A reformáció és a német vallásháborúk

A reformáció kezdődátuma 500. évfordulójának alkalmából az egyetemes történelem egyik legvitatottabb jelensége eseménysorozatának áttekintésére invitáljuk az olvasót. A kora újkori Európa szellemi formálódásának egyik sarokkövévé vált ez a vallási mozgalom, mely eredetileg „csupán” a latin rítusú nyugati egyház megújulását szorgalmazta, végül azonban az egyházban bekövetkezett szakadáshoz vezetett. Kezdődátumának tradicionálisan 1517. október 31-ét tartjuk, Luther Márton – a reformáció egyik vezéralakja – 95 pontos hittétele közzétételének napját. Ez az összetett folyamat azonban messze túlnyúlik kezdetein; a 16-17. században bekövetkezett változások, reformok, s azoknak a későbbi századokra gyakorolt hatása a modern Európa szellemi alapjául szolgáltak. Mindazonáltal mindez hatalmas terhet is rótt a kora újkor hajnalán az európai dinasztiákra, nemcsak a vallási, teológiai és dogmatikai viták, hanem a fokozatosan kiéleződő fegyveres konfliktusok miatt is, melyek területenként eltérő korszakolással, de legtöbbször vallásháborúhoz vezettek.

Reformáció és protestantizmus, akkor és most

Mindenekelőtt a reformáció kifejezés fogalmi kereteinek tisztázása szükséges. A szó a latin reformo [1. átalakít, átváltoztat, helyreállít] igéből származik. A középkori skolasztikus filozófiában a deformált anyag eredeti formájába való visszaállítást jelentette, a keresztény teológiában pedig az ember istenképének helyreállítását, mely a bűn által sérült. Fontos tehát felhívni arra a figyelmet, hogy a korban nem újítást jelentett, hanem megújulást, a már létező dolog korábbi, jó útjához való visszatérést. A fogalom egy egész korszakra mint spirituális, vallási és teológiai folyamatra vonatkoztatott első használatát a 19. századi Leopold von Ranke német történész nevéhez köthetjük. A tudomány fejlődésével,  a jelenségek újraértelmezésével azonban a fogalmi keretek is átrendeződtek. A legfrissebb szakirodalom (hazai és nemzetközi egyaránt) már nem feltétlenül felekezeti szemszögből közelít a reformáció értelmezéséhez, antagonizmust hangsúlyozva korszakok és szereplők között, hanem közös pontokat keres. A késő középkori katolikus egyház a 15. század végére éppúgy magában hordozta a hanyatlást, ahogyan a megújulás vágyát, a strukturális reformok szükségességét is. A folyamatot tehát leginkább a régi és új egymás mellett élésének, létezésének és fejlődésének figyelembe vételével tanácsos értelmezni, elkerülve az éles cezúrák kirajzolását.

A másik terminus, mely elválaszthatatlan a reformációtól, s emiatt mindenképpen tisztázásra szorul, a protestantizmus. Általánosságban véve ide értjük mindazon vallási irányzatokat, melyek a reformáció folyamata során létrejöttek, s a konfesszionalizáció folyamatában felekezeti szempontból elkülönültek (pl. evangélikus, református egyház). A protestáns kifejezést kezdetben azonban egy konkrét esetre, az 1529-es speyeri birodalmi gyűlésen történtekre használták. Luther Márton és Ulrich Zwingli reformelképzeléseinek támogatói, hat fejedelem és tizennégy város küldöttei protestatiot fogalmaztak meg, mely egy jogi gyakorlatot, a többséggel szemben megfogalmazott különvéleményt jelentett a megyei és birodalmi gyűléseken. A protestáns fogalom pályafutása egy évtizedig a Német-római Birodalom határain belül maradt. 1547-ben, VI. Edward angol király koronázása alkalmából a ceremóniamesterek a küldött követek fogadási sorrendjét felállítva kijelölték a protestánsok helyét, akik alatt a német reformpártiak képviseletét értették. Ez volt az első alkalom, hogy német területen kívül gyűjtőnévként alkalmazták a kifejezést. Ezt megelőzően az evangéliumi terminust használták magukra.

