„Még a legrosszabb németországinál is rosszabb”: a monori gyűjtőtábor története

„Délben Monorra érkeztünk. Az itt eltöltött hét legborzalmasabb időszaka volt deportálásunknak. Már a kiszállásnál hajszoltak, de azután természetesen órákon át álldogáltunk a forró júliusi napon. Akik nem tudtak menni, az öregek, betegek rettenetesen szenvedtek, hajszolták őket, miközben ilyen és hasonló megjegyzések, szidalmak hangzottak: »Ha nem tudsz menni, vén büdös zsidóasszony, majd belédlövök!«” (DEGOB 3554. jegyzőkönyv.)

Ez volt Schweitzer Elli benyomása a monori gyűjtőtáborról, ahová 1944. július elején hurcolták. A tábort a helyi elöljáróság a város szélén, a téglagyár területén jelölte ki, ahol a gyárat bérlő Vadász Kálmán részére kiállított községi igazolás szerint július 1-től 9-ig állt fenn. A VI. deportálási zóna, vagyis Budapest környékének zsidóságát a gettósítás után a hatóságok két fő gyűjtőtáborban tömörítették Budakalászon és Monoron, ahonnét július 6. és 8. között Auschwitz-Birkenauba deportálták őket. Mindez a magyar politikai vezetés által évek óta követett antiszemita politika, valamint az 1944. március 19-én történt német megszállás közvetlen folyományaként épp 75 éve történt.

A deportáltak emléktáblája a monori vasútállomáson (forrás: vasutallomasok.hu)

A monori gyűjtőtábor létrehozása

Monoron mindössze 300 zsidó élt az 1940-es években. E kis közösség gettósítása és deportálása minden bizonnyal a magyarországi holokauszt apró fejezetét jelentette volna, ha nem kerül a helyi téglagyárba mintegy 9000 zsidó többek közt Alsódabasról, Gyömrőről, Nagykátáról és Budapest peremvárosaiból. Adolf Eichmann SS-alezredes és a Sztójay-kormány belügyi államtitkárai, Endre László és Baky László tervei szerint Magyarország területét hat úgynevezett deportálási zónára osztották fel a német megszállás után. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyének egy része a VI. zónába esett, ahol a legkésőbb kezdődött a gettósítás, és ahonnan utolsóként deportálták a zsidóságot. A megyei alispán április végén rendelte el a zsidók gettókba tömörítését, amit az elöljáróságoknak május végéig kellett végrehajtaniuk.

A monori zsinagóga (forrás: mozsa.hu)

Monoron a gettósítás három lépésben zajlott le: a zsidóknak előbb kétszobás vagy nagyobb lakásokba kellett költözniük, majd május végéig a gettónak kijelölt házakba, olyan utcákban, ahol egyébként is sok zsidó család élt. A koncentrálás utolsó lépéseként június 30. és július 8. között került a téglagyárba az összes monori és környékbeli zsidó. A gyár nemcsak alapterülete miatt bizonyult ideális gyűjtőközpontnak, hanem azért is, mert Monor forgalmas vasútvonal mentén feküdt – amint ezt a Belügyminisztérium által kiadott 6163/1944.res. számú bizalmas rendelet előírta. E rendelet szerint, amely a gettósítás egész folyamatát szabályozta, a gyors bevagonírozás és deportálás érdekében megyeszékhelyeken, illetve főbb vasúti csomópontokon kellett felállítani a gyűjtőtáborokat, amelyek egyrészt gettóként funkcionálva elszigetelték a zsidó lakosságot, másrészt alkalmasak voltak a környékbeli kisebb gettók zsidó lakosságának tömörítésére.

A magyarországi zsidóság deportálása és gettósítása (HDKE)

A gyűjtőtábor felügyelete

Túlélők visszaemlékezései szerint már Monorra szállításuk során zsúfolásig megtömték a vagonokat a csendőrök. A monori elöljáróságnak a Pest Megyei Levéltárban fellelhető iratanyaga gazdag lelőhelye a táborra vonatkozó adatoknak, így többek között megtalálható benne egy ismeretlen férfi halálesetfelvétele, aki július 8-án érkezett Monorra, és

„a vasúti kocsiból holtan tétetett le”. (MNL-PML V.1075 Cb Monori elöljárósági iratok, 6414/1944, ismeretlen férfi halálesete.)

Halála oka hőguta volt, vagyis a nyári hőség és zsúfoltság hatására nem élte túl a vonatutat, mi több, a kaotikus állapotokra utal, hogy ha voltak is hozzátartozói, ismerősei az odaszállított zsidók között, a hatóságok nem keresték meg őket, így senki nem azonosította a halottat.

A vasútállomástól a téglagyárig vezető mintegy két kilométeres úton a zsidókra felügyelő csendőrök nem kímélték őket:

„Ezen az úton a csendőrök kiabáltak, gorombáskodtak, zsidóztak. Egy öregebb asszony nem tudta a csomagját vinni, erre elvették tőle a csomagot, a földhöz vágták, hogy hagyja ott” (DEGOB, 2336. jegyzőkönyv.)

