„Szabadjára engedjük az emlékezetet.” – Interjú Pintér Tamással, a Nagy Háború Blog szerkesztőjével

Négy év alatt több, mint hatszáz poszt, két önálló kiállítás, egy vándorkiállítás, előadóestek, vetélkedők, számtalan közreműködés, részvétel rendezvényeken, jelenleg tizenhat állandó szerző és közel háromezer like a Facebook oldalukon. Ez a Nagy Háború Blog számokban. A számok mögött azonban rengeteg munka, odaadás és tapasztalat áll. Pintér Tamással, a blog egyik szerkesztőjével beszélgettünk.

Újkor.hu: Szerkesztőként és a blog mögött álló Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány, korábban a Magyar Hadtudományi Társaság tagjaként az első világháború magyar hadszíntereit kutatod. Mikor kezdtél érdeklődni a történelem iránt?

Pintér Tamás: Még gyerekkoromban kezdődött a történelem iránti vonzódás. A szüleim Noszvajon élnek, s én a szomszédos Egerben születtem. A város és az Egri csillagok alapvetően meghatározta az életemet. Gárdonyi regényét először nem is könyv, hanem képregény formájában láttam a Heves megyei Népújságban. Aztán otthon a könyvespolcon is felfedeztem egy rajzokkal illusztrált változatot, de mivel nem ismertem még a betűket, a dédnagymamám olvasta fel nekem. Persze később magam is forgattam. Ötször, hatszor, de lehet, hogy nyolcszor is elolvastam. Közelsége miatt a várban is sokszor jártam. Annyira megszerettem, hogy később 11-12 éves koromban részt vettem egy „kistárlatvezetői” tanfolyamon is, amely során a kazamatákat is bejártuk, aztán gyermek csoportok mellett tárlatvezetőként is működhettem. Ezután kezdtem el még komolyabban érdeklődni a történelem iránt. A családom tagjait sokszor kérdeztem történeti jellegű élményeikről, olyan dolgokról, amiket az én generációm már történelem órán tanult az iskolában. Nagyapám harcolt a második világháborúban, dédnagyapám pedig az elsőben. Talán azért az első világháború határozta meg későbbi kutatásaimat, mert a dédapám részletesebben, bátrabban el merte mondani a történetét. A nagyapám nehezebben beszélt a Don kanyarban átélt tapasztalatairól. Gyerekkoromban ezek a háborúk tabu témának számítottak, nem lehetett annyira őszintén beszélni róluk, mint most.

Miért lehetett ez?

PT.: Az emberek féltek nyíltan elmondani traumatikus emlékeiket. Aggódtak, hogy a családtagjaikat is meghurcolhatják, ha kiderül  a felmenőjükről, hogy Horthy katonája, vagy a két világháború között leventeoktató volt. Bátorság kellett ahhoz, hogy az ember egyáltalán a saját családtagjai előtt megnyíljon. A dédapám a saját gyerekei előtt sem mert olyan közvetlenül beszélni a történtekről, mint előttem. Ebben közrejátszhatott az is, hogy időben távolibb eseményekről van szó, de mindenképpen szerencsésnek érzem magam, hogy meghallgathattam mindazt, amit átélt. Végigharcolta az első világháborút, elmesélte a bevonulását, sebesüléseit, a harctéri tapasztalatait. Az ő szemüvegén át láttam először az 1914-18 közötti eseményeket. Így aztán a pályaválasztás során először az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolára mentem magyar-történelem szakpárra, ezután kerültem az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem, majd levéltár szakára. A diploma megszerzése után a Pest Megyei Levéltárban dolgoztam, a váci osztályon. Később a Belügyminisztérium Központi Irattárában helyezkedtem el, most pedig főállásban egy magáncégnél vagyok alkalmazásban irattári-levéltári szakértőként. Emellett szerkesztem a Nagy Háború Blogot, és a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának Történelemtudományi Doktori Iskolájában folytatok doktori tanulmányokat.

Hogyan tudod ezt a rengeteg elfoglaltságot összeegyeztetni?

PT.: A munka mellett a szabadidőm nagy részét a történelem iránti szenvedélyemnek áldozom. Szerencsés vagyok, hogy a családom mindenben támogat, megértik a hobbimat. A kutatási témám az Isonzó folyónál történt első világháborús események és azon belül is a doberdói harcok . Ez volt a háború egyik legvéresebb csatája, ezért ez a szívügyem. Szerintem a magyarok számára az isonzói front történetének legalább olyan fontosnak kellene lennie, mint amilyen a nyugatiaknak, a franciáknak, angoloknak és a németeknek az, ami a Somme-nál vagy Verdunnél történt. A mi Somme-unk az Isonzó és a mi Verdunünk a Doberdó, ami a harcok hevességét, a veszteségek arányait illeti. Rengeteg anyagot gyűjtöttem, tizenkét éve járok ki a helyszínre, sok személyes történetet is kutattam. Célom Doberdó emlékezetét megörökíteni, amivel kapcsolatban van miről beszélnünk, miről tudnunk. A pszichológia szerint az egyénre nézve a tragédia elfojtásának negatív hozadéka van, ugyanez igaz szerintem az egész társadalomra vonatkoztatva is. A múlt nagy traumáit csak akkor tudjuk feldolgozni, ha beszélünk vagy írunk róluk, ha szabadjára engedjük az emlékezetet.

