Amerikai és szovjet vadászgépek Koreában és Vietnámban

1947 és 1991 között zajlott a hidegháborúként emlegetett fegyverkezési verseny a két szuperhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok között. Ezekben az évtizedekben a közvélemény egy újabb világégéstől tartott, amit csak fokoztak az 1945 augusztusában Japánban bevetett új fegyverek, az atombombák. A nukleáris fegyverek első alkalmazása nemcsak a japán hadsereg megtörését, hanem egyúttal az Egyesült Államok részéről a Szovjetunió felé irányuló erődemonstrációt is szolgálta.

A nukleáris fegyverek megjelenése

Az atombomba ledobása…nem annyira a második világháború utolsó katonai eseménye, hanem sokkal inkább a Szovjetunió elleni diplomáciai hidegháború első nagyobb hadművelete volt. (Patrick Blackett, Nobel-díjas angol fizikus)

1949. augusztus 29-én a Szovjetunió is felrobbantotta első atombombáját, véget vetve az Egyesült Államok atommonopóliumának. Az atomtölteteket kizárólag szabadesésű bomba formájában tudták célba juttatni, ehhez nagy hatótávolságú stratégiai bombázógépekre volt szükség, amilyeneket mindkét blokk nagy számban üzemeltetett. A jelentős bombázóflották miatt a katonai vezetők fontos feladatnak tekintették a légvédelmet, illetve annak is egy fontos elemét, a vadászgépek fejlesztését. A második világháború során alkalmazott légcsavaros vadászgépek már nem voltak alkalmasak arra, hogy gyorsan elfogják, illetve megsemmisítsék a bombázókat. A hadmérnökök gyorsabb, jobb emelkedőképességű repülőgépeken kezdtek el dolgozni. A huszadik század második felében az új vadászokat már nem légcsavarral, hanem gázturbinás sugárhajtóművel látták el.

1946-ban a szovjetek kifejlesztették a MIG-15-ös első generációs vadászgépet, válaszlépésként pedig az amerikaiak az F-86 Sabre-t. Mindkét típust a koreai háborúban vetették be először.

Vadászgépfejlesztések a koreai háború éveiben, tapasztalatok

1950. június 25-én a Kim Ir Szen vezette Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK), támadást intézett Dél-Korea ellen. Június 26-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa összeült és felszólította Észak-Koreát a hadműveletek beszüntetésére. Truman elnök még ugyanezen a napon elrendelte az amerikai légierő és haditengerészet térségben állomásozó erőinek a bevetését. Az Egyesült Államok mellett további 15 ENSZ tagállam jelképes hadereje vett részt az intervencióban.

A háború első napjaiban a túlerőben lévő észak-koreai hadsereg nem ütközött jelentős ellenállásba. 1950. június 28-án még Szöult is elfoglalták, a dél-koreai és az amerikai csapatokat pedig Puszan térségébe szorították vissza. Június 29-én döntés született arról, hogy az amerikai légierő (USAF) a KNDK egész területére, egészen a kínai határig terjeszti ki a tevékenységét. Céljuk a légi fölény megszerzésére irányult, amit augusztusra sikerült elérniük. Szeptember 15-től a Koreai-félszigeten amerikai tengeri-deszant erők szálltak partra, vereséget mérve a KNDK erőire, amelyek visszavonulásra kényszerültek.

1950. október 25-től a Mao Ce Tung vezette Kína belépett a háborúba. November 1-ére a kínaiak mintegy félmillió önkéntest, 640 sugárhajtóműves és 3160 db légcsavaros repülőgépet bocsátottak Észak-Korea rendelkezésére. Nagyban hozzájárult az erőviszonyok megváltozásához, hogy novemberben bevetésre került az új sugárhajtású MIG-15-ös vadászgép, amely a legtöbb amerikai vadászgépet felülmúlta tűzerő és sebesség tekintetében.

Az új együléses, egy hajtóműves vadászgépet a bombázók nappali elfogására tervezték. Hátranyilazott szárnyakkal és behúzható futóművel látták el. Fegyverzete két 23 mm-es és egy 37 mm-es gépágyúból állt.

