„Mindenkinek vissza fogok mérni.” Szálasi mint vezető

Szálasi Ferencnél megbízhatóbb szövetségest keresve sem találhatott volna Hitler. Őszinte és szavatartó ember volt politikusként is, aki ráadásul kétely nélkül állt ki a náci Németország mellett – nemcsak geopolitikai okokból, még csak nem is a szovjet megszállástól való félelem miatt, hanem ideológiai meggyőződésből. Elég volt Hitlernek egyetlen alkalommal vendégül látnia Berlinben, s Szálasi készségesen elhitte a német csodafegyver(ek) létezését, s a háború közelgő fordulatában immár cseppet sem kételkedve tért vissza Magyarországra 1944. december 6-án. Nem volt elégedett a Hitlerrel folytatott találkozóval, hiszen nem hagyták, hogy ideológiai kérdéseket vitasson meg a Führerrel; de a Nagy Ember ígéreteit egy percre sem kérdőjelezte meg, a Deutsche Bahn pontossága pedig végképp meggyőzte, hogy nem lehet itt semmi probléma.

Szálasit éltető plakát Budapest utcáin 1944-ben. (Fortepan 72843/Lissák Tivadar)

Szálasi nem szolgalelkűségből működött együtt a nácikkal. Megvesztegetni, megzsarolni vagy megfélemlíteni egyáltalán nem lehetett. Meggyőzni, illetve megvezetni viszont igen. Így történt ez a még Magyarországon maradt zsidók kiszolgáltatása esetében is. A vidéki zsidóságot deportáltató Endre Lászlóval ellentétben Szálasi nem minden áron akart megszabadulni a zsidóktól. Meggyőződése volt, hogy a zsidóság „idegen faj” Magyarországon és Európában, s kizárólag a Szentföldön szabadna élniük a saját boldogulásukra megalapított, kiküzdött Izraelben. Mindenhonnan máshonnan azonban ide kellett volna áttelepíteni őket Szálasi szerint. (A mélyen keresztény Szálasiban a népirtás gondolata fel sem merült. Az ilyesmiről szóló híreket hiteltelen szóbeszédnek tartotta.) Arról is meg volt győződve, hogy a második világháborúért végső soron a zsidóság világméretű összeesküvése a felelős. Értelmezésében a nyugati kapitalista zsidóság fogott össze a szovjet kommunista zsidósággal, s az Európában élő zsidókat e szövetség titkos támogatóinak tartotta. Éppen ezért úgy gondolta, hogy a háborúért felelős magyar zsidóságot csak azután szabad kitelepíteni az országból a Szentföldre, miután kényszermunkásként részt vettek Magyarország háború utáni újjáépítésében. Természetesen e kitelepítést a zsidók vagyona nélkül tervezte Szálasi, mivel azt nem az egyén, hanem az ország vagyonának tekintette. Ahogy a munkaerejüket is. Éppen ezért a német elvárásoktól eltérően a hatalomra került Szálasi nem kapott az alkalmon, amikor Adolf Eichmann felajánlotta neki a zsidóság deportálásának folytatását, mint ahogy a legtöbb magyar antiszemita tette 1944 tavaszán. Szálasit meg kellett győzni arról, hogy a németeknek is csak a magyar zsidók munkaerejére van szükségük – átmenetileg, de a háború után visszakapja őket Magyarország az újjáépítéshez. Miután erre ígéretet kapott, Szálasi bele is egyezett abba, hogy „kölcsönadja” Németországnak az országban maradt zsidóság egy részét. A többieket viszont továbbra is Magyarországon akarta tartani. Úgy vélte ugyanis, hogy a Magyarország ellen háborút viselő nyugati kapitalista és keleti kommunista zsidósággal szemben az adhat védelmet, ha túszként tartja fogva a külföldi zsidók Magyarországon élő „fajtestvéreit”. Így a fővárosi zsidóságban egyfajta biztosítékot látott a főváros bombázásának elkerülésére.

