Irodalom, színház, ellenzékiség – Gyűjtés és archiválás a Kádár-korszakban és azután

ELTE BTK Digitális Bölcsészet Központ – ELTE BTK Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet –  Magyar Irodalomtörténeti Társaság – Petőfi Irodalmi Múzeum és az MTA BTK COURAGE nemzetközi kutatóprogram.

A hatalom számára terhes örökséggé vált írói hagyatékok; zárolt hangfelvételek, lepecsételt múzeumi gyűjtemények; szamizdatot író férfiak és női szerepek; a lemaradás szintjei és a felzárkózás lehetőségei a kutatásban, közzétételben. Többek között ezek a témákat és kérdéseket vitatták meg a résztvevők december 5-én a Petőfi Irodalmi Múzeum, az ELTE BTK Digitális Bölcsészet Központ, az ELTE BTK Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, valamint az MTA Bölcsészettudományi Kutatóköpont – COURAGE – Gyűjtemények hálózata című kutatóprogram közös szervezésében megrendezett Irodalom, színház ellenzékiség című konferencián.

Furcsa, hogy 27 évvel a rendszerváltás után kerül sor egy ilyen témájú konferenciára – hangzott el Prőhle Gergely megnyitó beszédében. A PIM főigazgatója a múltfeltárás megkésettségéről beszélt a Kádár-korszakban folytatott ellenzéki és alternatív kulturális tevékenység történetének fehér foltjaira utalva. A szisztematikus és széleskörű gyűjtés, archiválás elmaradt ugyan, de mégis voltak, akik már az 1960-as évektől látták a dokumentáció megőrzésének fontosságát és akár kockázatot vállalva is tettek ezért – fejtette ki Prőhle Gergely.

Bánki Zsolt

Nemcsak gyűjtjük, hanem pusztítjuk is kulturális örökségünket – folytatta a köszöntők sorát Bánki Zsolt, a PIM munkatársa, aki személyes emlékét osztotta meg a közönséggel, ami egyben a gyűjteménypusztulás egyik szomorú példája is. Az 1982-ből felelevenített epizód a Galamb utcai Rajk-butik lebukását, az itt megforduló ellenzékiek igazoltatását, őrizetbe vételét és az otthon tartott szamizdatok kényszerű megsemmisítését mesélte el. Felhívta továbbá a figyelmet arra, milyen sokat jelentett ebben a kontextusban azon intézmények és munkatársaik szerepe, akik az Aczél-i 3T harmadik T-jét, azaz az állami kultúrpolitika által tiltott kategóriába sorolt műveket is megőrizték, illetve milyen nagy a felelősségük a magánhagyatékok tulajdonosainak is, hiszen rajtuk múlik, mi kerül be a közgyűjteményekbe.

Horváth Sándor

Horváth Sándor, a Courage projekt vezetője elmondta, hogy a kutatóprogram hatodik magyarországi workshopja a mai, amely a kulturális ellenálláshoz kapcsolódó művészeti, egyházi, oral history, állambiztonsági és zenei gyűjtemények után az irodalmi és színházi archívumokat térképezi fel. Horváth Sándor a Courage törekvései közül kiemelte annak bizonyítását, hogy a feltárt, sokszor nem kis bátorságot igénylő kulturális autonóm tevékenységek segítették a rendszerváltás folyamatát, vagyis nemcsak Moszkvában és Washingtonban döntöttek az ország jövőjéről. Ennek tudatosítása pedig végső soron a civil társadalom önbecsülésének visszaadásához járulhat hozzá.

