Versenyfutás Kanadáért: Québec ostroma

A spanyol gyarmatosítás csupán kis mértékben érintette Észak-Amerikát, így a terjeszkedési folyamathoz később csatlakozó Anglia, Franciaország és Hollandia ezen a területen tudtak terjeszkedni. A három hatalom közül a legrövidebb életűnek a holland bizonyult, mivel csupán pár kisebb enklávét tudott létrehozni. A Nieuw Amsterdam központú területeket azonban az angolok rövid időn belül felszámolták, és New York néven beolvasztották már meglévő gyarmataik közé.

A fentieken kívül a Svéd Királyság is rendelkezett néhány gyarmattal a Delaware folyó mentén (1638-1655) Nya Sverige (Új Svédország) néven. A rövid életű vállalkozás gyakorlatilag a későbbi gyarmati háborúk előjátékának is tekinthető.

Észak-Amerika hatalmi helyzete 1660-ban, térkép. (Forrás: wikipedia.org)

Anglia a keleti partvidéken kezdett kolonizálásba, az első gyarmati telepeket még I. Erzsébet (1533­­­­­­­­­­­­–1603) uralkodása alatt hozták létre. A gyarmati telepek lassan erősödtek meg, miközben folyamatosan meg kellett küzdeniük az indiánokkal, a betegségekkel és a természettel. Fontos megemlíteni, hogy a gyarmatosítási folyamat az anyaországban jelentkező társadalmi feszültségek levezetésének remek módja volt. A különböző vallási felekezetek tagjai vagy a földjeikről távozni kényszerülő free holderek és copy holderek érkeztek az új világba egy jobb élet reményében.

A franciák a két nagy folyó, a Szent Lőrinc és a Mississippi mentén haladva kötötték össze a két folyó völgyét. Az északi rész, amit Új-Franciaországnak (Nouvelle-France) neveztek, ezzel is utalva a franciák hozzáállására, lesz majd az általunk vizsgált konfliktus fő színtere. Azonban a francia felfedezéseket nem követte nagy arányú betelepedés, mivel a francia társadalmat nem, vagy csak igen korlátozottan érdekelték a gyarmatok, így a francia állam nem is szorgalmazta az észak-afrikai terjeszkedést, XIII. Lajos és utódai sem áldoztak erre túl sokat.

Az angolok még a spanyol örökösödési háború (1701–1713) során kiszorították a franciákat Acadiából, ami a mai Kanada keleti partján található az óceánba benyúló, üllő alakú félsziget, majd az utrechti békében (1713) Franciaország kénytelen volt lemondani erről a területről (innentől Nova Scotia néven angol gyarmat), valamint Newfoundlandről és Nouveau-Brunswickról. Azonban a Newfoundland és az Acadia között fekvő kis szigetekre a korszakban egyedülálló erődöt építettek Louisbourg néven. Aki birtokolni akarta a térséget, annak ezt az erősséget kellett elfoglalnia.

Észak-Amerika a hétéves háború előtt. (Forrás: wikipedia.org)

Érdemes pár szót ejteni a térségben élő indiánokról is. Mindkét fél jó kapcsolatot ápolt egyes törzsekkel, a letelepedő európaiak pedig eltanulták az indiánoktól az őserdei harcmodort. Az akulturáció fordítva is működött, az indiánok is egyre több dolgot vettek át az európaiaktól. Az indiánokkal fennálló kapcsolatban a velük folytatott kereskedelem játszotta a főszerepet.

A gyarmatok a 18. századra kiemelten fontossá váltak mind Anglia, mind pedig Franciaország számára, ugyanis az indiánokkal zajló kereskedelemből jelentős hasznot húztak. A csecsebecsékért és rumért megvett prémeket, fát és különböző árucikkeket borsos áron lehetett továbbadni, emellett pedig jelentős jövedelmek folytak be közvetlenül a gyarmatokról is.

