Reza Pahlavi magyarországi látogatása 1978-ban

Az 1978-as budapesti magyar–iráni diplomáciai találkozó Reza Pahlavi utolsó hivatalos útjainak egyike volt, amelyen még Irán uralkodójaként vehetett részt. Az iráni sah 1978 májusában egy több állomásos kelet-európai körútra indult, amelynek keretén belül Magyarország mellett más szocialista országokba is ellátogatott, azt a benyomást keltve a keleti blokk vezetői előtt, hogy az általa fémjelzett iráni monarchia egy továbbra is szilárd alapokon nyugvó politikai berendezkedés. Valamivel több, mint fél évvel később azonban az iráni forradalom elsodorta a sah rendszerét. A Rúhollah Khomeini által vezetett politikai csoportosulás 1979 elején magához ragadta a hatalmat, majd áprilisban kikiáltotta az Iráni Iszlám Köztársaságot, és ezzel új fejezet kezdődött a perzsa állam történetében.

A következő cikk a magyar–iráni kapcsolatok és Reza Pahlavi sah látogatásának rövid összefoglalásán túl, a diplomáciai találkozót érintő iráni célkitűzéseket és törekvéseket kívánja bemutatni, továbbá arra keresi a választ, hogy Magyarországnak milyen érdeke fűződött e találkozó megszervezéséhez, illetve a két ország kapcsolatainak dinamikus fejlődéséhez az 1970-es években.

A magyar–iráni kapcsolatok

Magyarországnak már a Horthy-korszak alatt fennállt diplomáciai kapcsolata a perzsa állammal, azonban a második világháború alatt ez megszakadt, az újbóli kapcsolatfelvételre csak az államszocialista korszak elején, 1951-ben került sor. Az 1956-os forradalom leverése után kiépülő Kádár-rendszer fenntartotta ezt a relációt, ugyanakkor jó pár évig egyik ország sem törekedett túlzott aktivitásra a másik fél irányába. Tekintettel arra, hogy a sah által irányított Irán az Amerikai Egyesült Államok legfontosabb közel-keleti szövetségesének számított, az egész korszakban fennállt egyfajta politikai távolság a két ország között. Az ideológiai különbség ellenére azonban az 1960-as évek közepétől a magyar–iráni kapcsolatok élénkülni kezdtek. Jól bizonyítja ezt a teheráni magyar nagykövetség megnyitása 1964-ben, illetve Reza Pahlavi első hivatalos budapesti útja 1966-ban. Habár az első kereskedelmi megállapodás 1955-re datálható, Magyarország egyezményes kapcsolatai Iránnal szintén az említett évtized második felétől vettek nagyobb lendületet: 1968-ban kulturális egyezményről született döntés, 1969-ben pedig létrehozták a Magyar–Iráni Gazdasági Együttműködési Vegyesbizottságot, amely 1974-ben Mezőgazdasági-és Élelmiszeripari albizottsággal bővült. A vegyesbizottságnak a legfőbb feladata az volt, hogy felmérje az iráni gazdaság helyzetét és elemzéseket készítsen róla, továbbá, hogy koordinálja a már meglévő magyar–iráni gazdasági kapcsolatokat és javaslatokat tegyen újabb együttműködési lehetőségekre. 1972-ben a két ország Műszaki-Tudományos Együttműködési Egyezményt írta alá, amely alapvetően a magyar műszaki-szellemi alkotások exportját irányozta elő, illetve lehetőséget nyújtott a két fél számára, hogy ösztöndíjas kutatókat, hallgatókat küldjön és fogadjon.  Az 1970-es évek közepére a két ország kereskedelmi kapcsolatainak mértéke látványos fejlődésen ment keresztül, olyannyira, hogy a diplomáciai jelentések szerint Irán a fejlődő világ országai közül, Magyarország második legfontosabb kereskedelmi partnerévé vált. Külön érdekesség, hogy az első helyen Irak állt, amelyik ekkor Irán legnagyobb regionális vetélytársának számított. A magyar külkereskedelem számára a két legfontosabb iráni árucikk a kőolaj és a nyersgyapot volt, amelyek az Iránból származó import túlnyomó többségét adták, de ezen felül a datolya, a mazsola, illetve különböző ruházati termékek is szerepeltek az importcikkek között. A magyar export legnagyobb részét acélipari termékek, illetve egyéb anyagok, félkésztermékek tették ki, továbbá fontos exportcikkeknek minősültek a különböző gépek, szállítóeszközök, beruházási javak és az ezekhez tartozó alkatrészek is. Az iráni vezetés az 1970-es években több ezer hektáros nagyságú mezőgazdasági farmok létrehozásán dolgozott, és ezekben a fejlesztésekben is részt tudtak venni a magyar ipari vállalatok az árucikkeik értékesítésével. A már említett Műszaki-Tudományos Együttműködési Egyezmény adta lehetőségek keretén belül pedig olyan presztízsértékkel bíró terméket is sikerült az iráni piacra eljuttatni, mint a Heller-Forgó-féle hűtőrendszer, amely hőerőművek hűtésére szolgált. Összességében tehát Irán komoly lehetőségeket kínált a magyar export számára, ugyanakkor meg kell jegyezni azt, hogy Magyarország egész külkereskedelmét érintően az iráni reláció nem a mennyisége, hanem inkább annak minősége miatt volt számottevő, hiszen értékes devizakitermelő piacnak bizonyult, márpedig a magyar gazdaságnak ekkor fokozottan szüksége volt ilyen jellegű bevéltre, de erről a későbbiekben még szó lesz.

