Megszállás vagy felszabadítás? Nemzetközi eszmecsere a szovjet jelenlét hatásairól Közép-Kelet-Európában

2015 június 11-12-én a lengyelországi Gliwicében nemzetközi konferenciát rendeztek a szovjet megszállás közép-kelet-európai aspektusának témájában. A rendezvény szinkrontolmácsolással, három nyelven (német, angol, lengyel) zajlott, az előadók szintén számos különböző országból érkeztek.

A programban kisebb módosulást okozott, hogy két előadó, Pavel Poljan és Jörg Baberowski lemondta a programban szereplő előadását.

Nyitóbeszédében a szervező, Sebastian Rosenbaum üdvözölte az előadókat és az érdeklődőket, hangsúlyozta a téma fontosságát és köszönetet mondott a társrendező gliwice-i múzeumnak.

A nyitó előadást Piotr Madajczyk tartotta, ebben elsősorban a témát kívánta áttekinteni új eredmények prezentálása nélkül, kiemelve, hogy a szovjet megszállók számára mekkora kihívást jelentett a befolyási övezetük színessége. A problémák csökkentése végett számos represszív intézkedéssel igyekeztek a keleti blokk államaiban lévő nemzeti kisebbségektől megszabadulni, amire a következő előadások számos esettanulmánnyal szolgáltak.

Wladyslaw Bulhak, Boris Sokolov, Jörg Echternkamp és Ewa Ochman (Fotó: Márkus Beáta)

A legnagyobb érdeklődés a két orosz előadó referátumát előzte meg, miként emlékszik ugyanerre a másik fél. A moszkvai Boris Sokolov az egész megközelítés helytelenségét hangsúlyozta, miszerint a szovjet hadsereg által Kelet-Közép-Európában elkövetett atrocitások bosszúnak lettek volna betudhatóak a Wehrmacht szovjet területen elkövetett bűntetteiért. Oroszországban bizonyos dolgokat máig nem ismernek el, amelyek a nyugati szakirodalom szerves részei, pl. a német területen elkövetett tömeges öngyilkosságokat, amelyeket Goebbels propagandája miatt az ott élők követtek el, hogy valami még rosszabbat megelőzzenek. A téma feltárása azért is nehéz, mivel orosz részről vannak ugyanazokra az eseményekre ellentanúk is, akikről nem tudni, autentikusak-e a beszámolóik, vagy a Vörös Hadsereg civilizálatlan hordaként való megjelenítését akarják árnyalni. A megszállás kapcsán így mindkét felet egy bizonyítási kényszer uralja, ami nem feltétlenül tesz jót a tényszerű feltárásnak.

Jörg Echternkampf előadásában utalt az események 70. évfordulójára, és az ukrajnai események miatti aktualitására, hiszen napjainkban újra orosz hadseregek vannak egy országban annak akarata ellenére, így a jelenkori politika szükségképpen az emlékezetpolitikát is alakítja. A német köztudatban 1945 óta kettősség uralkodik annak kapcsán, hogy május 8. tulajdonképpen megszállás vagy felszabadulás volt-e, először Weizsäcker 1986-os beszéde óta erősödött meg az utóbbi nézet, ugyanakkor ellentétes hangok mindmáig vannak, és valóban kérdéses, lehet-e pozitívan értékelni a szovjet csapatok tevékenységét német területen.

Ewa Ochman (Fotó: Márkus Beáta)

Ewa Ochman az 1989 utáni helyi emlékezetkultúrákat vizsgálta meg, elsősorban sziléziai településeken. 1989-ben e kérdésben fejlődés kezdődött meg, intézmények alakultak egyes események, személyek emlékének ápolására, a nemzeti emlékezet támogatását kezébe vette az állam. Ugyanakkor a lokális emlékezet hasonló támogatást nem élvez, viszont ekként el is térhet a hivatalos kánontól, pl. egyes települések nem fogadják el a szovjet katonákat felszabadítóként. Ennek finomabb módja az egykori emlékművek más szintre helyezése, például a budapesti Szoborparké, vagy litván párjáé, a Grütas Parké. Gliwicében például utcanevek módosulása, a világháborús obeliszk elbontása jelezte, hogy a korábbi emlékezetet a helyi közösség nem fogadja el; Katowice-ben abból támadt vita, maradhat-e a város főterén a szovjet katonák szobra, akik annyi atrocitást követtek el a város lakosai ellen.

