Szabolcs vármegye és Hentzi tábornok esete 1899-ben

A kiegyezést követő közéleti összecsapásokat rendszeresen tematizálta az ún. Hentzi-ügy. Heinrich Hentzi tábornok a magyar történelem ellentmondásos figurái közé tartozik. Magyarhonos, de császárhű főtisztként ő volt a magyar honvédsereg által 1849. május 4-én ostrom alá vett budai vár parancsnoka. Neve negatívan rögzült a magyar köztudatban: az ostromló sereg parancsnokának, Görgei Artúrnak a felszólítását figyelmen kívül hagyva lövette a védtelen (és a hadműveletekben szerepet nem játszó) Pestet; a vár május 21-i elestét követően mégis felmerült rövid ideig az osztrák oldalon a gyanú, hogy Buda elestét Hentzi árulása okozta. Ahogy Hermann Róbert megjegyzi, ezt a feltételezést a főtiszt hősi halála önmagában cáfolta (Hermann 2013: 59.); az 1849-től Magyarországon berendezkedő neoabszolutista kormányzat pedig hősévé emelte a tábornok személyét.

1852-ben halálának helyén, a Szent György téren emlékművet emeltek a tiszteletére, mely hamarosan a dualizmus Magyarországának közéletét visszatérően meghatározó ún. „véderővita”, az önálló magyar hadsereg felállítása körüli politikai harc kézzel fogható szimbólumává vált. Jelen írás arra vállalkozik, hogy bemutassa egy 1899-ben történt eseménysoron, Szabolcs vármegyének a Hentzi emlékmű újrafelállítása elleni tiltakozásán keresztül az ellenzéki többségű megyei törvényhatóság, és a kormánypárti főispánja közti „társbérletet”; a köztük feszülő politikai ellentétek feloldhatóságának ezközeit. A cikkben azt is ismertetem, hogy a főispánnak az írott jogszabályokban biztosított, széleskörű mozgásterét miként fogta korlátok közé a megyében a közjogi rendszer politikai kultúrájában kialakult modus vivendi.

A Hentzi-viták kezdete

Első alkalommal 1882-ben hívta elő Eötvös Károly és Hermann Ottó a közjogi ellenzék nevében Hentzi tábornok emlékét, amely előfutára volt annak a közéleti polémiának, ami 1886-ban következett. Ennek közvetlen kiváltó oka az volt, hogy 1886. május 21-én a közös hadsereg tisztje, Ludwig Jánsky (magyarosan Janszky Lajos) dandártábornok a fővárosban állomásozó műszaki csapatok tisztjeivel közösen megkoszorúzta az emlékművet, és ott beszédet mondott, amelyben Hentzit mintaképül ajánlotta a jelenlévőknek. Az említett cselekedet széleskörű tiltakozási hullámot váltott ki országszerte. Noha Tisza Kálmánnak sikerült Ferenc Józseffel egy „bocsánatkérő kéziratot” aláíratni az ügyben, a függetlenség-párti politikusok hangos agitációinak ez nem vette elejét.

Az időről-időre felbukkanó „hentziádok” a közjogi vitának az önálló magyar haderőre vonatkozó „passzusait” felszító hatásukat a Sándor-utcai tanácskozásoktól a törvényhatóságok hangos közgyűléséiig éreztették. Ezek rendszerint politikai manőverekre kényszerítették nemcsak a kormány tagjait, hanem a megyék élén álló főispánokat, és az őket segítő megyei Deák- illetve későbbi Szabadelvű-párti honatyákat is.

Kiváltképpen vonatkozott ez azon megyékre, melyek a közjogi ellenzék bástyái voltak, tehát a kiegyezés politikai kompromisszumait elutasító programmal léptek fel. Többek között Szabolcs, Pest-Pilis-Solt (1876-tól Pest-Pilis-Solt-Kiskun) és Heves megyék rendszeresen hallatták hangjukat. Ezek a törvényhatóságok feladatuknak érezték az országos politikai ügyek napirendre vételével hangoztatni a kiegyezéssel kapcsolatos kifogásaikat; míg ezzel szemben a kormány, valamint a helyi kormánypárti politikai elit igyekezett hűteni a kedélyeket, és részben gátat vetni a függetlenségi politizálásnak. Az emlékmű körül kialakult emlékezetpolitikai vitákat súlyosbította már önmagában a tény, hogy a szobor a honvédfőparancsnokság, a honvédelmi minisztérium, és a miniszterelnöki rezidencia előtt állt.

Szabolcs megye és az emlékmű pasaréti felállítása

A megyék részéről elsőként 1886-ban Szabolcs megye követelte feliratban az önálló magyar hadsereg felállítását, ehhez több alföldi és dunántúli megye csatlakozott. Ezt követően minden, a Hentzi-emlékművet érintő vitában a törvényhatóság hallatta hangját: 1892-ben felszólalva a király koronázásának huszonöt éves jubileumának ünnepségtervezete ellen, majd 1895-ben az egyházpolitikai viták során. 1898-ban és 1899-ben az emlékmű eltávolításának, majd a pasaréti hadapródiskolában történő újra felállításának apropóján újabb széles tiltakozó-hullám vette kezdetét a megyékben, és az országos politikában egyaránt.

