A modern kori Trafalgar – az 1905-ös csuzimai ütközet

A 19. század utolsó negyede és a 20. század első évtizede közötti időszakot a történetírás számos esetben az imperializmus időszakának nevezi. A korszak vezető országai nagyhatalmi státuszuk és presztízsük biztosítása érdekben gyarmatbirodalmuk kiterjesztésére, illetve létrehozására tettek kísérletet, uralmuk alá vonva Afrika és Ázsia hozzájuk képest kevésbé fejlett régióit. A tengeren túli területeken kiépített pozíciók megtartása kivitelezhetetlen volt a haditengerészeti kapacitások növelése nélkül, így a gyarmattartó országok pénzügyi, ipari és technológiai adottságaikat kihasználva gyors ütemben kezdtek hozzá flottáik korszerűsítéséhez. A modern katonai technológiák (gőzmeghajtásos hadihajó, páncélozott hajótest, nagy tűzerejű és hatótávolságú löveg, robbanófejjel ellátott lövedék, torpedó, akna) kifejlődése számos, olykor egymással ellentétes következtetés levonását tette lehetővé mind a tervezőmérnökök, mind pedig a haditengerészeti stratégák számára a hajók nagyságának, páncélzatuk vastagságának, fegyverzetük összetételének, illetve azok háborúban való alkalmazásának tekintetében. Ennek következtében nem volt világos koncepció arról, hogy a modernkori tengerészeti haderőkben mennyire lesz meghatározó a csatahajók szerepe, miként lesznek alkalmazhatóak a jövő tengeri összecsapásaiban a torpedónaszádok, milyen jelentősége lesz a tengeri aknáknak, illetve miként alkalmazhatók a leghatékonyabban ezek a technológiák a tengeri ütközetben.

Ezen kérdések megválaszolása okán figyelték élénk érdeklődéssel a világ nagyhatalmainak katonai vezetői azt az elkerülhetetlen összecsapást a cári Oroszország és a Japán Császárság flottája között, amely lehetővé tette a legmodernebb katonai technológiák éles helyzetben való bevetéséről történő információszerzést egy olyan léptékű tengeri ütközetben, amelyre a napóleoni háborúk idején lezajlott trafalgari csata óta nem volt példa.

A mindenki által várt tengeri ütközet az 1904 eleje óta zajló orosz–japán háború záróakkordjának ígérkezett. A konfliktus célja elsősorban a Koreai-félsziget, másodsorban a dél-mandzsúriai területek feletti ellenőrzés biztosítása volt. Japán számára geostratégiai szempontból elfogadhatatlan volt, hogy Koreát egy idegen hatalom vonja befolyása alá, a cári Oroszország viszont szabad kijárást akart biztosítani hajói számára Vlagyivosztokból a nyílt óceánra és a Koreai-szoros mindkét felének japán kézre kerülése – miként ezt II. Miklós orosz cár megfogalmazta – „egy második Boszporuszt” eredményezett volna. A két ország közötti ellentéteket növelte, hogy az Oroszország európai részét a Csendes-óceán partján fekvő területekkel összekötő transzszibériai vasút építése már majdnem befejeződött, lehetővé téve az orosz befolyás olyan fokúra növelését Kínában és Koreában, ami Japán szemszögéből nézve már fenyegető volt. Ennek megelőzése érdekében döntött a tokiói kormány Oroszország megtámadásáról 1904 januárjában. A japán haditervek a térség tengerei feletti ellenőrzés megszerzésen alapultak, ezért a japán haditengerészet 1904. február 8–9. éjszakáján első lépésként meglepetésszerű támadást indított a Port Arthur-i orosz flottatámaszpont ellen, ezzel párhuzamosan pedig megsemmisítette a koreai kikötőkben található orosz hadihajókat. Ezt követően a japán szárazföldi erők partra szálltak Koreában és észak felé vonulva megütköztek az orosz–koreai határon védelmi állásokat elfoglaló orosz csapatokkal. A japán előrenyomulás elsöprő volt: több kisebb ütközetet követően az orosz főerőket a liajongi csatában 1904. augusztus 24 – szeptember 4. között szétverték, a Port Arthurból meneküli próbáló orosz flottát pedig Togo admirális állította meg az augusztus 10-i sárga-tengeri csatában. 1905. január 2-án Port Arthur japán kézre került, az orosz szárazföldi erők pedig 1905 márciusában szenvedtek végleges vereséget a mukdeni ütközetben. Az orosz–japán háború utolsó – a világ haditengerészeti megfigyelői szemszögéből legjelentősebb – csatájának az Európából az ázsiai hadszíntérre áthajózó orosz flotta összecsapása ígérkezett a Togo Heihacsiro admirális vezette japán hadihajókkal.

