Korszakváltó, dinamikus elnökség – Klebelsberg Kunó és a Magyar Történelmi Társulat

Klebelsberg tudományos tevékenységét, nem elsősorban az önálló kutatásoknak, hanem a tudományszervezésnek szánta. Küldetéses emberként a magyar kultúra értékeinek továbbörökítését és gyarapítását tűzte ki célul. Politikai pályája és modern, európai szellemisége példa lehet a ma emberének is, hiszen – ahogy Hankiss Elemér mondta róla: „Ő valóban megpróbált »kitalálni« egy új Magyarországot” (Huszti 2002:8) Születésének 150. évfordulója jó alkalmat teremtett arra, hogy személye ismét a figyelem középpontjába kerüljön. A vele foglalkozó tanulmányok többsége kultúrpolitikai szerepét és örökségét vizsgálja, jelen írás azonban – némiképp szokatlan módon – nem a politikusra, hanem a történettudomány szervezőjére összpontosít. Ennek keretében azt a tevékenységet tekintem át, amelyet Klebelsberg a Magyar Történelmi Társulat elnökeként fejtett ki.

Molnár Zsolt több cikkében is foglalkozik Klebelsberg életének és munkásságának különböző mozzanataival, ezeket is ajánljuk olvasóink figyelmébe:

Klebelsberg és Szeged: a kultúrpolitika városformáló ereje

Történelemtanítás az 1925-ös népiskolai tantervben

Klebelsberg Kunót bármennyire is lekötötték politikusi feladatai, soha nem feledkezett meg saját érdeklődési területének, a történet- és jogtudománynak a szeretetéről, amely már ifjúkorában kialakult benne. Hamar rájött azonban, hogy az ő „varázsereje a szervezés”, így nem tudósként, hanem tudományszervezőnként kezdett el tevékenykedni.

A Magyar Történelmi Társulat (MTT) Magyarország legrégebbi és legnagyobb hagyományokkal rendelkező, 1867-ben alapított tudományos társasága 1916 decemberében, Thallóczy Lajos tragikus halálával elnök nélkül maradt. Thallóczy december 1-jén Ferenc József temetéséről hazajövet Magyarország legsúlyosabb vasúti szerencsétlenségének áldozata lett. Váratlan halála után a Társulat elnöksége olyan nagy tekintélyű vezetőt keresett, aki a szervezetet ismét felvirágoztathatja, és érdekeit kifelé – a politika világa felé is – eredményesen tudná képviselni. Az 1917. február 15-én megtartott rendkívüli közgyűlésen 86 érvényes szavazatból 84 igennel Klebelsberg Kunót, a Vallás-és Közoktatásügyi Minisztérium államtitkárát választották meg a Magyar Történelmi Társulat elnökévé. Mindezt a szavazatszámláló bizottság nevében Hóman Bálint jelentette be, aki később vallás- és közoktatásügyi miniszterként, majd társulati elnökként is Klebelsberg utóda lett. Megválasztása általános meglepetést okozott a szakmai körökön belül, hiszen Klebelsberg előtt nem volt még példa arra, hogy egy tudományos társaság élére olyan vezető kerüljön, aki nem az adott szaktudomány köréből jön. A személyével kapcsolatos kritikák eleinte jogosnak is tűntek, hiszen a jogi végzettségű Klebelsbergnek nem hogy tudományos tevékenysége nem volt korábban, hanem történész bölcsészdiplomával sem rendelkezett. Ám később bebizonyosodott, hogy minden kritika alaptalan volt, hiszen a magyar történettudomány tekintélye 1920 után olyan mértékben növekedett, amire senki sem számított. Márpedig ez mindenekelőtt Klebelsberg társulati elnöki tevékenységének volt köszönhető. Lukinich Imre történész a személyi választást később így indokolta:

„(…) olyan egyéniség körvonalai bontakoztak ki ekkor előttünk, aki ismeri a magyar történelem problémáit, tisztában van a kutatómunka nemzeti és nemzetközi jelentőségével és azzal is, hogy eredményes munkát végezni csak a kutatómunka mindenre kiterjedő szervezésével lehet és végül, aki akar is, tud is olyan szervezeteket létesíteni, melyek révén a kitűzött célok elérése legalább is valószínű.” (Lukinich 1938: 231-232.)

