Port Arthur 1904–1905. évi ostroma

1904 karácsonyán a világ közvéleményének figyelmét egy százezres hadseregeket megmozgató, Kelet-Ázsiában dúló fegyveres konfliktus kötötte le: az 1904–1905-ös orosz–japán háború. A Koreai-félsziget feletti dominancia megszerzése céljából a hadban álló felek felvonultatták a második ipari forradalom legmodernebb technikai fejlesztéseit, amelyek majd az első világháborúban szintén fontos szerephez jutnak: gyorstüzelő ágyúkat, géppuskákat, nehéztüzérséget, páncélozott csatahajókat, de ugyanígy alkalmazásra került a szögesdrót és a nagy teljesítményű reflektor, a távíró és a telefon is. A korabeli modern katonai technológia alkalmazásának egyik csúcspontja a cári haditengerészet legjelentősebb kelet-ázsiai bázisának, Port Arthurnak az ostroma volt, amely közel féléves csatározásokat követően a végéhez közeledett, és amely – akárcsak a háború többi jelentősebb összecsapása – több száz katonai megfigyelő és újságíró jelenlétében zajlott.

A hadszíntér (forrás: Jukes)

Port Arthur kikötője, illetve az azt övező erődrendszer a Liaotung-félszigeten helyezkedett el, és az 1894–1895-ös kínai–japán háborút követően rövid időre Japán, majd 1897-ben Oroszország birtokába került. A kikötő jelentőségét a cári birodalom számára az adta, hogy Oroszország annak megszerzésével végre meleg tengeri kijárathoz jutott a térségben (Vlagyivosztok kikötőjének, illetve az attól északabbra található orosz haditengerészeti bázisok vize ugyanis a téli hónapokban befagyott), amely ráadásul lehetővé tette a Pekingbe irányuló tengeri forgalom figyelemmel kísérését, illetve végpontja lehetett az Európából induló és Szibérián keresztülszelő Transzszibériai Vasútnak. A vasútvonal többi szakasza már közel állt a befejezéshez: a Vlagyivosztokot a mandzsúriai Harbinon keresztül az oroszországi Csitával összekötő szakaszt (Kelet-Kínai Vasút), illetve a Harbint Port Arthurral összekötő vasútvonalat (Dél-Mandzsúriai Vasút) 1903-ban használatba vették. Az orosz pozíciók ilyen mértékű megerősödése azonban rendkívüli mértékben veszélyeztette Japán geopolitikai érdekeit, ezért a szigetország még a vasúti összeköttetés és Port Arthur kiépítésének befejezése előtt megtámadta Oroszországot.

