Legendák és mindennapok – interjú Katona Csabával

Ugyan munkahelyi feladatai miatt kevesebb ideje marad kutatásra, mégis a rendszeresen publikáló történészek közé tartozik, a 19. századi társadalom- és művelődéstörténet különösen közel áll hozzá. Katona Csabával, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont kommunikációs referensével, a Történettudományi Intézet tudományos munkatársával beszélgettünk történészi pályájáról, Balatonfüredről, Deák Ferencről, Slachta Etelkáról és jelenlegi kutatásairól.

Újkor.hu: Ha ránézünk a Történettudományi Intézet honlapjára feltöltött adatlapodra, akkor azonnal szembetűnik, hogy az egykor a Szovjetunióban, ma Ukrajna területén található Renyiben születtél. Ez nem kárpátaljai település, hanem jóval keletebbre található. Hogyan vetette oda a sors szüleidet?

Katona Csaba: Édesapám tengerész volt, a tengeri hajózási vállalatnál, a Mahartnál dolgozott. Renyi egészen pontosan Besszarábiához tartozik, hatalmas kikötőváros. Ott ismerkedett meg édesanyámmal. Édesanyám orosz–lengyel származású, Moszkvában született. Orosz nagyapám kétkezi munkás, vöröskatona volt a második világháborúban, és úgy alakult, hogy hazavitt egy lengyel feleséget Lódzból. A házasságukból három gyerek született, akik közül édesanyám a legidősebb. Édesanyám Renyiben ismerte meg hát édesapámat, és itt születtem én is. Aztán egy éves koromban Magyarországra költöztünk. Azért kellett ennyit várni, mert hivatalos utat kellett találni arra, hogy édesanyám úgy költözhessen Magyarországra, hogy megtarthassa szovjet állampolgárságát is. Anélkül nem látogathatta volna meg a rokonait (szüleit, testvéreit) magánemberként.

Mindig nagyon érdekes, amikor a családtörténetekben visszatükröződik a történelmi nagypolitika. A publikációid között számos személyesebb, mikrotörténetibb jellegű írás is van, ami azt mutatja, komolyan érdeklődsz a családtörténet iránt. Téged is foglalkoztat, hogy az az általános jellegű politikatörténet, amit általában az iskolában tanítanak, hogyan jelenik meg a mindennapi életben?

Természetesen. Nekem szerencsém volt, mert viszonylag sokáig vissza tudom vezetni a családfánkat, ráadásul őseim közül többen igen aktív életet éltek (egyik ükapám, Frantisek Kabina például a Matica slovenská alapítói közé tartozott), ami a dokumentáltságban is meglátszik: számos régi irat maradt a családunk birtokában. Így mindezt én is átnézhettem, ami alaposan felkeltette az érdeklődésemet a családtörténet iránt. Ráadásul az említett aktivitás miatt számos levéltári, hivatalosabb forrással is ki tudtam és tudom egészíteni az otthoni forrásbázist.

Az, hogy a történész szakmát választottad, visszavezethető arra, hogy ez a sok okirat a rendelkezésedre állt és elkezdett foglalkoztatni a feldolgozásuk?

Megfordítanám a dolgot. Apai ágról másik dédapám – Móczár Sándor – Jászárokszálláson volt tekintetes úr a két világháború között. Igazi dzsentri volt, aki főbe lőtte magát egy adósság miatt, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. A ház, ahol ő élt, egy 19. század végén, 20. század elején épült nagy családi ház. Ezt államosították a negyvenes években, de a családnak nem kellett kiköltöznie, a későbbiekben vissza is vásárolták magántulajdonba édesapámék. Én pedig minden nyaramat itt töltöttem. Az épület berendezése megegyezik a 20. század elejeivel (a bútorok, a vaskályha, az íróasztal), amibe gigászi mennyiségű könyv is beletartozik. Utólag nézve biztos, hogy ez meghatározta a humán érdeklődésemet, hiszen gyerekkoromban ezek között a könyvespolcok között bolyongtam, ezeket a köteteket forgattam: ezek jórészt irodalmi és történelmi könyvek. A családi iratokat csak később kaptam kézhez. Szerintem ez a környezet határozta meg azt, hogy humán pályára lépjek, és ennek lett hozadéka a családtörténeti érdeklődés, de igazából az irodalom és a történelem iránt egyaránt érdeklődtem gyerekkoromban.