Az új típust csak néhány alakulat használta és azok is Európában állomásoztak. Az áttelepülést légi úton lehetett volna a leggyorsabban megoldani, de Kínában, valamint a szovjet távol-keleten kevés kiépített repülőtér állt rendelkezésre, így a szállítást vasúton oldották meg. A MIG-15 nagy előnyének számított a nyugati gépekkel szemben, hogy füves repülőtérről is lehetett üzemeltetni, de a monszunesők következtében felázott talaj miatt ezt nem tudták kihasználni.

Az amerikai csapásmérő tevékenység az Amnok (Jalu) folyó mentén lévő katonai és ipari létesítményeket érintette, ezért a MIG-eket a körzetben lévő objektumok védelmére alkalmazták.

1950. decemberétől az USAF távol-keleti légierejébe, a FEAF (Far East Air Force) kötelékébe három ezredet helyeztek a korszak legmodernebb repülőgépéből, az F-86 Sabre-ből. Ezt a típust hátranyilazott szárnyakkal építették meg, ellátták lokátorral vezérelt célzó berendezéssel (APG-30). Technikailag megközelítette a MIG képességeit, de tolóerő, csúcsmagasság és emelkedőképesség terén a MIG jobbnak bizonyult. A hiányosságok kiküszöbölésére kifejlesztették az F változatot, amelyen először alkalmaztak teljesen elforgatható vízszintes vezérsíkokat, valamint nagyobb tolóerejű hajtóművet építettek bele. A nagyobb tűzerő érdekében 4 db 20 mm-es gépágyúval szerelték fel. Ezeknek nagyobb volt lőtávolságuk, és a lövedékek becsapódási energiája is megnőtt. A fegyver mérete azonban a lőszerjavadalmazás rovására ment, ugyanis egy ágyúba mindössze 100 db lőszer fért el,  sorozatlövéssel alig 4 mp-ig lehetett tüzelni. A problémára átmeneti megoldás született: a gépágyúk felét alkalmazták egyidejűleg, így a tüzelés időtartama a kétszeresére nőtt, de lőszermennyiség tovább csökkent.

Az F-86 repülési teljesítménye megegyezett a MIG-15-ével, ez a tény esetenként megnehezítette az elfogást. Hat repülőgép hajtóműve alá három gyorsító rakétát szereltek fel, amelyek megnövelték az emelkedőképességet, illetve a gyorsulást.

1951 nyarán 550 db MIG-15-ös szolgált a KNDK légierejében. Az ENSZ erők lényegesen nagyobb légiflottát tudhattak magukénak, de az egyetlen gépből, amely a MIG-ekkel szemben eredményesnek bizonyult, az F-86-osból csak 90 db állomásozott a térségben. A túlerő ellenére a Sabre pilóták nagy veszteségeket okoztak Észak-Korea repülőerőinek. A veszteségi arány 10:1 lett az amerikaiak javára. (egy elvesztett Sabre-re tíz lelőtt MIG-15-ös jutott) A szembetűnő különbség az észak-koreai pilóták hiányos kiképzéséből adódott. Az alakulatokhoz érkező szovjet oktatók megbízatása csak a pilóták sugárhajtású gépekre való  átképzésére szólt, a harcra való felkészítés nem tartozott a feladatkörükbe. Az arány még ugyanebben az időszakban csökkeni kezdett, mert a szovjet kiképzők is bekapcsolódtak az összecsapásokba, így 1951 nyarától a döntetlen kimenetelű légi harcok jellemezték a háborút. 1952-től a szovjet és kínai pilóták átadták a helyüket az újonnan kiképzett észak-koreai pilótáknak, tehát ebben az évben ismét az amerikai pilóták kerültek fölénybe.

A koreai háború tapasztalatai újabb lökést adtak a vadászgépek további fejlődésének. A konfliktus a jet-korszak kezdetének számított, itt harcolt először a sugárhajtású MIG-15 és az F-86, mindkét konstrukció a német lökhajtásos típusokon (Messerschmidt Me-262) alapult, azokat jelentősen továbbfejlesztve. A koreai háború nemcsak a technikai fejlődésre, hanem a taktikára is hatást gyakorolt. A légi csatákat kezdetben század, ill. ezred nagyságú kötelékekben vívták, később áttértek géprajok, géppárok alkalmazására. A kisebb formációk jóval átláthatóbbak, irányíthatóbbak voltak, illetve a légvédelem számára nehezebb célpontot jelentettek.

