Ellenzékiség a zenei gyűjteményekben

A hangjegyek mögött megbújó rendszerkritika; a koncertlátogatás mint rendbontó magatartás; klubok, pincék, magánlakások mint alternatív kulturális színterek; plakátok mint szubkulturális felületek; gyűjtés mint a szubkultúrák forrásainak megmentése – mindez néhány gondolat az Ellenzékiség a zenei gyűjteményekben címmel október 19-én megtartott konferenciáról.

Az MTA BTK Zenetudományi Intézete és az MTA BTK-ról irányított COURAGE nevű nemzetközi kutatóprogram társrendezésében megtartott eszmecsere célja az ellenzékiség fogalmának körüljárása volt a zenei gyűjtemények kontextusában. Az ellenzéki és alternatív kulturális élet megnyilvánulási formái mellett ugyanolyan hangsúlyos szerepet kapott az e jelenségeket dokumentáló források összegyűjtésének és megőrzésének folyamata is. Láthatóvá vált, hogy az állami és magánkezdeményezésből kialakult kollekciók milyen sokféleképp gyarapodtak, rendeződtek, intézményesültek vagy tűntek el. Maguk az előadók is sokféle szerepkört jelenítettek meg: megosztották tapasztalataikat a létező gyűjtemények kutatói; egykor létezett, de mára eltűnt, felszámolt kollekciók rekonstruálói és archívumok, múzeumok létrehozói is.

(Fotók: Beöthy Balázs)

A nap első előadójaként Ignácz Ádám, az MTA BTK Zenetudományi Intézet Lendület-programjának keretében létrejött 20-21. Századi Magyar Zenei Archívum és Kutatócsoport tevékenységét mutatta be. A projekt célja a 20. századi magyar zene dokumentumainak összegyűjtése, archiválása és tudományos elemzése. Ellenpolgár, ellenzene, ellenforradalom címmel megtartott előadásának szűkebb témája Maróthy János zenetörténész és hagyatékának ismertetése volt. Maróthy összetett szereppel bírt az államszocializmus kulturális, tudományos életében. Egyrészt mély politikai beágyazottsággal rendelkezett, jó kapcsolatokat ápolt a pártelittel, a szocialista realista zenekritika-írás megalapítója, a marxista zeneszociológia egyik kulcsfigurája volt – utóbbinak az 1970-es években Magyarország jelentette az egyik központját. Maróthy gyűjtése több témára terjedt ki, a nemzetközi populáris kultúra, a hazai munkásdalok, a jazz, a pol beat és a protest song történetének forrásai is a gyűjtőkör részét képezték. Miközben a szocialista realizmushoz vezető zenetörténeti út, valamint ennek elméleti keretrendszerének megrajzolása volt Maróthy célja, érdeklődése egyre inkább a hagyományos kánonból kiszorult műfajok, a munkásdalok felé fordult, melyben a polgári individualizmussal szemben a kollektív népi zenélés továbbélését, az új kollektív kultúrát vélte felfedezni. 1967-ben az első polbeat fesztivál támogatójaként találjuk, az ellenzékiség furcsa formáját felvéve az egyértelműen rendszerkritikai színezetű közegben. Ignácz Ádám szerint a Kádár-korszak ellentmondásosságára mutat rá, hogy a munkáskultúrával kapcsolatot teremteni képes irányzatok az 1960-as és 1970-es évek politikai miliőjében nem találtak támogatásra.

