Táncol a kongresszus? – interjú Schrek Katalinnal

Kétszáz évvel ezelőtt értek véget a napóleoni háborúk. A konfliktussorozatot lezáró bécsi kongresszus csaknem egy évszázadra meghatározta Európa politikáját. Schrek Katalin történésszel, a Debreceni Egyetem Történelmi és Néprajzi Doktori Iskola PhD-hallgatójával Forisek Péter beszélgetett.

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. A debreceni Campus Rádió Elveszett Ereklyék c. történelmi magazinműsora idén ötödik éve hallgatható az FM 90 MHz-en Debrecen 30 km-es körzetében minden szombaton 18.00-tól, illetve hétfőnként 19.00-tól a rádió Egyetem Tér című műsorában, valamint interneten bárhol a világon a http://www.fm90.hu/ honlapon. Rendszeresen készítenek történelmi témájú interjúkat az egyetem oktatóival.

Forisek Péter: Kétszáz évvel ezelőtt ért véget a bécsi kongresszus, amely a napóleoni háborúk lezárása volt. Tulajdonképpen a bécsi kongresszus volt az, ami a forradalmi Európában egy rövid, vagy más elképzelések szerint inkább egy hosszabb időszakra békét hozott az európai kontinensen. A kongresszus 1814 őszén kezdődött és – csaknem egy éven keresztül – 1815 júniusáig tartott. Mi volt ennek a kongresszusnak a célja?

Schrek Katalin: A kongresszus alapvető célja az volt, hogy a több mint két évtizede tartó háborús időszakot lezárja Európában. A forradalmi és a napóleoni háborúk periódusát követően egy olyan szilárd európai rendszert szerettek volna ismét megalapozni, amely az 1648-as vesztfáliai béke után honosodott meg Európában, és amely rendszer pontosan a 18. század utolsó évtizedeiben felborulni látszott. Tehát a legfontosabb cél a kontinens hosszú távú békéjének és stabilitásának megteremtése volt.

Azt mondják sokan, hogy ez a békerendszer volt az, ami közel száz éven keresztül valóban békét hozott Európába. Bár voltak háborúk a kontinens több részén, de olyan nagy általános háború, mint a francia forradalmat követően, amely az egész kontinenst érintette, nem volt. Mi tette ezt lehetővé? Mennyire volt stabil ez a rendszer? Kik voltak a kongresszus résztvevői?

A kongresszusról általában el szokták mondani, hogy ez volt Európában az utolsó olyan nagy rendezés, ahol mind a vesztes, mind pedig a győztes felek egy tárgyalóasztalnál közösen hoztak döntést arról, hogy milyen alapokon építik újjá Európát. Nyilván ez egy fontos eleme volt annak, hogy stabilitást hozó struktúrát alakítsanak ki. Az öt európai nagyhatalom – amelyek közül itt most Franciaország volt a vesztes fél – mind szerepet vállalt ebben a döntéshozatalban. Azonban a négy szövetséges nagyhatalom – Nagy-Britannia, Ausztria, Poroszország és Oroszország – volt a fő döntéshozó. Ezen belül is Oroszország túlsúlya dominált ebben az időszakban, amelyet Ausztria részéről Metternich kancellár igyekezett ellensúlyozni, illetve koordinálni. Ausztria volt az a fél, aki azért is kaphatta meg a feladatot, hogy Bécsben rendezze meg a kongresszust, mert az elmúlt évtizednyi háborúk egyik legtöbb veszteséget elszenvedett koalíciós tagja volt. Oroszország közbenjárása és háborús hozzájárulása nélkül pedig nem lehetett volna ezt a békekötést 1814–1815-ben véghezvinni. Hasonlóképpen fontos tényező volt, hogy orosz hadsereg állomásozott Nyugat-Európában. Tehát Oroszország döntéshozatalban való szerepe evidens volt minden résztvevő fél számára. Nagy-Britannia itt általában, mint ahogyan a történeti korokban többször is láthattuk, inkább a mérleg nyelve volt, amely Oroszország nagyhatalmi és ezzel párhuzamos területi ambícióit próbálta féken tartani. Ennek az álláspontnak hagyományosan a brit külpolitika fő elve volt a mozgatórugója, amely az európai erőegyensúly fenntartására irányult.

Nyilván valamennyi fél elképzelésekkel érkezett erre a kongresszusra. A nagyhatalmaknak voltak elgondolásaik arról, hogy milyen módon képzelik el Európa sorsát a közel jövőben. Melyek voltak azok a fő elvek, amelyek mentén kialakításra került az új európai rend?