– emlékezett vissza Wertheimer Edit. Általában véve jellemző volt a tábort őrző vegyes magyar–német őrség kegyetlen bánásmódja: a foglyoktól az utolsó értékeiket is elvették, a gazdagabb zsidókat úgynevezett „pénzverdében”, elkülönített helyiségben kínozták, hogy elárulják, hová rejtették a vagyonukat. Erre Ladányi Klára így emlékezett:

„A csendőrök villanyárammal vallattak, különösen a gazdagabb, tekintélyesebb férfiakat szedték össze és verték őket, kutatva ékszerek, pénz után.” (DEGOB, 3322. jegyzőkönyv.)

Fényes Mórné pedig a következőképp írta le a „pénzverdét”:

„A gazdagabb, tekintélyesebb embereket bevitték az erre a célra kijelölt helyiségbe, ott csendőrök nagy verések mellett kihallgatták őket.” (DEGOB, 3275. jegyzőkönyv.)

A monori gyűjtőtáborban a náci koncentrációs táborokban alkalmazott gyakorlathoz hasonlóan az őrség a foglyok közül nevezett ki felügyelőket. Elsősorban katonaviselt férfiakat választottak, és őket tették felelőssé a többiekért. Ezt a módszert más nagy magyarországi gettókban és gyűjtőtáborokban is alkalmazták, így tehermentesítve az őrséget, továbbá felhasználva a zsidó rendőröket, hogy a „kényesebb” feladatokat ők végezzék el.

A monori vasútállomás (forrás: gallery.hungaricana.hu)

Körülmények a táborban

A téglagyárban a csendőrség kegyetlenkedésétől eltekintve is elviselhetetlen körülmények uralkodtak. A szárítókban csupán néhány ember, főként idősek, betegek és állapotos nők tudtak elhelyezkedni, a többiek helyhiány miatt kiszorultak onnét. Mivel a gyár területének jó része fedetlen volt, ezrek maradtak a szabad ég alatt, amit igencsak megkeserített a szélsőséges időjárás. A kánikulát heves esőzés váltotta fel, amiről Szenes Pál így emlékezett:

„Nem volt víz, rettenetes forróság volt, őrültek meg az emberek. Később pedig zuhogott az eső, és nem volt fedél. […] Rengeteg öngyilkos volt, kínlódott az egész terem. Asszonyok, akik soha életükben nem feküdtek földön, ott kellett nekik feküdni a sárban, köveken, a hatalmas esőben úsztak a csomagok.” (DEGOB, 636. jegyzőkönyv.)

Dr. Miklós László monori zsidó orvos és családja síremléke a monori temetőben – a család a deportálások előtt követett el öngyilkosságot (a szerző felvétele)

Az élelmesebb foglyok vittek magukkal otthonról némi élelmiszert, aki azonban nem, vagy akitől a csendőrök azt elvették, az már Monoron megtapasztalhatta az éhezést.

„Volt ugyan közkonyha, de ez a rengeteg embert nem tudta ellátni, és nem is lehetett hozzájutni a meleg ételhez, ha ugyan ezt ételnek lehetett nevezni, inkább csak melegvíz” (DEGOB, 3275. jegyzőkönyv.)

– számolt be Fényes Mórné. A tábor étkeztetéséről a helyi elöljáróság gondoskodott, amely július elején 250 mázsa lisztet, 50 liter tejet és 250 kg vegyes hüvelyes zöldséget rendelt – az igényelt mennyiségekből egyértelmű, hogy az élelmiszer hiánya súlyos gondokat okozott a foglyoknak.

A táborban mindössze egyetlen kút állt, latrina pedig egyáltalán nem volt, így a foglyok nagy része napokig tisztálkodási lehetőségek és a személyes higiénia teljes hiánya nélkül maradt. A rossz körülmények miatt gyorsan terjedtek a különböző ragályos betegségek és a tetű. Mivel a kút vize piszkos volt, csendőrségi kísérettel nagyobb csoportok mehettek a városba ivóvízért, ami természetesen újabb feszültségek forrása lett:

„Időnként százas csoportokat állítottak össze, akik bementek a faluba vízért, ez azonban mindig verekedéssel járt” (DEGOB, 3554. jegyzőkönyv.)

– állította Schweitzer Elli. A túlélők tanúvallomásai mellett a téglagyárban uralkodó állapotokról tanúskodik a monori elöljáróság iratanyagában fellelhető tizenhét haláleset-felvételi jegyzőkönyv: ezekben a halál oka leggyakrabban hőguta, szívbénulás és öngyilkosság.

A monori zsidó temető (mozsa.hu)

 Megalázó, embertelen helyzetük ellenére a zsidók igyekeztek emberi méltóságukat legalább alapszinten fenntartani. Ennek jele, hogy saját ellátásukra tábori kórházat szerveztek, ahol az orvosok az elmegyógyintézetből a táborba szállított foglyok mellett más betegeket is megpróbáltak ellátni tőlük telhetően. Weinberger Erzsébet azonban így írta le e kísérletet:

„Volt itt valami kórháznak nevezett vacak odú, egy szörnyű pinceszerű hely.” (DEGOB, 3591. jegyzőkönyv.)