Szálasi a nyilas hatalomátvételkor (Bundesarchiv Bild 101I-680-8284A-37A/Wikipedia)

Szálasiban egy percig nem merült fel kétely, hogy a németek ne mondanának mindig igazat neki, és ne tartanák be az ígéreteiket. Minden kimondott szót komolyan vett. Mások iróniáját és szarkazmusát pedig képtelen volt felismerni, noha naplóbejegyzéseiben maga is rendszeresen használta ezeket, hogy vélt intelligenciáját és szellemességét fitogtassa. Jó példája ennek, amikor a német megszállás után első ízben találkozott Edmund Veesenmayerrel, aki a Führer „teljhatalmú megbízottjaként” mutatkozott be neki. Szálasi azonban nemcsak a fajelmélet vonatkozásában utasította el a fajok hierarchiáját (és ezáltal a germán faj felsőbbrendűségét), de a nemzetközi politikában is úgy gondolta, hogy minden nemzetiszocialista nép egyenrangú. Éppen ezért Veesenmayer bemutatkozására válaszul rögvest megkérdezte, hogy a viszonosság elve alapján Magyarország mikor küldhet Németországba teljhatalmú megbízottat? Veesenmayer gúnyos válasszal próbálta meg érzékeltetni a két ország közti hierarchikus viszonyt: „talán majd akkor, ha magyar csapatok lesznek Németországban”. Szálasi ekkor nem reagált a gúnyra. Amikor azonban 1944 végén az előretörő szovjet Vörös Hadsereg elől a magyar lakosság és a magyar katonák egy része is kénytelen volt német területre menekülni, akkor Szálasi váratlanul visszatért a kérdésre, s megkérdezte Veesenmayertől, hogy most, hogy már magyar katonák vannak Németország területén, küldhet-e Magyarország különleges megbízottat Hitler mellé? Veesenmayert lefegyverezte Szálasi realitásérzékének teljes hiánya, ezért meg se próbálta ismét kioktatni a hatalmi realitásokról, hanem egyszerűen csak közölte vele, hogy a kérdésben egyedül Hitler dönthet, ezért írásban kellene kérvényezni a dolgot a Führertől. Szálasi így is tett, s nem értette, miért nem kap választ. Naplója tanúsága szerint kimondottan csalódott volt, hogy Hitlerrel való személyes találkozásakor se kapott választ erre a kérdésére.

A realitásérzék ilyen látványos hiánya fényében nem meglepő, hogy Szálasi személyével kapcsolatban a leggyakrabban feltett kérdés, hogy vajon őrült volt-e. Hogyan hihetett vakon a németek háborús győzelmében az utolsó pillanatig? Tényleg elhitte volna, hogy a deportált magyar zsidókat a németek csak átmeneti időre „kölcsönkérték”? A világháború után zajló népbírósági perek során Szálasi háborús felelősségre vonása múlott azon, hogy épelméjűnek nyilvánítja-e az elmeorvosi szakvélemény. Mint tudjuk, annak nyilvánította. Népbírósági perében 1946. március 1-én hirdettek ítéletet. A kirótt halálbüntetést 1946. március 12-én hajtották végre. Az épelméjűség kérdése azonban az utókort sem hagyta nyugodni. A lélektannal foglalkozó szakemberek leginkább arra jutottak, hogy a fennmaradt dokumentumok alapján a kérdésre nem adható egyértelmű válasz, azonban az a legvalószínűbb, hogy orvosi értelemben nem volt elmebeteg, hanem csak súlyos személyiségzavara volt.

Szálasi Ferenc a népbíróság előtt (Fortepan 155596)

Szálasival kapcsolatban azonban nem az 1944–1945-ös országlása után merült fel először az elmebetegség gyanúja. 1942 tavaszán a Szálasi-pártból általa kizárt helyettesei (előbb Ruszkay Jenő és Hubay Kálmán, majd Málnási Ödön) kérdőjelezték meg Szálasi épelméjűségét. Úgy vélték, hogy az 1938 nyara és 1940 szeptembere közt fegyházban töltött idő következményeként zavarodhatott meg az elméje. Párttársai nem láthatták börtönnaplóját, amit szabadulásakor elkoboztak tőle, az utókor azonban betekintést nyerhet általa a bebörtönzött Szálasi lelkiállapotába. Nem kétséges, hogy a bezártság és egyedüllét megviselte, s nem sokkal az 1940 szeptemberi szabadulása előtt már elviselhetetlennek érezte kényszerű bezártságát és kiszolgáltatottságát. Nemcsak a politikai életből való kimaradás bosszantotta, de hipochondriája és üldözési mániája is elhatalmasodott: attól félt, hogy a börtönt nem hagyja el élve. 1939. december 30-i bejegyzésében hosszan elmélkedett a kiválasztottságról. Láthatóan értelmet akart tulajdonítani kényszerű magányának, amikor a társadalomtól való elvonulás szükségességéről írt, hogy az Isten által kiválasztott vezető a magányban hozzászokjon a belső hanghoz, s ezután csak azt kövesse „teljesen feloldódva a belső hang diktálta igazságban”. A magabiztos és optimista elmélkedéseket azonban egyre gyakrabban váltották indulatos, türelmetlen, szarkasztikus és kételkedő bejegyzések. Gyakran méltatlankodott az igazságtalannak tartott büntetése miatt: „Mindenkinek vissza fogok mérni. A visszamérés nem bosszú, mert igazságos. A bosszú mindig igazságtalan.” Egyre depressziósabb hangulatához adódott hozzá a személyes gyász 1940 nyarán elhunyt apja miatt, akinek a temetésén sem tudott jelen lenni.

