Tegyey Imre (1930–2021) emlékére

A 20. századi magyar ókortudomány egyik jelentős képviselője, a tudományos életben és az egyetemi oktatásban is kiemelkedő Tegyey Imre 2021. március 27-én elhunyt. Nevét nemcsak a szűkebb szakma képviselői ismerik. A köznyelvben csak Györkösy–Kapitánffy–Tegyeynek emlegetett szótár, valamint számos egyetemen folytatott oktatói tevékenysége miatt neve a magyar bölcsészettudományi szakma szélesebb köreiben is ismert.

Tegyey Imre 1930. december 22-én született Budapesten. A latin nyelvet már a kalocsai jezsuitáknál megkezdett gimnáziumi éveiben magas szinten elsajátította, ezt fejlesztette tovább a budapesti Piarista Gimnáziumban, majd a Madách Imre Gimnáziumban, ahol érettségi vizsgát is tett. A Rákosi-rendszer legsötétebb időszakában, 1951–55 között járt az Eötvös Loránd Tudományegyetemre görög–latin–magyar–történelem szakra. A korszak legkiválóbb tanárai voltak a mesterei: Moravcsik Gyula, Borzsák István, Marót Károly, Szabó Árpád és Harmatta János. A végzést követően az egyetemen akarták tartani, de nem volt betölthető állás, így az esztergomi gimnáziumba került, majd 1961-ben a budapesti Radnóti Miklós Gyakorló Gimnáziumba. Időközben az 1956-os forradalom és szabadságharc miatt az Eötvös Loránd Tudományegyetemről elbocsátott mestere, Borzsák István, Debrecenbe került az akkori Kossuth Lajos Tudományegyetemre. Borzsák 1964-ben maga mellé vette Tegyey Imrét a Klasszika-filológiai Tanszékre, 1995-ös nyugdíjazásáig ez volt a főállású munkahelye. Debrecenbe kerülve, 1964-ben védte meg egyetemi doktori értekezését A kisebb lineáris B földkataszter címmel, majd 1987-ben egyetemi docensnek nevezték ki. Kiváló előadókészsége és fáradhatatlan munkabírása miatt több egyetemen is alkalmazták, tanított az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (1962–1964), a szegedi József Attila Tudományegyetemen (1987–2002), a Miskolci Egyetemen (1992–1996), illetve a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen (1997–2002). A latin és görög szakosok mellett több helyen tanított irodalomtörténetet magyar szakos és ókortörténetet történelem szakos hallgatóknak. Fő kutatási területe a mükénéi kor volt, de görög irodalmi, történelmi, görög-latin és indoeurópai nyelvészeti témákban is jelentek meg tanulmányai. Legismertebb munkája, a Szabó Miklós és Györkösy Alajos által megkezdett Ógörög-magyar nagyszótár volt, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából Kapitánffy Istvánnal fejeztek be közösen az 1980-as években. A közel 53000 szócikket tartalmazó szótár a magyar ókortudomány legnagyobb 20. századi vívmányai közé tartozik, méltó párja a hasonló, nagy idegen nyelvű ógörög szótáraknak. Szótárszerkesztő tevékenysége elismeréseként 1993-ban megkapta a Magyar Ókortudományi Társaság Marót Károly-díját, 2006-ban pedig Ábel Jenő-emlékéremmel tüntették ki.

Tegyey Imrével még 2007-ben nyílt alkalmam interjút készíteni, amely az Ókortudományi Értesítő hasábjain jelent meg. A szöveget változatlan formában közlöm újra.

Tanár úr az 1950-es években kezdte egyetemi tanulmányait, amikor a klasszikus stúdiumokat az akkori rendszer jól láthatóan visszaszorította. Mi inspirálta mégis, hogy ezt a pályát válassza?

A múlt század ötvenes éveiben már csak a legelszántabb, az ókori kultúra iránt elkötelezett diákok mentek erre a pályára. Korábban latintanárnak lenni biztos egzisztenciát jelentett: bár az 1900-as évek óta kezdett a görög–latin oktatása visszaszorulni, egy latintanár még mindig számíthatott arra, hogy állást kap. Én a kalocsai jezsuita gimnáziumba jártam, ahol az ókori nyelveket szigorú tanárok magas óraszámban tanították, ehhez még volt egy nagyszerű könyvtár is tele ősnyomtatványokkal, Teubner- és Firmin Didot-sorozattal, úgy, hogy pl. az Aeneist Heyne XVIII. századi kiadásában és magyarázataival olvashattam.

(A sors fintora, hogy ezeknek a könyveknek a maradékát az egyházi iskolák 1949-es államosítása után különböző antikváriumokban, meg az egyetemi tanszékek könyvtáraiban láttam viszont: az ostoba erőszak így szórta szét ezt a páratlan gyűjteményt.)

