Kövér György: A történészpálya sorsfordulói – A Domanovszky-iskola

2024. április 29-én Kövér György, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja és az ELTE BTK professor emeritusa tartott előadást az Eötvös József Collegiumban: A történészpálya sorsfordulói – A Domanovszky-iskola címmel. Domanovszky Sándor pályaképének felvázolása mellett az előadó említést tett Domanovszky iskolateremtő hatásáról és nagyszámú tanítványáról. Eközben számos eredeti dokumentummal és korabeli anekdotával színesítette adatait.

Kövér professzort elsősorban több évtizedre visszanyúló gazdaság- és társadalomtörténeti kutatásai révén ismerhetjük, azonban már hosszú ideje foglalkozik historiográfiai kérdésekkel. Az utóbbi években ezirányú érdeklődésének középpontjába a magyar művelődéstörténet atyjának tartott Domanovszky Sándor pályafutása és iskolateremtő munkája került. Az előadó Domanovszky doktori szigorlatáról, tanári karrierének kezdetéről, egyetemi működéséről, történetírói pályájának csúcsáról, a második világháborút követő sorsáról és tanítványairól tartott kimerítő ismertetést.

Domanovszky Sándor 1877-ben született Nagyszebenben, evangélikus polgári, értelmiségi családban. Ifjúkorában Budapestre került és 1895-ben érettségizett le a VII. kerületi állami főgimnáziumban, 1899-ben doktorált, 1914-től kezdve budapesti Magyar Királyi Tudományegyetem tanára volt. Középkori krónikairodalommal foglalkozó értekezéseket (1899: Dubnici krónika; 1902: A budai Krónika) írt. Ezt követően gazdasági és társadalomtörténeti tárgyú kutatásokat folytatott, miközben az egyetemen jellemzően művelődéstörténeti kurzusokat tartott. Fontos eredménye a szerkesztésében öt kötetben megjelent Magyar művelődéstörténet című szintézis. Az összesen több mint 3000 oldal terjedelmű, 2700 illusztrációt tartalmazó sorozat közel 70 szerző közreműködésével készült el 1939 és 1942 között.

Az 1899. évi doktori szigorlatán Marczali Henriktől magyar történelemből, Fejérpataky Lászlótól pedig oklevéltanból cum laudét kapott. Lánczy Gyula viszont egyetemes történelemből csak ritét adott – a legalacsonyabb minősítésű fokozatot. Az előadó szerint lehetséges, hogy a professzorok egyeztettek az érdemjegyek kapcsán, Domanovszky ugyanis pontszámai alapján cum laude értékelést kaphatott volna, ám Lánczy bejegyeztette a szigorlati jegyzőkönyvbe, hogy az egyetemes történelmi osztályzat gyenge volta miatt a végeredmény is csak rite lehet. Kövér a kérdés kapcsán idézte Domanovszky évfolyamtársának, Vértesy Jenőnek „Jankó deák” című versikéjét, amely gúnyos hangvételben meséli el a fokozatszerzés történetét.

A doktorátus megszerzése után a pozsonyi főreáliskola történelemtanára lett. Önéletrajza és levelei szerint a hajdani koronázóvárosban töltött évek nem elégítették ki ambícióit, az itteni lehetőségeket szűkösnek tartotta. Úgy érezte kikerült a pesti történész közegből és tudományos életből.  1904-ben sikerült visszakerülnie a fővárosba, miután a Budapesti Kereskedelmi Akadémia történelemtanára lett. Ez az időszak tekinthető gazdasági és kereskedelemtörténeti kutatásai kezdetének. 1909-ben pályázott a Kolozsvári Egyetem művelődéstörténeti tanszékének Vajda Gyula halálával megürült pozíciójára, ám a posztot végül a Vallás- és Közoktatási Minisztérium javaslatára Erdélyi László bencés szerzetes kapta meg. Kövér szerint a „katolikus terrénumnak” számító művelődéstörténeten némi nehézséget jelenthetett az evangélikus Domanovszky érvényesülése, ezért a sikertelen pályázat arra sarkallta, hogy a jövőben még jelentősebb patrónust keressen ügye támogatásának. Mikor 1913-ban a pesti egyetemen Békefi Remig korábbi művelődéstörténeti katedrájára pályázott, gimnáziumi osztálytársát, Tisza Lajos grófot kérte pályázatának pártfogására. A gróf bátyján, Tisza Kálmánon keresztül sikerült Jankovich Béla vallás- és közoktatási minisztert megnyerni Domanovszky támogatására, így 1914-ben már megtarthatta első előadását a pesti egyetemen.

Egyetemi tanárként hamar kibontakozott nevelési szenvedélye, 1918 és 1948 között mintegy 80 (!) személy doktorált nála, főként művelődéstörténeti témákból. Tanítványai között tartjuk számon többek között: Bakács Istvánt, Komjáthy Miklóst, Lederer Emmát, Paulinyi Oszkárt, Sinkovics Istvánt, Vörös Károlyt és Wellmann Imrét. Kövér György szerint a tanítványok világnézetileg is meglehetősen heterogén társaságot alkottak. Szerepeltek köztük a harmincas évek szélsőjobboldali ideológiájának követői, illetve olyanok is, akik baloldali elkötelezettségük miatt a második világháborút követő átrendeződésben találták meg számításukat. E fordulat kellemetlenül érintette pályája legfontosabb eredményeit a Horthy-korszakban elérő szerzőt. Ám a nehézségek és előrehaladott kora ellenére újabb szintéziseken dolgozott és további hallgatókat nevelt ki.

1945-ben a Nemzeti Múzeum igazolási eljárása során nem igazolták, annak ürügyén, hogy állítólag „közvetve közhangulatot alakított ki a tengelyhatalmak mellett.” Tanítványai és kollégái ennek hírére nyilatkozatot írtak alá védelmében. Az ügyet viszont Domanovszkynak a Szovjet Tudományos Akadémián tett látogatása oldotta meg. Kövér szerint kiküldetésében nem is annyira tudományos munkássága, hanem szláv eredetű – vagyis Moszkvában jól csengő – vezetékneve játszott szerepet. Hazatérését követően mégis kitelepítését tervezték, amelyet Andics Erzsébettel jó viszonyban lévő tanítványa, Lederer Emma akadályozott meg. 1948-as nyugdíjazását követően 1955-ben hunyt el.

Előadása végén Kövér György a Domanovszky-tanítvány Komjáthy Miklósnak mestere temetésén Tacitustól fordított szavait idézte: „örökké csak a szellem vonásai maradnak fenn.”

Ujj Zoltán

Ajánlott olvasmányok:

Kövér György: Portrévázlat Domanovszky Sándorról (1877–1955). Korunk. Harmadik folyam XXXV/4. 2024. április

Kövér György: Patrónus és tanítványi gárda: A Domanovszky-iskola. Akadémiai székfoglaló előadás (2018).

A témában korábbi cikkünk:

Az első magyar gazdaság- és társadalomtörténeti iskola megteremtője: Domanovszky Sándor

Ezt olvastad?

Az első magyar gazdaság- és társadalomtörténeti iskola megteremtője: Domanovszky Sándor

Domanovszky Sándor (1877–1955) személye a történész sokoldalú tudományos és tudományszervezői tevékenysége miatt alapvető hatást gyakorolt a huszadik század első felének

X