Az Orosz Csendes-óceáni Flotta megsemmisítése céljából a japán haditengerészet Togo admirális vezetésével 1904. február 8–9-ének éjszakáján meglepetésszerű támadást intézett a Port Arthur előterében állomásozó cári flotta ellen, de az orosz hajók nagy része sértetlen maradt és a kikötő jól védett belső horgonyzóhelyeire vonult vissza, a japán haditengerészet pedig kénytelen volt blokád alá vonni az orosz haditengerészeti bázist, ami megkövetelte az eredeti hadműveleti tervek módosítását. Az 1903-ban kidolgozott elképzelések szerint Japán, kihasználva az utánpótlási vonalai rövidségét, gyors ütemben partra szállította volna szárazföldi erejét és még azelőtt elfoglalta volna Mandzsúria stratégiai pontjait, mielőtt a számbeli fölényben lévő orosz haderő Európából Ázsiába érkezhetett volna a Transzszibériai Vasúton keresztül és megerősödhetett volna a térségben. Ennek megelőzése érdekében a japán csapatoknak Koreából és Dél-Mandzsúriából erőltetett menetben észak felé kellett volna tartaniuk az orosz vasútvonalak mentén, elfoglalva először Mukdent, majd Harbint. Harbin elfoglalásával Kelet-Szibéria és az orosz Távol-Kelet között megszakadt volna a kapcsolat, ami a tervek szerint ellehetetlenítette volna az orosz ellencsapást. Ebből a szempontból Port Arthur erődjének nem lett volna stratégiai jelentősége, mert amennyiben Togo admirális támadása sikeresen semlegesíti a cár távol-keleti tengeri erőit, a haditengerészeti támaszpont elveszítette volna jelentőségét, és csak egy kisebb japán erő őrizte volna az erődben ragadt helyőrséget. A japán flotta támadása azonban nem semmisítette meg az orosz csendes-óceáni flottát. Az orosz hajók veszteségei a várakozásokhoz képest nem voltak olyan jelentősek, és miután visszahúzódtak a kikötő belsejébe, védve voltak a japán hajók tüzérségi tüzétől. A japán flotta irányítói ugyanakkor felhívták a figyelmet arra a lehetőségre, hogy amennyiben az oroszok ideküldik a Balti-tengeren állomásozó flottájukat, az egyesülve a kelet-ázsiai egységekkel már erősebb lenne a császári haditengerészetnél, Port Arthur pedig stabil bázisául szolgálhatna az ide összpontosított orosz tengeri erőknek. Az orosz haditengerészeti támaszpont megléte miatt ráadásul a japán flotta sem térhetett vissza a honi kikötőkbe, hogy elvégezzék a szükséges javításokat a balti flotta megérkezése előtt, mert blokád alatt kellett tartani az orosz fennhatóság alatt álló kikötőt. Az előrejelzéseknek megfelelően 1904. április 19-én a cári hadvezetés a Balti-tengeri Flotta hajóiból létrehozta a Második Orosz Csendes-óceáni Flottát a Port Arthurban állomásozó orosz hajók felmentésére érdekében. A japán hadvezetés nem várhatta meg, hogy a két orosz csapásmérő erő egyesüljön, ezért Port Arthur elfoglalása mellett döntött.

A japán szárazföldi csapatokból megalakított Harmadik Japán Hadsereg Nogi tábornok irányítása alatt 1904 júniusában kezdett hozzá az ostromhoz. Nogi tábornok jó választásnak tűnt erre a posztra. Részt vett az 1877. évi, polgárháborúval felérő Satsuma-lázadás leverésében Japánban, majd az 1880-as években katonai továbbképzésen vett részt Németországban, az 1894–1895-ös kínai–japán háborúban pedig az ő vezetésével vették be a japán csapatok az akkor még kínai kézen lévő Port Arthurt, így megfelelő helyismerettel is rendelkezett a Liaotung-félszigeten. A japán hadvezérnek az ostrom során 80 ezer ember és majdnem 500 löveg állt rendelkezésére, míg az oroszok hozzávetőlegesen feleannyi katonával, de nagyobb számú ágyúval, továbbá több tucat géppuskával rendelkeztek. Az erőd elfoglalását ugyanakkor nagyban nehezítette, hogy miután az nem volt része az eredeti haditerveknek, a japán hírszerzés nem rendelkezett naprakész adatokkal az erődítések állapotáról. Az orosz teherszállítások nyomon követése során tudomásukra jutott, hogy a megszokottnál jóval nagyobb mennyiségű építőanyag érkezett az orosz haditengerészeti támaszpontra, de hogy pontosan milyen építkezések valósultak meg, arról nem volt tudomásuk, ráadásul a japán hadsereg vezetői közül senki nem rendelkezett tapasztalattal egy ilyen méretű ostrom megvívásában. Nogi tábornok az 1904. augusztus 19. és 25. között elrendelt első támadások során a gyalogságnak szánta a főszerepet, amely kezdetben közvetlen támadásokkal több külső erődöt is elfoglalt, azonban olyan komoly veszteségeket szenvedett élőerőben, hogy a japán tábornok kénytelen volt 280 milliméteres mozsarakat hozatni és szabályos ostrom alá venni Port Arthurt, amelyet, mint kiderült, az oroszok jelentős mértékben megerősítettek. Az ostromárkok kiásása, a föld alatti aknák telepítése és az orosz erődítmények tüzérségi tűzzel való elpusztítása viszont értékes időbe került, ráadásul a japán hadvezetés az 1894–95-ös kínai–japán háború adatait alapul véve becsülte fel, mennyi lesz az oroszok ellen vívott háború lőszerszükséglete, és ezt az 1904. évi csatározások már a kezdet kezdetén jelentősen felülmúlták. Port Arthur erődjének nehéztüzérséggel történő lerombolása így komoly utánpótlási problémát jelentett.

