Leninék hová álljanak?

2017. november 29-én került sor arra a több tucatnyi érdeklődőt vonzó kerekasztal-beszélgetésre, amelyet az ELTE BTK HÖK Történeti Intézeti Képviselete szervezett Száz éves a Nagy? Októberi? Szocialista? Forradalom? – Tudományos kerekasztal az 1917-es bolsevik hatalomátvételről címmel. A beszélgetés vendégei voltak Gyimesi Zsuzsanna kultúrtörténész, az ELTE BTK Ruszisztikai Központjának tudományos munkatársa, Szerencsés Károly történész, az ELTE BTK Új-és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének habilitált egyetemi docense és Filippov Szergej történész, az ELTE BTK Történeti Ruszisztikai Tanszékének tudományos főmunkatársa. A beszélgetést a Történeti Ruszisztikai Tanszék PhD-hallgatója, Szabó Viktor moderálta.

Kezdésnek Szabó Viktor a résztvevőket arról kérdezte, hogy emlékeznek gyerekkoruk „nagy októberi” ünnepségeire, mik a személyes élményeik ezzel kapcsolatban. Gyimesi ezzel kapcsolatban azt mondta, gyerekként nem értette, hogy miért októberi a forradalom, amikor novemberben volt az ünnepnapja, de ettől nem vált a szemében nevetségessé, inkább a rejtélyességéhez adott hozzá ez a – naptárátállításból következő – eltérés. Filippov azt mondta, ő, mivel Moszkvában volt gyerek, ott nőtt fel, látta a Vörös téri katonai parádékat, amik nagyon tetszettek neki. Nyalókát is kapott ilyenkor, erre utalt humorosan, amikor azt mondta, „nagyon finom és nagyon vidám” gyerekkori emlékeket őriz a forradalomról. Szerencsés az iskolai ünnepségekre meghívott „régi harcostársakat” idézte meg, mint legjelentősebb emlékét: szokás volt ugyanis olyan embereket elhívni az iskolákba „novhét” alkalmából, akik állítólag találkoztak sok évtizeddel korábban a bolsevik vezetőkkel – akár magával Leninnel is.

Ezt követően Szabó arról kérdezte a meghívottakat, milyen most, száz éves távlatból a bolsevik hatalomra kerülés emlékezete, hol ünneplik a forradalom emlékét. Filippov ezzel kapcsolatban azt mondta, Latin-Amerika több országban állítólag nagy tömegek emlékeztek meg november 7-éről. Mindeközben Oroszországban az állam kihátrált a megemlékezés mögül, minden bizonnyal azért, mert az orosz társadalmat nagyon megosztja az, hogyan is gondolkodik 1917-ről. Korábban is jellemző volt ez valamennyire: 1996-ban „megbékélés ünnepévé” alakították a korábbi forradalmi ünnepet, majd az új ünnepet áthelyezték november 4-ére, ezzel elkülönítve a „nagy októbertől”. Gyimesi a téma pezsgő tudományos feldolgozását említette: szerinte látványosan kitágult a tudományos diskurzus 1917-ről, minden korábbinál több álláspont versenyez egymással, s egymást érik a komoly konferenciák. Szerencsés a bolsevik rendszerekben éltek örökségét emelte ki: sokáig tartott a szovjetrendszerek uralma nem csak Oroszországban, de Közép-Európában is, ez sok emléket hagyott maga után, s az emlékek hajlamosak nosztalgiába fordulni, „a rosszat könnyen felejtik”. Ünnepelni nincs mit november 7-én, de bizonyos szempontból mégis érdemes emlékezni, elvégre sok feldolgozandó maradt a Magyarországra is elérő kommunista uralom kapcsán.

Az emlékezés kapcsán Szabó megjegyezte: akár a művészeti alkotásokban illusztrált, akár szájhagyomány útján elterjedt módon rengeteg toposz lengi körül 1917 eseményeit. Arról kérdezte a résztvevőket ez után, hogyan befolyásolják ezek a toposzok az emlékezést. Filippov azt mondta erről, nyilvánvalóan nem objektív irányba, de az a probléma ezzel, hogy az emberek alapvetően igénylik a mítoszokat, mert közérthető magyarázatot adnak bonyolult eseményekre. Ezután megemlített három népszerű mítoszt: minden bizonnyal nem igaz – és végképp nem bizonyítható – hogy Lenin német kém lett volna, aki a Második Császárság pénzén utazott 1917 nyarán Oroszországba, azzal a „küldetéssel”, hogy döntse össze és üsse ki a háborúból az országot. Nem igaz az sem, hogy február és október, a „polgári” és a „szocialista” forradalom különválasztható és szembeállítható lenne – egy forradalmi hullám söpört végig 1917 folyamán a politikailag és gazdaságilag összeomló országon. (Szabó ezzel kapcsolatban később megemlítette: jelenleg az oroszországi történelemkönyvekben február „népfelkelés”, október pedig „hatalomátvétel”.) Harmadszor pedig tévhit az is, hogy történelmi szükségszerűség volt a bolsevikok hatalomátvétele és polgárháborús győzelme – könnyen alakulhattak volna máshogy az események. Gyimesi a műalkotásokkal kapcsolatos elemére reagált a kérdésnek, kérdéssel felelve: lehet-e a műalkotástól történelmi hitelességet, forrásértéket elvárni? Ha definíció szerint egy egyéni szellemi alkotás, egy absztrakció a mű – konkrétan említette Szergej Eizenstein Október c. filmjét, aminek jelenete a Téli Palota ostromáról szintén mítoszt teremtett – akkor van-e értelme hiteles forrásként kezelni?