Scheibner Tamás

A 15 ország, 12 partnerintézmény és több mint 100 kutató összehangolt munkáját megvalósító és az Európai Bizottság támogatását élvező Courage részletes bemutatása Scheibner Tamás nyitó előadásának témája volt. Elmondta, az 1989 előtti ellenzéki, alternatív kulturális törekvések átpolitizált kutatási hagyományaival szemben a projekt célja azt a kulturális szcénát és tevékenységi kört is lefedni, amelynek résztvevői politikai téren nem fogalmazták meg ellenzékiségégüket, de olyan művészeti tevékenységet folytattak, amely az állam vagy az állambiztonság értelmezése szerint ellenzékinek számított. Ennek következtében a csoportok aztán gyakran saját magukat is ellenzéki aktorként kezdték megfogalmazni. Összességében sokkal tágabb és sokszínűbb ellenzéki kultúrafogalommal dolgozik a projekt, mintha csak szűken a politikai ellenállásra koncentrálna. Scheibner kiemelte, a gyűjteményképződési folyamatok megismerése és elemzése lehetőséget nyújt a tradicionális “három T”-alapú osztályozás felülvizsgálatára, amely végső soron a Párt nézőpontja volt. A projekt legnagyobb eredménye a gyűjteményleírásokat tartalmazó gazdag adatbázis, emellett kézikönyv, online és utazó kiállítások, filmfesztivál, szakpolitikai ajánlások is készülnek, az egyik legfontosabb törekvés mégis a kulturális ellenzékiség örökségének bekapcsolása az oktatásba.

A konferencia első szekciója Határhelyzetek címmel vette kezdetét. Sasvári Edit a Kassák-hagyaték muzealizálásának történetétől tartott előadást. A címválasztás („Nem értjük, nem szeretjük”) az államhatalom Kassák Lajos személyéhez fűződő viszonyára utal, amely befolyással volt a Kassák-hagyaték sorsára is. Esetében a művész által megjelenített attitűd nehezítette és késleltette a muzealizálódás folyamatát. Kassák özvegye 1974-ben kereste fel a Művelődésügyi Minisztériumot a Kassák-életmű átadásának szándékával. Az emlékmúzeum létrehozása mögött összetett folyamatok húzódtak meg: Kassák karizmatikus személyisége; politika írói, képzőművészeti megítélése; a kultúrpolitika viszonyának megváltozása az absztrakt művészethez.

Apor Péter, Kelevéz Ágnes, Sasvári Edit

Kelevéz Ágnes a Petőfi Irodalmi Múzeum Médiatárának, egykori Hangtárának munkatársa a gyűjtemény Kádár-korszakbeli gyarapításáról és a kulturális pártvezetés reflexiójáról tartott előadást. A gyűjtemény visszaemlékezéseket és eseményeket, rendezvényeket megörökítő felvételeket tartalmaz. Vezér Erzsébet kezdeményezésére indult meg intenzíven az interjúkészítés olyan személyekkel, akik kényelmetlenek voltak a hatalom számára. A Belügyminisztérium zárolta is a gyűjteményt, lepecsételte a raktárat. Sokáig célinterjúk készültek, majd egyre inkább életműinterjúk, melyek egy részét azonnal zárolt anyaggá kellett nyilvánítani, ha például valaki 1956-ot forradalomként emlegette a beszélgetés során. A tűrt kategóriákba sorolt írók és folyóiratkiadók, szerkesztők megszólaltatásának, irodalmi rendezvények rögzítésének köszönhetően értékes dokumentáció tárhelyévé vált a PIM Médiatára.   

A szekciót záró vita során Horváth Sándor a gyűjteménytörténetre befolyást gyakorló tényezőkre, a belső fejlődés fordulópontjaira kérdezett rá. Sásvári válaszában rámutatott, a Kassák-hagyaték kezelésmódját a Kádár-rendszer azon törekvése befolyásolta, mely az 1956-os forradalom leverése miatti elszigetelődésből igyekezett kitörni, és a nyugati világ felé közeledni. Kelevéz Ágnes kiemelte, mindig nagy hatást gyakorolt a gyűjtemény helyzetére, hogy éppen ki volt a PIM aktuális igazgatója és hogyan viszonyult a kulturális élet perifériájára szorított alkotókhoz és alkotásaikhoz.