Ignácz Ádám

Bódi Lóránt Művészeti és közösségi élet Petrigalla szalonjában (1958 –1976) címmel megtartott előadásában egy egészen más típusú szereplő alakját idézte meg. Petrigalla Pál egy teljesen kívülálló, politikailag nem exponált figura volt, akinek szalonjában az 1960-as évek elejétől aktív társasági, zenei élet folyt. A közös zenehallgatásnak otthont adó lakás az állam által felügyelt és korlátozott nyilvánosság kontextusában alternatív kulturális színtérré, az úgynevezett „második nyilvánosság ikonikus helyszínévé” vált. Bódi felhívta rá a figyelmet, a szalon a zene közösségszervező erejét példázza. Az 1958-tól szervezett hanglemez-estek alapját Petrigalla saját gyűjteménye képezte. Ezen alkalmakat egy heterogén értelmiségi közeg, egyetemi tanárok, zenészek, írók, képzőművészek látogattak. Elbeszélések alapján 2500, főleg komolyzenei, kortárs jazz-hanglemezt jelentett a gyűjtemény, ami azonban nem maradt fenn. Ahogy Bódi fogalmazott, egy fantomgyűjteményről van szó abban az értelemben, hogy létezését, nagyságát és fontosságát egyértelműen igazolják a források, ma azonban csak elvétve lehet a nyomára bukkanni, magángyűjteményekben szétszóródott.

Kürti Emese Kétarcú modernizmus címmel megtartott előadásának köszönhetően Dr. Végh László gyűjteményébe kaptunk betekintést. A zeneszerző Dr. Végh az 1958 és 1970 közötti underground szubkultúra fontos szereplőjeként tevékenykedve az archiválást és a megosztást, a kulturális ismeretterjesztést és cserét tekintette a legfontosabb feladatnak. Az előadó ennek lehetséges motivációit taglalva elmondta, hogy Dr. Végh neoavantgárd zenei gyűjteményét felhasználva rendszeres lakászenei esteket szervezett amatőr hallgatóságának. A legfrissebb zenei felvételekhez jutott hozzá Nyugat-Európából és a legújabb zenei irányzatokat ismertette meg körével. Szemléletmódjában azonban nem azonosult az általa terjesztett neoavantgárd állásponttal, a Nyugat-orientált modell helyett az adott társadalmi keretek között érvényesíthető kulturális stratégiát javasolt, szerepfelfogása egy konzervatív program megvalósítását körvonalazta. Dr. Végh saját korának hosszú „lelki illegalitást” és a magyar kultúrának felértékelt nemzetközi szerepet vizionált – emelte ki előadásában Kürti Emese. Művészeti és szervezői tevékenységét tovább árnyalja, hogy beszervezett ügynökként, egészen 1962-es dekonspirálódásáig rendszeresen  jelentett ezen találkozókról.

Menyhárt Jenő

A második szekcióban Menyhárt Jenő egy másik szerepkört megtestesítve a gyűjteményképzés módjáról beszélt Az Európa Kiadó készülő archívuma kapcsán. A digitális tér nevű kezdeményezést személyes tapasztalata inspirálta. Már az 1980-as években úgy látta, a szocialista korszak perifériáján alkotó művészek tevékenysége csak nagyon nehezen lesz rekonstruálható a  jövőben, mivel nagyon kevés nyomot fognak maguk után hagyni. Ez a mediális ínség némiképp megváltozott az 1980-as évektől, amikor már videófelvételek készültek a koncertekről. A dokumentáció igénye már ekkor felmerült benne. Az Európa Kiadó 2013-ban új albummal jelentkezett: ez mozdította elő az archívum megvalósítását. Nem pusztán a múlt megőrzése, hanem egy élő, a közönséggel kommunikáló felület megteremtése volt a cél, így jött létre a hatalmas és gazdag adatbázis, több ezer fénykép-, videó- és hangfelvétellel. Az előadó kitért mindezek mellett arra is, hogy az ellenzéki minősítést nem tartja pontosnak, az Európa Kiadót “feketelistázott” zenekarnak nevezi. Ugyan nem voltak betiltva, de tv-ben, rádióban nem szerepelhettek, emlékezett Menyhárt. Számaik a Balázs Béla Stúdióban felvett kazettákon terjedtek a 1980-as évek közepéig, ekkor szerződött velük a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, amivel már megjelenhettek a nagyobb nyilvánosság előtt is. Az ellenzékiség politikai kategória, nem művészi, tette hozzá Menyhárt Jenő. Megítélése szerint a rendszerváltás előtt független, autonóm művészcsoport volt az Európa Kiadó, amelynek kulturális működése átfogó, a világa, az életre reflektáló volt. Ha ezt politikai kategóriába próbálnánk elhelyezni, az inkább beszűkítené e gazdag tartalom sokféle megközelítési lehetőségét, mintsem hozzátenne – fejtette ki az előadó. A nap folyamán több előadásban is felszínre került a definíciók pontos használatának kérdése, az ellenzéki-, az alternatív-, a szubkultúra jelentése és tartalma, viszonya a politikai ellenzékiséghez. A fogalomtisztázásra tett kísérletek rámutattak,  érdemes újragondolni ezen meghatározásokat. 