Mindezek már önmagukban is felvetik, vajon egy politikai bűnökért elítélt önjelölt messiást mennyire volt praktikus több évre magánzárkába dugni. Ráadásul a fogság csak még hitelesebbé tette követői szemében: az eszméiért a börtönt is vállaló politikai mártírt látták benne. (1945 utáni elítélése és kivégzése egyébként ugyanezt a hatást váltotta ki az emigrációban megmaradt híveiből és későbbi rajongóiból.) A Horthy-korszak politikai elítéltjeivel kapcsolatosan azonban más kérdések is felmerülhetnek. Szálasi a szabadulása után ugyanis egy alkalommal azt mondta Imrédy Bélának, hogy műfogsorát is a börtönnek, illetve áttételesen az akkor miniszterelnöki pozíciót betöltő Imrédynek köszönheti. Ez pedig mind a börtönviszonyokat, mind pedig a Horthy-kori bíróságok politikai megrendelésre születő ítéleteit illetően felvet kérdéseket, melyeket azóta se kutatott a történettudomány. Igaz, a rendelkezésünkre álló források alapján nem is lenne egyszerű ezekre a kérdésekre egyértelmű válaszokat adni.

Szálasit éltető felirat nyilaskereszttel a szegedi Kis-Tisza utcában, 1943. (Fortepan 14712/Négyesi Pál)

De vajon valóban a magánzárkának tulajdonítható-e Szálasi elmebetegségnek tűnő viselkedése? 1939. január 28-án – a közelgő országgyűlési választások előtt – Benárd Ágoston kormánypárti képviselő kérésére dr. Bakody Aurél pszichiáter is véleményezte Szálasi elmeállapotát. Bakody nem személyesen Szálasit, hanem az 1935-ben írt első pártprogramja alapján mondott véleményt. A korabeli pszichiáter szerint Szálasiról ezen írása alapján is megállapítható volt, hogy elmebeteg. A „schizoid pszichopatákat” jellemző tüneteket talált nála: pártprogramját modorosság, frázispuffogtatás, bizarr feltűnéskeltés, szimbolikus beszéd és „neophrásia” (új szavak gyártásának kényszere) jellemezte. Továbbá az autizmus számos jelét is beazonosította: az alaptalan kioktató stílust, a realitásérzék hiányát, a messiástudatot. Bakody azt is hozzátette, hogy a forradalmi mozgalmak vezetői között egyébként nem ritka az elmebetegség, s a diktatúrákat hozó, messiásváró korszellem is kedvez ezen elmebetegek közéleti feltűnésének és térnyerésének. Bár az utókor pszichiáterei vitatják, hogy Bakody szakvéleménye mai tudásunk szerint is megállná a helyét, de azt megállapíthatjuk belőle, hogy nem a magánzárka okozta Szálasinál a problémákat, az legfeljebb súlyosbította azokat.