A háború egyik legnagyobb tanulságának számított, hogy a hagyományos dugattyús bombázó repülőgépek lassúságuk miatt kiszolgáltatottá váltak a légvédelem számára. A két tábor szuperszonikus bombázó repülőgépek építésébe kezdett, ugyanakkor az elfogó vadászgépek fejlesztését sem hanyagolták el. Az elvárásokban könnyűépítésű, Mach 2 sebesség elérésére képes repülőgépek szerepeltek.

Korea felett az egymással szemben harcoló repülőgépek gyakran nem kerültek lőtávolságba, így a légi harcok kimenetele gyakran döntetlen volt. A probléma kiküszöbölése érdekében az új repülőgépeket irányított levegő-levegő rakétákkal látták el, amelyek hiányosságaira a vietnami háborúban derült fény.

Az F-4 és MIG-21, változataik Vietnamban, tapasztalatok

1964. augusztus 5-én Johnson elnök a tonkini incidenst (1964. augusztus 2) ürügyként felhasználva elrendelte Észak-Vietnam bombázását. Ezzel kezdetét vette az amerikaiak vietnami háborúja (1964-1973), amelyben az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak lehetősége nyílt az új haditechnikai eszközök, többek között az újgenerációs sugárhajtású vadászgépek harctéri kipróbálására.

A Vietnam felett harcoló vadászgépeket már deltaszárnyakkal építették meg. Az új szárnytípus nagyobb felhajtóerőt biztosított a légkörben való haladáskor. Továbbá nagyobb üzemanyagtartály fért el benne, így a gép hatótávolsága is megnőtt.

A vietnami háborúból két vadászgéptípus, az amerikai F-4 Phantom II és a szovjet MIG-21-es érdemel kiemelkedő figyelmet.

1955 áprilisában az amerikai haditengerészet igényt formált egy rakétákkal felfegyverzett flottavédelmező repülőgépre. A koncepció az F-4H-ban öltött testet, 1958. május 27-én repült először. 1960-ban szolgálatba álltak az USN első Phantomjai, amelyeket F-4A és F-4B, míg az USAF gépeit F-4C jelzéssel láttak el. Hatótávolság, sebesség és tolóerő terén felülmúlták a MIG-21-est. Első változatainak fegyverzete kizárólag rakétákból állt: négy AIM-7 Sparrow félaktív radarirányítású (SARH, Semi Active Radar Homers), és négy AIM-9 Sidewinder infravörös IR (Infra Red) rakétából. Fegyverzetéből hiányzott a gépágyú, mert a katonai vezetők azt a hibás következtetést vonták le, hogy a géppuskával vívott közelharc szükségtelen. A rakétafegyverzet lehetővé tette ugyan a mozgó célpontok követését, de a bonyolultabban manőverező gépekkel szemben eredménytelenek voltak.

Az infravörös rakéták pontosnak számítottak, de csak látótávolságon belüli célpontok ellen bizonyultak hatásosnak. Mivel a repülőgép hajtóművének hőjét érzékelték, további hátrányuknak számított, hogy csak az ellenség háta mögül lehetett őket indítani, valamint a közelben repülő baráti gépre is „ráállhattak”. Rossz látási viszonyok között – felhőben vagy ködben – nem lehetett használni őket.

A SARH rakéták nagy előnyének számított, hogy látótávolságon kívüli repülőgépek ellen is lehetett őket használni. A tüzelés előtt a célpontot azonosítani kellett, ami harc közben időigényes és bonyolult feladat, ez pedig a rakéta hátrányára vált.

A Vietnam felett vívott légi harcokban gyakran előfordult, hogy az elavultnak számító MIG-17-es és MIG-19-es vadászgépek olyan közel kerültek a Phantomokhoz, hogy lehetőségük nyílt géppuskatüzet zúdítani az F-4-esekre. A rakéta indítása az F-4-es számára is kockázatos művelet lett volna, mivel a rakéta benne is kárt tehetett. Az új kihívásra átmeneti megoldás született: a gépek törzse alá gépágyúkonténerben egy M61 Vulcan típusú 20 mm-es gépágyút szereltek fel. A későbbi F-4 D változaton, amelyet csapásmérésre is alkalmassá tettek, a gépágyút már a törzsbe építették be. Az amerikai repülőgépekre fenyegetést jelentettek a szovjet SA-2 légvédelmi rakéták, semlegesítésükre fejlesztették ki az F-4G Wild Weasel IV elektronikai zavaró berendezéssel felszerelt repülőgépet.