Ezért hoztátok létre a blogot?

PT.: Én hiszek abban, hogy mindennek megvan az előre elrendelt ideje, így tehát annak is megvolt, hogy Jánossal és Norbival egymásra találjunk 2001 környékén. (Rózsafi János és Stencinger Norbert szintén a blog szerzői.- a szerk.) Összeismerkedésünket az internetnek és a közös érdeklődésnek köszönhetjük, illetve Négyesi Lajosnak, akit mindannyian máshonnan ismertünk. Én egy interneten olvasott írása kapcsán kezdtem vele levelezni, bíztatott, hogy menjek vele kutatni az Isonzóhoz. 2002-ben jutottam ki először a folyóhoz, aztán alakult egy kutatótáborunk is ott. Lajos 46-os szegedi bakák a tolmeini hídfőben című könyve az ottani 2002-2003-as kutatásai alapján született meg. Ezután jutottunk el Doberdóra, ami később a fő kutatási területünk lett. 2003 óta folyamatosan visszajárunk oda, ekkortól datálódik a barátságunk és a közös munkánk. Később hozott minket össze a sors Babos Krisztinával, aki a blog másik szerkesztője. Krisztáék somme-i utazásuk után az Isonzó környékét tervezték felfedezni. Forrásokat kerestek a tervezett felfedező útjukhoz, így találtak meg minket. Hazatérve az ő részükről jött az felvetés, hogy jó lenne, ha a háborúról és annak kutatásáról sokkal több információt lehetne elérni egyszerűbben. Így jött az ötlet, hogy indítsunk egy blogot az interneten, ahol tulajdonképpen egymást mi is megtaláltuk.

Mikor indult a Nagy Háború Blog?

PT.: Egészen pontosan négy éve, 2010. július 28-án, az első világháború kitörésének 96. évfordulóján indultunk.

Miért ezt a nevet választottátok?

PT.: Az első világháború kitörése után akkora méreteket öltött, hogy a kortársak a Nagy Háborúnak hívták, így terjedt el a köztudatban és a történetírásban egyaránt, mi pedig olyan nevet akartunk adni a blognak, ami visszaadja a korszak hangulatát. A blogon írásban, képben, hanganyagok közlésével, filmrészletek megjelentésével igyekszünk megemlékezni a háborúról. Szeretnénk lehetőséget adni kutatóknak, történészeknek, és lényegében mindenkinek, hogy ezt a fórumot kihasználva megoszthassák a tudásukat másokkal. A tapasztaltabb tudósok, a korszakkal foglalkozó legnevesebb szerzők mellett megkeressük a témánkba vágó érdeklődésű fiatal kutatókat is. Kezdettől fogva arra törekedtünk, hogy ne egy szűkkörű, tudományos elefántcsonttoronyba zárt közösségként dolgozzunk, hanem hogy nyitottak legyünk mindenki felé. Négy év távlatából elmondhatom, ez a cél sikerült.

Mire vagy a legbüszkébb a bloggal kapcsolatban?

PT.: Mindennapos öröm a számomra, hogy rengeteg embert megismerhettem a blogon keresztül, nemcsak kutatókat, történészeket,  muzeológusokat, levéltárosokat, könyvtárosokat, tehát a „szakmabelieket” a lehető legszélesebb körben, hanem nagyon sok laikus érdeklődőt is, akik nagyban gazdagították a blog anyagát. Ezen kívül nagy pozitívumként értékelem, hogy nemcsak a határon belül, de azon túl is él a blog, van állandó szerzőnk például a Délvidékről, vagy Erdélyből, Szlovéniából is, illetve még az óceán másik felén, Amerikában is olvasnak minket. A szakmabelieken kívül számos olvasóval alakult ki állandó kapcsolatunk, akik rengeteg személyes élményt osztanak meg velünk. Családi történeteket küldenek el hozzánk, ráadásul olyan, saját gyűjteményükből származó naplókat, visszaemlékezéseket, képeket is, amik nagyban gazdagítják tudásunkat az első világháborúról. A blog szinte saját magát írja, egy poszt hatására születik még egy, meg még egy sokadik. Így újabb gyűjtemények válnak ismertté, a megjelent írásokkal kapcsolatban pedig újabb megkeresések jönnek.

Mi a legfontosabb számodra a blogban?

