutay Gyula lesújtó véleményeket közölt róla naplójában, és nem volt elragadtatva attól a ténytől, hogy az USÁ-ban az egyéniségkutatást legtöbben Dégh Linda nevéhez kötötték. Déghnek a költözés előtt is voltak (főleg személyes jellegű) konfliktusai az egyetemen kollégákkal, diákjaival. Mind Ortutay, akit váratlanul ért és sokkolt a tanszék második emberének végleges távozása, mind egykori diákja Maácz László néptánckutató visszaemlékezésében durva kritikákat fogalmaztak meg, amelyek főként külsejére, viselkedésére vonatkoztak. Azonban a különböző etnológiai és antropológiai iskolák közötti hatalmi harcok (például a Dell Hymes és a speaking model, vagy Richard Bauman és a performance studies) során Dégh Linda kiállt az Ortutay-iskola mellett, és felhívta a figyelmet a Magyarországon már az 1930-as években formálódó irányzatra.

Dégh Linda könyveiből
Dégh Linda könyveiből

Tiszteletére készült a The Journal of American Folklore különszáma (2005) és a Folklore on Two Continents (1980) című kiadvány. Munkáit olyan neves folkloristák méltatták, mint Alan Dundes és Dan Ben-Amos. A Magyar Néprajzi Társaság és az American Folklore Society tagja volt. 1970-ben Guggenheim ösztöndíjas, 1984-ben Fulbright ösztöndíjjal kutatott Németországban. Bloomingtonban distinguished professor (1982), később emerita rangot kapott. 1982-ben az AFS elnöki tisztségét töltötte be, majd a társaság életműdíját 2004-ben kapta meg. Fontosabb díjai között említhető a Pitré-díj (1966), Sigillo D’Oro díj (1995) és az Ortutay Gyula Emlékérem (1996). 2002-ben a Debreceni Egyetem adományozott neki díszdoktori címet. Halálakor Voigt Vilmos emlékezett meg pályájáról a Néprajzi Hírekben és az Acta Ethnologia Danubiana-ban. Amerikába költözése révén kevés hozzá kapcsolható irat maradt hazai archívumokban. Az ELTE Folklore Tanszék Kézirattára őrzi a munkásfolklór kutatás dokumentumait, a Néprajzi Múzeum Fotótára néhány fényképfelvételét.

Svégel Fanni

A cikkben szereplő, külön forrásmegjelölés nélküli vizuális elemek Bobák Szilvia munkái.

Felhasznált irodalom:

 

Burlakoff, Nikolai – Lindahl, Carl (eds.) (1980): Folklore on Two Continents: Essays in Honor of Linda Degh. Bloomington: Trickster Press.

Fügedi János (2015): Maácz. Budapest: L’Harmattan

Dégh Linda (1952): Jelentés a munkásfolklór munkaközösség eddigi tevékenységéről. Ethnographia, 63. évf. 1–2. sz. 204–205.

Dégh Linda (1960): Az egyéniségvizsgálat perspektívái. Ethnographia, 71. évf. 1. sz. 28–44.

Dégh Linda (1985): Dial a Story, Dial an Audience. Two Rural Women Narrators in an Urban Setting. In. Jordan, Rosan A. – Kalcik, ‎Susan J. (eds.): Women’s Folklore Women’s Culture. Philadelphia: University of Pennsylvania Press.

Dégh Linda (1994): Beauty, Wealth and Power: Career Choices for Women in Folktales, Fairy Tales and Modern Media. In. American Folklore and the Mass Media. Bloomington: Indiana University Press.

Dégh Linda (1995): Hungarian Folktales – The Art of Zsuzsanna Palkó. New York – London: Routledge.

Dégh Linda (1995): Narratives in Society: A Performer-centered Study of Narration. Bloomington: Indiana University Press.

Kósa László (1989): A magyar néprajz tudománytörténete. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Lindahl, Carl (2015): Linda Dégh (1918–2014). Folklore, Vol. 126. No. 1. 95–97.

Magliocco, Sabina: Linda Dégh (1918–2014). AFS Review

Ortutay Gyula (2009): Napló I–II. Budapest, Alexandra Kiadó.

Szántó Miklós: Magyarnak lenni – Nyugaton (Budapest, 1988)

Tucker, Elisabeth (2015): Linda Dégh (1918–2014). The Journal of American Folklore, Vol. 128, No. 508. 222–224.

Voigt Vilmos (2015): Dégh Linda emlékezete (1918–2014). Acta Ethnologia Danubiana, 17.

Ezt olvastad?

1531. május 31-én az esti sötétségben az amszterdami Szent Hely kápolna udvarán titokzatos személyek betemették a Törvényhozó Tanács buzgó igenlésével