 

Protestatio (Forrás: deutsche-digitale-bibliothek.de)

A reformáció előestéje

A 15. század végére egyházi és világi személyek egyaránt változásért kiáltottak. Azt, hogy miben állt az egyház problémája, nehéz megragadni. Annyi bizonyos, hogy számos tényező játszott közre abban, hogy a reformok olyan irányt vettek, amilyet, és végül szakításhoz vezettek. Az egyik leggyakrabban emlegetett ok a pápaság erkölcsi és politikai hanyatlása, mellyel szemben a világi uralkodók hatalma és befolyása nőttön-nőtt a kora újkor hajnalán. Számos botrány, korrupciós ügy gyűrűzött a 15. század végére az alsópapság körében is. Az egyházi vezetéstől példamutatást és reformokat vártak volna a hívek, azonban pont ezekben az évtizedekben került a pápai spiritualitás, tanítói tekintély és erkölcs mélypontra. A pápák ekkoriban sokkal inkább világi fejedelemként működtek; II. Gyula (1503-1513) maga vezette hadseregét a francia csapatok ellen, s megpróbálta helyreállítani a pápaság politikai dominanciáját, ami tovább sodorta az elvilágiasodás felé az egyházat. A pápai udvar emellett komoly adóságokkal küzdött a 15. század végére, a hiány enyhítésére az egyházi javadalmakért borsos árat kellett fizetni.

 

Búcsú árusításának gúnyrajza

„Mikor a pénz a ládikába hullik, a lélek a tűzből menten kiugrik”

(Forrás: germanhistorydocs.ghi-dc.org)

A búcsúk meghirdetése és az azokból befolyt jövedelmek sokakat, köztük Luther Mártont is felháborították. A búcsúval kapcsolatban probléma volt az is, hogy a hívek számára nem volt egyértelmű a prédikációk alapján, hogy tulajdonképpen milyen esetekben, mely bűnökre és hogyan alkalmazható. Megvásárlása csak a megbocsátott bűnök után járó büntetések enyhítésére szolgált (purgatóriumi vezeklés időtartamát lerövidítendő), melyhez szükséges volt a kegyelmi állapot, sokan azonban – a bizonytalan magyarázatokból kifolyólag – a meg nem bocsátott bűneikre is alkalmazhatónak vélték. A 15. és a 16. század fordulóján a pápa külön bullában történő engedélyezésével lehetett búcsút árusítani Rómán kívül is – német területekre 1514-ben, X. Leó pápa idején ért el ez a gyakorlat. Albert herceg, a Hohenzollern dinasztia tagja annak érdekében, hogy megszerezze a mainzi érsekséget a magdeburgi mellé, hatalmas összeget fizetett a pápának, melyet a Fugger család bankházától – Jakob Fugger hathatós közbenjárásával – kapott hitellel tudott rendezni. A pápai kompenzációra azért volt szükség, mert a kánonjog tiltotta az egyházi hivatalok halmozását, azonban a kellően magas összegű (29 000 gulden összértékű) kárpótlás miatt a pápa eltekintett ettől. A felvett kölcsön visszafizetésére a búcsú meghirdetésének és lebonyolításának jogosítványát használta a herceg, melyet nyolc évre engedélyezett számára a pápa. A befolyt összeg egy része a Szentszékhez, egy másik része – a pápa tudta nélkül – a Fuggerekhez került. Albert – mai kifejezéssel élve – üzletpolitikája miatt összetűzésbe került Bölcs Frigyes szász választófejedelemmel is, aki nem nézte jó szemmel mindezt, és az is zavarhatta, hogy anyagi kárt okoz neki – aki relikviagyűjteményének köszönhetően szintén jelentős jövedelemforrásként tekinthetett a búcsú intézményére – a herceg tevékenysége. A 1517-es évhez érkezve tehát nemcsak az egyházi javadalmakkal rendelkező klerikusoknak, de a világi fejedelmeknek egyaránt bevételi forrást jelentett ez az intézmény – a vele kapcsolatos visszaélések és értelmezésének kihasználása viszont puskaporos hangulatot teremtettek 500 évvel ezelőtt.

Az erkölcsi, valamint fiskális problémák és visszaélések azonban önmagukban nem lettek volna elegendőek a reformáció sikeréhez. Az új tanok terjedésében kulcsfontosságú szerepet kapott a könyvnyomtatás feltalálása és elterjedése az 1450-es évek második felétől. A Biblia és annak tanításai immáron elérhetővé váltak nemzeti nyelven a laikus ember számára is. Az egyházat további kihívás elé állította a hívek részéről a késő középkorban megfogalmazódó igény a belső, személyesebb vallási élmény megélése iránt. Ezt a holland területekről kiindult mozgalmat devotio modernaként, vagyis modern vallásosságként ismerhetjük. A mozgalom jegyeit leginkább Kempis Tamás Krisztus követése című munkájában fedezheti fel az olvasó:

 

Aki engem követ, nem jár sötétségben –

mondja az úr. Krisztus szava ez; arra int,

hogy az ő életét és erkölcseit kövessük,

ha igazán akarunk világosságban járni,

és minden szívbeli vakságtól megszabadulni.

Legyen azért legkedvesebb foglalkozásunk

a Jézus Krisztus életéről való elmélkedés.

Krisztus tanítása a szentek minden tanításánál

különb;

és akiben lélek lakik,

elrejtett mannát talál benne.

Mégis azt látjuk, hogy sokan – gyakran hallják

bár az evangéliumot –, nemigen buzdulnak fel,

mert nincs bennük Krisztus lelke.