Péterfy Sarolt

A második, Perifériák című szekció első előadójaként Péterfy Sarolt Jékely Zoltán hagyatékát mutatta be „Álmaimat olykor-olykor feljegyeztem” címmel. Jékely nagyon tudatosan viszonyult saját kézirataihoz, gondolt a jövőbeli hagyaték sorsának rendezésére. A betiltott kötetek, a kényszerült hallgatás és az „asztalfióknak írás” éveiben – mint oly sokaknak –, Jékelynek is a műfordítás jelentett megélhetést. A tudatos hagyatékképzést saját és apja, Áprily Lajos leveleihez készített feljegyzések és a kéziratok a PIM-be és az OSZK-ba való átadása is bizonyította. Ifjúkori éveiben aktív naplóíró volt, az 1950-es évektől ismét feljegyzéseket készített, de ezekben egészen más élményanyagot rögzített. Álomnaplójában leírta az álmait, mert úgy gondolta, a valósággal nem érdemes foglalkozni, az álmok menedéket jelentettek a fenyegető világgal szemben.

Horványi Máté Hajnóczy Péter írói hagyatékát járta körül az ellenzéki irodalom szemszögéből. Kitért a cenzúra működésére, a szövegekbe való „belenyúlás” példáira. A hagyaték a kéziratok, újságkivágatok mellett a Hajnóczy életművet elemző és feldolgozó posztumusz kiadványokat is tartalmazza. Mint Hoványi elmondta, Hajnóczy poétikájának szervezőelve érdekes módon épp az ellentét volt: az ellenzékiség ideája nemcsak életútján vonult végig, hanem a szöveg szintjén az ellentét alakzatán keresztül is megjelent, a diktatúra elviselhetőségének és nem elviselhetőségének mintázatai meghatározók írásaiban.

Szirmai Anna az Artpool Művészetkutató Központ kísérleti költészeti gyűjteményét mutatta be. A gyűjtemény Galántai György balatonboglári műterméből eredeztethető: az Artpool archívum alapját képező kísérleti műhely 1970 és 1973 között működött és pótolhatatlan dokumentációt gyűjtött össze. 1973-ban a kápolnát hatóságilag bezárták, de más helyszíneken további kiállításokra, rendezvényekre került sor. A kora kísérleti műfajok és performanszok, így az avantgárdban gyökerező, de attól eltérő irányzatok, a vizuális költészet, hangköltészet ritka dokumentumait őrzi az 1979-ben létrejött Artpool, amely a művészeti network kelet-közép-európai központja lett. Az 1970-es és 1980-as években a gyűjtés állt a fókuszban, míg az 1990-es évektől aktív szervezőként is megjelent az Artpool, a különféle költészeti estek, fesztiválok, kiállítások rendezőjeként tűnt fel.

A szekció utáni vitán Jékely Zoltán kapcsolati hálójára vonatkozó kérdés érkezett, Péterfy Sarolt erre válaszolva elmondta, Jékely nem volt az irodalmi körök alapfigurája, és erőteljes önmarketing sem jellemezte, sokkal inkább belső igénye, érdeklődése ösztönözte saját múltjának rendezésében.

Előadásában Tokaji Nagy Erzsébet az író és szociográfus Szabó Zoltán életpályáját és a Franciaroszágban és részben Magyarországon keletkezett mintegy tízezer oldal terjedelmű hagyaték történetét és feldolgozottságának állapotát ismertette. Utóbbinak fontos állomása volt az idén az Országos Széchényi Könyvtárban a Szabó Zoltán születésének 100. évfordulójára megrendezett életműkiállítás. Jövő tavaszra várható a Szabó-életművet bemutató monográfia is. Tokaji Nagy Erzsébet röviden összefoglalta Szabó Zoltán életútját, intellektuális pályáját. Az Angliában és Franciaországban aktív Szabót rendszeresen látogatták a magyar értelmiség legkülönfélébb csoportjaihoz tartozók, Kenedi Jánoson keresztül például kapcsolatot tartott fenn a demokratikus ellenzékkel is. 1984-es halála után felesége, Szabó Zsuzsa visszaköltözött Magyarországra, 1987 július közepén pedig létrejött az egyezség a hagyaték átadásáról az özvegy és az OSZK között. A hagyaték franciaországi rendezésére az MTA-Soros Alapítvány biztosított ösztöndíjat Kenedi számára, majd a kéziratok másolására is szintén ebből a forrásból került sor, egyedül egy Domonkos rendi kolostor vállalta a sokszorosítást. A bekerült anyagok kizárólag 1949-től datálódnak, terjedelmileg összesen 42. dobozt (27 ezer fólió) ölelnek fel.