Ezenkívül – minthogy a jezsuiták a kompetitív oktatás hívei voltak – a latin órákon két táborra osztották az osztályt, az egyik volt a castra Romanorum, a másik a castra Poenorum. A két legjobb latinos volt az imperator, aztán jöttek a legatusok, centuriók és a többiek. Nemcsak a két tábor állt harcban egymással, hanem a táboron belül is harc folyt: az alacsonyabb rangú kihívhatta a fölötte állót. Latin vezényszavak hangzottak el: ha valaki nem felelt azonnal: „Urge, urge!” volt a felszólítás, ha hibázott, ráförmedtek: „Errasti, corrige!” Nem lehetett lazsálni. Itt kerültem életem egy fontos döntése elé: választhattam Scipio vagy Hannibal akarok-e lenni. Persze, hogy a gonosz, de zseniális pun vezért választottam. Nemsokára el sem tudtam képzelni más hivatást, mint a latintanárét.

Milyen volt az 50-es években a pesti tanszékeken a politikai hangulat?

Az akkori szóhasználattal – nagyon kevés kivétellel – mindenki „reakciós” volt. Csak a latin professzor körül akadt egy-két „vonalas” ember, de azokat éppen ő maga hozta a pesti egyetemre. Ha az ember nem látta őket a szemináriumban, a legsötétebb években is szabadon lehetett beszélni. Tanáraink persze visszafogottabbak voltak az egy Szabó Árpád professzor kivételével, aki nem tett lakatot a szájára. Egyszer Fogarasi elvtársat, a marxista főtudóst, valójában meglehetősen tudatlan embert, égette le: ez az ún. Marr-vitán történt. Az orientalista-kaukazológus nyelvész a nyelvet osztályjellegűnek tartotta, s ez a nézet hosszú ideig a Szovjetunió hivatalos elmélete volt. A marrizmust, amely minden összehasonlító nyelvészetet megsemmisített volna, Sztálin semmisítette meg egy Pravdában írt cikkében. Ez egyszer Sztálinnak volt igaza! Szabó Árpád is dicsérte a nagy vezért, de valami miatt nem tetszett az érvelés Fogarasinak és rárivallt professzorunkra: „Ezek nem marxista szavak”. Árpád – ahogy mindenki hívta – erre előkapta aktatáskájából Engels „Feuerbachját” és felolvasta belőle a kifogásolt passzust: „Ezek a nem-marxista szavak Engels szavai” – mondta diadalmasan. Dörgő taps volt a válasz. Ha Fogarasi okosabb ember lett volna, megsejtett volna valamit 56-ból.

1956-ban és azt követően az ELTÉ-n komoly tisztogatás folyt az ókortudomány művelői körében. Mi volt ennek az oka és hogyan élték meg ezt? Önnek hogyan alakult a sorsa ezt követően?

1955-ben végeztem. Két évvel korábban vált szét a bölcsészkar irodalomtudományi és történelemtudományi karra. Rengeteg új állás volt, de ezeket pontosan az orrunk előtt, 1954-ben töltötték be. Szegény Marót Károlynak már nem jutott megfelelő tanársegéd, kénytelen volt megelégedni egy semmire se használható káderral. Az egész évfolyam csak vidéki állást kapott (amit akkoriba nem lehetett visszautasítani): Zsilka János, a későbbi nyelvészprofesszor Szolnokra, Kapitánffy István Tökölre (tornatanárnak), Boronkay Iván Nyírbátorba került, még én jártam a legjobban esztergomi gimnáziumi állásommal. Így aztán kimaradtunk az ’56-os egyetemi „sajnálatos eseményekből”, restelkedtünk is, hogy Borzsák, Szabó Árpád, Szepessy, Sarkady, Ritoók kikerült az egyetemről (Brusznyai Árpád még az életből is), mi meg továbbdekkolhattunk a provinciában, míg aztán a hatvanas évek elején lassan visszaszivárogtunk a tudományos életbe. 1961-ben az egyetem új gyakorlóiskolájába, a Radnótiba hívtak vezetőtanárnak (közben Hahn István tanszékén megbízott előadó voltam), ’64-ben pedig Borzsák professzor invitált Debrecenbe, ahová őt száműzték. (Ami neki exilium volt, az a Kossuth-egyetemnek és a városnak nagy nyereség). Innen aztán nem is tágítottam!

Az ókortudományon belül a mykénéi-kornak elismert művelője. Hogyan lehetett az 1960-as években egy ilyen témával foglalkozni? Milyenek voltak a kutatási, az ösztöndíj-lehetőségek, stb.?