Márpedig annak, aki teljesen, ínyét csiklandóan

érteni akarja Krisztus szavát,

annak azon kell lennie, hogy egész élete folyását

az övéihez igazítsa.

 

A Biblia mellett igen népszerűvé lett ez a munka a hívek körében. A devotio moderna mozgalma főként a német fejedelemségek és Németalföld vidékein terjedt el – amelyek később a reformáció magterületévé váltak. A devotio moderna mellett a keresztény humanizmus is hódító hadjáratra indult Rotterdami Erasmus vezetésével. Középpontjában a művelt, tanult keresztény ember állt, aki elmélyül hitében, Krisztus tanaiban, kialakítva ezzel egy személyesebb vallásosságot. A 16. század kezdetére az egyházi reformok elmaradása és a hívek csalódottsága az egyéni vallási élmény megtapasztalása felé fordította a tömegek tekintetét.

Fontos megjegyezni, hogy a reformáció előestéjére számos úttörő személyiség harcolt a megújulásért, egyfajta táptalajt teremtve a 16. századi küzdelmeknek; a reformok, ahogy a bevezetőben is utaltam rá, nem 1517-ben kezdődtek, hanem már a 14. század végén erőteljes hangon szóltak néhány kivételes gondolkodó tolmácsolásában.

John Wycliffe, angol skolasztikus teológus többek között tiltakozott a fülbegyónás, a szentek tisztelete és a bűnbocsánat formája ellen. 1377-ben pápai átokkal sújtották és eretneknek nyilvánították. Az angolszász szakirodalom gyakran a reformáció hajnalcsillagaként emlegeti (filmes adaptáció is készült az életéről ezzel a címmel).

 

Wycliffe (Forrás: npg.org.uk)

A reformáció másik előfutárának Husz János cseh prédikátor mozgalmát tekinthetjük. Husz tanai szerint – melyek alapja John Wycliffe munkássága – az áldozás során a kenyér és a bor megmarad a maga mivoltában, s csak jelképesen lényegül át Krisztus testévé és vérévé. Szorgalmazta az anyanyelven történő misézést, a keresztényi életmódhoz való visszatérést a túlzott deszekularizációval szemben. Az Egyházról című röpiratában bírálta továbbá az egyházi hierarchiát is, melynek egyedüli és kizárólagos vezetőjének magát Krisztust tartotta; ennek fényében elítélte azt is, hogy a pápa, XXIII. János szent háborút indítson. Ezzel a lépésével végleg magára vonta a Szentszék haragját. Luxemburgi Zsigmond magyar és német király (később cseh király, majd német-római császár) a konstanzi zsinaton (1414–1418) kívánta meghallgatni Huszt, menlevelet biztosított számára, amely garantálta sértetlenségét és szabadságát. Megérkezésétől számítva azonban házi őrizetben, majd fogságban volt. 1415-ben, miután a zsinati bíróság által gyakorolt nyomás ellenére sem vonta vissza tanait, eretnekké nyilvánították és máglyán megégették. Tanai nemcsak a huszitizmus mozgalmának alapját képezték, hanem a 16. századi reformátoroknak is szellemi forrást jelentettek.

 

Husz János (Forrás: akg-images.de)

Luther Márton, 1517. október 31.

Luther Márton 1483-ban született Eislebenben, Türingiában. Bányászcsaládból származott, apja azonban nagy gondot fordított taníttatására – 1501-ben az erfurti egyetemen kezdte meg tanulmányait, majd 1505-ben szerzett magisteri fokozatot. Jogi tanulmányait félbeszakítva belépett az Ágoston-rendbe, 1507-ben pappá szentelték, majd megkezdte teológiai tanulmányait. Ekkor ismerkedett meg a nominalizmus képviselője, William Occam (1285–1347) tanításaival. Occam különválasztotta a hitet és az értelmet, mivel elmélete szerint az ember képtelen az érzékelhetőn túli világ értelmezésére. Az isteni kegyelem elnyerésében a domináns tényező az emberi akarat, melyet alá kell rendelni Isten parancsának. Morális felelősségünk alapja tehát a szabad akaratunk. (Tőle ered az Occam borotvája elnevezésű elv elnevezése, mely szerint az ugyanazon dolog leírására szolgáló magyarázatok közül általában a legegyszerűbb az igaz, s a felesleges téziseket „borotvával kell eltávolítani”). A késő középkori skolasztikusokon kívül Szent Ágoston és Petrus Lombardus művei gyakoroltak rá mély hatást. Közel került továbbá a német misztikus szerzőkhöz, akik tézise szerint nincs szükség közvetítő médiumra – egyházra, papokra – az egyén és a vallás között, mert a vallásos élmény személyes alapon, spirituálisan is megtapasztalható. 1508-ban került a wittenbergi konventhez, s itt fejezte be teológiai tanulmányait is. 1510-ben Rómába utazott, s az itt Luthert ért negatív tapasztalatok mély nyomot hagytak benne. 1512-ben doktorátust szerzett, s megkezdte prédikátori tevékenységét. 1515-re több kolostor vikáriusa lett. Az 1510-es évek elején kezdett kikristályosodni benne a Bibliát és Pál apostol leveleit tanulmányozva, hogy az isteni igazság a könyörületben fedezhető fel, s ez abban nyilvánul meg, hogy Isten elküldte egyszülött fiát, Jézust, hogy az emberiség bűneinek megváltásáért kereszthalált haljon. Ez az elképzelés azonban nem számított forradalmian újnak az egyházban. Gondolatrendszerében a novum az volt, hogy a megigazulás kérdését összekötötte a búcsú problematikájával. Elutasította a búcsú megvásárlása által történő érdemszerzést, s a hangsúlyt a Krisztussal való egyéni kapcsolatra helyezte, megkérdőjelezve az egyház mediátori szerepét. 1517-re kialakult az a nézete, miszerint egyedül a hit által történhet a megigazulás, ennek semmilyen más fóruma nem létezhet, vagy az nem elfogadható.

