A magyarországi német kisebbség 1944/45-ös kálváriája – interjú Márkus Beátával
„1945 januárjában több tízezer civilt, nőket és férfiakat szállítottak fűtetlen, zárt marhavagonokban a Kárpát-medencéből kelet felé. A szerelvények a szovjet Állami Védelmi Bizottság 1944. december 16-án kelt 7161. számú határozatának értelmében indultak útnak szovjet lágerekbe, ahol a foglyokat hosszú éveken át ún. »jóvátételi munkára« kényszerítették, embertelen körülmények között. A kiválasztásuk német származásukra hivatkozva történt.” E mondatokkal kezdte meg Márkus Beáta 2020 őszén megjelent „Csak egy csepp német vér” – A német származású civilek Szovjetunióba deportálása Magyarországról 1944/1945 című könyvét, amely 2019-ben, az Andrássy Egyetemen megvédett doktori (PhD) értekezésén alapszik. A Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézet Német Történelem és Kultúra Délkelet-Közép-Európában Alapítványi Tanszéken tanító történésszel a „malenkij robotról”, kutatásairól, pályájáról és terveiről beszélgettünk.
Újkor.hu: Vannak, akik már középiskolában történészi pályára készülnek, és vannak, akik csak fiatal felnőttként döntenek emellett a pálya mellett, valamilyen vargabetű után. Nálad mi a helyzet, milyen út vezetett a szakmához?
Márkus Beáta: Már kisgyerekként nagyon érdekelt a történelem. Általános iskolásként önszorgalomból elolvastam a bátyám történelemtankönyveit. Később is mindig a kedvenc tantárgyam maradt, mégis belemagyarázás lenne, hogy történésznek készültem volna. Olyannyira nem, hogy érettségi után történelem szakra egyáltalán nem jelentkeztem, főleg, mert a környezetem lebeszélt róla, hogy azzal úgysem lehet mit kezdeni. Helyette elmentem szabad bölcsésznek, ami azóta sajnos az egyik legalacsonyabb presztízsű szakká vált. Nekem viszont hasznomra vált, mert számos tudományterület alapjaiba adott betekintést, így van egy szerintem szélesebb, interdiszciplinárisabb háttértudásom, mint ha csak egy diszciplináris képzésben vettem volna részt BA-tól doktoriig. Emellett elvégeztem a történelem minor szakot, ahol valahogy mégis kijött, hogy mi érdekel engem igazán, és így kerültem (vissza) kisebb kanyarral a történészi pályára.
Ez ugye a gyakorlatban azt jelenti, hogy a szabad bölcsészet BA után történelem MA-ra mentél tovább.
Így van.
Már megvolt a kutatási területed a felvételikor, vagy a mesterszakon alakult ki? Hogyan találtad meg a témát?
Nagyjából ekkor találtam rá a kutatási témámra, pontosabban a téma talált meg engem. 2010-ben az egyetem egyik előterében állt egy kiállítás, W. Müller Judit, a Janus Pannonius Múzeum jelenlegi igazgatóhelyettesének Több mint élettörténetek. Sorsok című vándorkiállítása a környékünkbeli német kisebbség Szovjetunióba hurcolásáról. Ráértem, megnéztem. Volt egy fotó, három fiatal „sváb” lány egymás kezét fogva, még otthon, alatta a felirat, hogy a bal oldalt álló lány 17 évesen meghalt a fogságban. Nagyon nagy hatással volt rám. Addig is tudtam, hogy a falunkból, Mecseknádasdról elvittek 1944-ben embereket a Szovjetunióba, köztük a dédnagyanyámat is, de ennek a dimenziói akkor tárultak fel igazán előttem. És akkor értettem meg, hogy a történelem nem egy elvont dolog, amiként addig tekintettem rá, ami „másokkal” történik, hanem körülvesz minket, csak a lokális szintről sokszor szinte semmit nem tudunk. 2010-ben a „malenkij robot” még meglehetősen fehér folt volt a kutatásban, így az oktatóim többsége támogatta, hogy ezzel kezdjek foglalkozni a mesterképzésben.