Lenin hazautazásának, illetve az októberi események megítélésének vonatkozásában Filippov és Szerencsés nem értettek egyet. Előbbiről Szerencsés megjegyezte, hogy azért a németek minden bizonnyal nem emberbaráti szeretetből engedték Lenint és körét – egy ellenséges állam polgárait – átutazni az országukon. Filippov ezt nem vitatta, de azt mondta, ez nem bizonyítja, hogy Lenin német kém lett volna, hiszen más baloldali, háborúellenes emigráns vezetőket – eszereket és mensevikeket – szintén átengedtek. Nem volt a bolsevik vezetőn akkora hangsúly, ez csak utólagos konstrukció annak fényében, hogy ő tudta átvenni a hatalmat. Ami pedig a hatalomátvétel kérdését illeti, Szerencsés szerint három faktora volt a bolsevikok sikerének: a mindenre elszánt „forradalmi élcsapat”, azaz Lenin és köre, a történelmi helyzet (Oroszország teljes összeomlása) és a jó szerencse. Három puccsal (egy sikertelen júniusi kísérlettel, az októberivel az Ideiglenes Kormány ellen és az 1918. januárival az Alkotmányozó Nemzetgyűlés ellen) átvették a hatalmat, a többi pedig történelem.

Filippov erről azt mondta, önmagában a hatalomátvétel kifejezés sem helytálló szerinte, ugyanis nemhogy októberre, már februárra Oroszország annyira szétesett, hogy nem volt mit átvenni kitől, ugyanis nem létezett valódi központi hatalom. Inkább hatalom-megragadásról érdemes szerinte beszélni, és bár ennek módja valóban puccsszerű volt, a forradalom egy hosszú folyamat, amely alapvető változásokat hoz egy társadalomba, s amelynek megvan a maga konszolidációs periódusa. Az ő olvasatában 1917 1928-29-ben ért véget, amikor a NEP, az átmeneti kapitalisztikus gazdaság megszüntetésével Sztálin végleg eldöntötte a Szovjetunió 82%-át alkotó parasztság sorsát – az erőszakos kollektivizálást. Mindemellett a társadalmi változások és pozitív vívmányok (nők egyenlősége, egyetemek megnyitása mindenki előtt) mélysége miatt igenis rászolgált a bolsevik rendszer kezdete a forradalom elnevezésre.

Szabó Viktor ezután arról kérdezte a résztvevőket, mi volt a kortársak értékelése az októberi eseményekről. Elsőnek Gyimesi Zsuzsanna a korabeli orosz, főleg avantgárd művészvilágról beszélt: ők érzékelték a közelgő változásokat, már 1912 körül beszéltek egy közelgő forradalomról, s amikor bekövetkezett, azonnal támogatóivá váltak, mind lelkileg, mind művészileg, még úgy is, hogy volt közöttük, aki gazdag családból származott, s így bőven volt személyes veszítenivalója. Később hozzátette: a művészet politikai vélemény-nyilvánítását bevezetni szándékozó avantgárd virágzott is egy rövid ideig – a polgárháború után azonban a kultúrpolitika ellene fordult.

Szerencsés a nyugati kortársak véleményét idézte: a kaotikus 1917-es és polgárháborús helyzetről a turbulens események és az egymásnak ellentmondó hírek miatt valójában kevés információjuk volt a nagypolitika szintjén is a nyugati hatalmaknak, volt, hogy csak azért indult részükről küldöttség, hogy megtudják, ki is irányítja most Oroszországot. Miután a Szovjetunió stabilizálódott, számos értelmiségi látogatott az „új” országba, ahonnan nagyon pozitív tapasztalattal tértek haza – például Illyés Gyula is közéjük tartozott. „Láttam a jövőt és működik” – írta egyikük a szovjet kolhozokról és iparvidékekről. Szerencsés szerint ezek a látogatások és úti-beszámolók teremtették meg a nyugat-európai szovjetszimpatizáns köröket. Persze a valódi háttérről – milyen rettenetes áron épültek gyárak, micsoda erőszak övezte a kollektivizálásokat – keveset tudtak a látogatók.