Mészáros Tibor Béke (?) Ithakában. Befogadás- és hazatérés-történet: a Márai-hagyaték című előadásában arra kereste a választ, vajon miért nem valósulhatott meg a Márai-életmű 1989 előtti rehabilitációja és rekanonizációja sem a hivatalos kultúrpolitika sem a fennálló rend ellenzéke részéről. Fontos kiemelni – hangsúlyozta Mészáros, hogy az emigrációban élő Márai élete végéig kitartott azon elve mellett, hogy mindaddig nem járul hozzá művei újrakiadásához, amíg a szovjet csapatok el nem hagyják Magyarországot, és amíg nem kerül sor szabad választásokra. “Valószínűleg lazító és lázító tevékenységet tulajdonítottak neki” – fogalmazta meg az előadó. Feltételezhetően nem Márai emigrációban írott művei okozhattak fejtörést a rendszernek: ezek beilleszthetők lettek volna a késő Kádár-rendszer kultúrpolitikájába. Ahogy Kassák esetében, itt is inkább egy szereptípus volt elfogadhatatlan, és szellemiségét, gondolkodásmódját legdirektebb formában összegző naplói jelenthettek igazán problémát. Előadásában Mészáros Tibor arra is kitért, hogy nemcsak az állampárt kánonjából szorult ki Márai életműve, hanem különös módon a szamizdatban publikálók sem úgy tekintettek rá, mint a szocializmust bíráló, határontúli szövetségesre. Ezt a nem feltétlenül szándékolt távolságtartást Márai is viszonozta, aki gyanakvással tekintett a formálódó ellenzékre. Maga a hagyaték egy véletlen folytán a torontói Vörösmarty Kiadó közvetítésével csak jóval a rendszerváltással egybeeső halála után, 1997-ben került vissza Magyarországra a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz. Márai 22 kartondobozt kitevő örökség csak letétként került a PIM-be, tárgyakkal, kéziratokkal kiegészülve. Ez az anyag folyamatosan bővült, és párhuzamosan haladt az életmű újrakiadása is. 2004 és 2005-ben kerültek a PIM-be Márai naplói, melyeknek 2006 óta zajlik a kiadása.

Sulyok Bernadett A párizsi Magyar Műhely mint a Kádár-kori Magyarországon tűrt/tiltott alkotók megnyilatkozási terepe című előadásában a Magyar Műhely elmúlt 40 évének folyóirattörténeti szempontú rekonstruálására vállalkozott. A Magyar Műhely mint jelenség ismét Kassák központi szerepét húzza alá: Kassák életművét tekintették művészeti-szellemi példaképének (a Műhely harmadik számát egészében Kassáknak szentelték), a szerkesztők igyekeztek személyes kapcsolatot is ápolni az idős mesterrel, többször találkoztak vele párizsi kinttartózkodásai során. 1971-ben alapították meg a Kassák Lajos Baráti Kört és a Kassák-díjat, utóbbit fiatal irodalmi, képzőművészeti alkotóknak szánták. A folyóirat egyik fő feladatának tartotta – különösen első évtizedében –  a hazai kultúrpolitika aránytalanságainak kiegyensúlyozását azzal, hogy helyet biztosított olyan szerzőknek, akik a 3T rendszerében főleg a tűrt esetenként a tiltott kategóriába tartoztak. Törekedtek egyszerre szereptetni hazai és az emigrációban élő magyar alkotók abból a célból is, hogy egyfajta virtuális párbeszéd alakulhasson ki. A Műhely szintén kapcsolatban állt a nyugati magyar emigráció jelentősebb szervezeteivel úgy mint a Mikes Kelemen, Bornemissza Péter és a Szepsi Csombor körrel. A Magyar Műhely értékes irategyüttese 2005-ben került a PIM-be vásárlás útján. Ekkor kerültek az Emigrációs Gyűjteménybe a Magyar Műhely szerkesztőségi anyagai, kéziratai, levelei, és művei, melyek Nagy Pál birtokában voltak. 2014-ben ajándékozás során egészült ki az irategyüttes Papp Tibor és Bujdosó Alpár levelezéseivel.

