Múzeumtér 1848-1849

A’ tegnapi nap históriai nyomokat hagyott maga után. Mi kezdetben csak demonstrátió színét viselé, később erkölcsi, békés forradalommá alakult.” – írta 1848. március 16-án a Pesti Hírlap. A fővárosban a ’48-as forradalom a legtöbb históriai nyomot a Magyar Nemzeti Múzeum körül hagyta, a legszebbet és legmélyebbet a nevezetes forradalmi népgyűlés, amit minden évben a központi ünnepség keretében megidézünk. Ilyenkor, március idusán erről az eseményről sem árt újra és újra elmondani, hogy mi is történt valójában. De a történelem kevésbé látszó nyomait (eseményeit) megmutatni is feladatunk. E cikkben meg is tesszük: megelevenedik a Múzeumtér.

Ideiglenes napirend, 1848

A Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, Kubinyi Ágoston munkatársaival 1848 januárjában egy, a korábbiaknál nyugalmasabb évre készült. Az új múzeumpalotát lassan-lassan belakták az ott dolgozók, akiknek nemcsak munkahelye volt az impozáns épület, hanem otthona is, hiszen a földszinti szobák egy része lakhelyül szolgált. Bár egy évvel korábban az állványzat lebontásával véget ért a tíz évig tartó építkezés, azért még maradt bőven tennivaló. A palota belső díszítése, bebútorozása komoly feladatot ígért az elkövetkező időkre. A múzeumi gyűjtemények, melyek az előző két évben elhelyezésre kerültek, immár várták az érdeklődő polgárokat. Az új – egyelőre ideiglenes – nyitvatartási rendet az igazgató 1847 novemberében terjesztette fel a nádornak jóváhagyásra, melynek megtörténte után, 1848. január 23-án az újságokban is megjelenhetett a következő szöveggel:

A n. múzeum igazgatósága közhírré teszi: miképp fönséges nádorunk közelebbi rendelete következtében, a múzeum gyűjteményei nyilvános szemlélhetésére nézve addig is, míg azok tökélyesen rendezhetők lesznek, f. e. január 24. kezdve következő ideiglenes napirend hozatik folyamatba: 1) A közönség részére jelenleg megnyitható gyűjtemények (ünnep és vasárnapokat kivéve) naponként délelőtti 9 órától kezdve 1 óráig állanak nyitva, és pedig hétfőn s csütörtökön a kincstár, pénz és régiség-gyűjtemény, kedden s pénteken a természetosztály s kézműgyűjtemény, – szerdán és szombaton a képtár. 2) A közszemlére meghatározott idő kezdete s vége a múzeum belső udvarán alkalmazott harang meghúzásával adatik mindenkinek tudtára. 3) Nap- és esernyőket, botokat, kardokat, vagy más bárminemű fegyvereket a gyűjtemény-termekbe bevinni tilos levén, azokat visszajöttökig a t. cz. látogatók a kapusnál hagyják letéve. 4) Szülőik vagy felvigyázó nélkül megjelenő s 10 éves korúakat fölül nem haladó gyermekek, valamint iskolai könyveikkel jövő tanulók (hacsak könyveiket a kapusnál nem hagyják) a gyűjteménytermekbe nem bocsáthatók. 5) Valamint mindenkinek figyelmébe ajánltatik az épület és termekben fenntartandó tisztaság megőrzése: úgy különösen kéretnek a t. cz. látogatók, hogy a termekben különválva ne járjanak, hanem az illető vezető mellett maradjanak.”

Jöhettek hát a nyugodt, múzeumi hétköznapok, a látogatók fogadása és vezetése, és persze a gyűjteményi munka, a gyűjtés, a rendezés, és a tudományos feldolgozás hármas feladatával. E viszonylagos nyugalom azonban a nevezetessé váló 1848-as esztendőben sem adatott meg a derék múzeumőröknek ahogy akkor hívták a múzeumi tárakat vezető személyeket , mert alig két hónappal az említett nyitvatartási rend életbe léptetése után kitört a forradalom, melynek emblematikus helyszínévé vált a múzeum és különösen annak előtere.