Harcászati viszonyok Észak-Amerikában

A korszakban a háborúk fő eseményei Európában zajlottak. Amerika ekkor még mellékhadszíntérnek számított, épp ezért az itt található reguláris csapatok száma is alacsony volt, és létfontosságú volt az anyaországból érkező utánpótlás. A harcok fő színterei a stratégiai helyeken elhelyezkedő erődök voltak, amelyek rendszerint folyók, tavak mellett álltak, s fából és földből készültek.

Fort Saint-Frédéric modellje. (Forrás: wikipedia.org)

Ezek a kulcspozíciók biztosították a zavartalan kereskedelmet, illetve akadályozták az ellenfél szabad mozgását. Épp ezért ezen erődök birtoklása biztosította az utánpótlást, mivel Észak-Amerika keleti régiója a korszakban kisebb csónakokkal végighajózható volt. Amennyiben egy hadvezér nem értette meg ezeknek az erősségeknek a stratégiai fontosságát, és az Európában megszokott nagy, nyílt csatákat kereste, könnyen vereséget szenvedett. A másik komoly problémát az jelentette, hogy nem állt rendelkezésre nagy létszámú humán erőforrás. A francia kolóniák lakossága elenyésző volt, az angol gyarmatok viszont nagyon széttagolódtak, nehezen volt megoldható a fegyverforgató férfiak összegyűjtése, valamint még komolyabb kihívást jelentett az egyben tartásuk.

Európában ekkoriban a vonalharcászat volt a domináns. Ennek a lényege, hogy hosszan elnyúló sorokban, minél kisebb mélységben felállva, koncentráltan és egyszerre tüzeljenek a katonák. A sortűz leadása után pedig induljanak rohamra és közelharcban győzzék le az ellenséget. Ezt remekül ábrázolják a Mel Gibson főszereplésével készült A hazafi (eredetiben The Patriot) című filmben.

Ez a harceljárás a tűzfegyverekre és a kiválóan kiképzett, egységesen mozgó katonákra épített, ugyanakkor több alapvető hátránya volt. Az első, hogy nagy számú embert igényelt, ami a gyarmatokon hiányzott, illetve hosszas kiképzést, amire viszont egy háborúban nem feltétlenül volt lehetőség. Emellett komoly hiányosságnak számított, hogy csak az azonos taktikával harcoló ellenfél ellen volt igazán hatásos. Ez utóbbi probléma főleg az indián segédcsapatok elleni harc során ütközött ki. Ennek kiküszöböléseként jöttek később létre különböző könnyűgyalogos alakulatok, mint például Roger Rangerei.

György király háborúja

A konfliktus 1754-ben robbant ki, amikor George Washington a virginiai milícia élén megtámadta a franciákat. A támadásra az Ohio folyó völgyében került sor és a britek ezzel kívánták rendezni a vitatott terület hovatartozását. Az akció részeként a britek foglyul ejtettek számos francia telepest, azonban a foglyok életüket veszítették a fogságban. Mivel tisztázatlan körülmények közt történt az eset, ezért mindkét fél a másikat hibáztatta, ami tovább mélyítette a már fennálló konfliktusokat.  Látván a helyzetet, Washington inkább visszavonult a milicistákkal. Az angolok néhány hónapra rá újabb hadjáratot indítottak a gyarmati erők főparancsnokának, Edward Braddocknak a vezetésével. Mindegy 2.000 sorkatona, kiegészítve Washington maradék milicistáival megtámadta a franciák nemrég megerősített erődjét (Fort Duquesne-t), miközben ezzel párhuzamosan két másik  támadást is indítottak északabbra.