A vietnami háború alatt a Phantom egyik legkomolyabb ellenfelének számított a MIG-21-es, amely 1966-tól egyre nagyobb számban állt a VDK légerejének szolgálatában. 1958. május 20-án emelkedett először a levegőbe. Arra fejlesztették ki, hogy a szovjet katonai létesítményeket védje a nagy magasságban támadó szuperszonikus bombázóktól. Hatótávolsága és tűzereje csekélynek számított, de az F-4-esnél mozgékonyabbnak bizonyult. A MIG-21 széria első két változatának (MIG-21F, MIG-21F-13) tűzereje nem volt kielégítő. Az újabb MIG-21PF Fishbed J típust alkalmassá tették SARH rakéták indítására, két függesztési pont helyett néggyel látták el. A beépített gépágyút elhagyták, de a törzs alá egy GP-9 gépágyúkonténert függesztettek. A tűzerő növelésének érdekében a mérnökök további két típust terveztek; a MIG-21SZM-t és MIG-21MF Fishbed J-t. Az előbbi gép törzsébe GS-23L gépágyút építettek, míg az utóbbinál lehetővé tették, hogy egyszerre mind a négy rakétáját indítsa, illetve egy 23 mm-es ikercsövű gépágyút is kapott.

Az amerikaiak támadásaik során 4-5 bombázó mellé egy vadászgépet osztottak be. A géppárban őrjáratozó MIG-21-esek a következő taktikát alkalmazták: az egyik gép támadásával leválasztotta a kötelékből a Phantomot, a másik pedig megsemmisítette a védtelen bombázókat. A háború további éveiben az amerikai hadvezetés növelte a vadászkíséretet, 1972-re például már két vadászgép kísért egy-egy bombázót.

A Vietnam feletti légi harci cselekmények megerősítették azt az elgondolást, miszerint egyetlen légierő sem működhet erős vadászgép kötelék nélkül. A felismerés a NATO országait a többfeladatú repülőgépeké mellett elfogó vadászgépek fejlesztésére sarkallta. Feladatuk a légtér megtisztítása, a védőkíséret biztosítása, valamint a légi célok leküzdése volt.

Vietnam egyik leglényegesebb tapasztalata: megnőtt a nagy és közepes távolságon vívott légi összecsapások fontossága, ugyanakkor a közelharc sem veszített szerepéből. A MIG-ek és a Phantomok a közelharcot gépágyúkkal vívták, ennek megfelelően a következő generáció vadászgépeinek fegyverzetében – a rakéták mellett – újra helyet kaptak a nagy tűzgyorsaságú beépített gépágyúk.

Összegzés

A koreai és a vietnami háború rendkívül nagy hatást gyakorolt a légi harcászat és a vadászgépek fejlődésére.

Koreában a régi, dugattyús repülőgépeket fokozatosan kiszorították a sugárhajtóműves vadászrepülőgépek. Ebben a háborúban a nagyobb erejű kötelékeket az átláthatóság és a könnyebb irányítás érdekében géppárokkal és géprajokkal váltották fel. Továbbá a kisebb formációk kevésbé voltak kitéve a légvédelem tüzének. A Korea feletti légiütközetek nagy részét a vadászrepülőgépek még géppuskákkal vívták, ám a gyorsabb vadászgépek gyakran kerültek egymástól olyan távolságra, hogy nem tudták kellő hatékonysággal használni fegyvereiket.

A vietnami háborúban szerepeltek először a modern sugárhajtású repülőgépek korai modelljei, amelyeket a nagyobb sebesség, a jobb emelkedőképesség jellemzett. Irányított levegő-levegő rakétákkal fegyverezték fel őket, míg eleinte a beépített gépágyút elhagyták, bízva a rakéták sikerében. A vietnami légipárbajok azonban rámutattak a korai rakétafegyverek hiányosságaira (pontatlanság, megbízhatatlanság, időigényesség). A pilóták újra igényt tartottak a nagy tűzgyorsaságú gépágyúkra, így a későbbi vadászgépváltozatok fegyverzetében azok újra helyet kaptak. Tehát a gépágyú a technikai fejlődés ellenére sem veszített jelentőségéből.