Ha végigtekintünk Szálasi életútján, két olyan sajátosságot is felfedezhetünk, amit a realitásérzék hiányának (elő)jeleként értelmezhetünk. Az egyik, hogy Szálasi szinte már misztikus jelentőséget tulajdonított az álmainak. A másik pedig, hogy fiatalon szellemidéző szeánszokon vett részt. Ezek azonban akkoriban nem számítottak extrémnek. Az álmoknak akkoriban – Freud nyomán – divatos volt jelentőséget tulajdonítani. A szellemidézés pedig az első világháború idején széles körben elterjedt a frontvonalon harcoló katonák körében, akik gyakran így kerestek valamiféle kapcsolatot a hátországban maradtakkal. Szálasi esetében egyébként gyanítható, hogy görögkatolikus édesanyja hatására lett kimondottan fogékony a miszticizmusra. Ahhoz azonban kevés részletet ismerünk, hogy ezalapján mélyebb következtetéseket vonjunk le.

Péter Gábor, a Politikai Rendészeti Osztály (PRO) vezetője kihallgatja Szálasi Ferencet, 1946. (Fortepan 155540)

Szálasi első világháborús katonai szolgálatának is van egy olyan eleme, amelyet érdemes alaposabban szemügyre vennünk. A bécsújhelyi katonai akadémián frissen végzett, 18 éves Szálasit 1915-ben küldték ki a frontra. Háborús szolgálatáról alig tudunk konkrétumokat, az azonban szokatlan, hogy a háború utolsó évében átvezényelték a nyugati frontra, Verdunhöz. Tudjuk, hogy itt megsebesült, kórházi ápolásra szorult, szolgálatáért pedig német kitüntetést kapott. Háborús élményeiről azonban soha nem beszélt – legalábbis nyilvánosan. Mindez felveti a gyanút, hogy a legbrutálisabbnak tekinthető nyugati fronton való bevetése és sérülése milyen mértékben traumatizálhatta. Tudjuk, hogy a háborút megjárt katonák körében gyakori a poszttraumás stressz szindróma. Szálasi maradandó fizikai károsodást nem szenvedett, a háború mellékhatásaként elszenvedett lelki és mentális sérüléseket azonban csak ritkán kezelték.

Hogy az első világháború előtt, gyerekként milyen volt, arról is csak szórványos ismereteink vannak a saját beszámolói alapján. Eszerint zárkózott, magányos, beteges kisfiú lehetett, akit színtelen, sárgás arcbőre miatt csúfoltak társai. A vallási kérdések mellett a matematika és a technikai dolgok érdekelték. Fiatal felnőttként, az első világháború lövészárkaiban még új elemeket is tervezett a kor Technic Legójának számító Märklin-féle építőjátékhoz. Szeretett sakkozni, keresztrejtvényt fejteni és olvasni. A lélektani művek érdekelték, de a moderneket nem szerette. Kikapcsolódásképp szívesen olvasott detektív- és vadnyugati történeteket. Szeretett atletizálni és focizni, saját bevallása szerint jó góllövő volt. Családja többi férfi tagjához hasonlóan ő is katonai pályára lépett, ami biztos megélhetést és karriert ígért az Osztrák–Magyar Monarchiában. Más időkben pap, mérnök vagy akár informatikus lehetett volna.

Mindent összevetve Szálasi nem hatalommániás őrült volt, hanem olyan fantaszta, aki megszállottan hitte, hogy átlátja a világ problémáit, s ő képes a legigazságosabban megoldani ezeket. Az a fajta ember volt, akit pontosan jellemez a Dunning–Kruger-hatás néven ismert jelenség, mely szerint minél kevesebbet tud valaki egy dologról, annál biztosabb az igazában. És Szálasi fanatikusan bizonyos volt abban, hogy nemcsak saját maga számára találta meg a válaszokat az élet nagy kérdéseire, de ezek a válaszok mindenki számára a legjobbak. Nem okos, hanem okoskodó ember volt, akit rendkívül frusztrált, amikor nem kezelték partnerként, sőt lenézték. Belső indulatait nagyfokú önuralommal fojtotta magába. Keresztény lelkiismerete azonban gátat szabott annak, hogy frusztrációit másokon levezesse. Viszont megértő és bizonyos mértékig elnéző volt azokkal szemben, akik így tettek. A rendelkezésünkre álló írásai alapján semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy magánemberként alapvetően jószándékú és tisztességes volt, aki őszintén hitte, hogy hazája és népe hasznára lenne, ha politikai elképzeléseit megvalósíthatná. Sőt, minden jel szerint az ölébe hullott hatalom birtokában sem változott meg a személyisége. Annak azonban tragikus következményei lettek, hogy úgy került az ország élére, hogy a vezetői képességek közül a realitásérzék és az önkritika teljesen hiányzott belőle.