A balti tengeren állomásozó orosz hajóegységek Távol-Keletre küldésének terve már 1904 áprilisában felmerült az orosz hadvezetés egyik megbeszélésén, amelynek nyomán II. Miklós április 19-én parancsot adott a Második Csendes-óceáni Flotta létrehozására abból a célból, hogy az csatlakozva a Port Arthurban állomásozó orosz hadihajókhoz, Oroszország javára billentse az erőviszonyokat a kelet-ázsiai vizeken. A flotta összeállítását és vezetését a cár Zinovij Rozsesztvenszkij altengernagyra bízta.

Zinovij Roszesztvenszkij altengernagy (forrás: en.wikipedia.org)

Az orosz flotta 1905. május 26–27-én érkezett a Csuzimai-szorosba. Az ütközetben az orosz és a japán hajóhad a tűzerő és a hajók össztömege tekintetében közel egyenrangú volt, a csata során azonban gyorsan kiderült, hogy a japán birodalom haditengerészete több szempontból is előnyben van. Amikor Japán az 1880-as években hozzákezdett saját haditengerészete kiépítéséhez, világos volt számára, hogy az ország anyagi helyzete nem teszi lehetővé nagyméretű hajóegységek megvásárlását, amit a tisztikar és a legénységi állomány magas szintű kiképzésével kívánt ellensúlyozni. A koncepció helyességét jelezt az 1894–1895-ös kínai–japán háborúban elért győzelem, amely során a japán flotta sikeresen mérkőzött meg a jóval nagyobb tűzerejű és páncélzatú hajókkal felszerelt kínai haditengerészettel. A japán kormány a háborút követően a Kínától kapott jóvátételt és a nemzeti költségvetés jelentős részét ugyanakkor már nagyméretű, a kor legmagasabb technikai színvonalát képviselő, Nagy-Britanniában gyártott hadihajók vásárlására költötte. Ennek eredményeképpen a japán haditengerészet már számában, tömegében és tűzerejében is méltó vetélytársává vált a távol-keleti cári flottának, amelyet sikeresen legyőzött az 1904–1905. évi tengeri csatározásokban. Az 1904. augusztusi sárga-tengeri ütközetet követően a japán hajók rotációs rendszerben visszatértek bázisaikra, ahol elvégezték rajtuk a szükséges karbantartási munkálatokat, így Togo admirális hajóhada minden szempontból harcra készen várta a hazai vizeken Rozsesztvenszkij admirális flottáját.

Togo admirális (forrás: en.wikipedia.org)