A monori téglagyár helye ma (a szerző felvétele)

A deportálás

Mint más esetekben is, a deportálások előtt a hatóságok a nácik által alkalmazott mintát követve pszichológiai módszerekkel érték el a monori téglagyár foglyainak engedelmességét. A zsidó rendőrséget használták fel arra, hogy már napokkal a bevagonírozás előtt elterjesszék a hírt:

„a 60 éven felüliek visszakerülnek a gettóba, az azon aluliakat pedig három hónapra munkaszolgálatra viszik, tehát ha a transzportok összeállítására kerül sor, senki ne vonakodjék, mert mindenkinek jó dolga lesz […]. Így történt, hogy amikor az első transzportot előirányozták, mindenki boldogan készülődött” (DEGOB, 3554. jegyzőkönyv.)

– állította visszaemlékezésében Schweitzer Elli. Volt rabok más álhírekről is beszámoltak, például hogy Keresztes-Fischer Ferenc lett az új belügyminiszter, akinek náciellenes magatartása már közismert volt, és aki állítólag hazaengedte volna a rabokat.

Valószínűleg azért is a zsidó őrökre hárult e hírek terjesztésének feladata, mert a rabok „bennfentesebb” rabtársaiktól inkább elfogadták a megnyugtatásukra kieszelt hazugságokat, mint a nemzsidó őröktől. Így könnyen elérték a foglyok engedelmességét, akik már egyébként is minél hamarabb szabadulni akartak a borzalmas tábori körülmények közül, abban a hitben, hogy ezután már csak jobb következhet.

A monori tábor zsidó rabjait július 6-án és 8-án hurcolták el Auschwitz-Birkenauba, azután, hogy Horthy Miklós kormányzó már leállította a deportálásokat. Összesen három vonat indult útnak innét 3549, 3065, valamint 3079 emberrel: a csendőrök minden vagonba 80-100 embert zsúfoltak, némelyikben viszont nem biztosították a raboknak az előírt vizes vödröt, sem pedig a testi szükségletek elvégzésére szolgáló üres vödröt. Kassáig magyar csendőrök kísérték a szerelvényeket, az úton utolsó értékeiket is elvették a zsidóktól, majd a határon átadták őket a németeknek.

Gettósítás és deportálás Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében (Randolph L. Braham (szerk.): A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája)

A monori gyűjtőtábor értékelése

A monori téglagyár csupán tíz napig szolgált gyűjtőtáborként, ahonnét Magyarország területéről Auschwitzba deportálták a magyar zsidókat. Az itt raboskodók emlékeiben azonban e tíz nap kálváriájuk egyik legmeghatározóbb fejezete volt. Szenes Pál egyenesen azt állította a háború után felvett tanúságtételében:

„Ezek a legrosszabb napok voltak, még a legrosszabb németországinál is rosszabbak.” (DEGOB, 636. jegyzőkönyv.)

Schweitzer Elli, aki később Auschwitzot és Ravensbrücköt is túlélte, hasonlóképp értékelte monori élményeit:

„Az itt eltöltött hét legborzalmasabb időszaka volt deportálásunknak.” (DEGOB, 3554. jegyzőkönyv.)

Bár a gyűjtőtábor és rabjainak története rövid időszakot ölel fel, mégis a magyar holokauszt egy igen jellemző epizódja: a tábor létrejöttéről Eichmann-nal együttműködve a magyar kormány tagjai, a megyei és a helyi adminisztráció döntött, magyar és német őrök gondoskodtak a téglagyárban fogvatartottak őrzéséről és a deportáló vonatok útnak indításáról.  A foglyok pedig, 9000 magyar zsidó, akik az üldöztetés előtt a társadalom teljes jogú tagjai voltak, immár jogaiktól, szabadságuktól, tulajdonaiktól és méltóságuktól megfosztva várták, hogy hazájuk határán túlra hurcolják őket, a legnagyobb koncentrációs- és haláltáborba, Auschwitz-Birkenauba.

Felhasznált források

Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) 1945-ben több ezer túlélő tanúvallomását vette fel.

A jegyzőkönyvek elérhetőek: http://www.degob.hu

Magyar Nemzeti Levéltár Pest Megyei Levéltára (MNL–PML), V.1075 Cb, Monori elöljárósági iratok.

Irodalom

Braham, Randolph L.: A népirtás politikája – A Holocaust Magyarországon, 1-2. kötet. Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 1997.

Dr. Miklós László Monori Zsidó Alapítvány (MOZSA), http://www.mozsa.hu.

Paczolay Pálné: Monor és a Holocaust. Monor (szakdolgozat, Eszterházy Károly Főiskola), 2000.

Vági Zoltán – Végső István: Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye. In: Braham, Randolph L. (főszerk.): A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája. 2. kötet. Park Kiadó, Budapest, 2007. 808–889.

Klacsmann Borbála

Ezt olvastad?

A zsidó tanácsok története számos izgalmas, eddig elhallgatott és fel nem tárt tabutémát tartogat a kutatók számára. Amint Dan Michman
Támogasson minket