Már ezt a panelt is élénk diszkusszió követte, elsősorban az a kérdés merült fel, mennyire hozzáférhetőek a szovjet/orosz levéltárak anyagai, amelyekről számos egymásnak ellentmondó információ él a köztudatban. Sokolov tisztázta, hogy egyes levéltárak nyitva állnak mindenki előtt, de érdeklődni, próbálkozni lehet mindenhol…

A második blokkban került sor a másik orosz előadó, Gennady Bordyugow előadására, amelyben a német és a szovjet hadsereg rémtettei összehasonlíthatóságának lehetőségeiről beszélt. Mint elmondta, ez Oroszországban fel sem merülhet, mivel az ottani álláspont az, hogy nem ők hívták magukhoz a német hadsereget, és maguk az elkövetett bűnök is összehasonlíthatlanok. Az összehasonlítás ennek ellenére elkerülhetetlen, a felelősséget pedig tematizálni kell. Bordyugow szerint a szovjet részről elkövetett bűntettek kompenzálást jelentettek az egyes katonának, részben a saját kormánya által elkövetett bűnökért, részben azokért a borzalmakért, amelyeket a saját valóságukban át kellett élniük. Az egyik legismertebb vád, a német nők elleni erőszak esetén azt kell megérteni, hogy a nőkben ők ott nem szubjektumot láttak, automatikusan cselekedtek; mint mondta, a nürnbergi per anyagaiban német részről is akad olyan vallomás, hogy mennyire megnyugtatóan hatott egyes katonákra az ellenfél szenvedése. Ezt a pszichológiai aspektust tartja az előadó összehasonlíthatónak, noha mindkét félnek meglehetősen fájdalmas ennek feldolgozása. A tettek mögött rejlő ember megértése azonban elvezethet oda, hogy többé ne történjen ilyesmi.

Oliwia Galka előadásában a gdanksi eseményekről számolt be: mivel a várost német részről biztonságosnak tartották, még a front megérkezése előtti utolsó hetekben is ide áramlottak a keleti menekültek és várták az őket megmentő csodafegyvert. Az ideérő oroszoknak kevés információjuk volt, így minden ott talált személyben németet és ellenséget láttak, ami sokszor meglehetősen kegyetlen eseményekhez vezetett (különösen részegen követtek el ilyesmit, pl. rágyújtottak egy templomot az abban menedéket kereső civilekre). A város hatalmas pusztítást szenvedett el, óvárosának 90%-a megsemmisült. Lengyelországhoz kerülve új problémát  jelentett, hogy az állami kommunista berendezkedés mellett megmaradt a szovjet katonai parancsnokság is, a kettő kapcsolata pedig erősen tűzdelve volt konfliktusokkal. 1945 után így nem csak a város német lakossága kezdte nagyon hamar megszállóként értékelni a felszabadítókat.

Oliwia Galka és Thomas Widera (Fotó: Márkus Beáta)

Thomas Widera Drezda megszállásáról tartott előadásában szemléletes példákkal mutatta be, hogyan normalizálódott az élet lassan a porig rombolt városban, amely először dupla megszállás alá került amerikai és szovjet részről is. A szovjetek ottani elfogadását azzal a példával illusztrálta, hogy noha az ottani szovjet háborús emlékmű időben nagyjából ugyanakkor került felállításra, mint más városokban, és hasonlóan monumentális a kivitelezése is, Drezdában az emlékmű terveit egy német készítette.

A szekciót meglehetősen élénk vita követte meg az orosz résztvevők és a közönség többi része között, utóbbiak különösen a nők elleni erőszak bagatellizálását, illetve azt a feltételezést utasították vissza, hogy a szovjet katonaság lényeges segítséget nyújtott volna a megszállt területek civil lakosságának.

A következő szekció a deportálás és demontázs témáját érintette. Márkus Beáta az erősen németlakta délnyugat-magyarországi térség helyi eseményeit mutatta be, és rámutatott, hogy az ott elkövetett diszkriminatív intézkedésekért csak részben volt a szovjet fél a felelős, aktív segítséget kapott a magyar hatóságoktól, akik a deportálási parancsban lehetőséget láttak meg egy az előző évtizedekben problémássá vált kisebbségtől való megszabadulásra.

Dariusz Wegrzyn a felső-sziléziai civilek elhurcolásáról beszélt, előadásában különösen érzékletesen festve le az elvittek borzasztó életkörülményeit és a rájuk kényszerített nehéz munkát. Előadása számadataival kapcsolatban elárulta, hogy azok lehetnek lényegesen magasabbak is az általa ismerteknél.

Fotó: Márkus Beáta

Bogdan Musial előadása valamivel kevésbé drámai eseményeket mutatott be, mint a szekció többi tagjáé: nem az emberek, hanem az anyagi javak elszállítását ecsetelte a megszállt országokra jutó mennyiségek statisztikai bemutatásával; mind Magyarországról, mind Lengyelországból az országok gazdasági talpraállását megingató mennyiségű árut szállítottak el jóvátétel címszó alatt.