Klebelsberg – jóllehet valóban nem volt történész – fiatalkorától szenvedélyesen olvasta a történeti munkákat, különös érdeklődéssel elemezte a múlt stratégiai összefüggéseit. Már korai feljegyzéseiben is hangsúlyozta, hogy az aktuális problémák gyökerei a történelemben keresendők, és igyekezett ezeket a lehető legárnyaltabban feltárni és értelmezni. Későbbi minisztersége alatt ugyanezt az attitűdöt követte: beszédeiben, írásaiban és törvényjavaslatai indokolásában rendszeresen megjelentek a történelmi tanulságokra építő érvei és tézisei.

Azt, hogy mennyire fontos volt Klebelsberg számára a Társulat elnöki megbízása, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az 1927-ben kiadott beszédgyűjteményében az első fejezetbe rendezte a Magyar Történelmi Társulat közgyűlésein elmondott elnöki beszédeit. Később felesége is említést tett visszaemlékezéseiben Klebelsberg elnöki működéséről, röviden összefoglalja a Társulat és a történettudomány fejlődésében betöltött szerepét, utalva arra, hogy „Elnöksége alatt a Társulat tevékenysége új lendületet nyert”. (Klebelsberg Kunóné 1992: 52.)

Két hónappal elnöki kinevezése után, a Társulat 1917. április 26-i közgyűlésén már olyan programot fogalmazott meg, amely ismertette a két világháború közötti magyar történettudomány kutatási terveit és intézményrendszerét. A háború végét még optimistán várva így fogalmazott:

„Óhajtjuk s minden jel arra mutat – hangoztatta –, hogy a nagy háború végéhez közeledik. Földünk hatalmainak ebből a nagy erőpróbájából, mely egyhamar nem ismétlődhetik meg, megnövekedett tekintéllyel kerülhet ki Magyarország.” (Ujvári 2018: 119.)

Bár jóslata korántsem valósult meg, ekkori elképzelései nemcsak a történettudomány szempontjából bizonyultak fontosnak, de későbbi tudománypolitikai szándékait is előlegezték.

Ugyanezen a közgyűlésén arra is felhívta a figyelmet, hogy a történettudománynak a jelenkorban nagy szerep fog jutni, de ehhez stabil szervezetre van szükség. Ahogy mondta: „A magyar történelem a maga ihlető erejét akkor tudja napjainkban megint igazán kifejteni, ha a tudománynak megadjuk a neki való szervezetet”. Ebben a beszédében tűzte ki célul az újkor tervszerű kutatását, a források kritikai kiadását, melyben a későbbiekben jelentős eredményeket ért el. A legsürgetőbb feladatnak pedig a bel- és külföldi kutatóintézetek felállítását tartotta. (Ember Győző 1967: 1156)

Első elnöki évében a szervezet bővítésén dolgozott a legtöbbet. A Tisza-kormány államtitkáraként számos politikai, közéleti kapcsolatra tett szert, a Társulat tagsága – Klebelsberg hívására – így előkelő közéleti személyekkel bővülhetett. A korszak magyar történészeivel is szorosabbra fűzte az ismeretségeit, bevonta őket a tervező munkába. Titkárrá a korszak kiváló történészét, Domanovszky Sándort kérte fel, aki egyben a Századok felelős szerkesztője is lett. 1918. április 25-ei beszédében az újkori források megjelentetésére már konkrét, részletesen kidolgozott tervekkel is előállt: Magyarország újabb kori történetének forrásai gyűjtőcímmel szerette volna, ha évente több kötet megjelenik – történészek és levéltárosok közös munkájának eredményeként.