Ekkor Szabolcs vármegye főispánja a mindössze harminckét éves Feilitzsch Bertold volt, aki – véleményem szerint – apósa, Bánffy Dezső hathatós közbenjárásának köszönhette gyors előlépését: Torontál vármegye főjegyzői székéből került Szabolcs megye élére 1897-ben. Az első közjogi kérdéseket érintő konfliktusa a törvényhatóság függetlenség-párti közgyűlésével éppen az 1899-es „hentziád” nyomán bontakozott ki. A főispán politikai lépései jelen esetben rámutatnak arra, miként volt képes a kormány a helyi elittel közösen a megyében kibontakozott közjogi kérdéseket feszegető vitákat kezelni.

1899-ben a törvényhatóság az országgyűlési képviselők részére tiltakozó nyilatkozatot nyújtott be közgyűlési indítvány formájában, melynek a pontjai a következők voltak:

1) A törvényhatóság elítéli a magyar kormánynak az emlékmű átköltöztetésével kapcsolatban tanúsított semlegességét.

2)  Kérik a vármegye alispánját, hogy az Országgyűlés felé feliratban követelje: vonják felelősségre azokat, akik megakadályozhatták volna az emlékműnek az újrafelállítását.

3) Utasították Szabolcs megye országgyűlési képviselőit, hogy „összes tevékenységük latba vetésével hazafias tevékenységüket érvényre juttatni el ne mulasszák” (HU-MNL-OL-K 148 4731 III. 1899 ifj. Szunyoghy Bertalan, Mezőssy Béla és társainak beadványa Szabolcs vármegye törvényhatóságának. 1899. szeptember 14.)

Út a megoldásig

A főispánnak a végrehajtási jogkörét a korszak 50 éve alatt a jogalkotás jelentősen szélesítette. Az 1870. évi XLII. törvény elfogadását követően a főispán vált a megyei választásokat – így a tisztújításokat is – lebonyolító kijelölő választmány elnökévé, amely hatfős testületben három főispán által delegált, általában kormánypárti és három, a közgyűlés által küldött, általában ellenzéki tag mellett a szavazata döntő jelentőségűvé vált. A Tisza Kálmán vezette kormány 1885-ben kivette a főispánokat a Főrendiházból, így azok kizárólag a megyei végrehajtás első embereivé váltak. A megyei közgyűlés napirendjének meghatározásában jelentős jogkörrel bírtak. A főispán a kormány utasításait a törvényhatóság nélkül, az 1876. évi VI. törvénnyel létrehozott közigazgatási bizottságon keresztül önállóan is végrehajthatta, s a közgyűlés felé csak utólagosan tartozott beszámolási kötelezettséggel. Az 1886. évi XXI. és XXII. törvények tovább csorbították az önkormányzatiság elvét. Erre kiemelendő példa a főispánnak a községi elöljáró felelősségére vonásának joga, sőt a belügyminiszter ellenjegyzésével az alispán ellen is fegyelmi eljárást kezdeményezhetett.

Mindezeket figyelembe véve Feilitzsch Bertold előtt több lehetőség is állt: intézményes hatalmával befolyásolja a közgyűlés napirendjét, vagy a szabadelvű-párti politikai elitet használja fel célja elérésére. A korszakot általában jellemezte, hogy a főispán a törvényben foglalt széleskörű kinevezési-felmentési, napirendet meghatározó, valamint végrehajtási jogait közvetlenül nem minden esetben alkalmazta, hanem mindössze intézményes hatalmának retorikai felemlítésével gyakorolt nyomást a megyei elitre. Jól mutatta ezt azon esemény, amikor Szabolcs megye a kiegyezési törvény elfogadását és szentesítését követően hazahívta Kossuth Lajost. Az akkori főispán, Vécsey József nem érvényesítette a főispánnak törvényben is meghatározott jogait, és a Kossuth hazahívásáról szóló tanácskozáson minden napirendi pontot engedett tárgyalni, azonban felszólalásaiban a kormány által kinevezett teljhatalmú királyi biztosnak a megyébe helyeztetését hozta kilátásba, majd beadta lemondását. Vécsey manőverével elérte a célját. A közgyűlés külön kérvényben kérte a belügyminisztert a főispán lemondásának el nem fogadására, egyúttal az indítványt is elutasította.

A Hentzi-emlékművet illető szabolcsi indítvány esetében Feilitzsch Bertold más utat kívánt választani, s a tárgyalás menetébe kívánt beavatkozni, bár ő maga sem gondolta azt, hogy bármilyen komolyabb eredményt el tud érni cselekedetével. Az ügyben előbb azonban a kormányfő, Széll Kálmán véleményét kérte ki.