Az 1848-ban használatba vett kisharang a Nemzeti Múzeum északi udvarában (a szerző felvétele)

Múzeumtér anno

A Pollack Mihály építész által tervezett gyönyörű klasszicista palota környéke a forradalom idején még rendezetlen volt. Ez az állapot az épület „küludvarának” körülkerítésén is jól megmutatkozott, mivel rendes kerítése csak a homlokzata előtti (mai Múzeum körúti) szakaszán volt, a másik három oldalon az építkezésből maradt hulladék fából összetákolt deszkapalánk éktelenkedett, egészen 1865-ig. Mátray Gábor, a Nemzeti Múzeum könyvtárának vezetője a következőket írta munka- és lakhelye közvetlen környezetéről: „A küludvar terét homokbuczkák, dudva, kóró és vadnövények undokíták.” A forradalmi év elején Muszely Károly pesti „műkertész” ugyan benyújtott egy tervet a múzeum körüli terület parkosítására, de a történelemi események egy időre megakadályozták ennek az ügynek a megoldását. A Múzeumkert végül közadakozásból jött létre az 1850-es évek derekán, Petz Ármin, a Ludoviceum főkertésze tervei alapján. A múzeumpalota környéke 1848-ban rendezetlen állapotában is alkalmas volt arra, hogy nagygyűlések színhelye legyen, ugyanis kevés ilyen adottságú tér volt a korabeli Pesten. A múzeumlépcső és mellvédjei pedig ideális szónoki emelvényként szolgáltak.

A forradalmi nagygyűlés

A Nemzeti Múzeum – ekkor tehát még rendezetlen – küludvarára, terére 1848. március 15-én valamikor két óra után már elkezdett gyűlni a nép. Voltak, aki siettek, rohantak a csak két éve elkészült gyönyörű palotához, amely oly méltó díszlete lett a „legdicsőbb” napnak, és voltak, akik szépen lassan közeledtek, közben elolvasva a 12 pontot, amelyet már ekkor (magyar és német nyelven) számos utcasarkon kiragasztottak. És voltak olyanok is néhányan, akik egyenesen „páholyból”, azaz a Múzeummal szemközti házak ablakából figyelték az egyre növekvő tömeget, majd a valamikor 3 óra körül elkezdődő forradalmi nagygyűlést. Köztük volt az ekkor még csak tizenegyedik évében járó Zichy Jenő (1837-1906), a későbbi jeles politikus és Ázsia-kutató.

Az ebédidő letelte után Petőfi is elindult a múzeumhoz, de mire barátaival odaért, már tele volt a tér, olyannyira, hogy a sok ember még a múzeumlépcsőket is megtöltötte. Nem maradt más lehetőség, mint a hátsó kapun, azaz az oldalsó személyzeti bejárón keresztül a múzeum épületén belülről kijutni a „szónoki emelvényre”, a lépcső mellvédjére. Aki pedig kinyitotta a hátsó kaput és átvezette Petőfit és barátait ekkor a múzeumon, Kovács Péter múzeumi kapus volt, akinek fél évszázaddal későbbi nekrológjában maradt fenn ez a kis momentum.


A múzeumi portás díszsüvege (Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Tár – Dabasi András felvétele)

Amikor a nevezetes napon, délután 3 óra körül a jó kiállású, nyitvatartási időben mindig díszmagyarban látható, ekkor 34 éves Kovács Péter kikísérte Petőfit és társait a múzeumból, már 8-10 ezer főre tehető sokaság várta őket. Ez egy addig sohasem látott nagy tömegnek számított, amely Pest város népességéhez viszonyítva is jelentős arányt képviselt. Pest lakossága ugyanis ekkor, az 1847/48-as népességösszeírás szerint 99 370 főt számlált, amelyből a 17 éven felüli felnőtt férfiak száma 24 757 volt. Ha ezt vesszük tehát figyelembe, akkor majd minden második-harmadik pesti férfi ott lehetett a március tizenötödikei forradalmi nagygyűlésen. Természetesen ez az arány egy kicsit kisebb volt, hiszen nők és gyermekek is számosan megjelentek a múzeum terén. Amikor tehát Petőfi kilépett a Nemzeti Múzeum nagy főkapuján, hatalmas embertömeget látott, ami őt is megrendítette. Naplójába erről a következőket írta:

A szakadó eső dacára mintegy tízezer ember gyűlt a múzeum elé. A szabad téren, szabad ég alatt vész előtt zúgó tengernek látszék felülről a sokaság.”