Még a mesterképzésed alatt megjelent az első könyved „Messze voltam én fogságban, nagy Oroszországban”. Magyarországi németek szovjet kényszermunkán 1944/1945–1949 címmel, amely egy interjúkötet. Hogyan állt össze ennek az anyaga?
2012-ben kapcsolatba kerültem egy pécsi civil szervezettel, a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Körével. Ők évek óta sokat tettek a „malenkij robot” kutatásáért (is), kutatóutakat, rendezvényeket, megemlékezéseket szerveztek, könyveket adtak ki, emléktáblákat állítottak. Még ebben az évben velük tarthattam egy kéthetes uráli kutatóútra. Ott említette az elnökasszony, Matkovits-Kretz Eleonóra, hogy rengeteg kiadatlan anyaguk van (leírt visszaemlékezések, interjúk, hangfelvételek), de nincs, aki megszerkessze, érdekelne-e. Nekem ez akkor egy hatalmas lehetőség volt, könyvet kiadni egyetemistaként. A kiadott interjúk nagy részét így „készen” kaptam, egy részüket pedig én készítettem akkoriban túlélőkkel.
Hogyan lehet felkészülni egy olyan beszélgetésre, ahol – nagy valószínűséggel – a másik fél traumatikus élményekről fog beszélni?
Nem igazán lehet. Nyilván úgy mentem ezekre a beszélgetésekre, hogy rengeteget olvastam a témáról és az oral history módszerről. Azt hittem, ezzel felkészültem… Aztán leül az ember valakivel, aki eddig csak az idős néni volt a szomszédból, és aki sírva elmeséli, hogy húsz évesen meghalt tífuszban a karjaiban az unokatestvére egy lágerben. És hasonló történeteket. Nagyon megrázó tud lenni az interjúzás, és legalább ugyanilyen nehéz aztán forrásként valamiféle tudományos objektivitással tekinteni az elkészült anyagra. Részben ezért sem elsősorban interjúkon alapulnak a munkáim azóta sem, a 2013-as könyv tulajdonképpen kivétel. De örülök, hogy kiadtuk és emléket állítottunk vele azoknak, akik megosztották velünk a történetüket – a többségük ma már nincs köztünk.
Gondolom, ez a munka komoly segítséget jelenthetett a mesterszakos szakdolgozatod megírásában is, hiszen – ha jól tudom – már ezt is a „malenkij robotra” hurcoltak történetéből írtad. A védés után viszont váltottál egy nagyot: az alap- és mesterszakot a PTE-n végezted, a doktorit azonban az Andrássy Egyetemen kezdted meg utána. Miért döntöttél a váltás mellett?
Igen, azt a szakdolgozatot már a „malenkij robot” baranyai eseményeiről írtam, de a helyi közigazgatási iratanyagon, tehát levéltári kutatáson alapult. És hogy miért mentem el Pécsről utána? A mesterképzés alatt másfél évet töltöttem Németországban (egy évet Regensburgban Erasmus-hallgatóként, fél évet Tübingenben egy kutatói ösztöndíjjal). Nagyon szerettem kint lenni, és nagyon nehéz volt utána hazajönni Pécsre, nem igazán találtam a helyem. A doktori jelentkezésnél így adta magát, hogy váltsak, bár akkor inkább a visszatérés lebegett a szemem előtt Németországba, végül másképp alakult. Az Andrássy Egyetemet későbbi témavezetőm, Gerhard Seewann javasolta, korábban jóformán a létezéséről sem tudtam. Az ottani felvételi beszélgetés aztán kölcsönösen jó benyomást keltett, így mellettük és Budapest mellett döntöttem, ami utóbb kiváló választásnak bizonyult.
Miért tartod kiváló választásnak visszanézve?