Bajnai Klára

A gyűjtő szemszögéből elhangzott előadással gazdagította a konferencia programját Bajnai Klára, aki férjével, Marton Gyulával közös gyűjtésükről beszélt Így gyűjtöttünk mi. A „Marton–Bajnai gyűjtemény” rövid története címmel. A – főként komolyzenei, de könnyűzenei akusztikus felvételeket is tartalmazó – hanglemez-gyűjtemény alapjainak lerakása az 1940-es évek végére tehető. Az 1945 után államosított lemezgyártás és -kereskedelem szűkös keretei igazi kihívás elé állították a gyűjtőszenvedéllyel megáldott jogászházaspárt. A Rózsavölgyi és Társa Zeneműboltban és a Kodály Zoltán antikváriumban, az Ecseri piacon a raktáron lévő háború előtti lemezekhez és a szocialista hanglemezgyártás termékeihez lehetett hozzájutni. A hatvanas években a nyugatról Magyarországra került zenei produktumok szélesítették a hanglemezpiaci választékot. A magánszemélyektől való vásárlás sajátossága volt, hogy olykor egy-két értékes lemezért komplett kollekciókat is megvettek. Ahogy egyre inkább bővült a beszerezhető felvételek köre, úgy igyekeztek a hungarikumokra, a nemzeti kincsnek tekintett darabokra fókuszálni. Ezt a fajta gyűjtőtevékenységet a hatóság nem gátolta közvetlenül, ugyanakkor szembesülniük kellett a beszerzési nehézségek, a tiltottnak nyilvánított lemezekhez való hozzáférés korlátaival is. Tágabb összefüggésben pedig sok gyűjtemény veszett el, semmisült meg a gyűjtők halála után, mivel az államszocialista kultúrvezetés nem teremtette meg ezek átmentésének feltételeit, emellett sok nemzeti érték vándorolt külföldre. Az előadó arra a gyakori problémakörre is kitért, mit kezdhet egy gyűjtő a „rajta túlnőtt” gyűjteményével, milyen lehetőségei, nehézségei, buktatói vannak a kollekció egyben tartásának és közintézményi elhelyezésnek. Ennek kapcsán beszélt a nemzeti hangtár létrehozása körüli nehézségekről, a tapasztalt érdektelenségről is. A Marton-Bajnai gyűjtemény végül 2014-ben az Országos Széchényi Könyvtárban lelt otthonra.

Szirmai Anna

 Szirmai Anna Az Artpool hangarchívumának sajátosságait tárta a hallgatóság elé. A gyűjtemény az ellenkultúra emlékeinek megőrzésére jött létre, a hangzó és papíralapú dokumentumok az 1970-es és 1980-as évek underground zenei és művészeti világának, a párhuzamos nyilvánosság emlékei. Ezek között koncertek, megnyitók, előadások eredeti felvételeit találjuk meg, melyek feldolgozása, katalogizálása és digitalizálása folyamatosan zajlik. Emellett könyvtáruk, plakátgyűjteményük is van és egy kronológiai adatbázist is létrehoztak. Az alapító Galántai György gyűjteménye képezi az Artpool törzsanyagát, a gyarapodás csatornáit cserekapcsolatok, a Mail Art útján postán érkezett felvételek, az 1972-1982 között zajló Artpool Art Tour gyűjtőkörútjai jelentették. Fontos volt a gyűjtemény történetében az Artpool Sound Studio és az Artpool rádió létrehozása is, melynek adásai a kortárs kulturális élet fejleményeiről adtak hírt 1983-1987 között. Az Aktuális Levél szamizdat kiadvány az információterjesztés másik útja volt. Az intézmény emellett támogatója volt több interdiszciplináris, kísérletező projektnek is, így az 1983-as Bécs-Budapest-Berlin telefonkoncertnek, különféle hangzó kísérleteknek, hangköltészeti esteknek.