Az első két legfontosabb tényező egyrészt a legitimizmus elvének, másrészt a dinasztikus elvnek a szem előtt tartása volt. Ez a két dolog azért is volt meghatározó, mert a legfőbb kérdés, Franciaország sorsának rendezése ettől a két alapelvtől függött, hiszen a Bourbon-restauráció mellett valamennyi nagyhatalom kiállt annak ellenére, hogy orosz részről – a tárgyalások korai szakaszában – voltak más elképzelések is a francia belviszonyok helyreállításáról. Azokon a területeken, ahol a korábbi hatalmi rendszerek megdőltek a francia forradalmi vagy a napóleoni hadjáratok következtében, a korábban legitim módon hatalmat gyakorló uralkodóházak kerültek ismét hatalomra. A legitimizmus és a dinasztikus elv kiegészült a restauráció gondolatával. Ez a három idea tehát evidens módon összefüggött egymással. A legitimizmus elvét egyébként Talleyrand – az új francia kormány külügyminisztere – szorgalmazta leginkább, illetve a többi hatalom számára is elérhető és elfogadható opciónak bizonyult. Neki nagy szerepe volt abban, hogy ez az elv érvényesülhetett. Továbbá azt is érdemes kiemelni, hogy a korszakban már fontos szerepet játszó nemzeti elv ekkor még nem szerepelt tényezőként a döntéshozatal folyamatában, ennek a szempontnak a figyelmen kívül hagyása mondhatni hibája is volt a bécsi rendezésnek.

A kongresszus több területi változást hoz az európai államok tekintetében. Milyen nagyobb területi változások mentek végbe ennek következtében?

Franciaország esetében két békeszerződés került aláírásra. Az első párizsi béke – amit még 1814-ben kötöttek – engedékeny volt a területi kérdésekben, mivel az 1792-es határokat engedte megtartani Franciaországnak. Napóleon visszatérése 1815 márciusában azonban súlyosbította a vesztes fél politikai megítélését és a korábbiaknál szigorúbb békefeltételeket róttak ki a francia kormányra, így annak 1790-es határait kellett visszaállítania és 700 millió franknyi jóvátételt fizetnie. Fontos szempont volt Franciaország hosszú távú féken tartása, ezért mind angol, mind osztrák és orosz kezdeményezésre egyfajta korlátozó rendszert szerettek volna kiépíteni. A nézőpontok tekintetében azonban voltak különbségek, amelyek főként az Anglia és Oroszország által felvázolt koncepcióbeli eltérések voltak. Oroszország szerette volna jelentősen kitolni nyugati határait, többnyire lengyel területek rovására, ezért igényt jelentett be a Varsói Nagyhercegség teljes területére, illetve azon területek egy részére is, amelyek a korábbi lengyel felosztások után (1772, 1793 és 1795) Ausztria és Poroszország fennhatósága alatt álltak. Poroszország részéről volt egyfajta szimpátia az orosz törekvésekkel kapcsolatban, mert ő maga más német területeken várt kompenzálást ez ügyben. Viszont Ausztria és Anglia közös pontot talált a porosz–orosz felek ellensúlyozására.

Robert Castlereagh, aki külügyminiszterként képviselte Nagy-Britanniát, fontosnak tartotta, hogy a közép-európai stabilitás ne erős orosz dominancia révén valósuljon meg, hanem egy másik fajta rendszer alapján, amelynek eredményeképpen létrejött a Német Szövetség Ausztria elnökletével. Ugyanezt a célt – vagyis Franciaország ellensúlyozását – volt hivatott szolgálni a Belgiummal megerősített Hollandiából létrehozott Németalföldi Királyság, valamint Svájc semlegességének deklarálása is. Ezzel próbáltak egyfajta védőkorlátot kialakítani Franciaországgal szemben.

Milyen rövid és hosszú távú hatásai voltak ennek a kongresszusnak az európai államok közötti viszonyrendszerre? 