A Második Csendes-óceáni Flotta létrehozását és kelet-ázsiai hadszíntérre érkezését ezzel ellentétben több tényező is hátráltatta. Miután megszületett a döntés a balti flotta hajóiból létrejövő flotta Port Arthurba küldéséről, illetve a flotta parancsnokának személyéről, össze kellett állítani a hajóállományt és a személyzetet. Rozsesztvenszkij csak az újépítésű, jó manőverező-képességű hajókat kívánta magával vinni, a haditengerészeti minisztérium és az orosz cár viszont a prioritások szempontjából a flotta tűzerejének nagyságát a manőverezési képesség fölé helyezte és minél több hajót akart a Távol-Keletre küldeni. Ennek eredményeképpen a Második Csendes-óceáni Flotta tűzerő, sebesség és műszaki állapot szempontjából rendkívül heterogén tengeri haderővé vált, amelynek manőverező-képessége jelentősen elmaradt japán ellenfelétől. A második problémát a legénység összetétele és kiképzése jelentette. Mivel az orosz kikötők telente befagytak, a balti flotta hajói az év egyik felében nem tudtak kifutni, tisztikaruk és legénységük egy része nem is tartózkodott a hajókon, ráadásul anyagi okok miatt még a nyári időszakban is csak ritkán hagyták el állomáshelyüket, így az orosz tengerészek kiképzésének minősége nem érte el a szükséges szintet. Szintén problémát jelentett, hogy a 20. század elején szolgálatba álló hadihajók működtetése komoly műszaki ismereteket igényelt, de mivel a civil szféra messze jobb előmeneteli lehetőségeket, illetve életfeltételeket tudott kínálni az orosz haditengerészetnél, ezért a műszaki végzettségű tisztek száma elégtelen volt. Végezetül megoldást kellett találni a nagyszámú hajóból és több ezer fős legénységből álló flotta szénnel, vízzel és élelemmel való ellátásának kérdésére. Oroszország nem rendelkezett ellátóbázisok globális hálózatával, ahova hajói szabadon befuthattak volna. Nagy-Britanniát 1902 óta védelmi szerződés kötötte Japánhoz, amely alapján köteles volt hadba lépni, amennyiben Japánt egy fegyveres konfliktus során egy harmadik fél megtámadná, így a Royal Navy bázisai zárva maradtak az orosz flotta előtt. Franciaország az 1890-es évek óta Oroszország szövetségese volt, így a francia kikötők számításba jöhettek, de az azok közötti távolságot saját erőből kellett megtennie az orosz flottának. A megoldást végül a német Hamburg-American Line hajótársaság szállítóhajói jelentették, amelyekről az orosz hajók a nyílt tengeren vehettek fel szenet. A Második Csendes-óceáni Flotta így végül megfelelő mennyiségű utánpótláshoz jutott, de annak a nyílt tengeren való átrakodása, illetve az ezzel járó bizonytalanság arra kényszerítette az oroszokat, hogy a hajók a lehető legnagyobb mennyiségű szenet vigyék magukkal, túlterhelve és lelassítva ezzel a flottát. A Kelet-Ázsiába vezető utat egyéb körülmények is nehezítették. Az orosz flotta 1904. október 15-én hagyta el Libau kikötőjét, majd néhány nappal később, október 21. hajnalán tüzet nyitott néhány hajóra, amelyeket japán torpedónaszádoknak hittek. Mint kiderült, a megtámadottak brit halászok voltak, akik közül a támadás következtében többen meghaltak. Oroszország elismerte felelősségét és kártérítést fizetett, de csak kevesen múlott, hogy az orosz flotta a japán haditengerészet helyett a Royal Navy-vel vívja meg csatáját. Ezt követően az orosz hajók már konfliktusok nélkül érték el a távol-keleti vizeket, de a több ezer kilométeres út rendkívüli mértékben kifárasztotta a legénységet és leamortizálta a hajók műszaki állapotát (tekintettel arra, hogy a flotta nagyobb hajói méretükből fakadóan, illetve a lehetséges angol–japán ellenlépések elkerülése céljából megkerülték az afrikai kontinenst, és csak a kisebb hajóegységek keltek át a rövidebb utat kínáló Szuezi-csatornán).  

A Második Csendes-óceáni Flotta útja a Távol-Keletre (kékkel jelölve). (Forrás: en.wikipedia.org)

A több ezer kilométeres út során felmerülő nehézségeket jól jellemezte, hogy a flottának több tucat alkalommal kellett megállnia gépészeti problémák miatt, az első halálos áldozatok pedig a trópusi éghajlaton szénrakodást végzők közül kerültek ki. A flotta küldetését az is beárnyékolta, hogy célállomásuk (Port Arthur) 1905 januárjában japán kézre került, így az orosz hajók számára az egyetlen számításba jöhető orosz kikötő a jóval északabbra eső Vlagyivosztok maradt, ahova két út vezetett: az egyik Japán megkerülésével, a Csendes-óceánon át (ami a szénutánpótlás szempontjából nehezen lett volna kivitelezhető), a másik pedig az ellenség által őrzött, Koreát Japántól elválasztó Csuzimai-szoroson keresztül. Az utóbbin elvileg lehetséges lett volna éjszaka átkelni, csökkentve ezzel a felfedezés esélyét, de Rozsesztvenszkij admirális tisztában volt azzal, hogy az orosz tisztek számára a flotta egyben tartása még nappal is éppen elég nehéz feladat, ezért az éjszakai átkelés helyett, bízva az orosz hajók tűzerejében, 1905. május 27-én behajózott a szorosba.