Szálasi Ferenc vesztőhelyre kísérése Fővárosi Törvényszék udvarán, 1946. március 12. (Fortepan 204542)

A Myers-Briggs személyiségtesztet a második világháború idején született. A teszt kitöltőjének egyszerű kérdésekre kell válaszolnia, s ezek alapján kiderül, hogy négy tulajdonságpár közül (introvertált-extrovertált, érzékelő-intuitív, gondolkodó-érző, megítélő-észlelő) melyik mennyire jellemzi. A kapott eredmény alapján a kitöltő besorolódik a 16 nagyobb személyiségtípus valamelyikébe, s megtudhatja, mik is e csoport tagjainak közös tulajdonságai. Ezek segíthetnek a kitöltőnek felismerni néhány olyan tulajdonságát is, melyek révén jobban megértheti saját viselkedését.

Noha a tesztet eredetileg 1944-ben publikálták, nem tudunk róla, hogy Szálasi valaha kitöltötte volna. De eljátszhatunk a gondolattal, vajon hogyan töltötte volna ki. A https://www.16personalities.com/hu/ oldal segítségével tettem is egy kísérletet, hogy kitöltsem a tesztet „Szálasi nevében”. Szálasi az általam feltételezett válaszai alapján a „logisztikus” (ISTJ-T) személyiségtípusba tartozna, ami a 16 személyiségtípus közül a leggyakoribb: minden hetedik-nyolcadik ember ide sorolható. Legjellemzőbb tulajdonságaik a megbízhatóság, lelkiismeretesség, kötelességtudás, a hagyományok, szabályok és intézmények tisztelete, s gyakran jellemző rájuk a gyors észjárás. Kimondottan dühíti őket a lustaság, becstelenség, megbízhatatlanság. Saját hibáikért vállalják a felelősséget, s ezért könnyen válnak bűnbakká. Az őszinteséget többre értékelik, mint azt, hogy mások érzéseire tekintettel legyenek, s ettől gyakran ridegnek, lelketlennek tűnnek. Érzéseiket elfojtják, s nehezen is szokták kifejezni azokat.

Paksa Rudolf

A cikket a Bölcsészettudományi Kutatóközpont és az Újkor.hu együttműködésének keretében közöljük

Irodalom

Erős Ferenc: Kommentár Bakody Aurél véleményéhez. = Archivnet, 2012/1.

Karsai Elek: „Szálasi naplója”. A nyilasmozgalom a II. világháború idején. Bp. 1978, Kossuth.

Karsai Elek – Karsai László: A Szálasi-per. Bp., 1988, Reform.

Karsai László: Reflektor a sötétbe. Szálasi Ferenc naplója 1943. szeptember 15. – 1944. július 18. I–II. = Beszélő, 2008/3. 54–76, 2008/4. 60–79.

Karsai László: Reflektor a sötétbe II. – A későbbi „nemzetvezető” naplója. = Archivnet, 2012/4. 

Karsai László: Szálasi Ferenc elmeállapota. (Dr. Bakody Aurél főorvos szakvéleménye Szálasi Ferenc elmeállapotáról.) = Archivnet, 2011/6. 

Karsai László: Szálasi Ferenc. Politikai életrajz. Budapest, 2016, Balassi Kiadó.

Paksa Rudolf: Szálasi Ferenc és a hungarizmus. Budapest, 2013, Jaffa Kiadó.

Szálasi Ferenc börtönnaplója 1938–1940. Szerk. Csiffáry Tamás, bevezető és jegyzetek Sipos Péter. Bp., 1997, Budapest Főváros Levéltára – FILUM.

Ungváry Krisztián: Szálasi Ferenc, a frontkatona. = Hadtörténelmi Közlemények, 2011/2. 471–477.

Ungváry Krisztián: Szálasi Ferencné. A türelmes menyasszony. „18 évet vártam erre a napra”. = Múlt-kor, 2012 ősz. 64–69.

Zinner Tibor – Róna Péter: Szálasiék bilincsben. I–II. Bp., 1986, Lapkiadó Vállalat.

Ezt olvastad?

A náci Németország bukását a kortársak jelentős része egy új, békés korszak kezdetének tekintette. A második világháború alatti jaltai megállapodás