Ha a kezdő kutató Homérosszal vagy Sophoklésszal akar foglalkozni, akár 2–3 évébe is beletelik, mire megismeri a téma szakirodalmát. Ha olyasmibe vágja a fejszéjét, ami nem tekint vissza ilyen hosszú múltra, rengeteg időt megspórolhat magának. Ilyennek számított a mykénológia: Ventris 1952-re fejtette meg a lineáris B írást, nagy könyvét, a Documents in Mycenaean Greeket (John Chadwickkel) 1956-ban publikálta. A problémáról először Harmatta János egy indoeurópai nyelvtudományi óráján hallottam egy évvel korábban, aki már előzőleg a korai görög feliratokra irányította a figyelmemet. (Első publikációm is a Gortyni törvények fordítása volt). Telegdi Zsigmond meghozatta az Általános Nyelvészeti Tanszékre Bennett pylosi szövegeket bemutató edícióját, az akadémiai könyvtár pedig a Documentset és az első nemzetközi konferenciák anyagát. Majdnem minden megvolt a kutatáshoz, kivéve, hogy azokban az időkben külföldre utazni nem nagyon lehetett: mykénológiai kongresszuson még Harmatta professzor is csak 1966-ban vett részt először (velem együtt): Brnoban Bartoněknek sikerült összehoznia az írás megfejtését elfogadó kutatókat. Az ösztöndíjhoz nem voltam elég jó káder (fivéreim „disszidáltak”, azaz ’56-ban külföldre távoztak, őket is csak ’66-ban láttam újra viszont), ráadásul ikertestvérem jezsuita szerzetes volt, ami nem számított valami jó ajánlólevélnek. Aztán 1970-ben meghívtak egy sheffieldi kongresszusra, ahonnan nem disszidáltam, és azután már (ha az államnak nem került valutába), könnyebben kiengedték az embert. Sokszor voltam Görögországban, ahol megismerhettem azokat a régészeti lelőhelyeket, ahonnan a mykénéi táblák előkerültek. Enélkül nemigen lehet megérteni a mykénéi világ írásos dokumentumait.

Milyen csatornákon keresztül volt lehetőség kapcsolatba lépni az emigráns magyar tudósokkal és a külföldi tudományossággal?

A szocialista rendszer tartott a magyar emigránsoktól (’56 után mintegy kétszázezren távoztak az országból), őket rendszeresen figyeltették, és nagyon rossz pontot kapott az, aki felkereste őket. Szó se lehetett arról, hogy mondjuk Alföldi András vagy Kerényi Károly kapcsolatot tarthasson a magyar tudományossággal. Kerényi Görög mitológiája is csak 1977-ben, tanulmánykötete pedig 1984-ben jelenhetett meg hosszú harcok után. A külföldiek közül az amerikaiak és a németek voltak a legtovább a tiltólistán. Borzsák professzort például nem engedték ki az 1969-es bonni FIEC-kongresszusra, bár a rendezők hivatalos vendége lett volna. Helyettük a keletnémeteket ajánlgatták, mint az ideológiához hű szakembereket. Ők valóban annyira meg voltak félemlítve, hogy még a jó barátnak mutatkozó kollégák is rákényszerültek arra, hogy az NDK-t dicsőítsék. Ennek ellenére szívesen utazott az ember Berlinbe (legalább tízszer jártam ott, igaz, minden alkalommal bánatosan elálldogáltam a „Mauer”, a német fővárost kettészelő „védelmi” fal előtt), mert az akadémiai intézetben komoly munka folyt és kitűnő kollégákkal lehetett találkozni. Ez a helyzet csak a nyolcvanas évek közepére változott, amikor szinte semmi korlátja sem volt már a külföldi tudósokkal való találkozásnak. Ezt a helyzetet előkészítette, hogy mi rendezhettük meg a FIEC 1979-es világkonferenciáját.

Ha tanár úr nevét meghallják, akkor sokaknak azonnal a Györkösy–Kapitánffy–Tegyey Ógörög–magyar nagyszótár ugrik be. Hogyan került bele ebbe a projektbe és hogyan sikerült befejezni ezt az akkor már évtizedek óta húzódó, hatalmas vállalkozást?

Az Ógörög–magyar nagyszótár ügye a szocializmus egyik ellentmondására figyelmeztet. A rezsim ugyanis minden áron meg akarta változtatni a polgári világot, ugyanakkor bízott a tudományban (hiszen a szocializmus is „tudományos” volt), és kutatóintézetek hatalmas hálózatát építette ki. A tudományos akadémiának soha nem volt akkora hatalma, mint azokban az időkben. Az Akadémiai Kiadónak, amely akkor még nem volt külföldi érdekeltség, feszített terveket kellett teljesítenie. Így aztán kiadásra kerültek a klasszikus nyelvek szótárai is (miközben az iskolákból szerették volna e nyelveket száműzni). Györkösy Magyar-latin szótára például a legsötétebb időkben, 1960-ban látott napvilágot. Igaz a csaknem 1200 oldalas műbe „Lojzi bácsinak” be kellett vennie olyan szavakat is, mint „élmunkás” (operarius primus) vagy „szovhoz” (latifundium publicum sovieticum).