Habár a hidegháború hivatalosan 1991-ben véget ért, a szuperhatalmak továbbra is dollármilliárdokat költenek fegyverkezésre. 2005-ben az USA hadrendbe állította ötödik generációs vadászgépét, az F-22-est, 2011-ben pedig az F-35-öst. 2010-ben Oroszország mutatott be hasonló gépet, az Indiával közösen fejlesztett Szuhoj PAK FA-t. A harmadik szuperhatalom, Kína is jelentős erőfeszítéseket tesz a legújabb generációs gépeinek fejlesztése érdekében; a J-20-as 2011-ben, a J-31-es vadászrepülőgép pedig egy évvel később emelkedett a levegőbe. A haditechnikai fejlesztéseket – elsősorban erődemonstráció szempontjából – a szuperhatalmak továbbra is fontosnak tartják.

 

Mikojan  Gurjevics MIG-15 

Forrás: fiddlersgreen.net (2015.06.01.)

Szárnyfesztáv 10,085 m
Hosszúság 10,11 m
Magasság 3,70m
Tömeg üres tömeg: 3724 kg max. felsz. tömeg:5400 kg
Sebesség 1042 km/h
Hajtómű 1 db Klimov RD-45 sugárhajtómű 22,26 kN tolóerővel
Csúcsmagasság 16 000 m
Hatótávolság 1054 km
Fegyverzet 2 db 23 mm-es és egy 37 mm-es gépágyú

 

 

North American F-86 Sabre

Forrás: militaryfactory.com (2015.06.01.)

Szárnyfesztáv 11,3 m
Hosszúság 11,45 m
Magasság 4,5 m
Tömeg üres tömeg: 5046 kg max. felsz. tömeg: 8234 kg
Sebesség 1040 km/h
Hajtómű 1 db General Electric J-47 GE-27 Turbojet 26,3 kN tolóerővel
Csúcsmagasság 14 500 m
Hatótávolság 1300 km
Fegyverzet 6 db 12,7 mm-es géppuska

 

 

Mikojan  Gurjevics MIG-21

Forrás: the-blueprints.com (2015.06.01.)

Szárnyfesztáv 7,154  m
Hosszúság 15,76 m
Magasság 4,125 m
Tömeg üres tömeg: 5350 kg max. felsz. tömeg: 9080 kg
Sebesség 2125 km/h
Hajtómű 1 dbTurmanszkij R-11F2Sz-300 38,26 kN tolóerővel
Csúcsmagasság 19 000 m
Hatótávolság 1300 km
Fegyverzet 2 db K-13-as légi harci rakéta, 1 db 30 mm-es gépágyú

 

 

McDonell Douglas F-4 Phantom II

Forrás: aviastar.org (2015. 06.01.)

Szárnyfesztáv 11,71   m
Hosszúság 19,17 m
Magasság 5,03 m
Tömeg üres tömeg: 12 826 kg max. felsz. tömeg: 26 308 kg
Sebesség 2348 km/h
Hajtómű 2 General Electric J79-GE-15, egyenként 48,49 kN tolóerővel
Csúcsmagasság 18 105 m
Hatótávolság 2816 km
Fegyverzet 4 db AIM-7 Sparrow, 4 db AIM-9 Sidewinder légi harci rakéta

 

 

Hivatkozások:

Bimbó József: Légvédelem korunk háborúiban. Zrínyi Kiadó, Bp., 1990

Kővári László. Légi háború Korea felett VII. In: Top Gun, XII. évfolyam, 2001/6  60-63.o.

Kővári László: Légi háború Korea felett IX. In: Top Gun, XII. évfolyam 2001/8  56-59.o.

Mike Spick: Ászok, a világ legjobb vadászrepülői 1914-2000. Hajja és Fiai Kiadó, Debrecen, 2000

Ezt olvastad?

Texas függetlenségi harcának története sok hasonlóságot mutat az Egyesült Államok függetlenedési folyamatával, hiszen mindkettő esetében szerepet játszott gazdasági és politikai