Reza Pahlavi látogatása

A magyar–iráni kapcsolatok tehát az 1970-es években egy fejlődő időszakon mentek keresztül, ezért mindkét fél kiemelt jelentőséget tulajdonított a találkozónak.[1] Reza Pahlavi 1978. május 19-én érkezett Magyarországra felesége társaságában. A repülőtéren Puja Frigyes külügyminiszter és Losonczi Pál, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke fogadta az uralkodópárt, innen egyenesen a Hősök terére mentek, ahol a sah elhelyezett egy koszorút a hősi halottak emlékművén. Ezután a parlamentbe indult a két delegáció, hogy megkezdje a tárgyalásokat, majd pedig díszvacsorával zárták a felek az estét. A következő napon Komárom megyébe utaztak a Bábolna Állami Gazdaság tanulmányozása céljából, majd visszatértek Budapestre, ahol az est fénypontjaként Ádám György, az Eötvös Loránd Tudományegyetem akkori rektora díszdoktorrá avatta az uralkodópárt. Május 21-én ellátogattak a Dunakanyarba, Esztergomban megtekintették a Keresztény Képtár tárlatát, délután pedig a sah folytatta tárgyalásait a fővárosban, miközben hitvesét a Magyar Nemzeti Galériába kísérték Losonczi Pál feleségének társaságában. Kádár János az utolsó napon, május 22-én fogadta Reza Pahlavit egy közel két órás beszélgetés erejéig, ahol mindketten kifejtették a két ország kapcsolatainak fontosságát. Ez az egyetértés olvasható ki a két fél találkozójáról készült külügyminisztériumi jelentésből, amely a következőképpen foglalja össze Kádár János álláspontját: „Rámutatott, hogy a két ország gazdasági szerkezete jól kiegészíti egymást. Nincsenek politikai akadályok, amelyek gátolnák gazdasági, kulturális és más együttműködésünk további elmélyítését.” A jelentés szerint a sah is hasonló szellemben gondolkodott erről: „Bár Irán más államok közösségéhez tartozik, mint Magyarország, ez nem lehet akadálya a kapcsolatok fejlesztésének. Irán nemzeti függetlenedési politikája alapján szándékozik fejleszteni együttműködését valamennyi országgal.” A korabeli sajtó is foglalkozott a diplomáciai találkozóval, jó pár cikk megjelent a Népszabadság és a Magyar Hírlap hasábjain, amelyek természetesen tükrözték az állampárt hivatalos álláspontját.

A fenti két idézet röviden választ ad arra a kérdésre, hogy Iránnak és Magyarországnak milyen érdeke fűződött a találkozóhoz és összességében a kapcsolatok elmélyítéséhez. Érdemes azonban e kérdés mélyére nézni és megvizsgálni először az iráni, majd a magyar érdek mögött húzódó tényezőket és törekvéseket.