Az Andrássy Egyetem esetemben pont azt a híd szerepet töltötte be, ami a logójában is látható. Nemzetközi, német nyelvű, jó kapcsolatokkal, munkakörnyezettel és pályázati lehetőségekkel. De mindez Magyarországon, ami pedig a kutatásom szempontjából volt releváns, mert azt a témámhoz nagyrészt mindenképpen itthon kellett elvégezni. A doktori iskolán belül létezik egy osztrák finanszírozású doktorandusz kollégium a történelem részterületen, amelyhez 2015-ben csatlakozhattam. Örökké hálás leszek az ott kapott lehetőségekért, tapasztalatokért, vagy hogy olyan helyekre mehettem előadni, amiről korábban álmodni se mertem volna, mint Jeruzsálem vagy Kanada. De legfőképpen, hogy egyáltalán ennek köszönhetően vált lehetővé a kutatásom elvégzése, amihez türelmen, szorgalmon és elszántságon felül mondjuk ki, anyagi támogatásra is átlagon felüli mértékben volt szükség. Ezt is megkaptam, hittek bennem és a projektben. Személy szerint eleve tetszett, hogy egy fiatal, nagyjából kétszáz fős egyetemen mindenki ismeri a másikat, számontartottak, nem „csak” egy jó PhD-hallgató voltam a sok közül.
Ha ennyire jól érezted magad az Andrássyn, és ennyire otthonosan érezted magad német nyelvterületen, akkor hogyhogy mégis Pécsre vezetett vissza az utad doktorálás után?
A pécsi lehetőség a doktorim utolsó fázisában jött. Tóth Ágnes akkori tanszékvezető keresett meg, akivel addig is kiválóan tudtunk együtt dolgozni, hogy várhatóan megürül ez a pécsi állás a Német Történelem és Kultúra Délkelet-Közép-Európában Alapítványi Tanszéknél, ami a kutatási, oktatási súlypontjait tekintve körülbelül rám volt szabva. Mégis nagy dilemma volt visszamenni Pécsre, ahol nagyjából tudtam, mire számíthatok anyagilag és munkakörnyezet tekintetében, függetlenül attól, hogy szakmailag az ország egyik legerősebb intézménye a PTE. Erről a döntésről azóta is változó, hogy a saját utamat tekintve utólag helyesnek ítélem-e, de nem is csak rólam szólt. Talán fellengzősen hangzik, de szerintem a megszerzett nemzetközi és hazai tapasztalatokkal, lehetőségekkel a háta mögött van egy társadalmi felelőssége is az embernek, sőt, nekem személy szerint a kisebbségi közösség felé is, amelyhez tartozónak érzem magam. Pécs és az Alapítványi Tanszék egy lehetőség arra, hogy visszaadjak valamit abból, amit az elmúlt tíz évben kaptam, láttam és tanultam, és esetleg a nekem nem annyira tetsző dolgokban javulást érjek el. Minden nehézség ellenére úgy gondolom, jobban megbántam volna, ha meg sem próbálom.
Személyes felelősség alatt mit értesz? Azt, hogy mint kutató szeretnéd segíteni a hazai németséghez tartozókat az 1944/45 utáni traumák feldolgozásában?
Azt is, de ez a tevékenység nem korlátozódhat a hazai németségre. Egy kisebbség múltja a nemzet történetének része, a kutatásom, a könyvem a németekről, de nemcsak nekik szól. A társadalmi felelősséget mégis inkább a közéleti és oktatási tevékenységben látom, erre ad tág teret a pécsi egyetemi munkám. A hallgatók szinte mindegyike ugyanazzal az uniformizált, Magyarország központú történelemképpel jön be az egyetemre a közoktatásból, sokszor előítéletekkel tele. Számos kérdésről egyszerűen fel sem merül, hogy lehetne másképp is gondolkodni. Senkire nem szándékozom a világképem ráerőltetni, de oktatóként abban látom a feladatomat, hogy bővítsem az ismert tényanyagukat és lehetőséget, segítséget adjak a reflektív, kritikus gondolkodásra a múlttal kapcsolatban a jövő tanárainak és történészeinek. Ezt itt tudom megtenni, ha elhagytam volna az országot, netán a pályát is, akkor nem. Ebben látom a saját felelősségemet.