Hogy hoztad meg a döntést a történelem mellett?

Az élet hozta meg helyettem: a két szak közül csak a történelemre vettek fel. Ezt egyébként nem bánom, mert így továbbra is olvashatok klasszikus és nem klasszikus irodalmat kizárólag az élvezet kedvéért, és nem keveredik a munka az olvasási hobbimmal.

Az egyetemi évek után a Magyar Országos Levéltárba kerültél, és nagyon hosszú ideig dolgoztál itt. Hogy emlékszel vissza az itt eltöltött időre?

Nagyon jó emlékeim vannak a Magyar Országos Levéltárról, ami az első munkahelyem volt. Tizenkét egész és két csonka évet töltöttem itt. Nem tudok rá rosszat mondani és persze nem is akarok. Segédlevéltárosként kezdtem Óbudán, majd egy év után a Bécsi kapu térre kerültem, egy újonnan létrejött osztályra (Humánpolitikai és Intézményi Kapcsolatok Osztálya), amit Reisz T. Csaba vezetett. Gyakorlatilag mindennel ez az osztály foglalkozott, ami nem szoros értelemben vett levéltári szakfeladat. Ide tartozott a kommunikáció, a kiadványok, a honlap, a rendezvények stb.

Hogyan kerültél át ide?

Ezt máig nem tudom. 1999-ben, egy tavaszi napon csörgött a telefonom, Gecsényi Lajos főigazgató úr keresett, hogy két hétre „igazoljak át” a Bécsi kapu térre egy sürgősen elvégzendő határidős munkára. Egy pályázat beérkezett dokumentációjának számítógépes/adatbázisos feldolgozásáról volt szó, amit négyen abszolváltunk Reisz T. Csabával, Hoffmann Brigittával és a velem együtt Óbudáról a Bécsi kapu térre hívott Gácsi Varga Krisztinával. Ősszel aztán létrehozták az új osztályt. A MOL ekkor szervezte házigazdaként a Nemzetközi Levéltári Kerekasztal Konferenciát (CITRA), engem ismét hívtak, hogy ebben vegyek részt, aztán már vissza se mentem Óbudára. Ami biztos, hogy Gecsényi Lajos főigazgató úr döntött rólam, és itt is elmondanám, hogy neki nagyon sokat köszönhetek, munkakapcsolatunk azóta is töretlen, sőt talán nem bántom meg, ha barátomnak nevezem immár. Az új osztályon aztán főleg a kiadványoknál, a különböző folyóiratoknál kaptam szerepet. Felelős szerkesztője (és tördelője) voltam a Levéltári Szemlének, a Turulnak, a Levéltári Közleményeknek, emellett pedig a 2001-ben még unikumnak számító digitális forrásközlő folyóiratnak, az ArchivNetnek is. Ezek révén napi szintű kapcsolatban voltam az ország különböző levéltáraival, így lényegében a teljes magyar levéltárüggyel megismerkedhettem. Ez máig sokat jelent nekem.

Az, hogy most a Bölcsészettudományi Kutatóközpont kommunikációs ügyeit viszed, ebből a levéltári munkából nőtt ki?

Gyakorlatilag igen. Nekem ilyen jellegű végzettségem nincsen, a munka során tanultam meg mindazt, amire itt szükség van. A 2000-es évek elején kezdett a levéltár a társadalom különböző rétegei felé nyitni például az internetes kommunikációval, amiben én is részt vehettem. Ez egy nagyon izgalmas feladat volt. Amikor a TTI-be átjöttem, adódott, hogy a kommunikációs feladatokat itt is én lássam el a kutatómunka mellett, ez aztán kanonizáltan is így történt, így lett belőlem kommunikációs referens a Tudományos információs témacsoportban, ahol egy nagyon jó csapatba kerültem Kovács Éva irányítása mellett. Egyébként az akadémiai kutatóközpontokban tudtommal mindenhol tudományos munkatárs látja el ezt a feladatot. Nekünk az MTA Kommunikációs Főosztálya rendez rendszeres „összetartásokat”.