 

Luther (Forrás: kunstsammlungen-coburg.de)

1517-re a fentebb taglalt sokrétű problémakörök lépésre késztették Luthert, aki – vitaindító jelleggel – párbeszédet akart kezdeményezni az egyház résztvevői között, valós reformok megvalósításának érdekében. Fontos hangsúlyozni, hogy 1517-ben szó sem volt arról, hogy Luther tudatosan egy új egyház megalapításán munkálkodott volna, épp ellenkezőleg, a katolikus, pontosabban a latin rítusú nyugati egyház megjavítását szerette volna elérni. 1517. október 31-én levélben fejtette ki nézeteit a mainzi érseknek, illetve a merseburgi és a brandenburgi püspöknek. 95 pontját azonban kinyomtatták, közzétették, és írása rohamos iramban terjedni kezdett. Rövid időn belül elért Bázelba, Nürnbergbe, Lipcsébe, s nemzeti nyelvre fordítva fokozatosan elterjedt birodalomszerte. Kezdetben a klerikusok nem tulajdonítottak nagy jelentőséget Luther értekezésének. Albert mainzi érseket bosszantotta leginkább a helyzet, elsősorban üzleti szempontok miatt. Albert feljelentette Luthert a pápánál, és a 95 ponthoz készített reflexióját csatolta a panaszához, azonban ekkor még nem történt lépés az ügyben. A komolyabb fordulatot az jelentette, amikor a domonkos konvent 106 pontos ellentézist fogalmazott meg, s egyúttal eretnekséggel vádolta Luthert a Szentszéknél. 1518-ra már folyamatosan prédikáltak Luther ellen, s a helyzet fokozódni látszott. Luther az év tavaszán megjelent prédikációi nyomtatásba kerültek, ezek 20 cikkben foglalták össze azokat a vitás kérdéseket, melyekben reformot, megoldást, választ várt az egyházi vezetéstől. 1520-ig ez a könyvecske több mint 20 kiadást élt meg, s ez a kiadvány volt az, ami a társadalom szélesebb rétegeihez is eljutott.

 

Luther és a 95 pont (Forrás: thinglink.com)

Luther mindeközben riválisára akadt Johann Eck személyében, aki a bajor Ingolstadt egyetemén oktatott. Eck ügyes politikai érzékkel a búcsú körüli vitát kiszélesítette a pápai prerogatívára, bírálva Luthert, hogy kétségbe vonja az egyházfői hatalmi jogosultságot. A vita azonban kezdett túllépni Wittenberg kapuin. Luther Heidelbergben is megvédte álláspontját, s több követőre is szert tett. Kezdetét vette egy olyan csoportosulás kialakulása, mely Luther tanait követte, s élénken bekapcsolódott a hitvitákba, kemény bírálattal illetve az egyházat, a disputa teológiai szempontból is egyre szélesedett. Már nemcsak a búcsúról fogalmazták meg nézeteiket, hanem a kiközösítésről is, melyet politikai, gazdasági és spirituális kényszerítő erőként alkalmazott a Szentszék. A 16. századra már világi ügyek elrendezéséhez is segítségül hívták a kiközösítés eszközét, pl.: adósságok nem rendezése esetén a kiközösítettek nemcsak a szentségek kiszolgáltatásából és ezáltal az egyházi közösségből zárattak ki, hanem birtokaikat, portájukat is elveszthették. Luther ezzel szembehelyezkedve azon a véleményen volt, hogy az Istennel való lelki közösségtől senkit nem lehet megfosztani, s ez az, ami igazán fontos.