A múzeum előtt állók közül ekkor már sokaknak ott volt a kezében a 12 pont és a Nemzeti dal nyomtatványa, amit nagy számban ekkor osztottak szét (a nyomdászok ugyanis az ebédidőben is serényen dolgoztak). Birányi Ákos, az egyik „márciusi ifjú” így emlékezett vissza erre:

„…a nyomtatvány-kiosztók ezeket előbb egyenkint adogatni kezdték, de csakhamar ostromolt várkint rohantatván meg, csomókint magasra feldobták, s úgy szórták a nép közé. Ezer kéz viaskodott a légben utánok, és százat meg százat összetéptek, csakhogy még rongyait is szerencsések lehessenek bírni…”

A Nemzeti dal egyik nyomtatott példányát maga a költő adta át ünnepélyesen Kubinyi Ágoston múzeumigazgatónak, melyet saját kezűleg ezekkel a szavakkal dedikált:

Az 1848diki marczius 15kén kivívott sajtószabadság után legeslegelőször nyomtatott példány, s így a magyar szabadság első lélekzete.

Petőfiék tehát érezték és tudták, hogy történelmet csinálnak és fontosnak tartották, hogy a magyar történelem relikviáit gyűjtő múzeum megőrizze az utókornak a forradalmi nyomtatványt. Petőfi adományát a múzeumi könyvtár, az Országos Széchényi Könyvtár kézirattári gyűjteményében helyezték el, ahol ma is megtalálható. A Magyar Nemzeti Múzeum előtti népgyűlésen a Nemzeti dal nem hangzott el, de Petőfi ott állt a lépcső baloldali (északi) mellvédjén és Vasvári Pálhoz és Irinyi Józsefhez hasonlóan lelkesítő beszédet tartott. A szónoklatok után indítvány született, hogy a nép a pesti Városháza elé vonuljon és képviselői útján a 12 pont elfogadását követelje a tanácsnokoktól. Ezt a népgyűlés közfelkiáltással megszavazta a küldöttség tagjává választva Jókait, Irinyit, Vasvárit, Irányit és természetesen Petőfit is.


Az 1848. március 15-i múzeumtéri népgyűlés Kálózdi János kotta-címlapján (Pesti Divatlap, 1848. április 22.)

Forum Museale

A forradalmi néptömeg délután 3 óra után elindult a pesti Városháza felé, – a Múzeumtér kiürült. Másnap azonban újra megtelt, itt és az egész városban ünnepelték az előző napot, a pesti forradalmat. Kubinyi Ágoston, a Nemzeti Múzeum igazgatója István nádornak március 17-én írt levelében így számolt be a múzeum körüli történésekről:

Kötelességemnek ismerem Fenséged magas tudomásául hozni azon körülményeket, melyek közelebbi napokban a magyar nemzeti Museum körül előadták magukat. Ugyan is a pesti hazafiak az említett intézet külső udvarát több ízbeli gyülekezetük helyévé választván, s itt ismételve megjelenvén, részint a homlokzat előtti téren, részint a nagy lépcső fölötti oszlopzatról szónoklatok tartattak, a nép között nyomtatványok osztattak, és különféle rendelkezések tétettek, a nélkül azonban, hogy valamely kár vagy rendzavarás okoztatott volna.

Az épületben fenntartandó rend nagyobb biztosítására egyébiránt, meghagyván a katonaőröket szokott állomásukban, gondoskodtam arról, hogy a szokott bejárásul szolgáló épületi kapu előtt további rendelkezésig polgárkatonaság álljon őrt, mely már tegnapi napon megkezdé működését.

Mivel pedig tegnap estve a város általánosan megvilágíttatott, e közünnepélyben nemzeti Museumunk részvételének bebizonyítását az által véltem eszközlendőnek, hogy (:miután az egész épület kivilágítása igen tetemes öszvegre terjedő költségeivel az intézet pénztárát terhelhetőnek nem találtam:) legalább az épület fennemlített nagy lépcsőjét s oszlopzatát világíttattam – meg; minek költségei … ezüst pénzben 17. forint 20. krajcárra terjedtek.

Minthogy végre több hazafiak által fölszólíttattam, hogy a nemzeti Museum nemzeti színű zászlóval is díszesíttessék, készíttettem ezt, s rendelést tettem, hogy az épület homlokzata fölött kitűzethessék. E zászló költségei … ezüstben 10. forint 22. krajcárba kerültek.”