28 milliméteres japán Howitzer Port Arthur ostrománál. (Forrás: Wikipédia)

Az ostrom egyetlen kézzelfogható eredménye kezdetben pusztán az volt, hogy a kikötőben tartózkodó orosz hajók 1904. augusztus 10-én megpróbálták áttörni a japán blokádot, de a sárga-tengeri csatában vereséget szenvedtek és visszamenekültek Port Arthurba, ahol ágyúik nagy részét a szárazföldi erődítményekbe telepítették át, legénységük pedig a kikötőt körülvevő lövészárkokban folytatta a harcot. Az ostrom menetén és a kiemelkedően magas emberveszteségen azonban mindez semmit sem változtatott. A megérkezett nehéztüzérség támogatásával 1904. október 26-án megindult a második általános támadás, amelyet azonban az orosz védelem ismét megállásra kényszerített. A japán vezérkarra ugyanakkor egyre nagyobb nyomás nehezedett, mert a Port Arthur ostromára fordított emberi és anyagi erőforrásokra égetően szükség lett volna Mandzsúriában (ahol az oroszokkal folytatott, egyébként japán győzelmekkel végződő ütközetekben szintén a tervezetnél jóval magasabbak voltak a veszteségek), ezért Kodama Gentaro tábornokot küldte Nogi felváltására. A Port Arthur kikötőjét védő erődök ellen intézett sikertelen általános támadások alternatív haditervek kidolgozását tették szükségessé, és így került az ostromlók figyelmének a központjába a 203 méteres magasságú Hegy. A Hegy jelentőségét az adta, hogy amennyiben a japánoknak sikerül elfoglalniuk a magaslatot, lehetővé válik a nehéztüzérség tűzcsapásainak közvetlen irányítása és ezáltal az erőd, illetve a cári flotta maradékának elpusztítása. Az orosz védők tisztában voltak a magaslat stratégiai értékével, de annak védelme érdekében tett erőfeszítéseik végül hatástalannak bizonyultak. A Harmadik Japán Hadsereg a nehéztüzérségi zárótűz fedezete alatt támadásra indult és újabb tízezer fős veszteség árán december 5-én elfoglalta a magaslatot. Másnap megkezdődött a még kikötőben található Első Orosz Csendes-óceáni Flotta hajóinak módszeres megsemmisítése és az erődítmények lerombolása. Ezzel egyenértékű csapás volt az oroszok számára, hogy december 15-én elesett az orosz védelem tényleges irányítója, Roman Kondratyenko tábornok, és a vezetés a kevésbé tehetséges Anatolij Mihajlovics Stössel tábornok kezébe került. A még orosz kézben levő erődítések a következő hetekben sorra estek el, és bár a cári hadsereg tisztjeinek többsége a harc folytatása mellett foglalt állást, Stössel tárgyalásokat kezdett Nogi tábornokkal az erőd feladásáról, amely 1905. január 2-án meg is történt. Az eredeti 47 ezres orosz helyőrségből körülbelül 40 ezer maradt életben, több száz ágyú és több ezer lövedék került japán kézbe. A japán veszteségek ennek a többszörösére rúgtak: Nogi tábornok 64 ezer emberét – köztük két fiát – veszítette el a hadjárat alatt.