„[…] Nagyméltóságodnak a legbizalmasabban előzetesen jelentést téve egyben jelentem azt is, hogy ezen indítvánnyal szemben, ha kivállóan függetlenségi vármegyében eredményre kevés kilátás is van, mégis állást szándékozom foglalni.” (HU-MNL-OL-K 148 4731 III 1899 báró Feilitzsch Bertold jelentése Széll Kálmán miniszterelnökhöz 1899. szeptember 15.)

Feilitzsch csak az első pont tárgyalását nem kívánta engedni. A kormány ugyanakkor elvárta tőle, hogy az egész határozathozatali folyamatot akassza meg, hiszen az országgyűlési képviselők felé a megyének utasítási joga nem volt. Így kormány nem kívánta engedni olyan indítvány elfogadását, mely akár csak a szövegbeli megfogalmazásában ennek meglétére utalna:

„Mindenesetre kérem Főispán Urat, hogy miszerint lehetőleg elejét venni szíveskedjék annak, hogy az indítványozandó határozat meghozassék” (HU-MNL-OL-K 148 4731 III 1899. Széll Kálmán miniszterelnök utasítása.)

Később azonban a kormány meghátrált, s elállt ettől a szándékától – azt az utasítást adták Feilitzschnek, hogy a tárgyalás menetét ne akassza meg. Bory Béla ellenzéki vezérszónok így megtarthatta a közgyűlésen nagyhatású beszédét, érvelve a Hentzi-szobor újbóli felállítása ellen.

A főispán a mögötte álló kormánypárti politikusokkal közreműködve oly módon vette végül elejét a „problémának”, hogy nem szükségeltetett a napirend módosítása. Ez úgy volt lehetséges, hogy a napirendi kérdéseket véglegesítő állandó választmányi ülésen a szabadelvű-párti képviselők egy korábban megfogalmazott ellenbeadvánnyal elvették a botrány élét: a kormánypártiak előterjesztésére a közgyűlés csak jegyzőkönyvben fejezze ki a nemtetszését. Az eredeti beadvány így értelmét vesztette, és a közgyűlés elvetette azt. Így bár a törvényhatóság jegyzőkönyvben kifejtette aggályait a köztéri emlékmű újbóli felállításával kapcsolatban, azonban ennek nem volt már önmagán túlmutató hatása.

Összegzés

Az imént bemutatott példa is mutatja, hogy a törvényhatóságok padsoraiban fellángoló közjogi kérdések külön kihívást jelentettek a főispánok számára, melynek kezelésére a jogköreik adta intézkedések mellett a politikai kapcsolataik lehettek segítségükre: szubvenciók folyósítása a kormánypárti pártvezetők részére, vagy az érdekkijárás. Ami a legfontosabb, a megye szabadelvű-párti elitje politikai céljainak érvényesítésére számíthatott a főispánra, s a főispán is támaszkodott a megyei kormánypárti politikusokra, még akkor is, ha az adott törvényhatóságban – mint Szabolcsban – kisebbségben voltak a politikai ellenzékkel szemben. Az 1899-ben, Szabolcsban történt eseménysorozat rávilágít arra, miként kívánt és tudott eleget tenni egy ellenzéki megye főispánja a kormány utasításainak, s hogyan határozták meg az ő politikai mozgásterét a megyei pártviszonyok. Az általam vizsgált esetekben a főispán ritkán élt a jogszabályokban biztosított hatáskörével, ahogy azt megfigyelhettük Feilitzsch Bertold, Vécsey József politikai manővereinél is.

Ámik Ákos

A cikk az Újkor.hu és az ELTE Eötvös József Collegium Történész műhelye közötti együttműködés keretében született

Források:

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Belügyminisztérium Elnöki iratok. HU-MNL-OL-K 148 4136 III. 1867 és HU-MNL-OL-K 148 4731 III. 1899, .

Felhasznált irodalom:

Borbély János: Heinrich Hentzi Magyarországon („Sárkányölő Szent Györgytől” a „vaskísértetig”) Aetas 21. (2006) [4.sz.] 88-113.

Cieger András: 1867 szimbolikus világa. Bp. 2018.

Hermann Róbert: Heinrich Hentzi, a budavári Leonidász Aetas 28. (2013) [2. sz.] 34-60.

Tefner Zoltán: Külpolitika, népcsoport, tömegtájékoztatás: az osztrák-magyar liberális sajtó és a második búr háború. Valóság 45 (2002) [6. sz.] 33-60.

Zsoldos Ildikó: A „két Vécsey”. Századok 147 (2013) [3.sz.] 747-782.

Zsoldos Ildikó: Hatalom és pártstruktúra a századelő Szabolcsában. Nyíregyháza 2009.

Ezt olvastad?

1848-as ünnepünk anatómiája – Március 15. története a dualizmus korában

A modern nemzetek életében az ünnepek különleges szerepet töltenek be: a közösség identitásának látványos és ismétlődő megnyilvánulásai, amelyek egyszerre idézik

X