A rendezvény második napjának kezdetét az egyházak helyzetének bemutatása határozta meg. Szabó Csaba a magyarországi egyházüldözések kezdeteiről tartott prezentációjában bemutatta a hatalomra került új rezsimet, amelyben noha az arányokat tekintve nagy mennyiségben képviseltették magukat zsidók, de, mint hangsúlyozta, nem ez indította őket az egyház elleni diszkriminatív intézkedésekre, hiszen a vallástól már rég eltávolodott személyekről volt szó. Az előadás a kezdetektől (a szovjet megszállás katonai eseményeinek áldozataitól) mutatta be a katolikus egyház elleni egyre szervezettebb fellépést, a papok letartóztatását és bántalmazását, az egyesületek megszüntetését – mindezt a háborút követő első két évben.

Bednárik János a Budai-hegyvidék példáján, egyházi forrásokon át mutatta be a plébánosok megváltozott szerepét, hogy mennyire sikerült megfelelniük a plébánosoknak János evangéliumának („A jó pásztor életét adja juhaiért“). A térségben szinte egyáltalán nem volt a legnehezebb hadiesemények idején sem helyét elhagyó plébános, a nehéz körülmények között is igyekeztek a hívek lelki gondozását ellátni, amire ekkor megnövekedett az igény is. Érdekes észrevétel volt többek között, hogy az orosz katonaság a papokat bizonyos mértékű tisztelettel övezte, bántalmazásukra, kifosztásukra jellemzően nem került sor és a közösség vallási életébe se avatkoztak be.

Adam Dziurok, Olesia Isaiuk, Gennady Bordyugov és az orosz tolmács (Fotó: Márkus Beáta)

Lengyel részről korántsem volt ennyire enyhe a helyzet: az egyház témaköréről tartott előadásában mind Adam Dziurok, mind Andrzej Hanich kitért a papokat és az egyházat ért támadásokra, sokszor a végletekig menően brutális eseményekre került sor, amelyek mintegy a plébánosok mint a helyi közösség irányítói elleni támadásokként voltak értelmezhetőek.

Bánkuti Gábor és Vértesi Lázár egy közös projekt egy-egy aspektusát mutatták be, előadásaik a pécsi püspökség területén keletkezett egyházi források alapján elemezték a szovjet front átvonulásának eseményeit, ami egy speciális, személyesebb nézőpontba nyújthat betekintést az eseménytörténettel szemben. Ezek a források javarészt ismeretlenek a nagyközönség számára, felhasználásuk ugyanakkor már csak azért is érdekes, mert árnyalják a kánon egyes elemeit, például hogy a szovjetek ebben a térségben az átvonulás során barbár hordaként viselkedtek volna néhány egyedi esetet leszámítva.

Julia Dziwoki a felső-sziléziai egyházi levéltárak állományairól tartott előadást, amely elsősorban további kutatások ösztönzője lehet, noha az előadó a kutatás nehézségeinek bemutatásával sem maradt adós.

Az utolsó szekciót a német résztvevők kezdték, elsőként Jan Foitzik mutatta be Németország szovjet megszállási zónája hivatali berendezkedésének létrejöttét és működési mechanizmusát, amelyben nem kevés szerepet kaptak a szabálytalanságok és a német mentalitás számára ez különösen szokatlan lehetett.

Bettina Greiner a szovjet zóna speciális lágereiről tartott előadásában igyekezett a viszonylag jól kutatott téma új szempontú megközelítését adni, milyen szerepet töltöttek be ezek a tulajdonképpeni munkaerő-tartalékok – arra is volt példa, hogy kicserélték foglyok ezreit leromlott állapotú szovjetunióbeli hadifoglyokra.

Mike Schneitzner a keletnémet diktatúra létrejöttének egyik szerves elemét, a különböző okból történő elítélések folyamatát, vélt és valós okait mutatta be. A bírósági eljárások eredetileg a nácitlanítást voltak hivatottak biztosítani, a bennük rejlő potenciált azonban gyorsan sikerült a megszállóknak felismerniük, így a háború befejezését követő 10 évben tízezrek ellen született elmarasztaló ítélet.

A rendezvény összességében rendkívül informatívnak bizonyult, és különösen arra hívta fel nemzetközisége révén a figyelmet, hogy sokszor hajlamosak vagyunk a szovjet megszállást saját nemzeti tragédiánkként értékelni, noha mindez igazán csak sokkal nagyobb események kontextusában értelmezhető és értékelhető.

Márkus Beáta

Ezt olvastad?

„1945 januárjában több tízezer civilt, nőket és férfiakat szállítottak fűtetlen, zárt marhavagonokban a Kárpát-medencéből kelet felé. A szerelvények a szovjet
Támogasson minket