A trianoni békediktátum megszületése a hazai értelmiség érdeklődését a történelmi múlt irányába fordította. Arra a kérdésre keresték a választ, hogyan jutott a szétdarabolásig Magyarország. 1920. májusi közgyűlési beszédében Klebelsberg is az okokat kereste, s ennek fényében javasolta többek között Tisza Istvánról, a háború kockázatait előre megjósló miniszterelnökről szóló publikációk megjelentetését. Nagy hangsúlyt fektetett a levéltárügyre, ahogy mondta, „a hivatalnokok helyett át kell adni tudományos rendeltetésnek a levéltárakat” tehát a belügyi tárcától a közoktatásihoz kell csatolni. (Lakos 1994: 81.) Hatalmas lehetőség volt a forráskutatás szempontjából, hogy Ausztria megnyitotta az udvari és állami levéltárak (mindaddig zárt) magyar vonatkozású részeit. Klebelsberg főként az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, majd az azt követő abszolutizmus korszakának tisztázatlan részeinek felderítését várta a kutatóktól. A bécsi levéltárak felkutatására egy tudományos csoportot állított fel a Társulat, melynek vezetője Károlyi Árpád volt levéltárigazgató lett, legfőbb segítői pedig Szekfű Gyula és Eckhardt Ferenc korszakos történészek voltak. Klebelsberg bejelentette azt is, hogy Károlyi Árpád már elkezdte a kutatásokat, és megtalálta Széchenyi István döblingi irodalmi hagyatékát, amelyet a Magyarország újabb kori történetének forrásai c. sorozat első két kötetébe szánt kiadni. A sorozat további köteteivel pedig a teljes 1686 és 1918 közötti magyar történelmet át kívánta ölelni, hiszen ez a közel három évszázad szinte teljesen hiányzott a magyar tudományos történetírásból. 1920-ban tehát Klebelsberg „szívós munkára” buzdította a Társulat tagjait, hiszen ez – illetve az adománygyűjtés – segíthet átvészelni a háború utáni rossz finanszírozási helyzetet.

1921. december végi elnöki megnyitójában már kielégítő anyagi helyzetről beszélt, amely a társadalom segítségével, adakozásból stabilizálódott. Azt is hozzátette, hogy ahhoz, hogy Magyarország tudománypolitikai téren is felzárkózzon a nyugat-európai országokhoz, jelentős állami támogatásra is szükség lenne. Így nyílt lehetőség a döblingi Széchenyi-hagyaték teljes feltárására, forrásszerű megjelentetésére. A kiadás anyagi feltételeinek megteremtésében Széchenyi unokáinak is jelentős szerepe volt. E kötetet Horthy Miklós kormányzó is elismerően méltatta. A legnagyobb addig elért eredmény azonban kétségtelenül a bécsi levéltárakra épülő Bécsi Magyar Történeti Intézet létrehozása volt, amely a barokk Gárdapalotában kapott helyet, s a korszak egyik legfontosabb kutatóműhelye lett. A közgyűlésen tantervi javaslatot is tett: számos görög és latin nyelvű középkori forrás kimaradt mindaddig a gimnáziumi anyagból, ezeket szerette volna, ha bekerülnek a tantervbe. Klebelsberg elnökként próbálta a fiatal történészeket arra sarkallni, hogy a hagyományos középkori témaválasztások helyett nyissanak a 18-19. század története felé, s vizsgálják az olyan feldolgozatlan témákat, mint például a ’48-as forradalom, a nemzetiségi kérdés vagy az újkori igazságügy.

Az 1922-es közgyűlésen elmondta, mennyire büszke arra, hogy „a bolsevizmus posványából kivergődtünk, a Magyar Történelmi Társulat nyomban felvette a tudományos munka folytonosságának fonalát, és (…) ezen a téren a magyar tudományos szervezetek között mi voltunk az elsők”. Ugyanakkor kritikát is megfogalmaz: a történészek kicsit elfordultak a társadalom felől, s eközben „az újabb kort elhanyagolták, a legújabb kort pedig szinte kerülték”. Előbbi orvoslására azt javasolta, hogy indítsák el a Levéltári Szemlét, amely végül Levéltári Közlemények címmel indult el 1923-ban. (Klebelsberg: Tudomány, kultúra 1994: 98.) Ebben a folyóiratban a tudósok egymással közölhették a legújabb kutatási eredményeiket, míg innentől a Századok feldolgozásokkal, könyvismertetőkkel a magyar értelmiség számára íródott. Egyfajta hallgatólagos megállapodás született a Magyar Tudományos Akadémiával: az Akadémia kutatói továbbra is a középkori témákat dolgozták fel, a Társulat pedig az új- és legújabb kori eseményeket vizsgálta. Ismét változtatást javasolt a történelemtanításban is: „a 19. század története egyre nagyobb egységet kapjon a tantervben, követve ezzel a nyugati országok tendenciáit”. (Klebelsberg: Tudomány, kultúra 1994: 98.)