Az első két nap gyűlései utáni hetekben, hónapokban aztán még számos alkalommal tartottak kisebb-nagyobb népgyűlést a múzeumpalota előtti téren, amit jeles történészünk, Thallóczy Lajos (1856-1916) Forum Museale névvel illetett egy 1882-ben Vasvári Pálról és a pesti egyetemi ifjúságról írt tanulmányában. (Korabeli forrásokban ezt a római Forumra utaló megnevezést még nem találtuk meg, a népgyűlések helyszíneként a lapok mindig a Múzeum teréről vagy udvaráról beszélnek.)

Március 23-án „roppant” nagy tömeg gyűlt össze újfent a Nemzeti Múzeum előtt. Ahogy az Életképek című lap fogalmaz: „egy pár szerepvágyó” azzal ijesztegette a gyűlésen megjelenteket, hogy Metternich itt volt, a muszka jön, és ágyuk vannak felállítva a nép ellen. A gyűlésről tudósító újságíró ezzel kapcsolatosan megjegyzi:

Uraim, uraim, hogy nem átallanak önök oly szent helyen, hol a nép elnököl, ily ámításokat kimondani. Hisz mi szívesen átengedünk önöknek minden szerepet a tett mezején, csak pártokat ne alakítsanak az eddig összetartó nép között.”

Az Ellenzéki Kör egy meg nem nevezett tagja a Pest városi Rendre Ügyelő Választmány tagjait is támadta. A népet végül Nyáry Pál, Klauzál Gábor és Bezerédj István megjelenése nyugtatta meg és az izgatás is megszűnt, mihelyt a Kör három tagját az említett választmányba beválasztották. A négy nappal ezután tartott nagy népgyűlésen Vasvári, Petőfi és Bulyovszky a népet már egyenesen fegyverkezésre buzdította. A következő, nagyon feszült hangulatú tömeggyűlést március 31-én tartották a múzeumnál. Ennek előzménye az volt, hogy a bécsi udvar március 28-án olyan tartalmú leiratot küldött a pozsonyi országgyűlésnek, amely a hadügyek irányítását kizárólagosan uralkodói jogkörbe utalta és más pontokban is korlátozni kívánta a felállni készülő magyar kormányt. Ennek híre 30-án érkezett meg Pestre és ekkor hívták össze másnap délelőttre az említett gyűlést. A délelőtti gyűlésen megszavazták annak a tiltakozó proklamációnak a pontjait, amit aztán a délután 5 órára újra összehívott újabb nagygyűlésen Petőfi magyarul, Irányi Dániel pedig németül olvasott fel. Persze voltak sokkal békésebb hangú megmozdulások is a Múzeum terén, olyanok, amelyeken alig voltak néhányan. Ezeket aztán a Pesti Divatlap ötletesen csak „néptelen gyűlés”-eknek aposztrofálta. Volt azonban néhány nagyon jelentős népgyűlés később is, például az április 2-ai, amelyen a korabeli (mindenképpen túlzó) becslés szerint 25-30 ezer ember jelent meg. Ezen alkalommal is több beszédet hallhatott a nép, a szokásos szónokok, Nyáry Pál és Vasvári Pál mellett az ekkor már vak báró Wesselényi Miklós tartott egy békítő szellemű beszédet, amelyben a kormány iránti bizalomra kérte az embereket.  A Rendre Ügyelő Választmány ekkor szólította fel a fővárost és a vidéket, hogy a veszély elmúltával térjen vissza a munkához. Egy héttel ezután újra népgyűlés volt a Nemzeti Múzeum előtt, amely az orosz cár fenyegető hangú kiáltványa miatt honvédelmi intézkedéseket sürgetett. A gyűlésen részt vettek lengyelek is, akiket lelkes éljenzéssel fogadtak. Április 17-én a céhlegények tartottak a múzeumnál tüntetést a céhek felszámolását követelve. A felkorbácsolt kedélyeket ezúttal Glembay Károly, az Iparegyesület tanoncképző tanfolyamának tanára hűtötte le. Ezekben a napokban a múzeumépületet kétszer is kivilágították: először április 14-én Magyarország alaptörvényeinek királyi szentesítése miatt, másodszor pedig április 18-án István nádor és a felelős magyar minisztérium Pestre érkezését ünnepelve.

Április 22-én a Pesti Divatlap mellékleteként megjelent a Nemzeti dal Kálózdi János-féle kottája. Erről a szerkesztő a következőket jegyezte meg:

E hangjegyeket igen érdekessé teszi a czimlap is, mely a múzeum terén tartatni szokott népgyűléseket igen híven tünteti fel.”