Az iráni érdek megértéshez vissza kell kanyarodni az időben egy keveset. Reza Pahlavi 1963-ban meghirdette modernizációs programját, az úgynevezett fehér forradalmat, amely egy ambiciózus, ugyanakkor eredményeit tekintve meglehetősen ellentmondásos törekvésként vonult be a történelembe. A fehér forradalom célja az ipari termelés és mezőgazdaság – utóbbinak kulcsfontosságú része a földreform – látványos fejlesztésével, egy olyan gazdasági struktúra létrehozása volt, amely a saját erejéből képes magas társadalmi életszínvonalat kialakítani. E modernizációs program céljai közt szerepelt továbbá a társadalom széles rétegei számára elérhető megfelelő oktatási és a nyugati színvonalú egészségügyi rendszer létrehozása, és nem utolsósorban a nők társadalmi helyzetének gyökeres megváltoztatása. Mindehhez Irán hatalmas olaj- és földgázkincsei megfelelő hátteret biztosítottak, az 1973-as kőolajválság okozta olajáremelkedés következtében pedig az ország energiahordozókból származó bevétele rendkívüli mértékben gyarapodott. A nemzetközi szakirodalomban számos munka foglalkozik a fehér forradalommal. Michael Axworthy, a University of Exeter egykori neves professzora, amellett, hogy elismeri a sah által elindított modernizáció eredményeit, felhívja a figyelmet annak negatív következményeire is, kiemelve például a földreform sikertelenségét, amelynek következtében a vidéki társadalom jelentős része munkanélkülivé vált. A 2018-ban elhunyt Samir Amin, egyiptomi politikatudós, egyik írásában egyenesen „elvetélt feltörekvésnek” nevezi az 1960-as évek elején elindult folyamatot, ugyanis véleménye szerint Irán csupán hozzáigazította az ország növekedési modelljét a domináns világrendszer követelményeihez, az általa nyújtott lehetőségekhez. Nem könnyű tehát megítélni a fehér forradalom szerepét, minőségét és annak pontos hatásait, éppen ezért ez a cikk nem is vállalkozik erre. Ugyanakkor témánk szempontjából fontos, hogy Reza Pahlavi az 1970-es években felismerte, hogy Irán külkapcsolatait bővíteni szükséges, az európai szocialista államok pedig megfelelő és értékes partnernek bizonyultak, ugyanis a szocialista ipar számos iráni fejlesztésben részt tudott venni, néha akár a nyugati országok konkurenseként. Ezzel a törekvésével a sah megpróbálta valamennyire enyhíteni Irán erőteljes függőségét az Amerikai Egyesült Államoktól, azonban ez természetesen nem jelentette az amerikai orientáció felülvizsgálatát. Amikor tehát Reza Pahlavi 1978 májusában ellátogatott több kelet-európai szocialista országba, a már meglévő kapcsolatok elmélyítésén túl legfőbb célkitűzése az volt, hogy további lehetőséget kínáljon ezeknek az államoknak az iráni modernizációs programban való részvételre.

Az iráni berendezkedés népszerűsítése és természetesen saját nemzetközi presztízsének növelése is komoly szerepet játszott a sah célkitűzéseiben, díszdoktorrá avatása éppen emiatt bizonyult egy szimbolikus, de lényeges gesztusnak. Az évtized második felétől kezdve ugyanis a nemzetközi sajtó egyre többet foglalkozott az iráni titkosrendőrségnek (SAVAK) az ellenzéki csoportokkal szemben alkalmazott brutalitásával és a börtönökben történő rendszeres kínzásokkal. A sah bírálatának legfőbb forrása az 1977-ben beiktatott Jimmy Carter amerikai elnök volt, aki politikájában kiemelt hangsúlyt fektetett az alapvető emberi jogok tiszteletére. Az amerikai közel-keleti érdekeltségeket szem előtt tartva azonban, Jimmy Carter végül nem fordult szembe az iráni uralkodóval, a reálpolitika ez esetben is felülírta az ideológiát, a demokrata elnök továbbra is szövetségesként tekintett az országra. Mindenesetre Reza Pahlavi nemzetközi legitimitásán így is komoly sebek keletkeztek. Ebben a helyzetben pedig a díszdoktorrá avatás igencsak előnyös volt számára, hiszen ez a diplomácia világában egyfajta politikai elismerésként is értelmezhető az adományozó fél részéről.