Szerencsés ezután szembeállította a magyar forradalmakat – 1848-at és 1956-ot – a bolsevik forradalommal, mondván, a magyar forradalmak a szabadságért törtek ki, a szovjethatalom viszont azonnal megfojtotta alattvalóinak szabadságát, és mindenre rátelepedett karhatalmi erővel. Filippov megvédte a forradalom mögötti gondolatokat, mondván, az eszme önmagában szép volt, a megvalósítás lett tragédia. Ezután a kérdéssel kapcsolatban azt mondta, a kortársak pontosan a változások nagysága miatt forradalomnak látták az eseményeket – nyilván a magántulajdon, mint egyik fő törésvonal mentén megosztva pozitívan vagy negatívan. Kiemelte, az orosz parasztnak – a társadalom messze legnépesebb rétegének – sosem volt valóban saját földje, s ilyen szempontból a szovjethatalom sem hozott változást. Erre, s a politikai szabadságok megszüntetésére reflektálva azt mondta, ő a bolsevik forradalmat úgy minősíti, mint „archaizáló”, vagyis nem előremutató forradalom.

Az alapul szolgáló eszme helyes voltáról ismét vita zajlott. Szerencsés azt mondta, a kommunista ideológia eleve komplett társadalmi osztályok kiirtására – és ilyen szempontból mindegy, hogy valódi kivégzés, vagy „csak” teljes gazdasági ellehetetlenítés – épül, s nem érti, hogy lehetett ezt jónak elgondolni. Feltette a költői kérdést: hogy lehet, hogy minden országban véres terroruralom lett a kommunista rendszerekből? Filippov erre úgy reagált: nem ezt szerették az emberek a marxi gondolatban, hanem a tökéletesen egyenlő és igazságos társadalom eszményét. Magáról a megvalósításról pedig azt mondta, nyilvánvalóan egy eleve reménytelen kísérlet volt a létrehozása, főleg a hatalmas Oroszországban – s bármilyen meglepő, maga Lenin is kételkedett a sikerben. A hatalomátvételi elképzelés és a realitás összeütközés úgy foglalta össze, szerinte Lenin „egy zseniális kalandor volt”. Szerencsés Károly erre azt mondta: kétségtelenül igaz, hogy az egyenlőség eszméje nagy hatású, s ilyen formán a bolsevizmus az ember legszebb álmait kombinálja a legaljasabb ösztöneivel – kíméletlen önkénnyel, parancsuralommal, brutális terrorral, a mások kárára való egyéni haszonszerzés különféle formáival. S mindig az aljas ösztönök diadalmaskodtak a gyakorlatban. Filippov ezzel alapvetően egyetértett, a diktatúra említését pedig annyival egészítette ki a korabeli helyzetre reflektálva: 1917-ben a gyakorlatilag atomjaira széthullott Oroszországra mindenképpen diktatúra várt, ha nem bolsevik, akkor másmilyen – erőszak nélkül lehetetlen lett volna újraegyesíteni a kontinensnyi országot.

Zárásként Szabó Viktor arra kérte a résztvevőket, vonják meg 1917 októberének mérlegét. Filippov azzal kezdte, már korábban is említette, hogy a bolsevik forradalmat minden jó szándékkal és változással együtt katasztrófának tartja, működését, avagy nem működését pedig orosz emberként maga is első kézből megtapasztalta. Felidézte, hogy a hetvenes évek Moszkvájában két és fél órába telt lemenni tejért, mert alig lehetett kapni valahol – az egyenlő társadalomból az egyenlően nélkülözők társadalma lett. A bolsevik rendszer legnagyobb történelmi bűnének pedig azt tartja, hogy a háború előtti orosz értelmiséget tömegével elkergette vagy kiirtotta. Ahogy véget ért a polgárháború, „Oroszország legnagyobb koponyáit” hajóra tették, és elküldték az országból. Aki megmaradt (pl. Kondratyev, a neves közgazdász), előbb-utóbb a terror áldozata lett. Szerencsés erre annyit mondott: ebben a rendszerben, mivel agresszív és megkérdőjelezhetetlennek tekinti magát, ez az értelmiség sorsa. A vita lezárásaként, s egyúttal konklúzióként azt mondta: elfogadja Filippovnak azt a gondolatát, hogy nem hatalomátvétel volt október, hanem hatalom-megragadás, de ez keveset változtat mind azon, hogy államcsínnyel történt, mind azon, hogy a kommunizmus történelmi zsákutca.

Erdős András Patrik

Ezt olvastad?

A háborúról művészien – 1917

Az 1917 című filmet az elmúlt évtized egyik legjobb alkotásának kiáltották ki, amelyet igazol a tény, hogy a film bezsebelt

X