Ezt – gondolom – tekinthetjük az oktatói ars poeticádnak. Mit tekinthetünk a kutatóinak?
Nem tudnám egy mondatba foglalni. Kutatóként a múlt és valamiféle igazság megismerésének vágya vezet annak szem előtt tartásával, hogy bármilyen széles körű és alapos forrásfeltárást is végzek, végső soron az csak egy perspektíva lesz a sok közül, és nyitottnak kell maradni arra, hogy más ugyanazt másképp látja. Ami rendben is van addig, amíg egy kutató ideológiamentesen, de legalább a saját szubjektivitásával tisztában ír, és nem a saját prekoncepciói alátámasztására szelektál forrásokat, hanem a forrásai alapján állítja fel a hipotéziseit. Ez manapság egyre ritkább, vagy csak én látok ilyen téren negatívan, mert a „malenkij robot” téma az elmúlt években erősen átpolitizálódott a szakmaiság rovására.
Korábban említetted, hogy amikor megkezdted a „malenkij robot” problémakörét kutatni, az még szinte érintetlen területnek számított. Ha mostanra átpolitizálódhatott a kérdés, az azt is mutatja, hogy a területtel sokan kezdtek foglalkozni. Mit gondolsz, milyen kérdéseket sikerült megnyugtatóan rendezni az utóbbi évtizedben?
Úgy látom, a téma már nem „fehér folt”, az elmúlt években annyi minden (könyvkiadás, rendezvény, emlékműállítás, film, stb.) történt a témával kapcsolatban, hogy nem tudom elképzelni, hogy a magyar társadalom bármely tagja ne hallott volna róla. Az más kérdés, hogy mit hallottak, mert még egy olyan alapvető kérdésről is válasz helyett kész számháború megy, hogy hány magyar állampolgárt hurcoltak el a Szovjetunióba. Úgyhogy a megnyugtató rendezésen még dolgozni kell, de amit nagyon fontosnak tartok, hogy tényleg sokan foglalkoznak a témával, és biztosítottnak látom, hogy az érintett generáció lassú eltűnésével sem kerül le a napirendről, vagy tűnik el a kollektív emlékezetből már. Egy 45 évig elhallgatott eseménynél ez szerintem jelentős előrelépés.
2020 őszén könyv formájában is napvilágot látott a doktori értekezésed, mégpedig „Csak egy csepp német vér” – A német származású civilek Szovjetunióba deportálása Magyarországról 1944/1945 címmel. Milyen hazai és milyen külföldi levéltári anyagot dolgoztál fel a megírásához?
Külföldi gyűjtemények közül a német Bundesarchiv iratanyagát használtam, ezen belül is a fő hangsúly a Bayreuthban található Lastenausgleichsarchiv keleti dokumentációján volt. A levéltári anyagokon felül pedig főként olyan, otthon általában nem elérhető kiadványokat dolgoztam fel, amelyeket az elűzött németek publikáltak 1946-tól napjainkig. Itthon ez a felsorolás olvashatatlanul hosszú lenne, úgyhogy csak a lényeget emelném ki. Az események feltárásához 11 megyei levéltárban vizsgáltam át a helyi közigazgatási anyagot (megyei, járási és települési szinten is) 1944-től általában 1949-ig, amikor az elhurcoltak utolsó csoportja hazatérhetett. Szintén számos egyházi levéltárban néztem át az egyházkormányzati iratokat, ezekben az elhurcolás időszakán felül a két világháború közti korszakot is, mert sok izgalmas adalékkal szolgáltak a lokális szintű interetnikus konfliktusokról.