Stössel tábornok találkozása Nogi tábornokkal. (Forrás: Wikipédia)

Nogi tábornok a háborút követően a régi japán tradíciókat követve engedélyt kért urától, a japán császártól, hogy önkezével vessen véget életének, mert szégyellte, hogy Port Arthur erődjének ostroma ilyen sok japán katona életébe került. Az uralkodó azonban megtagadta az engedélyt, nem tartva hibásnak a tábornokot a magas emberveszteségért. Nogi elfogadta az uralkodó döntését, így csak annak halálát követően, 1912-ben követett el szeppukut. A régi japán katonai hagyományok követőjeként versben fogalmazta meg a háborúval kapcsolatos érzéseit. 

Császár serege, ezernyi ezer, lebírta az ellent,

Síkon s várfal alatt hegyben áll a halott.

Engem szégyen emészt – hogyan állok apáik elébe?

Ülhetünk diadalt mi, a visszajövők?

 

Várnai Gergely

Felhasznált irodalom:

Fuller, William C. Jr.: Strategy and Power in Russia 1600-1914. New York. 1992.

Jacob, Frank: The Russo-Japanese War and its Shaping of the Twentieth Century. New York. Routledge, 2018.

Jukes, Geoffrey: The Russo-Japanese War 1904-1905. Oxford. 2002. Osprey Publishing,

Kagan, Frederick W. – Higham, Robin (ed.): The Military History of Tsarist Russia. New York. Palgrave, 2002.

Kolonits Ferenc: Az András-kereszt és a felkelő nap háborúja, 1904-1905. Hadtörténelmi Közlemények 116. évfolyam (2003.) 1. sz.

Rotem, Kowner: Historical dictionary of the Russo-Japanese War. Oxford. Sacrecrow Press, 2006.

Steinberg, John, Menning, Bruce W., Schimmelpenninck, David Van der Oye, Wolf, David, Shinji Yokota: The Russo-Japanese War in global Perspective – World War Zero. Leiden. London. Brill, 2005.

Steinberg, John W.: All the Tsar’s Men. Russia’s General Staff and the Fate of the Empire 1898-1914. Washington D. C. Woodrow Wilson Center Press, 2010.

Totman. Conrad: Japán története. Budapest. Osiris Kiadó, 2006.

Westwood, J. N.: Russia against Japan, 1904-05, London. Macmillan, 1986.

A cikk az Újkor.hu és a Magyar Hadtudományi Társaság Dél-Dunántúli Tagozata közötti együttműködés keretében született.

Korábbi cikkeink:

Szántó Ákos: Fegyveres konfliktus a Csendes-óceánon: a salétromháború (1879-1884)

Turnár Erik: Amerikai sasok a Vörös Hadsereg ellen. A 7. Kosciuszko század pilótái a lengyel-szovjet háborúban

Varga Bence: Egyiptomtól Szíriáig: Az ausztrál könnyűlovasság története 1914-1918

Hamerli Petra: Az olasz-etióp háború egy olasz diplomata visszaemlékezésében

Kiss Márton: Lengyel hazafiból Amerika csillaga: Kazimierz Pulaski amerikai élete és emlékezete

Bene Krisztián: “Minden idők legnagyobb francia személyisége.” Charles de Gaulle élete, tevékenysége és öröksége

Lévai Kristóf: Vietnámi légiháború – a Rolling Thunder és a Linebacker hadműveletek

Bene Krisztián: Strasbourg felszabadítása és védelme 1944/1945 fordulóján

Varga Bence: Bastogne ostroma 1944 telén

Szunomár Szabolcs: Viktória királynőre emlékezve

Ezt olvastad?

Elérhetővé vált az interneten a 30 éve elhunyt emblematikus ellenzéki személyiség, Krassó György hírügynökségének archívuma. Nádor (Münnich