Lucia Udvardyova A zene felfedezése: kreatív hangok és kísérletezés Közép-, és Kelet-Európában (1957-1989) címmel megtartott előadásában a gyűjteményképződés nemzetközi színtereire kalauzolta a hallgatóságot. Az Unearthing The Music (Creative Sound and Experimentation under European Totalitarianism) névre keresztelt portugáliai kezdeményezésű projekt célja a kelet-európai, államszocializmus alatti kísérleti és underground zenei élet forrásainak összegyűjtése, a nemzeti archívumok, párhuzamos kezdeményezések összekapcsolása. Emellett zenei produktumok újrakiadása, az előadókkal való interjúk készítése és oktatási hasznosítása is a projekt profiljába tartozik. A létrehozott online forrásbázis zenei anyagok, videófelvételek, újságcikkek, visszaemlékezések felsorakoztatására és elérhetővé tételére vállalkozik. Mindennek kifutása pedig a kelet-európai alternatív kulturális élet színhelyeinek, szereplőinek, produktumainak összehasonlító vizsgálatát teszi lehetővé.

Koszits Attila és Kelemen András

A korábban taglalt, fővárosi fókuszú események és gyűjtemények után egy fontos vidéki helyszínre fordította a figyelmünket Koszits Attila előadása. Pécs Underground ’80. Egy magánarchívum és reprezentációja címmel az előadó Pécs 1970-1980-as években betöltött kulturális szerepéről, saját gyűjteményének megálmodásáról és megvalósításáról, valamint a máig ívelő bemutatás és hasznosítás módjairól beszélt. Pécsett az ellenzéki, alternatív zenei és művészeti színterek és események hangsúlyosan jelen voltak a bölcsészkar művészettudományi szakára érkező budapesti oktatók, az egyetemi klubok színpadain feltűnő fővárosi előadók, valamint a helyi művészek aktivitásának köszönhetően. Az 1970-es és 1980-as évek fordulóján pezsgő élet bontakozott ki, művészeti műhelyek, galériák, klubok, színpadok működtek és fogadták a kísérleti művészet, az underground szcéna, a neoavantgárd törekvések képviselőit. Koszits újságíróként került szorosabb kapcsolatba ezzel a szcénával, az 1960-as évek második felétől kezdett zenéket és a hozzájuk kapcsolódó dokumentációkat gyűjteni. Gyűjteménye, írott, képi, hangzó és mozgóképi forrásokat, szakkönyveket, művészeti albumokat, plakátokat, röpanyagokat tartalmaz.

Szemtanú, gyűjtő és kutató egy személyben Szőnyei Tamás, aki Kiváló kívülállók. Alternatív zenei és plakátkultúra a nyolcvanas években, gyűjtői szemmel című előadását néhány budapesti utcaképet mutató fotóval indította, melyeken különféle plakátokkal teli házfalak tűntek fel. A gyűjtőterület főként maga a városi tér volt. A plakátvilág gazdagsága keltette életre az előadó gyűjtőszenvedélyét. Szőnyei Tamás rámutatott az 1960-as évek és a későbbi, 1970-1980-as évek plakáttermése közötti formai, stílusbeli különbségre, a provokatív dizájn megjelenésére. Artisztikum, jelek, kódok, rejtőzködés, beavatottság, do it yourself, szedett-vetettség – ezek a kulcsszavak köré szerveződnek e plakátok legfőbb jellemzői. Az előadó gazdag gyűjteménye unikális tételeket is tartalmaz: például egészen biztos, hogy egy példányban készült el Sükösdi Miklós írólapra ragasztott, újságból kivágott betűkből összeállított plakátja egy 1980-as Pankráció-Etap koncertről. Szőnyei Tamás már 1985-ben bemutatta gyűjteményét a Fiatal Művészek Klubjában, a tárlatok sorában éppen aktuális a Kieselbach Galériában megtekinthető Pokoli aranyakor című kiállítás. A Szőnyei és Bp. Szabó György new wave koncertplakátjaiból összeállított válogatásból a tárlat mellett kötet is készült. Szőnyei gyűjteményének mintegy ezer tételt számláló törzsanyaga bekerült az Artpool digitális archívumába, ahol szabadon megtekinthető és kutatható.