1518 decemberére odáig fajult a helyzet, hogy maga I. Miksa német-római császár folyamodott a pápához Luther kiátkozásáért. Az eretnekper meg is indult, azonban a kora újkor hatalmi sakkjátszmájával éppen egy táblára került a reformátor ügye. 1518-ban már küszöbön volt az új császár megválasztása, így a szász választófejedelem, Bölcs Frigyes személye és szava felértékelődött. I. Miksa unokáját, a későbbi V. Károly spanyol királyt és Burgundia hercegét kívánta utódjának, a pápa azonban – a Habsburg erőfölény megtörését célozva – I. Ferenc, a francia Valois ház uralkodójának trónigényét támogatta volna. Ebben a játszmában mindkét félnek hasznára lehetett Luther és immáron széles köröket megmozgató elképzelései.

Az eretnekségi perben Bölcs Frigyes elérte, hogy Luthert a birodalom területén, az augsburgi gyűlés keretében hallgassák ki, ami a prédikátor sértetlenségének szempontjából rendkívül jelentőséggel bírt. A probléma azonban az volt, hogy Luther egyre inkább kiszélesítette a vita látómezejét, olyan kérdéseket boncolgatott, melyekkel visszavonhatatlanul magára irányította a Szentszék és a katolikus világi uralkodók haragját. 1518-ra nyíltan támadta a pápa főségének megkérdőjelezhetetlenségét és tévedhetetlenségét. Ezt továbbfűzve a zsinat tévedhetetlenségét is elvetette a lipcsei hitvitában. 1519-re megfogalmazódott a sola sciptura elve, mely szerint egyedül a Szentírás a hit és a keresztény tanítás hiteles forrása. 1520-ban Luther kijelentette, hogy közösséget vállal a huszita irányzattal, s ettől a ponttól számítva már a szakadás felé vezetett az út. Luther kijelentéseire a választ az Exsurge Dominus kezdetű pápai bullában fogalmazta meg az egyház, elítélve Luther tanait – hatására a prédikátor elégette az egyházi törvénykönyvet. A válasz nem váratott soká magára, 1521. január 3-án Luthert kiközösítették. Az 1520-as évben írja meg azokat a liturgiai és immáron dogmatikai szempontból is jelentős alkotásait, melyek alapján a későbbi lutheri, evangélikus egyház létrejön. A reformok szükségességének felismerésekor, a 15. század végén, de még a 16. század első évtizedében sem volt szó dogmatikai változások alkalmazásáról. Az események turbulens mivolta miatt azonban a régi egyház megújítására irányuló reformelképzelések mellett búvópatakként tört fel valami újnak a kezdete. Luther a német nemességet próbálta buzdítani arra, hogy vegyék magukra a reformok kezdeményezőinek szerepét, mivel úgy gondolta, a keresztség által a papi hatalom a világiakat is megilleti és a közösség  maga kell megválassza vezetőit, lelkipásztorait és a világi természetű, fiskális ügyek intézőit. Az 1521-es évben megjelent munkái (az Egyház babiloni fogságáról, a Keresztény ember szabadságáról) bírálták a szentségeket, s hangsúlyozták, hogy az egyénnek magának kell alávetnie önmagát Isten akaratának, s nem az egyházi akarat a mérvadó. Értekezései az egyéni vallásos élményt helyezték középpontba, és az egyszerű, világi ember számára érthető magyarázatot biztosítottak az üdvözülés kérdésében. A teológiai és dogmatikai rendszerező munkát Philip Melanchton végezte el.

 

A fegyveres konfliktusok útján

1519-ben meghalt I. Miksa, akit unokája, Károly követett a trónon V. Károly néven. Az új uralkodó 1521-ben Wormsban tartott birodalmi gyűlést, amelyen Luther is megjelent. A német fejedelmek többsége támogatta a reformelképzeléseket és kiálltak Luther ügye mellett. Az új császár azonban kinyilvánította, hogy eretneknek tekinti Luthert és követőit; az 1521. május 8-án keltezett wormsi ediktum birodalmi átokkal sújtotta őket. A császár parancsba adta Luther írásainak elégetését, illetve tanai terjesztésének betiltását az egész birodalomban. Az ediktumot a brandenburgi választófejedelem is aláírta, kinyilvánítva a rendek nevében a rendelkezések támogatását. Ezzel Luther és tanainak kérdése politikai hadszíntérré nőtte ki magát, melyen az uralkodó és az őt támogató rendek álltak szemben a lutheri tanokat pártoló fejedelmekkel. Bölcs Frigyes a helyzet polarizálódását mérlegelve elraboltatta Luthert, aki Wartburg várában maradt egy éven át – igaz, ennek az akciónak sokkal inkább Luther megvédéséhez volt köze, semmint személyi szabadságának korlátozásához. Az ediktum végrehajtása azonban folyamatosan tolódott, a lutheri tanok akadálytalanul terjedtek, megszerezve a birodalmi városok és több fejedelem támogatását. Az 1522-es, 1523-as évek voltak a megújulás szempontjából kulcsfontosságúak. Kezdett körvonalazódni a lutheri tanok alapján a liturgia és a miséztetés rendje. A röpiratok nyomtatása szárnyalt. 1517 és 1533 között több mint 10 millió röpirat és értekezés került kinyomtatásra. A reformelképzelések kezdtek máshol is támogatókra találni. Svájcban Ulrich Zwingli lett a megújulás vezéralakja.