Impozáns mennyiségű anyagot néztél át, amit az is alátámaszt, hogy ha a könyvet fellapozzuk, akkor a levéltári források jegyzéke önmagában nyolc oldalt tesz ki. Úgy látom (és nem is említetted), hogy orosz levéltárakban viszont nem jártál. Ez természetesen semmit sem von le annak a munkának az értékéből, amit elvégeztél, ugyanakkor kíváncsi vagyok rá, hogy szerinted árnyalná a végkövetkeztetéseidet az ottani kutatás? Ha igen, akkor mennyiben?
Így van, orosz forrásokból annyit tudtam használni, amit külföldi kutatók már közöltek. Nem így akartam, de mikor pár éve felvettem a kapcsolatot orosz levéltárakkal, udvarias nemleges válaszokat kaptam. Hogy ez a témának szólt-e, nem tudom. Azóta megismerkedtem a Deutsches Historisches Institut egyik moszkvai kutatójával, aki szerint érdemes lenne kimenni, és ha rajtuk keresztül érdeklődök, talán a fogadtatás is más lesz. Ez még szerepel is a jövőbeli tervem közt. Egyébként a kérdésedre a válasz: nem árnyalná. A kérdésfeltevésemet egyrészt úgy alakítottam, hogy ne legyek orosz forrásokra utalva: csak az elszállítások időszakát és a Magyarországon történteket vizsgáltam. A fogság éveiről, a lágerek körülményeiről nem akartam írni, arra ott vannak a túlélők beszámolói. Ami érdekes lenne, azok a deportálásban részt vevő szovjet katonák jelentései az akcióról, ha vannak. Ezek hiányában tényleg csak következtetni lehet az ő szempontjaikra, motivációikra. Viszont abban biztos vagyok, hogy a téma hazai kutatásában én vagyok az egyetlen, akit a szovjet fél perspektívája egyáltalán érdekelt, őket is próbáltam megérteni és a jellemző fekete-fehér ábrázoláson felülemelkedni.
A könyv összegzésében azt írtad, hogy komoly perspektívát látnál egy olyan kutatásban, ami azokat a már rendelkezésre álló – általad használt terminológia szerint – „egodokumentumokat” (levelek, naplók, memoárok, interjúk) dolgozná fel szisztematikusan, tudományos igénnyel. Ebbe a kutatásba illeszkedne a szovjet katonák jelentéseinek vizsgálata is, vagy ezeket más koncepció alapján dolgoznád fel, ha találnál ilyen forráscsoportot?
A szovjet katonák jelentéseit nem venném egy kalap alá a túlélők beszámolóival, mert azok a maguk módján hivatalos iratok, valamely felsőbb katonai-politikai hatalom számára készültek, és annak próbáltak megfelelni. Így eleve valószínűtlennek tartom, hogy beszámoltak bennük arról a káoszról és azokról a nehézségekről, amit a deportálási parancs végrehajtása okozott. Az „egodokumentumok” összegyűjtését és feldolgozását azért tartanám fontosnak, mert hiányolom a témából az ilyen források módszertanilag megalapozott felhasználását. Helyette több szerző egyszerűen innen-onnan kiragadott interjúrészletekkel illusztrálja a saját állításait, és von le általános (és gyakran téves) következtetéseket a deportálással kapcsolatban, reflektálatlanul hagyva, hogy azt más források, vagy akár más visszaemlékezők beszámolói is alátámasztják-e.
Félek tőle, hogy ez általánosan jellemző azokra, akik nem kaptak történelem szakosként módszertani képzést. Itt visszalyukadunk arra, amit korábban mondtál a szakmai felelősségről: egy történésznek azért is muszáj közvetítenie a kutatási eredményeit a társadalom felé, hogy ellensúlyozza a nem megfelelő háttértudással születő irományokat. Az „egodokumentumok” gyűjtését és feldolgozását lehetséges kutatási irányként említetted. Sikerült elkezdened? Vagy más projekten dolgozol?