Wagner Sára Egy Rottenbiller utcai kazettagyűjtemény története címmel egy gyűjtemény keletkezéstörténete helyett annak megsemmisülését foglalta össze. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Rottenbiller utcai fiókkönyvtárának zenei gyűjteménye alulról jövő kezdeményezés eredménye volt. A könyvtár munkatársai a 1970-es évek derekától gyűjtöttek bakelitlemezeket, 1984-től pedig tudatosan gyarapították a kollekciót például az underground zenekarok magnókazettákon terjedő felvételeivel. Ez volt az első populáris gyűjtemény, ami intézményes formában működött és szabadon hozzá lehetett férni. A gyarapítás a korábban ismertetett módon, javarészt antikváriumokból történt, emellett az egyik könyvtárosnak volt egy bevett – valószínűleg nem egyedi – módszere: a lemezeket a nyugat-berlini bolhapiacokon beszerezte, itthon eladta az ekkor már létező magánboltok egyikének majd a könyvtár nevében legálisan visszavásárolta. Megfelelő technikai felszerelése volt a könyvtárnak a Soros Alapítvány támogatásának köszönhetően, de emellett olyan kezdeményezések helyszíne is volt, mint az autodidakta módon kibontakozó zeneterápiás drogprevenciós alkalmak, amelyekből a Sziget-klub szolgáltatásrendszere nőtt ki. A gyűjtemény megszűnésekor az állomány CD-ket tartalmazó része átkerült az újpesti fiókkönyvtárba, a bakeliteket eladták.

Kelemen András, a Rockmúzeum alapítója a RAM Colosseumban lévő immáron közérdekű muzeális gyűjteménnyé nyilvánított kollekciót mutatta be. A gyűjtőkört illetően elmondta, alapelvük, hogy 25 évesnél fiatalabb tárgyat, dokumentumot, felvételt nem gyűjtenek. Tematikailag azonban nemcsak a rockzenére korlátozódik a gyarapítás, mindent megőriznek, ami a populáris zene kategóriájába beletartozik. Olyan emblematikus darabok gazdagítják a gyűjteményt, mint Szörényi Levente gitárja. Kelemen András emellett kitért a gyűjtemény gyarapításának, fenntartásának financiális kérdésére, a muzeális gyűjteményi minősítés megszerzésének állomásaira is.

A konferenciát záró beszélgetés részeként Scheibner Tamás felhívta a figyelmet a gyűjteménnyé válás és az intézményesülés különböző fokozataira, a követendő jó gyakorlatok fontosságára. Horváth Sándor feltett körkérdésében arra volt kíváncsi, milyen jövőt képzelnek el a magángyűjteményeiknek az előadók. Az optimistább válaszadók e források, emlékek anyagi és eszmei felértékelődésére, a muzealizálódás jelenségére, az közönség érdeklődésének megnövekedésére, a kiadványok, kiállítások szervezésre alapozva a gyűjtemények egyben maradásában bíznak, a jövőt sötétebben látók pedig a digitalizálási projektek egységességének hiányára, a közgyűjteményi fogadókészség és kapacitás alacsony fokára mutattak rá.

Zárógondolatként jegyezzük meg, hogy a konferencia rámutatott az ilyen típusú találkozók másodlagos hasznosulására is: névjegykártyák cseréltek gazdát a közönség és az előadók soraiban, gyűjteményüket gyarapítani és elhelyezni kívánók, a korszak szemtanúi és kutatói között élénk párbeszéd alakult ki.

 Huhák Heléna

Ezt olvastad?

A Hadtörténeti Intézet és Múzeum időszaki kiállítása egy olyan korba repít vissza minket, amelynek sztárjátéka az ún. Schenk figura, a