Az ifjú Mályusz Elemér Klebelsberg támogatását élvezve a 20-as évek elején Sándor Lipót irodalmi hagyatékát kezdte el gyűjteni, Domanovszky Sándor pedig József nádor összes munkáinak összeállításán dolgozott ekkoriban. Így tehát elindult a főhercegekkel, nádorokkal kapcsolatos iratok összegyűjtése, forráskiadása. Klebelsberg nem véletlenül emelte még ki Eckhardt Ferenc későbbi társulati elnök A bécsi udvar gazdasági politikája Mária Terézia korában című kötetét, amely a gazdaságtörténet fejlődését hozta magával. Nagy hangsúlyt kapott a Magyar történettudomány kézikönyve című sorozat is. A korszak modern témái mellett Klebelsberg két további, kiemelt kutatási irányt jelölt ki a Társulat számára. Egyrészt a művészettörténetet, amely ekkoriban lassú ütemben fejlődött, másrészt a nagy egyházi személyiségek életrajzainak összeállítását. Utóbbiakat azért tartotta fontosnak, mert évszázadokon át meghatározó politikai szerepet töltöttek be, és maga az egyház gyakorolta talán a legnagyobb hatást a különböző korok eszmevilágára.

1922-ben már nemcsak elnökként szólalt föl a Társulat közgyűlésén. Az év nyarán lett vallás-és közoktatásügyi miniszter, s új tisztségében egyik első, nagy hatású intézkedése az Országos Magyar Gyűjteményegyetem megalapítása volt. Az országos hatáskörű közgyűjteményeket egyesítő intézmény a magyar tudománypolitika és a magyar történettudomány egyik legfontosabb fórumává vált. Ezen a közgyűlésen az olvasóközönség nevelésének szükségességét is hangsúlyozta, a pusztán népszerűsítő és a szigorúan csak szakmai jellegű kötetek közötti középutat ajánlva a historikus szerzőknek. Figyelmeztette arra, hogy bár más tudományágaknak nem szükséges a szélesebb közönséghez szólniuk, ám „ha a historikus csak kartársa számára ír, l’art, pour l’art, és szava nem hat el közvetlenül nemzetéhez, akkor tudománya halott, mert itt hiányzik a közvetítő a tudós és a haszonélvező közönség között”. (Klebelsberg beszédei 1927: 69, 72.)

Klebelsberg a magyar kultúrpolitika intézményrendszerét alapjaiban megújító, rendkívül sokrétű feladatai miatt az 1920-as évek közepétől egyre kevesebb időt tudott szentelni a Társulat ügyeinek. A mindennapi irányítás így fokozatosan Lukinich Imre főtitkárra, Csánki Dezső ügyvezetőre és Domanovszky Sándor másodalelnökre hárult. Mikor elnöksége tizedik évfordulóján köszöntötték, tőle szokatlan szerénységgel jegyezte meg:

„Ha átnézem 1917. évi programbeszédemet, szégyenkezve kell megállapítanom, hogy abból aránylag igen keveset tudtam megvalósítani. Egy a mentségem: hogy a program Nagy-Magyarország területére volt szánva és hogy azóta területben megkisebbedtünk, elszegényedtünk. A katasztrófák kultuszminiszterére csak az a feladat várhatott, hogy mentsünk annyit, amennyit menthetünk”. (Századok 61. 1927:109.)

Elnöki megnyitót 1923-at követően már csak két alkalommal mondott: 1928-ban és –minisztersége után – 1932-ben, de ezek nem szakmai programadó beszédek, hanem inkább politikai-ideológiai szónoklatok voltak. Például az 1928-as beszédében fejtette ki bővebben – a napjainkban is gyakran félreértett – neonacionalizmus-elméletét, melynek lényege volt, hogy a nemzeti célok „új, pozitív beállítása (…) azt követeli, hogy ma erősen többségben legyenek sorainkban a pozitív emberek, azaz, hogy több legyen közöttünk az aktív, produktív, konstruktív, alkotó, teremtő ember”. (Ujvári 2018:136.)