PT.: A háborúban számomra az emberi sorsok története a legérdekesebb. A személyes történelem, az egyedi látásmód megörökítése Nyugat-Európában már régóta népszerű és elfogadott ága a történettudománynak. Az egyéni sorsok néha annyira kalandosak, hogy azt hihetnénk, ilyen csak a regényekben, vagy még ott sem létezik. Sokszor előfordul, hogy a háborúban eltűnt katonák családtagjai megkeresnek bennünket, elküldik nekünk az őseik tábori lapjait vagy fotóit. Csak annyit tudnak róluk, hogy eltűntek a háborúban. Van, hogy az illető vagy alakulatának a neve, és története más forrásból ismert. Így találják meg sokan saját őseiket. Most is van konkrétan egy ilyen esetünk, a 10. isonzói csata idején a Monte Santón egy egész géppuskás szakasz eltűnt a parancsnokával együtt. Egy másik forrásból, egy naplóból tudjuk, hogy alakulatát tüzérségi tűz alá vették, rájuk omlott a kaverna, utána nyomukat sem találták, így minden bizonnyal ott nyugszanak a hegy oldalában azóta is. Ma már több lehetőségünk lenne a fejlettebb technika segítségével kutatni a sorsukat. Akár talajradarral is meg lehetne vizsgálni  a területet. Nagy álmom az 1917-es évfordulóra az Isonzónál betemetett hősök nyomára bukkanni, megtalálni a maradványaikat. Jó lenne elvinni oda a családtagjaikat, akik a mai napig, száz év elteltével is emlékeznek rájuk, őrzik az emléküket, fotóikat, leveleiket, amelyeket onnan, abból a beomlott kavernából küldtek egykor haza. A családokban nagyon fontos lenne, ha a dédapa végső nyughelyre kerülhetne.

A katonák leveleiben van visszatérő közös pont?

PT.: A levelekben sok közös pont van. Ilyen például a tájékoztatás a saját állapotról, mindig ezzel kezdődnek a levelek, ezzel akarják megnyugtatni az otthoniakat, sokszor szebbre festve a valóságosnál a helyzetüket, hogy csökkentsék az aggódást. A másik az érdeklődés az otthon lévők sorsa, egészségi állapota felől. Ebből is érződik a fordított aggódás: hogyan boldogulnak odahaza a kiszakadt férj, fiú, apa nélkül. A legmegragadóbbak a búcsúlevelek, amelyek egy-egy nagyobb csata, ütközet, roham előtt születnek. Számvetés az élettel, búcsú a hozzátartozóktól, készülés az esetleg bekövetkező legrosszabbra, a halálra. Akkor igazán megrázóak ezek, ha tényleg be is következett és a bajtárs, parancsnok, tábori lelkész, az orvos küldi el a levelet a hozzátartozóknak.

Reméljük sikerül beteljesíteni az álmodat. Milyen más tervetek van a jövőre nézve?

PT.: Két irányban is szeretnénk elindulni a blogon. Egyrészt a terveink közé tartozik a tudományos vonal erősítése, szeretnénk indítani egy tudományos célú rovatot, ahová szakcikkeket várnánk, lábjegyzettel. Másrészt a fiatalok számára is szeretnénk közelebb hozni ezt az időszakot, például a mostani képregény-pályázatunkkal is. Ezen kívül tervezünk kiadványokat létrehozni, rendezvényeket szervezni. Lényegében szeretnénk, ha igazi tudományos műhellyé válnánk. Bár az anyagi korlátok gátat szabnak a törekvéseinknek, igyekszünk az ötleteinket a lehetőségekhez képest realizálni.

A vándorkiállításotokkal mik a terveitek?

PT.: A „Gondolatban mindig ott leszek”című műtermi portrékból készült vándorkiállításunk sok helyre eljutott, és még nem ért véget az utazása. Az év elején Szegeden a Házasság Hete rendezvénysorozat keretében a Somogyi-Könyvtárban volt az első bemutatása, azóta volt Pákozdon, a Katonai Emlékparkban. Most Hódmezővásárhelyen van, az Emlékpontban, utána megy a szülőfalumba, Noszvajra, aztán a határon túlra, Zentára. Több helyről jelezték már, hogy meghívnák ezt a kiállítást. A tervünk, hogy folyamatosan gazdagítsuk is a tartalmát, méghozzá olyan fotókkal, amelyek az adott helyszínhez kapcsolódnak. A háború idején, a fotózás őskorában sok fotó született. Amikor a katona a frontra készült, csináltatott fotót magáról, sokszor a családja körében, máskor a front közelében a katonatársaival, de a legkülönlegesebbek azok, amelyeken a párjuk fotóit tartják a kezükben. Sok esetben ez a kép az utolsó emlék a harcba indulókról, amit a hozzátartozóik megőrizhettek.

Rajkó Kinga

Ezt olvastad?

Dobi István (Ószőny, 1898. december 31. – Budapest, 1968. november 24.) tevékeny szerepet játszott abban, hogy a Független Kisgazdapárt alárendelje
Támogasson minket