Te el tudnád viselni? – Egy kötet a nőket ért borzalmakról

„Kell, hogy legyen valahol lenyomatuk a történeteknek, mert már az én hőseim közül is sokan elmentek” – nyilatkozta egy interjúban Kormos Valéria, A végtelen foglyai című, 2017-ben a Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány gondozásában megjelent kötet kapcsán. Az 1945 és 1947 között hadifogolyként Szovjetunióba hurcolt magyar asszonyok sorsát bemutató, műfaját tekintve a az interjú-kötet és a memoár sajátos ötvözetének tekinthető gyűjteményes könyvnek – a téma iránt fogékonyak számára jól ismert – immár évtizedes története van.

A rendszerváltás környékén az akkor a Nők Lapjánál dolgozó szerzőt kereste fel először a témával egy férfi, akinek a felesége egyike volt azoknak a nőknek, akik osztozni voltak kénytelenek az elhurcolt asszonyok tragikus sorában. Kormos felhívására tömegével jelentkeztek a sokáig hallgatásra kényszerített egykori áldozatok, amiből először egy terjedelmes sorozat készült a Nők Lapjában, majd 2001-ben mindez egy könyv formájában tárult a nyilvánosság elé. Jelen kötet ennek egy átdolgozott kiadása.

A „malenkij robot”-ra hurcolt tömegek története ma már ismert: a második világháború végén civileket rendeltek a magyarországi szovjet parancsnokságokra, néhány napi közmunkára. Férfiakat 17-45 év, nőket 18-30 év között, majd elhurcolták őket a Szovjetunió különböző részeibe. A néhány napos munka azonban évekig tartott.

Részlet az Örök tél c. filmből, mely szintén a munkatáborba zárt magyar nőkről szól. Kép forrása: Mediaklikk.hu

 A kötet főszereplői 1947-ben tértek haza, elbeszéléseik arról tanúskodnak, hogy sokan ott kötöttek barátságokat és ott ismerték meg későbbi férjeiket. Legtöbbjük a Donyec-medence szénbányáiba, Baskíria olajmezőire, vagy Grúziába került. Számukra adott volt tehát egy embertelen helyzet, amiben viszont sokan megtalálták a saját boldogságukat, boldogulásukat. Szökésre senki sem gondolt, hiszen a foglyok azt sem tudták, hogy hol vannak. Akiknek mégis sikerült kijutniuk a táborból, azok egy idő után inkább feladták magukat, mert csak keringtek a pusztaságban étlen és szomjan. Őket utóbb kegyetlenül megbüntették. A lágeréveket mindenki úgy próbálta túlélni, ahogy tudta, történetük azonban nem ért véget 1947-ben. Itthon újabb nehézségekkel kellett szembenézniük. A hazaérkezőket már a vonaton figyelmeztették, hogy hallgatniuk kell a szörnyűségekről, amiket átéltek. A legnagyobb lelki tehert azonban mégis az okozta, hogy itthon igyekeztek bennük bűntudatot és szégyent ébreszteni. Sokan azonban – átélve a kitaszítottságot és a honvágyat – még így sem hagyták el az országot 1956-ban, amikor lehetőségük lett volna, noha többeket nem pusztán honfitársaik, de saját rokonaik adtak szovjet kézre. Egyesekben nem is a lágerévek, hanem pont a sajátjaik árulása hagyta a legmélyebb nyomot.

A szerző olyan magyarral is interjút készített, aki segítette az emberek összegyűjtését, de megbánást sok év után sem mutatott. A megpróbáltatások után sokan megtanulták értékelni az életet és az otthonukat. Mára sokan elmentek azok közül, akik személyesen is átélték a borzalmakat, a megpróbáltatásokat és a megaláztatásokat, ezért mindezt – ami a 80-as évek végéig titok volt – ma már csak könyv formájában lehet átadni az utókornak, akiknek elképesztő azt tapasztalni, hogy ezekben az emberekben mennyi életerő, küzdés és akarat volt és hogy az éhségnél sokszor a honvágy volt a rosszabb.

A kötet szerkesztője: Kormos Valéria. Kép forrása: Látószög blog

A történet egy riportszerű dokumentum, – melyből kiderül, hogy a boldogságból még a legnehezebb időkben, az éhezés, a szenvedés közepette is kijutott, hisz volt, aki a lágerben ismerte meg élete párját – melyet az egyes részeiben alkalmazott tőmondatos szerkezet tesz pergőbbé. Zavaró lehet, hogy néhol rendszertelenül váltogatja a szerző az egyes szám első, és egyes szám harmadik személyt. Itt tükröződik a leginkább az elbeszélő és a hallgató, az interjúkészítő törékeny viszonya, ami miatt az olvasó zavarban lehet, mit is olvas. Riportot? Interjút? Dokumentum-kötetet? Oral History-t? Az elbeszélési módszer, avagy azok váltogatása a szakavatottak számára talán zavaró lehet, a mezei olvasónak viszont egy dolgot biztosan megmutat. Nevezetesen a szerző, az érzékeny tollú újságíró kíváncsiságát. Kormos Valéria kíváncsi, nyitott és befogadó ezekre a történetekre, ahogyan a kötet is a kíváncsi, nyitott, befogadó, és nem feltétlenül a témában jártas, szakavatott olvasónak, sokkal inkább a szélesebb nyilvánosságnak szól. Ezt támasztja alá a kitűnő szerkesztés, a szívbemarkoló fotó- és dokumentum-válogatás, amitól az olvasó még személyesebbnek érzi az elbeszélő, az áldozat történetét.

A kötet gyakorlatilag az olvasóra bízza e fajsúlyos téma kezelését, felvillantva egy nagyon is valós, sokáig a hallgatásba fojtott szeletét a történelemnek. Az olvasó akaratlanul is a főszereplők bőrében érezheti magát, ugyanazokkal az erkölcsi, lelkiismereti kérdésekkel. A visszaemlékezők szavaiban azonban nem érezni gyűlöletet. Voltak, akik el akarták felejteni a történteket, és voltak olyanok is, akik csak arra a kérdésre kerestek választ, hogy mit vétettek, az elbeszélésekből azonban felsejlenek azok a technikák is, amikkel ezek a nők túlélték a borzalmakat.

A könyv a maga módján túlmutat a hivatalos történelmi tudáson, a korszakról alkotott mítoszokon és tabukon, műfajában izgalmas és megrendítő olvasmány, egyúttal világos választ ad arra a kérdésre is, van-e létjogosultsága egy ilyen, a női narratívát előtérbe helyező, nőtörténeti kötetnek.

 

A kötet adatai: A végtelen foglyai – Magyar nők szovjet rabságban 1945-1947. Szerk. Kormos Valéria. Budapest, Közép- és Kelet-Európai Történeti Közalapítvány, 2017. 207 pp.

Csarnai Márk

Ezt olvastad?

A Kádár-rendszer utolsó évtizedében, valójában már a kádári diktatúra legpuhább időszakában felnövekvő iskolásként sem az iskolában, sem otthon, sem máshol