Ez a kottacímlap lesz aztán a felelős legfőképpen azért, hogy megszületik az a legenda, hogy Petőfi március 15-én a múzeum mellvédjéről elszavalta híres költeményét. Petőfi a fennmaradt források szerint is többször is szavalt verset a múzeumnál, de aznap, mint említettük már „csak” szónokolt. A kollektív emlékezetben azonban rögzült a kottacímlap ábrázolása és egy olyan szép hagyománnyá vált, amelyet később a március 15-i ünnepségek csak tovább erősítettek.

E kotta megjelenésének napján érkezett az a több mint 200 fős egyetemi küldöttség Bécsből, melyet másnap a Múzeum terén olyan nagy néptömeg várt, mint még soha. A nemzetőrség zenekara a Rákóczi- és a Hunyadi indulót játszotta, majd köszöntötte a népes küldöttséget „kardcsörtetés, kölcsönös karérintés, éljenkiáltozás, szóval, légbehadonázás által”. Ezután a bécsiek beléptek a Múzeum épületébe, ahol már várták őket, többek közt a kormány két tagja. Mindkét részről elhangoztak az üdvözletek, de hamarosan ki kellett menniük a térre, mert már zúgni kezdett a harmincezres sokaság. Beszédek következtek ezután. Először egy bécsi magyar, Derzsényi János báró üdvözölte a főváros lakosait, majd amint az egyik lap leírta „egy hozzá közel állt bécsi németet úgy össze vissza csókolt, hogy e jelenet Ausztria s Magyarország szerencsétlen összeházasodása nászünnepéül is beillett volna”. A bécsiek három szónoklatára három másik következett a vendéglátók részéről: Rottenbiller Lipóté, Perczel Móré és Kacskovics Lajosé. A nagygyűlés folyamán a küldöttség a bécsi polgárság ajándékát is átadta: Mátyás király pajzsát a császárváros fegyvertárából.


A bécsi egyetemisták küldöttségét fogadó népgyűlés a Nemzeti Múzeum előtt, 1848. április 23-án (Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok)

1848 májusában már ritkábban került sor népgyűlésekre. Május elején egy erdélyi küldöttséget fogadott népes nagygyűlés a Múzeumnál. A Pesti Divatlap erről nem kis élccel a következőképpen számolt be:

Ezen gyűlés is olyan volt mint a többi, czifra beszéd, hegedűszó , fegyvercsörgés és nagy hühó. Az erdélyiek közül egy kettő jól és lelkesen beszélt, a tisztelgésben kifáradt pestiek beszédei sokkal fanyarabbak voltak. Két szónok frakkban és nagy vatermöderrel perorált: egyik panaszolva említé, hogy nemzetíségünk veszélyben forog, és aki őrá nézett, csakugyan hitelt adott szavainak.”

Néhány nappal később már egy vérengzés hívta a Múzeum terére a polgárokat. Az történt ugyanis, hogy a pesti radikális ifjúság macskazenét kívánt adni Lederer tábornoknak, a budai főhadparancsnokság vezetőjének miután nyilvánvalóvá vált, hogy nem nagyon akarja a fővárosi nemzetőrséget felfegyverezni, csak hasznavehetetlen öreg puskákat adott ki számára a budai fegyvertárból. Május 10-én, amikor este a budai Szent György térre, Lederer lakása elé értek és füttykoncertbe kezdtek a tüntetők, a katonaság kardlappal, puskatussal és szuronnyal támadt rájuk, majd a térről menekülőket is üldözőbe vette. Az eset óriási felháborodást szült, nagyon sokan a Batthyány-kormányt okolták a történtekért. A kormányellenes hangulat egy újabb népgyűlésen kapott hangot, melyet május 12-én tartottak a Múzeumtéren. Ekkor hangzott el Petőfi híres kormányt bíráló mondata:

Kutyámat sem bíznám ily ministeriumra.

E mondat aztán a legtöbb lapból hiányzott, óvatosságból vagy egyfajta megfelelés miatt nem idézték azt.

A forradalmi év nyarán már egyre ritkábban tartottak népgyűléseket. A Nemzeti Múzeum teréről a politika bekerült az épület dísztermébe, hiszen 1848. július 2-tól a főrendiház tartotta ott üléseit. Végül augusztus közepén egy kormányrendelet meg is tiltotta a múzeum környékének engedély nélküli igénybevételét. Ezzel együtt egy-két tömeggyűlést még tartottak később is, az utolsót 1849. június 29-én.