A franciák azonban döntő győzelmet arattak Edward Braddock csapatai felett, sőt a tábornok maga is meghalt a küzdelemben. Az ezzel párhuzamosan zajló műveletek lassan haladtak. Az északabbra harcba lépő csapatok elérték Fort Niagarát, azonban Braddock halálhíre miatt a katonák morálja megrendült, így végül a britek ostrom nélkül vissza is vonultak. Ezt követően a Crown Point felé menetelő csapatokat szétverték az indiánok. Ugyanakkor ezek az események katalizátorként hatottak, és válaszcsapást indítottak el a franciák részéről. Az eseményeket megelégelve, XV. Lajos parancsára francia erősítések érkeztek Amerikába, 2.000 sorgyalogos és az új gyarmati parancsnok, Louis-Joseph Montcalm márki személyében.

Louis-Joseph de Montcalm-Grozon, marquis de Montcalm de Saint-Veran (Forrás: wikipedia.org)

Az új főparancsnok nem a leghíresebb francia arisztokraták egyike volt, pont emiatt is esett rá a választás. Rendkívüli módon értett a hadművészethez, kreatív volt és többször tanújelét adta, hogy képes elszakadni a korszak berögzött harcászatától. Ezen képességei tökéletessé tették arra, hogy az amerikai kontinensen zajló harcokat vezesse. Fő feladata az indiánok megnyerése, majd ennek segítségével a britek kiűzése volt az Ohio völgyéből, amely lehetővé teszi a zavartalan kapcsolatok fenntartását Louisianaval. Ehhez azonban csak a már Új-Franciaországban állomásozó reguláris erőket, indián szövetségeseit és kanadai önkénteseket tudott felhasználni, mivel az angol flotta nyomasztó fölényben volt az Atlanti-óceánon.

Amint kitört a hétéves háború, Kanadát elvágták a külvilágtól. A brit flotta blokád alá vette Franciaországot, ezzel a francia gyarmatok magukra maradtak. Montcalm márki ugyanakkor váratlanul megtámadta az angolok kulcsfontosságú erődjét, Fort Oswegot. Ez a francia Fontenac erőddel szemben helyezkedett el és kulcsfontosságú volt Új-Franciaország biztonságára nézve. Az angolok számára hasonló jelentőségű volt a francia Ticonderoga erőd, ami benyúlott az angol gyarmatok közé, ezzel komoly stratégiai és taktikai problémát jelentett. Ezen két erőd elfoglalása és megtartása kulcsfontosságú volt a további katonai sikerekhez.

Erődök Észak-Amerikában 1756-ban. (Forrás: wikipedia.org)

Maga Fort Oswego ostroma csupán pár napig tartott. Montcalm csapatai viharos gyorsasággal érkeztek, meglepve a védőket. Az erőd néhány napi ágyúzása után a brit csapatok megadták magukat. Ennek az okát két tényezőben kell keresnünk. Az első, hogy ezek az erődök nehéztüzérség ellenében nem sokáig voltak tarthatóak. A második, hogy a franciák támadása augusztusban történt, amikor általában elcsitultak a harcok, ebből kifolyólag felmentő sereg érkezésére már nem lehetett számítani. Végül Fort Oswego maradék védői megadták magukat, az erőd pedig megsemmisült.

A következő évben a brit csapatok megpróbáltak visszavágni a franciáknak. Az új gyarmati parancsnok, Lord Loudon vezetésével a britek felvonultak Új-Franciaország kulcsa, Louisburg ellen. Azonban lassan haladtak az előkészületek, így mire augusztusban Louisburg alá értek, a teljes francia flotta felvonult ellenük. Mivel élelmiszer-utánpótlás szempontjából mindkét félnek önellátónak kellett lennie, ezért nagyon fontos volt, hogy a milicisták, akik a seregek javát alkották, az aratás idejére (augusztus végére, szeptember elejére) otthon legyenek. Éppen ezért volt sikeres Montcalm márki az előző évben, hiszen a britek emiatt nem tudtak erősítéseket küldeni. Ugyanakkor pontosan emiatt volt problémás, hogy csak ilyen későn tudtak nekikezdeni a britek Louisburg ostromának. A francia flotta időhúzás céljából nem bocsátkozott ütközetbe, de folyamatosan fosztogatta a brit ellátóhajókat. Másfelől Louisburg a korszak színvonalán álló, kőből épült erőd volt, amely stratégiailag kiváló helyen feküdt, ezért csak jól előkészített, hosszas ostrommal volt elfoglalható. Azonban a Lord Loudon vezette csapatok a hosszas készülődés és nehézkes szervezés miatt a tél beálltáig már túl kevés idővel rendelkeztek egy módszeres ostromhoz. Egy gyors, gyakorlatilag menetből történő támadás pedig biztos vereséghez vezetett volna.