Magyarország oldaláról nézve az Iránnal való kapcsolatok és az 1978-as találkozó sikeres lefolytatása mögött gazdaságpolitikai érvek húzódtak. Az 1973-as kőolajválság következtében a Magyarország által importált áruk ára 70 %-kal, az exportcikkek ára azonban csak 30–40 %-kal emelkedett, így a magyar külkereskedelem deficitessé vált. A Szovjetunió úgy vélte, hogy a válság okozta negatív folyamatok nem érintik majd a KGST-országokat, korabeli kifejezést használva: „nem gyűrűznek be”. Azonban amikorra kiderült a tévedésük, a kisebb KGST-tagok, mint Magyarország, komoly eladósodási probléma elé néztek. 1973-ban a nettó magyar adósságállomány 880 millió dollárt tett ki, 1975-ben viszont már meghaladta a kétmilliárd dollárt. A hitelek törlesztéséhez pedig konvertibilis valutára volt szükség, így a kőolajban gazdag országok nagy mértékben felértékelődtek Magyarország számára, hiszen vásárlásaik után dollárban tudtak fizetni. Éppen ezért tekintettek a magyar politikai vezetők Iránra mint fontos devizakitermelő piacra.

Összességében megállapítható, hogy mindkét félnek alapvető érdeke fűződött a diplomáciai kapcsolatok elmélyítéséhez, ehhez pedig a magasszintű látogatások és találkozók lefolytatása elengedhetetlennek minősült. Magyarország a Reza Pahlavi által vezetett Iránnal azonban már nem tudta sokáig folytatni az együttműködését, hiszen a forradalom megdöntötte az iráni monarchiát, ezzel egy teljesen új és sok szempontból bonyolultabb helyzet állt elő. Mindazonáltal az akkori magyar külpolitika eredményességét mutatja, hogy a kezdeti nehézségek után, az 1979-ben kikiáltott Iráni Iszlám Köztársasággal is sikerül majd széleskörű gazdasági-kereskedelmi kapcsolatokat kialakítani.

Joós Attila

[1] Érdekes olvasmány Venczel István a Viharfelhők a selyemút felett című könyve, amelyben egykori diplomataként, nagykövetként megosztja az olvasóval a térségben szerzett tapasztalatait. A szerzővel volt szerencsém többször is beszélgetni a témáról, így szeretném ezúton is megköszönni neki az idejét és türelmét.

Felhasznált források és szakirodalom:

Magyar Nemzeti Levéltár, Országos Levéltár, Külügyminisztérium, TÜK 1978, iráni dobozok.

Külkereskedelmi Statisztikai Évkönyv, 1974–1978.

Földes György: Kádár János külpolitikája és nemzetközi tárgyalásai 1956-1988. I-II. Budapest, Napvilág Kiadó, 2015.

Gunst Péter: A magyar gazdaság 1968–1989 között. Áttekintési kísérlet. In. A gazdaságtörténet kihívásai. Tanulmányok Berend T. Iván 65. születésnapjára. Szerk. Búza János – Csató Tamás – Gyimesi Sándor. Budapest, 1996.

Lawrence Freedman: A Choice of Enemies. America Confronts the Middle-East. New York, Public Affairs, 2008.

Michael Axworthy: A History of Iran. Empire of the Mind. New York, Basic Books, 2008.

Samir Amin: Egyiptom, Törökország, Irán: az elvetélt „feltörekvés”. Eszmélet 26. évf. 104. sz. (2014. tél)

Venczel István: Viharfelhők a selyemút felett. Egy diplomata visszaemlékezései a közép-ázsiai térségben eltöltött éveire. Budapest, 2014.

Ezt olvastad?

Az olimpia mint a szuperhatalmak játékszere I. 1980, Moszkva, a büntetés

A huszadik század második felében kibontakozó kétpólusú világ korszaka elsősorban mint fegyverkezési verseny és a kisebb-nagyobb, esetenként atomháborúval fenyegető katonai

X