 

Zwingli (Forrás: helios.augustana.edu)

Mozgalmának központja Zürich lett. Egy sokkal radikálisabb irányzatot követve a humanistából világi pappá, majd politikussá váló Zwingli elutasított és kizárt minden olyan elemet, amely a Szentírás alapján nem tartozott szervesen a liturgiához és a szertartáshoz; ilyenek voltak például: az oltár, a körmenet, a bérmálás, az orgona, a különböző ereklyék, képek és az utolsó kenet.

A reformok gyors sikere pár év leforgása alatt hatalmas vihart és ellentéteket szított az egyházi és világi társadalom különböző rétegei között. Zavargások törtek ki, melyek 1520 első éveiben még kezelhetőnek bizonyultak. Az első komoly fegyveres összecsapás az 1524–1525 között zajló, Thomas Müntzer vezette parasztháború volt, melyben az elégedetlen tömegek nem egy egységes álláspontot képviselve támadták uraikat, az egyházat vagy Luthert, bizonyos csoportosulások az elöljárók jogosultságaival, mások Luther tanításaival helyezkedtek szembe. Természetesen a forrongás hátterében olyan régi, ismerős okokkal is találkozhatunk, mint a kivetett adó- és munkaerőterhek mérséklésének igénye, a települési önkormányzatok autonómiájának biztosítása és a magas adók csökkentése. Újdonság volt a konfliktusban, hogy ezek a korábban már megfogalmazott követelések összekapcsolódtak a városi csoportok sérelmeivel, akik szintén tiltakoztak a kizsákmányolás és a méltánytalanságok ellen, valamint a keresztény közösség elve alapján a társadalmi reform napirendre kerülését célozták. A mozgalom követeléseit tizenkét cikkelyben foglalták össze, amelyeket a sváb parasztság számára egy Zwinglit követő evangélikus pap és társa készített. E dokumentum 3. cikkelyének egyik sorában az alábbi idézetet olvashatjuk: “A Biblia bizonyítja, hogy szabadok vagyunk, és szabadok akarunk lenni”. Az 1517 óta eltelt nyolc év hatása tehát tetten érhetően begyűrűzött a társadalom minden rétegébe.

 

Parasztháború (Forrás: alamy.com)

A konfliktusok hatására világossá vált, hogy szükséges valamiféle egyházi keret kialakítása Luther számára, akinek népszerűsége a parasztháborút követően drasztikusan csökkent. A prédikátorok helyes és alapos képzése került előtérbe, mivel a vallási kérdések már politikai színezetet is kaptak a császár és a rendek erőterében értelmezve. Luther is belátta, hogy szervezetiség nélkül, a megfelelő útmutatás hiányában az evangélium átadása ismét szabados értelmezésekhez vezethet. E felismerések hatására jött létre az egységes német nyelvű Misekönyv, a Kis Katekizmus (a hívek számára) és a Nagy Katekizmus (a prédikátorok részére), megteremtve az önálló, evangélikus egyház alapját. 

 

Luther megérkezik Wormsba

Európa-szerte különböző módokon reagáltak az uralkodók a kialakuló új vallásra. A skandináv területeken jellemző volt, hogy felülről vezették be az új felekezetet, azonban V. Károly markánsan ellene volt a folyamatnak. Az 1529-es speyeri birodalmi gyűlésen a császár rendet akart teremteni a vallási kérdésekben. Luther és Zwingli 1529-ben Marburgban találkoztak, hogy megpróbálják kiküszöbölni a kettejük nézeteiben uralkodó különbözőségeket, de nem tudtak dűlőre jutni Krisztus tényleges jelenlétének kérdésében az Eucharisztiában.