A hétéves háború erődjei Amerikában 1758-ban. (Forrás: wikipedia.org)

Eközben Montcalm vezetésével a franciák kihasználták, hogy nincs jelentős erő velük szemben, és meglepetésszerűen megtámadták a William Henry erődöt. Ahogy előző évben Fort Oswego, ez az erőd is hamar elesett. Az ostrom lezárulta után Az utolsó mohikán című filmből jól ismert momentumként az indiánok lemészárolták az erődből kivonuló briteket. Fort Oswego és a William Henry erőd eleste, Braddock tábornok halála és Lord Loudon tehetetlensége mély hatást váltott ki Londonban. A vereségek megrengették Newcastle és Cumberland hercegének kormányát, ezért id. William Pitt személyében egy rátermettebb személy vette át a kormányrudat, aki célul tűzte ki a franciák kiűzését Észak-Amerikából.

Az eseményeket összegezve levonhatunk néhány következtetést. Kanadában más volt a számok logikája, mint az európai kontinensen: bár a franciák mind létszámban, mind utánpótlásban messze elmaradtak az angoloktól, mégis képesek voltak győzni. Ez visszavezethető egyrészt a brit és francia hadvezetés közti különbségre. A brit hadvezérek az Európában bevett harceljárásokat erőltették, amelyekhez mereven ragaszkodtak, így nem voltak képesek átütő sikereket elérni. Emellett a sorkatonák nem tudtak megfelelően harcolni a vadonban, s az indiánokat és a helyi milicistákat – akik erre képesek lettek volna – mellőzték. A másik oldalon ennek az ellentétét láthatjuk. Montcalm remekül használta a gerillataktikát, hagyta érvényesülni helyi csapatai szokatlan harcmodorát és eközben pszichológiai hadviselést is folytatott. Ennek fő oka az volt, hogy az utánpótlás hiánya rákényszerítette, hogy takarékoskodjon az erőivel és maximálisan kihasználja minden erőforrását. Épp ezért nem vetette el ezeket a szokatlan eljárásokat, sőt igyekezett az összecsapásokat pontosan ilyen gerillaharcokká alakítani.

Louisburg ostroma és a ticonderogai csata

1758-ban az angolok helyzete Észak-Amerikában egyértelműen hátrányossá vált, mivel a sorozatos rossz döntések következtében súlyos vereségeket szenvedtek. Nem csak hogy képtelenek voltak elfoglalni a francia erődöket és kiűzni a létszámhátrányban lévő franciákat a kontinensről, de fontos erődök elvesztése miatt veszélybe került Albany és New York is.

Új-Franciaország helyzete jobb volt, mint arra sokan a háború előtt számítottak, de így sem volt könnyű. Bár Montcalm sikerei folytán a közvetlen veszély elhárult, a franciáknak valójában arra nem futotta az erejükből, hogy megtartsák a megszerzett területeket. Eközben a britek megkétszerezték erőforrásaikat, olyan emberek kerültek meghatározó pozíciókba, akiket már inkább a hozzáértés és a rátermettség, semmint a kapcsolatok alapján választottak ki. Vagyis hasadt a hajnal és a felkelő nap sugarai nem sok jót ígértek a franciáknak.