Összegzésként elmondható, hogy Klebelsberg Kunó a Magyar Történelmi Társulat történetében talán a legdinamikusabb fejlődést indította el, amelyet történeti szemléletbeli és szakmódszertani váltás is kísért. Legfőbb érdeme, hogy felismerte a történettudomány 1920-as évekbeli társadalmi jelentőségét, mindenekelőtt azt, hogy társadalomszervező erővé kellett válnia. Nagy gyakorlati teljesítménye pedig a forráskiadvány-sorozat elindítása volt, illetve az arisztokrácia erkölcsi és anyagi támogatásának megszerzése a Társulat számára – megteremtve ezzel az anyagi háttér jelentős részét. A Társulat elnökeként végzett munkája tulajdonképpen „»kicsinyített mása, valóságos előképe« (…) tudománypolitikai tevékenységének”. (Huszti 1942:77)

A Magyar Történeti Társulat 1945 utáni vezetői közül – főként a Rákosi-korszak idején – többen bírálták Klebelsberget. Ennek ellenére a tagság még ezekben az időkben sem tagadta meg eredményeit. A sokáig kötelezően marxista tudományszervezési elvek ellenére „némán” jelen maradtak a klebelsbergi életmű üzenetei, a rendszerváltozás után a Magyar Történeti Társulat pedig újra zászlajára tűzhette ezeket, és mai napig büszke lehet egyik legjelentősebb elnökére, gróf Klebelsberg Kunóra.

Molnár Zsolt

Irodalomjegyzék

„A legnagyobb álmú magyar kultuszminiszter”, gróf Klebelsberg Kuno. Vál. és szerk. Ujváry Gábor. Bp. 2013.

Drabancz M. Róbert (2000): Egy európai magyar kultúrpolitikus. Gondolatok Klebelsberg Kunóról. Új Pedagógiai Szemle 50. 7–8. sz. 195–199., 198.

Gróf Klebelsberg Kunóné (1992): Életutunk. Szerk.: Máriaföldy Márton. Szeged 1992.

Ember Győző: A Magyar Történelmi Társulat száz éve. Századok 101. (1967) 6. sz. 1140–1169.

Gróf Klebelsberg Kunó emlékezete. A Dugonics Társaság emlék-üléséről. Szerk. Szalay József. Szeged 1933.

Gróf Klebelsberg Kunó emlékezete. Szerk. Zombori István. Szeged 1995.

Klebelsberg Kuno (1927): Beszédei, cikkei és törvényjavaslatai. Bp. 1927.

Hencz Péter (1999): Gróf Klebelsberg Kuno, a harmadik évezred minisztere. Magyar tudás –magyar hatalom. Szeged 1999.

Huszti József (1942): Klebelsberg Kunó életműve. Budapest 1942.

Kovács Géza (1989): A tudománypolitikus Klebelsberg. Természet Világa 120. 19. sz. 386–389

Lakos János (1994): Klebelsberg és a magyar levéltárak. In: Gróf Klebelsberg Kuno emlékezete. A Gróf Klebelsberg Kuno Alapítvány füzetei. 1. szám. Szerk. Klebelsberg Éva. Szeged 1933.

Márki-Zay János (2009): Gróf Klebelsberg Kunó, aki talpra állította Magyarországot. (Magyar értékek 4.) Hódmezővásárhely 2009.

Romsics Ignác (2010): Magyarország története a XX. században. Bp. 2010.

Kiss Tamás (1998): Állami művelődéspolitika az 1920-as években – Gróf Klebelsberg Kunó kultúrát szervező munkássága. H. n. 1998.

Tudomány, kultúra, politika. Gróf Klebelsberg Kuno válogatott beszédei és írásai (1917-1932). Vál. Glatz Ferenc. Bp. 1994.

Ujváry Gábor (1994): Klebelsberg Kuno és a bécsi Magyar Történeti Intézet megalapítása. Levéltári Szemle 44. 13. sz. 10–31.

Ujvári Gábor (2018): A Magyar Történelmi Társulat reneszánszának és legnagyobb virágzásának korszaka. In: Hét társulati elnök. Szerk. Szilágyi Adrienn. Bp. 2018. 115–144.

Ezt olvastad?

Ügynökakták, ügynökmúlt, ügynökök

Az ügynökakták nyilvánosságáról rendszeresen viták folynak Magyarországon. E vitákat lezárni látszik az a bejelentés, mely szerint jelen év október 22-én

X