 

Luther Wormsban (Forrás: pbs.org)

A birodalmi gyűlésen a császár megerősítette az 1521-es wormsi ediktum rendelkezéseit, ezzel szemben a lutheri tanokat követő fejedelmek és városok küldötteit protestatiot fogalmaztak meg (lásd fentebb). Míg néhány evangélikus fejedelem katonai akcióra készült, egy kompromisszumos csoport, amelyet Philipp Melanchthon vezetett (aki rettegett a protestantizmus széttöredezésének lehetőségétől), egy mérsékelt szellemiségű tervezetben körvonalazta az evangélikus álláspontot. Ezeket 1530-ban az augsburgi birodalmi diétán, a császár részvételével, megvitatták. A Confessio Augustana, vagyis Ágostai Hitvallás a lutheri irányzat fundamentális dokumentuma lett. Ekkor még feltételezték, hogy a Szentszékkel való megbékélés lehetséges. Ezt a nézetet V. Károly is osztotta, aki a pápát arra ösztönözte, hogy egy általános zsinatot hívjon össze tanácskozásra, a vallásos megosztottság felszámolására. A hitvallás tartalmával azonban egyik fél sem volt elégedett.

Az ellentéteket azonban nem sikerült feloldani, a katolikus teológusok elutasították a lutheri tanokat, s a kiközösítés megerősítése mellett foglaltak állást. A militáns frakció vezetője, Fülöp hesseni tartománygróf ennek hatására 1531-ben létrehozta a Schmalkaldeni szövetséget, mely a protestáns irányzatokat követő kilenc fejedelem és tizenegy város szövetségét tömörítette magában (Szász Választófejedelemség, Hessen, Braunschweig-Lüneburg, Braunschweig-Grubenhagen, két mansfeldi gróf, három észak-német város, Lübeck, Magdeburg és Bréma, továbbá Strassburg vezetésével délnémet városok). A szövetség hat évre szóló kölcsönös védelmi megállapodást kötött, majd 1537-ben felállította önálló haditanácsát, ami végérvényesen militáns színezetet adott a vallási és politikai konfliktusnak. Luther ekkor már véglegesnek érezte a szakítást a régi egyházzal.

 

Luther Nagy Kátéja 1560-ból (Forrás: daten.digitale-sammlungen.de)

Az 1530-as gyűlés után Károly több mint egy évtizedre távozott a német területekről, a Földközi-tengeren, Németalföldön és Franciaországban való konfliktusai miatt. A Franciaországgal megújult háborút 1538-ban ideiglenesen egy 10 évre szóló szerződés beszüntette, de 1542-ben a franciák újra fellázadtak, több európai szövetségessel együtt. Károly azonban felül tudott kerekedni, s az 1543-as császári hódítások jelentősen kiterjesztették az uralkodó hatalmi bázisát, az 1544-es Crépy-békével pedig a francia front megszűnt. 1545-ben fegyverszünetet kötött az oszmán birodalommal is, így szabaddá téve magát a protestáns kérdés rendezésére.

 

Az augsburgi hitvallás bemutatása (Forrás: historynotes.info)

Az 1530-as években a sokfrontos konfliktus miatt a császár kénytelen volt engedményeket tenni a protestáns szövetségnek, ami kedvező hatást gyakorolt annak terjedésére. 1532-ben – a Nürnbergi haladékban – először rögzítették a protestánsok megtűrését egy évre, a következő zsinat összehívásáig. A szövetség azonban mindinkább megerősödött, s a vallási irányzatok a konfesszionalizáció útjára léptek. 1536-ban a szövetség hívei elfogadták a wittenbergi konkordátumot, melynek értelmében az evangélikusok felesküdtek a Konfesszióra, és elfogadták a Melanchton-féle apológiát, illetve az úrvacsora rendjét. 1538-ban a katolikusok létrehozták a Nürnbergi ligát, mely közvetlen egy háború előtti szembenállást eredményezett. A császár külpolitikájának érdeke a háború elkerülése volt, ezért újabb engedményeket tett a protestánsoknak a Frankfurti haladékban (1539). V. Károly politikáját vallási kérdésekben az egyetemes birodalom összetartásának szellemisége vezérelte. Mind a külső, mind az egyre erősödő belső fenyegetés a birodalom széthullását idézhette elő, amit a császár el akart kerülni bármi áron. Végső célja tehát még ezekben az években is a protestáns mozgalom visszavezetése volt az Anyaszentegyház kötelékébe. Az erre irányuló kísérletek és tárgyalások 1540 első éveiben kudarcra ítéltettek. A császár felhívására III. Pál pápa 1544 novemberében meghirdette a trienti egyetemes zsinatot. A protestánsok azonban kijelentették az 1545-ös wormsi birodalmi gyűlésen, hogy nem kívánnak részt venni a zsinaton. Erre adott válaszként 1545-ben az uralkodó a harcok megindítására szánta el magát. Szövetségesként maga mellett tudta öccsét, Habsburg Ferdinánd magyar és cseh királyt (későbbi német-római császárt), valamint a katolikus bajor fejedelmet, IV. Vilmost. A protestánsok szerencsétlenségére – vallási meggyőződésének ellenére – Szász Móric is a császár oldalára állt (János Frigyes választófejedelmi pozícióját remélve). 1546. február 18-án bekövetkezett Luther Márton halála, így a küzdelmek már nélküle folytatódtak. A háború két fronton dúlt, 1546-1547 között a déli, 1547-től az északi német területeken.