A megerősödött angolok egyszerre két színtéren is ellencsapást kívántak mérni a franciákra. Egyfelől újra ostrom alá vették Louisburgot, másfelől a Ticonderoga (francia nevén Castillon) erőd megtámadásával szét kívánták zúzni a franciák erőit. Ezzel egyidőben, lényegében elterelésként, egy kisebb brit különítmény megtámadta a Fort Duquesne erődöt. Ez utóbbi annyira jól sikerült, hogy a franciák még a britek érkezése előtt kivonultak az erődből, hogy takarékoskodjanak az erőforrásaikkal. Ehhez a sikerhez kapcsolódott Louisburg bevétele is. Itt remekül lehetett látni a brit hadvezetésben bekövetkezett változásokat. Jól előkészítve, mégis váratlanul és gyorsan csaptak le az erődre az egyik nehezen megközelíthető, de gyengébben védett része felől, így a siker sem maradt el.

Montcalm a csapatai között a ticonderogai csata után. (Forrás: wikipedia.org)

Azonban utoljára még Montcalm is megcsillogtatta hadvezéri képességeit, aki a Ticonderoga erődöt támadó angol csapatokra koncentrált. A támadást vezető Howe tábornok még az előcsatározások alatt meghalt, helyét pedig helyettese, James Abercrombie tábornok vette át. Abercombie egy frontális rohammal próbálkozott, tüzérségi előkészítés nélkül, amelynek az lett az eredménye, hogy a nagyjából 3.000–3.500 fős francia sereg súlyos vereséget mért a 6.000 sorkatonából és hasonló számú milicistából álló angol seregre. Az angol veszteség nagyjából 1.000 halott és 1.500 sebesült volt, még a franciák 500 halottat és hasonló számú sebesültet könyvelhettek el.

Québec ostroma

Louisburg sikeres ostromához nagyban hozzájárult egy fiatal ezredes, James Wolfe. Ő vezette a támadás első hullámát, taktikai meglátásai pedig nagyban segítették az angolok győzelmét.

James Wolfe tábornok. (Forrás: wikipedia.org)

Utóbbiak elismeréseképpen az elkövetkező hadjáratot immár tábornoki rangban vezette. Fiatal, ambiciózus, de mégis tapasztalt tisztként az angolok egyik, ha nem a legjobb tábornoka volt. Az ő feladata volt a franciák észak-amerikai központjának, Québecnek az elfoglalása. Wolfe 8.000 reguláris katonával 1759 nyarán érkezett meg a városhoz. Ellenfele, Montcalm több emberrel rendelkezett, ám köztük sok volt a milicista, akik morálja megcsappant, amikor az angolok felgyújtották falvaikat és elűzték családjaikat.

A britek nehéz tereppel találkoztak, a hegyek és a folyók a franciáknak kedveztek, ám Új-Franciaország vezetői tudták, ha nem kapnak erősítést Európából, és a briteknek sikerül még tél előtt partra szállniuk a folyó északi oldalán, akkor Új-Franciaország elveszett.

Québec Kanada központja volt földrajzilag, közigazgatásilag, stratégiailag és kulturálisan. A Szent Lőrinc folyó kiszélesedő szakaszánál állt, védve Új-Franciaországot a tenger felől. Itt rakodtak ki az anyaországi hajók, itt pakolták fel a halat, prémeket, itt kapcsolódott össze az óceánnal a gyarmat.

A közigazgatás két legfontosabb szereplőjének, a kormányzónak és az intendánsnak is Québecben és nem Montreálban volt a palotája, az indián törzsfőnökök, prémvadászok, telepesek és kézművesek ide hordták az eladni kívánt portékáikat. Látszik tehát, hogy miért volt fontos Québec: ez volt a szív, amely pumpálta a vért Új-Franciaország ereiben.