Schuller Gabriella, Scheibner Tamás, Sirató Ildikó és Szabó Attila

A vita során Scheibner Tamás vetette fel némi provokatív éllel, hogy mennyiben kezdődhetett el vagy mehetett végbe a közgyűjteményekben már az 1980-as évek derekán a rendszerváltozás és mikortól tekinthető egy gyűjtemény valóban létezőnek: megalapítása pillanatától vagy csak akkor, amikor a közönség is birtokba veheti. Mészáros Tibor válaszában megerősítette: valóban sok olyan anyag került a PIM gyűjteményébe már az 1980-as évektől, melyek nem tartoztak a rendszerkonform iratok közé, többek közt egyes jelentős emigrációs gyűjtemények (Irodalmi Újság). Az is tény, egészítette ki, hogy ezek az anyagok csak zártan, engedéllyel rendelkező kutatók számára voltak elérhetőek. A hozzászóló gyűjteményi szakemberek ugyanakkor amellett foglaltak állást, hogy egy gyűjtemény státusát ne az határozza meg, hogy valóban használják-e, hanem az elvi hozzáférhetőség.

A következő, előadóművészeteket tárgyaló szekcióban az Artpool performansz-gyűjteményének keletkezéstörténetét Schuller Gabriella mutatta be. Az Artpool 1979-1989 között lakásarchívumként a hivatalos kultúrpolitika által nem támogatott kulturális jelenségek gyűjtését és dokumentálását végezte, emellett a megszerzett információk közzététele is fontos feladata volt. A gyűjteményezés gyakorlata gyakran a Mail Art logikáját használva a cserén keresztüli kapcsolathálózat-építés volt. 1992-ben óta az Artpool nonprofit kutatóhellyé vált, 2015 óta pedig a Szépművészeti Múzeum filiáléjaként működik. A konferencia témája szempontjából releváns gyűjtemény a happening, akcióművészet és performanszművészet dokumentációját tartalmazza (a hazai kontextusban 1960-as évektől csak happeningekre került sor és kizárólag az 1980-as évektől beszélhetünk performanszokról). Az előadó röviden kitért az egyes fogalmak által jelölt művészeti fenomének közötti különbségek tisztázására, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az Artpool gyűjtési horizontja ezen fogalmaknál szélesebb körű volt.

Az első magyarországi happeningtől kezdve a műfaj nem tartozott a támogatott jelenségek körébe, kifejezetten ellenségesen fogadták, ezt jelzi az első happeningről szóló cikk, melyet Pomogáts Béla jegyzett az Ifjúsági Magazinban. Ennek talán éppen az előre meg nem tervezettsége, a kontroll lehetőségének hiánya lehetett az oka. A kontextus felvázolását követően az előadó kronologikus és műfaji logika alapján mutatta be a gyűjtemény legérdekesebb darabjait: balatonboglári kápolnatárlatokon át, Hajas Tibor és a Galántai-Klaniczay házaspár performanszain keresztül a gyűjtemény később keletkezett darabjait is.  

Előadásában Szabó Attila az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet gyűjteményezési stratégiájáról beszélt az alternatív színházi események kontextusában. Az előadó megállapította, hogy sokáig nem tartozott a kiemelt gyűjtési stratégiába az alternatív színházi gyakorlatok gyűjtése. Hogyan gyűjthető a nyilvánosságban alig megjelenő, a hivatalos színházi struktúra látóteréből kieső színházi formák? – tette fel a Courage kutatóprogram megkeresése nyomán különös hangsúlyt kapó kérdést az előadó. Válaszában strukturális és koncepcionális problémákat mutatott be, melyeket jól összegez a színházi adattár ellentmondásos rendszere, hiszen ott egyszerre szerepelnek az alternatív performatív események a hivatalos intézményrendszerhez tartozó eseményekkel, előbbiek mégsem kutathatóak mélységében. Az előadó az egyik lényeges nonkonform gyűjteményként a bábszínház-gyűjteményt említette: a második világháború jelentette megpróbáltatásokat követően a Rákosi-korszak újabb nehézségeknek tette ki a bábos családokat, pályákat törve derékba. Mihez fordulhattak az alkotók? Jellemzően alternatív megoldásként más műfajokban próbálkoztak. Lezárásképpen Szabó megosztotta az OSZMI terveit: a Dohány utcai lakásszínház és a Squat társulat előadásairól készült egyedülálló filmanyagokat a kutatók rendelkezésére kívánják bocsájtani.