Az európai rendezéssel kapcsolatban sokszor elmondják, hogy hosszú távú berendezkedést biztosított. Abban az esetben, ha a gyakorlati részét nézzük a dolognak, valójában már az 1820-as és 1830-as évek eseményei is megbolygatták ezt a rendszert. Például 1831-ben az imént említett Belgium elszakadt Hollandiától és önálló államként ismerték el. Továbbá ide kell sorolnunk a század második felének jelentős változásait, átalakulásait, mint a Német Szövetség felbomlása 1866-ban és a Német Császárság kikiáltása 1871-ben. A bécsi rendezést követően kérdés volt, hogy ezt a hosszú távra elrendelt békét, amelyet megteremteni szeretnének, hogyan lehetne garantálni. Erre megint csak orosz és angol részről két külön elképzelés látott napvilágot. Az orosz fél szorgalmazta egy európai szövetséges haderő felállítását, hogy bárhol beavatkozhasson, ahol szükség adódik rá. Itt fontos megemlíteni I. Sándor cárnak a forradalmakkal kapcsolatos aggodalmát és ezirányú motivációját. Mivel azonban Anglia nem – és valójában a többi nagyhatalom sem – támogatta a felvetést, ezért ez nem valósulhatott meg. Viszont angol részről szorgalmazták az ún. Négyes Szövetség felállítását 1815 novemberében, amely elsősorban Franciaország megfékezésére irányult és a korábbi koalíciós partnerek együttműködését predesztinálta. Mindemellett szintén angol és immáron osztrák oldalról kezdeményezték a kongresszusok rendszerének működtetését, amely ténylegesen 1818 és 1822 között funkcionált. Ekkor a komolyabb európai ügyeket a nagyhatalmak közös tárgyalóasztalnál rendezték, azonban 1822 után már nem kerül sor több kongresszus összehívására. Érdemes hozzátenni, hogy az angolok az idő előrehaladtával fokozatosan kihátráltak abból, hogy aktívan részt vállaljanak az európai ügyekben és részben ezért is maradhatott Oroszország nagyon meghatározó szerepben Közép-Kelet-Európában.

Az orosz koncepció a Szent Szövetségben realizálódott. Ez az 1815. szeptember 26-án aláírt szövetség alapvetően egy szándéknyilatkozat volt, amelyet I. Sándor cár, III. Frigyes Vilmos porosz uralkodó és I. Ferenc osztrák császár írtak alá. A dokumentum az uralkodók együttműködését rögzítette és azokat az elveket fektette le, amelyek alapján irányítani szeretnék Európát és megvédelmezni annak békéjét. Ehhez valamennyi európai állam vezetője csatlakozott, kivéve az angol uralkodót, a Pápát és az Oszmán Birodalom élén álló szultánt. Ez a dokumentum azonban jelentőséggel még nem bírt. Ami majd meghatározó lesz, az az 1820-as troppaui protokoll, amelyet az ottani kongresszuson írt alá szintén Oroszország, Poroszország, valamint Ausztria, és amely nemzetközi jogi alapot nyújtott arra, hogy ez a három állam az egymással kötött megállapodás alapján beavatkozzon bizonyos forradalmi eseményekbe, ami aztán rá lett vetítve az ún. szent szövetségi korszakra. Azt is el szokás mondani, hogy – mint említettem – a Szent Szövetség a fent említett uralkodók megállapodása volt, amely 1825-ben fel is bomlott, hiszen I. Sándor cár meghalt és az őt követő I. Miklós részéről nem került újból megerősítésre, viszont az 1833-as münchengrätzi és berlini egyezmény a három állam hasonló jellegű együttműködését jelentette és elvben tovább vitte ezt a vonalat.

Ez is egy kerek évforduló. 200 évvel ezelőtt történtek ezek az események. Milyen megemlékezéseket terveztek ennek az évfordulónak az alkalmából?

Kilátásba van helyezve most ősszel – szeptember elején – egy moszkvai konferencia, amelyet a Debreceni Egyetem Történelmi Intézetének oktatói és a Moszkvai Magyar Levéltári Intézet vezetősége közös szervezésben hoznak létre, illetve a szervezésbe időközben betársult az Orosz Tudományos Akadémia Szlavisztikai Intézete is. A kétszáz éves évforduló kapcsán jött az ötlet, hogy rendezzünk egy konferenciát, aminek aztán valamivel tágabb címet adtunk – Békekötések és békerendszerek a történelmi korokban –, de alapvetően azt a célkitűzést szolgálja ez a rendezvény, hogy a kétszáz éves évfordulóról megemlékezzünk.

Forisek Péter

Kapcsolódó cikkek:

A napóleoni háborúk és Magyarország

„Táncol a kongresszus helyett – utazik a kongresszus”: A Schönbrunni Kocsimúzeum kiállítása a bécsi kongresszus 200. évfordulója alkalmából

Interjú Papp Imrével, a francia história hazai nagykövetével

“Csak még egy kérdés…” hangzott Debrecenben a Szent Szövetség korszakáról

Evangélikusok a 19. századi Magyarországon

Ezt olvastad?

„Mi részünkről csak annyi akarunk megjegyezni: ne legyen fővárosunk olyszerű, amilyen Páris és London: azaz ne legyen bolondító fényüzésnek, roppant