 

Schmalkaldeni háború – tábori hadgyűlés (Forrás: wikipedia.org)

A háború kimenetele viszonylag rövid idő alatt eldőlt, a Schmalkaldeni liga csapatai Mühlbergnél megsemmisítő vereséget szenvedtek. János Frigyes szász választófejedelem és Hesseni Fülöp is fogságba estek, és csak 1552-ben szabadultak. Móric megkapta a választófejedelmi tisztséget. V. Károly – erőfölényét kihasználva – megpróbálta saját maga rendbetenni a birodalom vallási ügyeit – 1548-ban, az augsburgi birodalmi gyűlésen kihirdették az Interimet, mely vallási szempontból egy köztes állapot megteremtésére törekedett, azonban egyik fél sem nézte jó szemmel. Az Interimmel kapcsolatos vita megosztotta a protestáns teológusokat, a világi rendek pedig az uralkodó önkényes beavatkozását nehezményezték. Ez a szembenállás meghozta a politikai fordulatot. Móric szász választófejedelem – korábbi pártállását megváltoztatva – a protestáns csapatok élére állt és 1552-ben lerohanta V. Károly seregeit Innsbruckban, menekülésre kényszerítve ezzel az uralkodót. A protestánsok katonai eredményei miatt az uralkodó kénytelen volt megállapodni a rendekkel. Kiadták a passaui nyilatkozatot, mely hatályon kívül helyezte az augsburgi interim rendelkezéseit, s utat nyitott egy tartósabb vallásbéke kialakítása felé.

 

Az augsburgi vallásbéke

Az augsburgi vallásbéke 1555-ben lezárta a német történelem egy korszakát, és megnyitott egy újat. Ugyan döntés született vallási kérdésekben, de oly módon, hogy azzal jövőbeni problémák magvait is elvetették a felek. A fejedelmek különállása és territoriális hatalma erősödött, ugyanakkor a császárral való viszonyuk tisztázatlan maradt. A béke legfontosabb pontja az volt, hogy legalizálta az evangélikus vallást és megalkotta a „cuius regio, eius religio” – „akié a föld, azé a vallás” – elvét.

 

Az augsburgi béke ratifikálása (Forrás: historynotes.info)

Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az egyes fejedelemségekben az alattvalók uruk vallását követték, melyről ő szabadon dönthetett. A kálvini és Zwingli-féle irányzat azonban nem került az elfogadott vallások közé, tehát a vallásbéke nem jelentett tényleges vallásszabadságot. A római katolikus és az evangélikus valláson kívül (jus reformandi) a 30 éves háború végéig és a vesztfáliai békékig mást nem tűrtek el. A választás viszont kötelező volt és csak egy hit létezhetett legitim módon egy adott államban, a fejedelem hite. A nemzetközi erőviszonyokban az 1618–1648 között zajló 30 éves háború jelentette a fordulópontot. A konfliktus végére megtört a Habsburg hegemónia, és Franciaország vette át a vezető nagyhatalmi szerepet a kontinensen. A vallási konfliktusok messzire hangzó záróakkordja majdan ez az Európát emésztő ellentét lesz, mely a hadászatot, a hatalmi egyensúlyt és a kontinens arculatát alapjaiban változtatta meg. A francia területeken végbemenő reformtörekvésekről és vallásháborúkról sorozatunk következő darabjában olvashat bővebben.

 

Madarász Fanni

Szakirodalom

Cameron, Euan: The European Reformation. 2nd ed. Oxford University Press, 2012.

Chadwick, Owen: A reformáció. Budapest, 2003.

Chaunu, Pierre: A klasszikus Európa. Budapest, 2001.

Delumeau, Jean: Reneszánsz. Budapest, 1997.

Gárdonyi Máté: Bevezetés a Katolikus Egyház történetébe. Budapest, 2007.

Heussi, Karl: Az egyháztörténet kézikönyve. Budapest, 2000.

Jedin, Hubert: A zsinatok története. Budapest, 1998.

Kolb, Robert – Dingel, Irene – Batka, Ľubomír (eds.): The Oxford Handbook of Martin Luther’s Theology. Oxford University Press, 2014.

MacCulloch, Diarmaid: A reformáció története. Varga Benjámin (ford.). New York, 2005.

McGrade, Arthur Stephen: The Political Thought of William Ockham. Cambridge University Press, 2002.

Tusor Péter: A barokk pápaság (1600-1700). Gondolat Kiadó Budapest, 2004.

 

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

Ezt olvastad?

A Magyar Tudományos Akadémia, Debreceni Egyetem Történelem Tanszék „Magyarország a középkori Európában” Lendület Kutatócsoportja és a Néderlandisztika Tanszék 2017. október