Québec lakosságát döntő részben katolikus francia telepesek alkották. A gyarmatokon sem kulturálisan, sem gazdaságilag nem különült el egymástól a városi polgár és a vidéki telepes. Bár a település a francia közigazgatás legfőbb központja volt Új-Franciaországban, mégis erős maradt a kapcsolata a falvakkal és farmokkal. Ennek fő oka a kis létszámú európai népességben rejlik. Az egymásra utaltság, a britektől és az indiánoktól való különbözőség, a velük szembeni önmeghatározás jelentős összekovácsoló erőt jelentett a kereskedőknek, hivatalnokoknak és kézműveseknek.

Francia és angol állások 1759-ben, Québec ostromakor. (Forrás: u-s-history.com)

Wolfe a folyó déli oldalán állította fel bázisát, ahonnan lövetni kezdte a várost. Québec erődje egy, a Szent Lőrinc folyóba benyúló szirten található, ameddig a korszak ágyúival már nem lehetett ellőni. Így a brit ágyúk csupán a lejjebb elterülő lakóházakat tudták pusztítani. Másik fontos tényező volt Québec esetében a rendkívül meredek partoldal. A folyó északi partja 10–20, sőt akár 30 méterrel is magasabban volt, mint maga a víz. Egy rendkívül erős emelkedőn a katonák számára csak pár megfelelő pont kínálkozott a feljutásra. Az egyik ilyen pontot, amit a franciák Beauportnak hívtak, támadták meg a britek pár nappal a megérkezésük után. Itt bebizonyosodott, hogy a franciák túl erős állásokkal rendelkeznek ahhoz, hogy könnyűszerrel át lehessen törni rajtuk. A britek ugyan ennek ellenére feljutottak és pár magaslati pontot el is foglaltak, azonban cseberből vederbe estek. A brit ütegek tüze innen sem érte el az erődöt, sőt ezt a partszakaszt a Montmorency nevű folyó elválasztotta magától a várostól. A folyón átívelő hidat pedig a francia tüzérség tűz alatt tudta tartani.

A nehéz helyzetben Wolfe drasztikus lépéshez folyamodott. Személyesen indult felderítésre, ami elképesztően kockázatos lépés volt. Viszont ennek eredményeként a folyón Montreal felé haladva talált egy kis ösvényt Québec hátába, az Ábrahám síkságra. Ez a pont volt az egész védelem Achilles sarka, és mindössze egy ezrednyi milicista őrizte.

Ezt követően pszichológiai hadviselésbe kezdett. A milicistákat már megtörte a folyamatos ágyúztatással és a farmjaik felégetésével. A sorkatonákat azzal őrölte fel, hogy minden nap hajóra rakta az embereit és az apállyal le, a dagállyal pedig felfele úsztatta őket. A franciák pár nap után már ügyet sem vetettek a britek mozgására. Eközben egy szökevénynek hála, az angolok megtudták, hogy egy francia flottilla indult Québecből Montréal felé, utánpótlást szállítva. Így erre az estére időzítették a britek saját flottamozgásukat, mert a franciák épp a sajátjukat várták, de nem volt idejük értesíteni a parti őrséget, hogy a flottájuk nem tudott elindulni a britek mozgása miatt. Vagyis képesek voltak arra, hogy meglepetésszerűen eljuttassák az egész sereget oda, ahonnan a legeredményesebben lehet ostromolni Québecet.

Az egész hadműveletre éjszaka, teliholdnál került sor. A partmenti őrségek mellett könnyen elhaladtak, majd a partól felfele futó kis ösvénynél, amely szerencséjükre egy kis öbölnél volt, az egész brit flotta kikötött és kirakodott. A fárasztó éjszakai munka eredményeképpen kora reggelre a brit sereg többsége a nehéztüzérség nagy részével fent volt az Ábrahám fennsíkon.