Az „egodokumentumok” gyűjtésén folyamatosan dolgozom, de ezt mellékprojektnek szántam egyelőre. Meg kicsit azt is remélem, hogy a gyűjtésnek előbb-utóbb lesznek intézményi keretei. A 2015–2017 közötti emlékév keretében sok szó volt egy emlék- és dokumentációs központ létrehozásáról, ha ilyen egyszer tényleg lesz, az jelentősen megkönnyítené a kutatást. A disszertáció kiadása, illetve a német változat kéziratának leadása után úgy gondoltam, hogy eljött az ideje egy új projektnek, és egy másik magyarországi német tabutémához nyúlok, nevezetesen a Waffen-SS sorozások történetéhez. Az önkéntes toborzásokról máig alig tudunk valamit, ezeket az embereket gyakorlatilag a saját közösségük is igyekezett elfelejteni, letagadni 1945 után. Én meg szeretném érteni a miérteket, akár azon az áron is, hogy nem mindig lesz a válasz megnyugtató… Miért jelentkezett több ezer német nemzetiségű magyar állampolgár az SS-be, vagy éppen hol és mit csinált annak kötelékében. Ez egy érzékeny téma, de szembe kell(ene) tudni vele nézni, ami csak a részletes feltáráson át működhet. 2020 elejére állt össze a kutatási tervem, csak ugye jött a tavasz és a lezárások, így a felkeresni kívánt belföldi és külföldi kutatóhelyek nagy részébe egyelőre nem jutottam be.
Na igen, a tavaszi lezárások… Ha már itt tartunk, hogyan élted meg a 2020-as év nehézségeit?
Mindenki számára nehéz időszak ez. Engem nagyon zavar(t), hogy tervezhetetlen és bizonytalan lett az életünk. Szintén megviselt, hogy elmaradt, de legalább is el kellett halasztani számos hazai is külföldi rendezvényt, kutatóutat és a könyvem bemutatóit. Az online oktatás ugyan hasznos alternatíva, de a hallgatók felől érkező pozitív impulzusok így kevésbé jönnek át. Ettől függetlenül nagyrészt sikerült hasznosan tölteni az elmúlt hónapokat, ebben a tudományban eleve sokat dolgozunk otthonról, emellett most sok dologra egyszerűen több idő volt, legyen szó olvasásról, nyelvtanulásról vagy éppen sportról. Amíg a saját és a szeretteim egészsége megvan, nincs okom panaszkodni, más emberek sokkal komolyabb nehézségekkel néztek szembe az elmúlt hónapokban.
Szőts Zoltán Oszkár
A cikkben szereplő fényképeket Márkus Beáta bocsátotta a rendelkezésünkre.
Ezt olvastad?
További cikkek
Texas, polgárháború és elektori rendszer – az elBeszélő vendége Kökény Andrea
Ez év november 5-én elnökválasztásokat tartanak az Amerikai Egyesült Államokban. Részben ennek kapcsán volt vendégünk Kökény Andrea, az SZTE Újkori Egyetemes Történeti és Mediterrán Tanulmányok Tanszékének adjunktusa, akivel Lengyel Ádám […]
„…tudtuk, hogy átlépjük a Rubicont” – interjú Rácz Árpáddal
Az 1989 óta működő Rubicon folyóirat neve összefonódik főszerkesztőjéével, Rácz Árpádéval. A lap 400. száma idén jelent meg, s ez kiváló alkalmat teremtett számunkra, hogy felkeressük őt. A beszélgetés során […]
A száz éve született Szabad György öröksége
A honismereti mozgalom zászlóshajójának számító Honismeret folyóirattal nagyon régóta, majdhogynem portálunk indulása óta együttműködünk. A Honismeretet kiadó Honismereti Szövetség tömöríti a helytörténettel, a történeti és néphagyományokkal, a néprajzzal, az irodalom […]
Előző cikk
Erkel Debrecenben - Egy felforgató filmforgatás
1952. február közepén a MAFILM Gyarmat utcai műtermében elkezdték forgatni az Erkel életéről szóló játékfilmet, Keleti Márton rendezésében. A filmben megelevenedik az 1868-as debreceni IV. Országos Dalárünnepély is. 1952. júniusában […]