A görög szótár szerkesztésére Szabó Miklós kapott megbízást. A kitűnő grecista 1952-ben vágott neki a feladatnak. Kézírással készítette el anyagát, és a pi-betűig jutott. Innen 1960-ban Györkösy folytatta (valamivel szűkítve a feldolgozott auktorok számát). Az ő halála után, 1973-ban elcsendesedett a szótár ügye. A folytatást 1982-ben sajátos módon a szótárszerkesztésnek az a vezetője ösztönözte a legkitartóbban, akit az Államvédelmi Hatóságtól helyeztek a kiadó nyakára. Tárgyalóképes úriembernek mutatkozott, minden tekintetben korrektül viselkedett. A görög tanszékről Kapitánffy Istvánnal együtt engem javasoltak, hamarosan nekifogtunk a munkának. Feladatunk volt, hogy az omnümi-szónál elakadt művet befejezzük, és ellenőrizzük Györkösy anyagát. Sajnos, a tapasztalt szótárszerkesztő írógépével nagyon vékony átütő papírra dolgozott, amit nehezen lehetett kibetűzni. Mi már „korszerűbb” módszert alkalmaztunk, ládákba sorolható katalóguscédulákra írtunk (minden szónál kétszer kellett betekerni a papírt egyszer a latin, egyszer a görög szöveg kedvéért). A kompjuteres szótárkészítés még csak a jövő zenéje volt, bár a szedés már számítógépen történt. Kapitánffyval öröm volt együtt dolgozni: kitűnő görögtudása, éles elméje, stílusérzéke nagy segítség volt a munkában. Emellett képes volt támogatni az embert, ha elcsüggedt a rá váró feladattól. (Másfél évig csak a syn-nel összetett szavakat szerkesztettem, elmélázva azon, hogy nincs az az emberi tevékenység, amit ne lehetne mással együtt csinálni.). A szótár ’90-ben jelent meg, de hamarosan szükség volt a 2. kiadásra, egyrészt azért, mert az első elfogyott, másrészt pedig javítani való akadt benne: valamelyikünk összefogott 2 oldalt a Györkösy anyagában, és így kimaradt valami 20 szó. (A szótár használói közül csak ketten reklamáltak.) Azóta van egy 3. kiadás is, a régi „szocialistához” képest valóságos luxus edíció.

A bolognai folyamat jól láthatóan újabb, lehet, hogy minden eddiginél súlyosabb csapást mér a klasszikus stúdiumokra. Mivel próbálná motiválni a jelenleg általános iskolás és középiskolás generációt, hogy ezt, napjainkban gyakran hangoztatott nem versenyképes tudományterületet válasszák?

Ahogy a népszerű film címe mondja, „The future is unwritten”. Egyre nehezebb az iskolában olyan tanulót fogni, aki hajlandó lenne latint tanulni. Most már ott tartunk, hogy egyházi iskolákból is tünedezik Cicero nyelve. Egyaránt felelős ezért a kultuszkormányzat, a szülők (mindenki angolra akarja járatni a csemetéjét) és az igazgatók, akik már csak anyagi okokból sem a latint pártolják. De azért van valami remény: a mai fiatal kutatók átkozottul tehetségesek! Idősebb kollégákkal olvasgatjuk a diákkörösök, a PhD-sek dolgozatait, és olykor felsóhajtunk: „Ilyet annak idején mi nem tudtunk volna írni”. (Lehet, hogy közben arra gondolunk: azóta sem). Elképzelhető, hogy a klasszika-filológia egy évtized múlva az orientalisztikához fog hasonlítani, és egy 30-40 fős zárt társaságot jelent majd, amely nemzetközileg elismert tanulmányokat publikál? A jövőt még nem írták meg…

Tegyey Imre (1930. december 22. – 2021. március 27.)

Eredeti megjelenési helye: Ókortudományi Értesítő (Főszerkesztő: Németh György, szerkesztő: Forisek Péter) 11. évfolyam, 18. szám / 2007. 3–6.

Forisek Péter

Ezt olvastad?

A kormányközeli konzervatív napilap, a Budapesti Hírlap a következőképpen jellemezte Károlyi Gyulát, amikor 1932-ben lemondott a miniszterelnöki posztról: „Soha nem