A franciák, amint észlelték a briteket, futárt küldtek Montcalmhoz, aki minden rendelkezésére álló erővel igyekezett az angolok elé érni. Montcalm pontosan tisztában volt azzal, hogy ezen az ütközeten áll vagy bukik Új-Franciaország sorsa. Az elgyötört, éhező, kimerült csapatait már csak egy dolog tartotta egyben, az, hogy ha legyőzik a briteket, vége a háborúnak. Éppen ezért a francia csapatok a parancs ellenére a Beauportnál állomásozó, Levis vezette csapatokat sem várták be. Megfelelő előkészítés nélkül azonban súlyos veszteségeket szenvedtek el a brit nehéztüzérség ágyútól. Ezután támadásra indultak a brit sorgyalogosok, a franciák pedig menekülni kezdtek. A menekülést megakadályozni akaró Montcalm halálos sebet kapott. Az üldöző brit csapatokat személyesen Wolfe tábornok vezette, de egy francia orvlövész golyója őt is eltalálta. Halála előtt nem sokkal a csata állapotáról érdeklődött. Amikor meghallotta, hogy a franciák fejvesztve menekülnek, csak annyit mondott:

Now, God be praised, I die contented.”[1]

1763-ban, a Párizsban megkötött béke értelmében Kanada brit uralom alá került. A még mindig többségében francia lakosságú területtel szemben komoly fenntartásai voltak a brit kormányzatnak. Québec elestének stratégiai jelentőségét legjobban a függetlenségi háború bizonyította. A formálódó USA első jelentős külföldi katonai művelete is ide irányult 1775-ben. Ugyan a függetlenségi háború után a britek jelentős területeket engedtek át az Egyesült Államoknak, összességében mégis ez vezetett el a ma ismert Kanada kialakulásához.

James Wolfe halála az Ábrahám síkság csatájában. (Forrás: wikipedia.org)

Zsíros Ádám

Felhasznált irodalom:

„Peace Keepers of the Prairies: The Mounties Tame Canada’s Wild West.” The British Empire. 46 (1972)

Barta János: A hétéves háború. In: Európa az újkorban (16-18. század). Szerk: Orosz István, ifj. Barta János és Angi János. Debrecen, 2006.

D. Peter MacLeod: Northern Armageddon: The Battle of the Plains of Abraham and the Making of the American Revolution. Vancouver, 2008.

Francis Parkman : Montcalm And Wolfe. by Da Capo Press, New York City. 1995.

Geoffrey Regan: Döntő csaták. Ötvenhárom csata, amely Szalamisztól az öbölháborúig megváltoztatta a világot. Bp, 1993.

Hahner Péter: A régi rend alkonya. Egyetemes történet 1648-1815. Bp, 2006.

Harry Weaver: „Assault on Québec.” Weapons and Warfare. 2 (1978)

John W. et al. Ed. Kirshon: The Chronicle of America. Mount Kisco: Chronicle Publications, 1991.

Julian Swann: „Parlement and Political Crisis in France Under Louis iIV. the Besancon Affair,1757–1761. The Historical Journal. 37 (1994}

Richard H. Dillon: North American Indian Wars. New York, 1983.

Steven Taylor: „Whigs, Bishops and America: The Politicsof Church Reform in Mid-Eighteenth Century England.” The Historical Journal. 36 (1993)

Teknős Péter: Háború ​a vadonban. Bp, 1976.

[1] Magyarul: „Most dicsérjetek Istent, elégedetten halok meg.” Részéről ez utalás volt William Pittre, aki – amikor megbízta a hadjárat vezetésével – azt mondta neki, nem érdekli, mit csinál, akár meg is halhat, a lényeg, hogy a britek vegyék be Québecet. Később, amikor elmondták Pittnek, hogy mik voltak Wolfe utolsó szavai, eszébe jutott ez a párbeszéd, és így Wolfe emlékművére is felkerült az idézet. Francis Parkman: Montcalm And Wolfe. Da Capo Press, New York City. 1995.

A cikk az Újkor.hu és a Magyar Hadtudományi Társaság Dél-Dunántúli Tagozata közötti együttműködés keretében született.

Ezt olvastad?

A Chandos House ma is egyike London látványos és előkelő belvárosi házainak, amely hosszú múltra tekint vissza. A Westminster körzet