Az országgyűlés felsőháza 1848-ban, a Nemzeti Múzeum dísztermében (Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok)

Gyakorlótér, toborzó- és kivégzőhely

A Nemzeti Múzeum körüli udvar a népgyűlések mellett 1848-ban még egy szempontból fontos funkciót kapott: ez lett a fővárosban létrejött nemzetőrség gyakorló tere. Tulajdonképpen itt alakult meg a magyar nemzetőrség már a forradalom másnapján. Ugyanis március 16-án délután, amint egy korabeli újság fogalmazott:

a nemzeti múzeum tágas udvarában minden városrész úján alakult nemzeti őrcsapata külön zászlók alá osztályoztatott, és a rend fenntartása végett szétküldetett.”

Néhány nappal később a Múzeum őrzését is ők vették át.  A fővárosi nemzetőrség első demonstratív megjelenésére (5 ezer fővel) ugyanitt került sor, 1848. március 26-án. Később, a császári seregek közeledtének hírére (december 15-én) szintén a múzeumpalota előtt adta át fegyverzetét a nemzetőrség a honvédségnek. A Múzeum küludvarára aztán ágyukat is hoztak, ahol az újonc tüzérek kiképzése zajlott, majd a terület a toborzás egyik színhelyévé vált, melynek köszönhetően a belső udvarok is megteltek újoncokkal. Tisztavatásoknak és zászlószentelésnek is helyt adott a „kert”, pl. a lengyel légió zászlószentelésének november 26-án. (Napra pontosan 128 évvel később avatták fel a lengyel légió tábornokának, Jozef Wysockinak múzeumkerti szobrát.)

A császári hadak 1849. januári bevonulása után horvát katonaság szállta meg a Múzeum környékét. Ettől kezdve a gyűjtemények biztonságára is ezek a katonák felügyeltek. Az 1848 márciusában felállított magyar nemzeti színű őrbódékat ekkor átfestették fekete-sárga színre. 1849. április végén újra magyar zászló lengett a Nemzeti Múzeum épületén. Kevesebb, mint három hónappal később azonban már hiányzott a homlokzatról. Az utolsó népfölkelő csapatok július 10-11-én hagyták el a Múzeum területét, illetve Pestet. Ezután újra a császári csapatok szállták meg a kertet. Erről a már idézett Mátray Gábor így írt:

Júl. 19-én reggeli 9 ½ órakor a múzeum küludvarán egy zászlóalj …osztrák gyalogság, hat ágyúval, sok élelmi és társzekérrel, s egész falka (sic!) ökörrel telepedett le. A katonák itt sátorokat vertek, kovácsműhelyt állítottak föl; tüzeltek, főztek, mostak, s marháikat itatták; majd az épület belső udvaraiba s folyosóikra vonultak, hol mostak, aludtak, s a belső udvarokat is kocsi- és lóállásokra használták föl.”

Két-három nappal később az osztrák megszállás után már az oroszok is – a múzeumban voltak. Az orosz hadsereg magyarországi főparancsnoka, Paskievics herceg Zichy Ferenc császári országos főbiztos kíséretében tekintette meg a múzeum gyűjteményeit.


Orosz katonatisztek bejegyzése a Nemzeti Múzeum régiségtári vendégkönyvében (Magyar Nemzeti Múzeum, Adattár)

1849. július 22-én

hét orosz tiszt nézte meg a múzeum gyűjteményeit, s azokat, de kivált a fegyvereket és képeket, nagy érdekkel vizsgálták, a festészek neveit tudakolták. Viseletük nagyon illedelmes volt, s a szolgákat jól megajándékozták.” (Mátray Gábor: A Magyar Nemzeti Múzeum korszakai)

A Múzeum előtti tér 1849 júliusában még egy újabb funkciót kapott a táborhely mellé: kivégzőhellyé is vált, amikor két honvédet az épület falánál végeztek ki. Ezt Kubinyi Ágoston igazgató nem tudta megakadályozni, de azt igen, hogy a szabadságharc utolsó napjaiban katonai kórházat rendezzenek be a múzeum épületében. És még egy dolog sikerült neki és beosztottjainak e nehéz és nyugtalan időben: megmenteni és megőrizni a Magyar Nemzeti Múzeum kincseit, köztük immár egy históriai vers első nyomatát.

 

Debreczeni-Droppán Béla

Ezt olvastad?

Az Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium dísztermében idén már hatodik alkalommal került megrendezésre az evangélikus iskolák történelemtanárainak