A kibontakozó ütközetben Togo admirális, kihasználva a japán hajók nagyobb sebességét, kockázatos lépésre szánta el magát: a „T-keresztezéses” formáció alkalmazásával kívánta legyőzni ellenfelét. A japán hajókat a T horizontális száraként merőlegesen vezette rá az orosz hajók vonalára, lehetővé téve, hogy japán hajók valamennyi lövegüket bevetve vegyék tűz alá az elöl haladó orosz csatahajókat, miközben azok csak elülső lövegeiket használhatták. Az előnyösebb pozíció, a képzettebb és tapasztaltabb japán tüzérek munkája és a nagyobb erejű japán lövedékek együttesen végzetes hatás gyakoroltak az oroszra. A cári flotta majdnem valamennyi hajója (többek között valamennyi csatahajója) elsüllyedt vagy megadta magát, 5.000 orosz tengerész meghalt, 800 megsérült, 6.000 fogságba esett. A japán flotta ezzel szemben összesen 3 torpedórombolóját és körülbelül 700 tengerészét veszítette el.

Togo admirális (középen) a Mikasza japán hadihajó fedélzetén. (Forrás: hu.wikipedia.org)

A csuzimai ütközet elvesztését követően az orosz cár nem tehetett egyebet, mint hogy elfogadja az amerikai elnök, Theodore Roosevelt javaslatát, és diplomáciai úton lezárja a konfliktust, amelyre 1905. szeptember 5-én a portsmouthi békeszerződés aláírásával került sor. Az orosz–japán háború számos módon gyakorolt jelentős befolyást a korabeli világra a gyarmati népek öntudatra ébredésének segítésétől kezdve, a Nagy-Britannia és Oroszország közötti területi viták 1907. évi rendezésén át a szárazföldi és a tengeri háborús tervek és taktikai elképzelések módosításáig. Haditengerészeti szempontból a Csuzimai-szorosban lezajló ütközet azt az amerikai Alfred Thayer Mahan által propagált tézist erősítette meg, hogy a jövő tengeri ütközeteit az egy csapásmérő egységbe összevont, nagy tűzerejű csatahajókból álló flották fogják eldönteni. Ennek eredményeképpen bocsátotta vízre a Brit Admiralitás 1905 októberében az erős páncéllal és kizárólag nagy kaliberű ágyukkal felszerelt, nagy gyorsaságú csatahajóját, a Dreadnought-ot. A hajón alkalmazott technológiák önmagukban nem voltak forradalmiak, de egységes alkalmazásuk egy olyan hajót eredményezett, amely egyértelműen fölényben volt a kor valamennyi hadihajójával szemben, így változtatásokra, majd pedig fegyverkezési versenyre kényszerítette ezzel a világ többi haditengerészetét.

Várnai Gergely

Felhasznált irodalom:

Connaughton, Richard: Rising Sun and Tumbling Bear, New York, 1988, Routledge

Jacob, Frank: The Russo-Japanese War and its Shaping of the Twentieth Century. New York. 2018. Routledge

Jukes, Geoffrey: The Russo-Japanese War 1904-1905. Oxford. 2002. Osprey Publishing,

Kagan, Frederick W. – Higham, Robin (ed.): The Military History of Tsarist Russia. 2002. New York. Palgrave

Kolonits Ferenc: Az András-kereszt és a felkelő nap háborúja, 1904-1905. Hadtörténelmi Közlemények 116. évfolyam (2003.) 1. sz.

Pleshakov, Constantine: The Tsar’s last Armada. The epic Journey tot he Battle of Tsushima, New York 2002, Basic Books,

Rotem, Kowner: Historical dictionary of the Russo-Japanese War. Oxford. 2006. Sacrecrow Press

Rotem, Kowner (ed.): The Impact of the Russo-Japanese War, New York, 2007, Routledge

Steinberg, John, Menning, Bruce W., Schimmelpenninck, David Van der Oye, Wolf, David, Shinji Yokota: The Russo-Japanese War in global Perspective – World War Zero. Leiden. London. 2005. Brill

Totman. Conrad: Japán története. Budapest. 2006. Osiris Kiadó

Westwood, J. N.: Russia against Japan, 1904-05, London. 1986. Macmillan

A cikk az Újkor.hu és a Magyar Hadtudományi Társaság Dél-Dunántúli Tagozata közötti együttműködés keretében született.

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket