A történész, mint „csak” történész, avagy merre tart a történettudomány?

Szőts Zoltán Oszkár A történész mint hacker, avagy merre tart a történettudomány? vitaindító cikke, ha véres vitára nem is, de továbbgondolásra és más szempontú megközelítésre mindenképpen ingerli az olvasót. Válaszcikk.


Forrás: Genius.com

Ha a szerző érvelésének vonalát követjük, az első csomópont ez: „A jelen történésze csak úgy lesz versenyképes, ha professzionális módon ért a szövegszerkesztéshez, ha kiismeri magát az Internet információs sztrádáján, ha ismeri és tudja kezelni az online könyvtári és levéltári katalógusokat, ha átlátja és professzionálisan használja a különböző formákban elérhető történettudományi adatbázisokat, ha tud olyan cikkeket írni, amelyek az online közönség igényeinek megfelelnek.” Tulajdonképpen kell-e versenyképesnek lenni, és ha igen, kivel? A legtöbb professzionális történész – itt a „profi” szó alatt azt értve, hogy megélhetésszerűen a történetírásból él – nem kell, hogy versenyképes legyen, hiszen állami állásban (kutatóintézeti munkatárs vagy felsőoktatásban) dolgozik, és államilag finanszírozott pályázatokon nyerhet pénz külön kutatásaihoz. E pályázatok zömén csak intézményi kutatóhelynek elfogadott munkahelyen dolgozók vehetnek részt, ezáltal például középiskolai vagy általános iskolai tanárok nem indulhatnak, tekintet nélkül PhD végzetségükre vagy publikációs tevékenységükre. (Például Bolyai János Kutatási Ösztöndíj felhívása: „Felhívjuk a figyelmet a következő változásra: a pályázónak az ösztöndíj időtartama alatt valamely magyarországi kutatóhelyen legalább heti 20 órás foglalkoztatásra irányuló jogviszonnyal kell rendelkeznie. Kivételes esetben a pályázat benyújtható angol nyelven.”) Ennek megfelelően „a profi” nem is szükségszerű, hogy ismert legyen a nagyközönség előtt, vagy, hogy versenyezzen olyan, adott esetben ismertebb történészekkel, akik nem ebből élnek. Itt persze jön az érdekes kérdés, hogy ki lehet ilyen „profi” történész? A válasz helyett megfontolásra érdemes Alexandre Afonsó írása. (Ismertetése itt.)

Az mindenesetre vitathatatlan, hogy az interneten való tájékozódás megkerülhetetlen. Ugyanakkor mi van, ha a történész nem hacker, nem is tájékozott kifejezetten a kibervilágban, csak egy „átlagos” történész? Számomra úgy tűnik semmi. Szinte mindenki számára ismertek a legalapvetőbb hazai adatbázisok, például a folyóiratcikk keresésre szolgáló Matarka vagy az Országos Széchényi Könyvtár a Magyar Nemzeti Bibliográfiával összekötött online katalógusa. Emellett szintén érdekesek azok az adatbázisok, amelyek a kutatók munkáit tartják nyilván, így a legismertebb hazai adatbázis, a Magyar Tudományos Művek Tára vagy a tudósok nemzetközi „Facebookja”, az Academia.edu. Emellett idehaza elérhetőek az Arcanum digitális adatbázisai (például az OSZK-ban), digitalizált forráskiadványai, számos adattár a Magyar Nemzeti Levéltár oldalán, valamint több egyetemen és a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központjában hozzáférhetőek a nemzetközi digitális könyvtárak, mint például a Jstore. Még csak ezek kiaknázásához is több életre van szüksége egy átlagos munkatempójú kutatónak, ráadásul használatuk viszonylag egyszerű is. Így, ha a történész „csak” történész marad is, akad lehetősége és teendője a jelenleg rendelkezésre álló internetes anyagok böngészésére, és jó ideig nem kell még hackerré válnia.

Szőts Zoltán Oszkár második kulcsgondolata: „Ehhez legelsősorban a „hagyományos” műveltségünkre van szükség, ismernünk kell azokat a tudományos intézményeket, műhelyeket, szaklapokat, szakembereket, amelyek és akik biztosan hiteles tartalmat bocsátanak ki. Ha ezzel a „valódi világban” elboldogulunk, akkor a „kibertérben” sem fog problémát okozni.” Nagyon érdekes, hogy amikor a jövőbe kívánunk tekinteni, valójában akkor is mennyire tradicionálisak vagyunk, hiszen feltételezzük, hogy van hiteles történetírás, hiteles történész. Egy pillanatra tételezzük fel, hogy nincs. Elsősorban nincs objektív történetírás, mivel a múlt írott forrásai is szubjektívek – tekintettel arra, hogy saját perspektívájuk prizmájába zárt emberek írták őket – illetve, amikor a történész rekonstruálni próbálja a múlt egy szeletét, azt saját tapasztalatai alapján teszi, így saját személyisége – lévén része a modellnek – torzítja azt. Ezt tetézi Keith Jenkins gondolata (Korall 2000/1 Történeti ökológia és társadalomtörténet, 155–169.), amely szerint a világ lett poszt-modern, azaz az olvasó már régen nem hisz a történész objektivitásában, és nem fogadja el a hiteles tudás közvetítőjének. A hiteles forrásba vetett hitet így tovább tépázza egy egyszerű tény: történelmi tudásunk textus. Olvassuk könyvekben, amiket olyanok írták, akik olvasták könyvekben, amiket olyanok írtak, akik olvasták könyvekben, és így tovább. De valójában a legtöbb közelfogadott tényt sosem ellenőriztük magunk az elsődleges forrásokban, ami nagy hiba, hiszen sok köztényről derül ki, hogy nem az. Például a német tudósok már a ’80-as években cáfolták, hogy Luther kitűzte tanait a wittenbergi székesegyház falára, nálunk mégis általánosan közkedvelt e tévhit. Így el kell fogadnunk, hogy „hagyományos műveltségünk” maga is mítosz csupán…

Ekképpen a Gutenberg-galaxisba vetett hitünk is megrendült, „A könyv- és folyóirat-kiadás drasztikus átalakuláson ment és megy keresztül. A piac súlypontja fokozatosan áthelyeződik az online elérhető termékekre. Az olvasóközönség jelentős része már elsődlegesen az Internetről tájékozódik, ami olyan tendenciát jelent, amelyet nem hagyhatunk figyelmen kívül.” A privilegizált történeti tudás kora – úgy tűnik – lejárt: míg korábban a kiválasztott kevesek foglalkozhattak a történettudománnyal, ma bárki megteheti, hiszen a tudás szekularizálódott, elérhető, nem kell már idő ahhoz, hogy hozzájussunk a forrásokhoz, mert a digitális adatbázisok, illetve a levéltári fotójegyek lehetővé teszik a digitális adatokkal való otthoni foglalkozást. A magyar viszonyokat tekintve van egy olyan – egyre szélesedő – történész réteg, aki nem tud bekerülni a „szakmába”, mivel a létszámában leépülő magyar intézményi hálózat nem tudja befogadni, mégis rendelkezik a szükséges módszertani képzettséggel, PhD fokozattal, és úgy műveli magas szinten a szakmát, hogy nem abból él. Erre talán aktuális példa Bihari Péter, akit az Újkor.hu is meginterjúvolt. Tulajdonképpen az látszik, hogy kezd beékelődni a történelem kedvelői, tanítói és az intézményi szakma közé egy új réteg, akit az új pedagógus életpályamodell kutatópedagógusként definiál: doktori végzettséggel rendelkező, közoktatásban dolgozó tanár-kutatók, akik egyfajta alkalmazott történeti kutatással foglalkoznak, azaz kutatásaik az oktatáshoz, annak tartalmához vagy módszertanához, illetve az ismeretterjesztéshez gyakorlati módon kapcsolódnak. Ugyanakkor visszacsatolva a versenyhelyzet kérdéséhez, ez felveti azt a kérdést, hogy ez a réteg be fog-e kerülni a tudományos pályázatok világába, így vagy a kutatóhelyhez kötött munkaviszony kerül ki a pályázatok követelményei közül, vagy a középiskola fog kutatóhelynek minősülni? Persze azt is érdemes lenne felvetni, hogy a mai modern történettudományban miért oly fontos a kutatóhelyhez kötődés idehaza, hiszen a levéltárak ingyen látogathatók, a könyvtárak belépti díja is megfizethető, és lényegében a történész elmondhatja, hogy „E kettő kell nekem.”.

Ha nincs valódi verseny és versenyképesség, akkor mégis miért fontos, hogy „A szakmailag megfelelő színvonalú lapokkal pedig el kell jutni a közönséghez és a látogatókat meg kell tartani. Ehhez olyan tartalmakat kell szolgáltatnunk, melyek érdekesek és aktuálisak számukra. Történészkollégáimat tehát őszintén biztatom az online felületeken való jelenlétre. Csak így kerülhetjük el, hogy rossz szándékú, vagy csak nem kellően hozzáértő amatőr írók szabják meg a társadalom történeti tudatát. Az Internettől való elzárkózás nem járható út.” Azért, mert hagyományos tudásunk feltételezi, hogy a történész tudatot formál. Elég törékeny feltételezés ez a fentiek tükrében, különösen, hogy a globalizációs világban az érdeklődőt érő információk zöme nem a szaktörténészektől jön. Az is érdekes feltevés, hogy vannak „nem kellően hozzáértő amatőr írók”. Érdekes, de a professzionális magyar történészek egy része sem ismer nyugaton alapvetőnek számító történeti-módszertani elveket – mint amilyen a posztmodern vagy a mikrotörténetírás (ez utóbbira hívja fel a figyelmet: Szijártó M. István: A történész mikroszkópja. A mikrotörténelem elmélete és gyakorlata. (Mikrotörténelem 7.) Bp., L’Harmattan, 2014. 237.) –, sőt fontosságát is tagadja. Tehát nehéz és megtévesztő egy folyamatosan mozgó világban statikus címkéket (mint profi, amatőr, dilettáns vagy éppen „Történész”) használni. Persze lehet néha teljesen „elképesztő” dolgokat olvasni történelmi témákban. Erre reakció lehet természetesen a dilettánsnak minősítés, ugyanakkor talán az értelmes vita és párbeszéd többet használ. Azt is érdemes elfogadni, hogy „dilettáns” gondolatok, tévhitek mindig is voltak, csak a digitális forradalom lehetőséget ad ezek kiterjedt artikulálásának. Harmadsorban, pedig érdemes lenne elgondolkodni azon a posztmodern állításon, miszerint a történelem alapvetően egy mentális modell, többféleképpen konstruálható, így nem annyira igazságértéke, mint gondolati értéke van, azaz a múlt és amit gondolunk róla, együtt fontos. Miközben a történettudomány mentális vagy technikai jellege hangsúlyozódik, nem mellőzhető az általa megfogalmazatott állítások etikai-emocionális jellege sem. Mert bár „igaz” például, hogy nem a Mikulás hozza az ajándékokat, de figyelembe veendők a dürrenmatti gondolatok a felelősségről, így ezt nem szerencsés egy kisgyermekkel közölni. Továbbá számos – főként 20. századi – erős érzelmeket kiváltó téma tapintatot követel, tekintettel például annak traumatikus jellegére, vagy a még élő szereplőkre, illetve közeli hozzátartozóikra.

Nagyon izgalmas a digitális források kérdése is: „A World Wide Web megjelenése óta viszont egyre nő azoknak az anyagoknak a száma, amelyeknek sohasem volt és sohasem lesz papíralapú változatuk.” Egyre inkább foglalkoztatja a digitális források kérdése a tudományos világot, ennek megfelelően Nyíregyházán A történettudomány jövője, a jövőképek története címmel rendeztek két napos konferenciát a Nyíregyházi Főiskolán, továbbá Társadalomtudományok és bölcsészettudományok a 20-21. században – empirikus megközelítések címen most kerül megrendezésre egy újabb ilyen témájú konferencia Budapesten. Az előbbin többek között szóba került egy olyan írott digitális forrás felhasználhatósága is, amelyet Szőts Zoltán Oszkár cikkében nem említett: a kommentek. Ennek izgalmas voltát az adja, hogy betekintést enged a hozzászóló átlagember cenzúrázatlan véleményébe (talán a történelemben először), így az átlagember gondolatai rekonstruálhatóak. Erre példa ezen írás szerzőjének kutatása is, amely a mohácsi csatáról alkotott gondolatainkat rekonstruálja közel 3000 internetes komment alapján.

„A fentieket úgy tudom összefoglalni, hogy amennyiben szabályos archiválás és digitális formában levéltári vagy irattári átadás történik, úgy az anyagok ugyanúgy kutathatóak lesznek, mint a papíralapú dokumentumok. Ha azonban ez nem történik meg, úgy az adatokhoz való hozzáférés csak [szakemberek számára lesz hozzáférhető, akiket] a mai informatikai terminológia hackernek nevezi.” A jelenlegi lehetőségek és teendőket figyelembe véve talán ne legyünk pesszimisták: a „csak történészek” azaz nem hackerek nemzedékei egyre alkalmazkodóbbak az új kihívásokkal szemben, hiszen részei az alakuló világnak, míg a digitális adattárak bővülésének is vannak határai, hiszen emberek töltik fel őket anyagokkal. Így vélhetőleg a „kereslet-kínálat” egyensúlya nem fog látványosan megborulni a közeljövőben. Ha mégis, akkor jelen szöveg második, javított változata már ezt fogja állítani, míg az eredeti szöveg eltűnik. Hiszen a digitális világ mozog, a szöveg és a vele kapcsolatos definíciók rendszere összeomlani látszik…

Illik Péter

Ezt olvastad?

H. Németh István nevével szinte minden kora újkor iránt érdeklődő találkozhatott már. Évek óta vezeti a Magyar Nemzeti Levéltár Országos