Sirató Ildikó, az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárának vezetője előadása elején leszögezte, a konferencia számos tanulsággal szolgált számára. Úgy véli, a feltárásban, kutatásban érzékelhető elmaradás mellett felzárkózni leginkább a vizsgálati szempontok jó kiválasztásával kell. Érdekes elemzési téma lehetne a korabeli előadások közönségének elemzése. Továbbá az OSZK kapcsán felhívta rá a figyelmet, az állami közgyűjteményekben is sok olyan forráscsoport van, amely az elmúlt évtizedek kulturális megmozdulásait dokumentálja, így a Színháztörténeti Tár 1 millió háromszázezres állománya között is bukkanhatunk ilyen témájú anyagokra. Sirató Ildikó emellett a még élő alkotóknál megőrzött anyagokról is szólt.

A vita során Klaniczay Júlia hozzászólásában kiemelte a kutatás és feltárás elmaradottságának az is következménye, hogy fals kultúrtörténeti kánon alakul ki a magyar viszonyokról, ezért is fontos első lépésként a gyűjtemények publikálása, a forrásközlés. Szóba került még a régi adathordozók miatt nehézkes kutatói hozzáférés, a digitalizálás fontossága, az alulfinanszírozottságból fakadó közgyűjteményi kényszerek, melyek szinte minden gyűjteményt és intézményt sújtanak.

A konferencia záróeseményeként került sor a Nők és szamizdat kerekasztal-beszélgetésre; Deáky Zita, Kapitány Éva, Ladik Katalin és Papp Éva meghívottakkal, Mátay Mónika történész moderálása mellett. A rövid bemutatkerekaskozó kör után a beszélgetés a szamizdathoz és a demokratikus ellenzékhez fűződő személyes történetekkel folytatódott. Mátay külön kitért az ellenzéki körök női szereplehetőségeire; hogyan látták és élték meg belülről az ellenzék köreiben saját szerepüket? – tette fel a kérdést. Többen a repülőegyetemek illetve Solt Ottília karizmatikus személyiségének jelentőségét emelték ki. Ladik Katalin, aki az 1990-es évek elejéig Jugoszláviában, Újvidéken élt egészen más, politikai és kulturális értelemben szabadabb légkörről számolt be (leszámítva az 1970-es évek represszívebb klímáját), ahol a feminizmusnak is más szerep jutott. Részben annak köszönhetően is, hogy Jugoszláviában a nőkkel kapcsolatban még a fordulat után is tradicionálisabb szerep dominált, ami megmutatkozott a nők visszafogott közéleti érvényesülésében, felsőoktatásból való kiszorulásában. A hazai viszonyok vonatkozásában a saját és általában a női résztvevők (a férfi tagokkal szembeni) alacsonyabb exponáltságának okait leginkább fiatal korukban és kezdő egyetemista státuszukban jelölték meg a beszélgetés résztvevői. Hozzátették, hogy ennek a kérdésnek – pl. égetőbb szociális és politikai kérdésekkel szemben – nem volt prioritása a korban. Papp Éva ugyanakkor határozottan képviselte azt az álláspontot, hogy mindezek ellenére nem volt könnyű nőként érvényesülni ebben a sajátos, inkább maszkulin légkörű társaságban. A vita során hozzászóló Klaniczay Júlia azzal egészítette ki az elmondottakat, hogy több esetben a nőknek a családfenntartó szerepe jutott (pl. Gyarmati Katalin, Serfőző Magdolna). A beszélgetésre a közönség soraiból számos fiatal reagált, s világossá vált, mennyire másként értékelik az elhangzottakat és a kor viszonyrendszerét, mint a kor tanúi.

Huhák Heléna – Bódi Lóránt

Ezt olvastad?

Peter Unwin brit diplomata 2006-ban írt könyve az évről, amely megrengette a háború után kialakult világpolitikai rendszert. Magyar fordítása 1956