A Történettudományi Intézet és a kutatómunka mellett ellátod a Magyar Történelmi Társulat titkári teendőit is. Hogy látod a Társulat jelenlegi helyzetét?

Sajnos nehéznek. Az MTT Magyarország egyik legrégebben működő civil egyesülete, de messze nem akkora a szélesebb társadalmi érdeklődés a történelem iránt, mint száz évvel ezelőtt volt, ahogy a történettudománnyal foglalkozó könyvek piacának szűkülésén is látszik. A szakmán belül továbbra is fontos szerepe van, hiszen komoly tudományszervező tevékenységet folytat. Egyrészt a társulati tagok referátumai, előadásai országos szinten érdeklődést kiváltó konferenciákon rendkívül fontosak. Másrészt a helytörténet – pontosabban a lokális történet – felé nyitás is nagyon komoly súlyú lehet. Ha egy adott településen rendezzük a konferenciát, akkor biztosak lehetünk abban, hogy ha helyi témával foglalkozó kolléga is előad, jelentős érdeklődést fog kiváltani az ott élőkből. Több példa volt arra, hogy ilyen esetben teltházas előadóteremben zajlott le a rendezvény: így 2008-ban Gyulán a Békés Megyei Levéltárral közösen szervezett konferencián vagy a Répceszemere önkormányzatával 2013-ban szervezett rendezvényen: előbbi a Békés megyei származású történészekről, a másik a Szemerén megalakult Dunántúli Történetkedvelők Társaságáról szól. Ennek ellenére most útkeresési periódusban vagyunk, hogy hol helyezzük el a Társulatot a civil szervezetek palettáján. Fontos lenne nyitni a fiatalok felé is, amire kiváló eszköz az online kommunikáció fejlesztése. A Társulatban esedékes tisztújítás fontos lesz, mert lejár a tisztségviselők legtöbbjének az alapszabályban meghatározott második ciklusa, ami után nem jelölhetőek újra. Így az újonnan megválasztott kollégákra fog várni, hogy a jövő kihívásaira választ adjanak.

Ha megnézi az ember a publikációs jegyzékedet, akkor látszik, hogy nem túlzás úgy foglalni össze a kutatási területedet, hogy 19–20. századi művelődés- és társadalomtörténet, mert az egész korszakot lefedik a kutatásaid. Mely témák állnak hozzád legközelebb, ha tudsz konkrétat megjelölni?

Tudok. Ez nem más, mint a reformkortól az első világháborúig tartó időszak művelődés- és társadalomtörténete, különös tekintettel a fürdői társadalomra, azon belül Balatonfüredére.

A Balatonról számos írásod megjelent. Miért érdeklődsz ennyire ez iránt a téma iránt?

16-17 éves korom óta járom a Balaton környékét és rendkívül érdekes számomra az a sokrétű emberi tevékenység, ami kötődik hozzá. Nemcsak fürdőhely, de találkozási pont is a társadalom különböző rétegeiben élők számára. Emellett sok a tisztázatlan, vagy közhelyekkel, tévhitekkel fertőzött kérdés. Balatonfüred fénykorának sokan a reformkort tartják, de a források arról vallanak, hogy az 1860-as és 1870-es években történtek olyan mértékű fejlesztések, hogy az egyik első számú fürdőhely lett Magyarország területén. Ekkor érte el a vasútvonal is a Balatont, ezáltal sokkal könnyebben meg lehetett közelíteni. Sokan gondolják azt, hogy a politikatörténetben pozitív korszakok szükségképpen minden területen azok, pedig ez egyáltalán nem így van, ha léptéket váltunk. Balatonfüred fürdőélete esetében például az önkényuralmi időszakra tehető az igazán felívelő korszak kezdete.

Miben mutatkozik meg egy fürdő sikere?

Például a látogatók létszámában. Vagy abban, hogy az uralkodó, Ferenc József kétszer is meglátogatta. De menjünk egy kicsit visszább. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc nem vetette vissza a fürdővendégek létszámát. Még érdekesebb, hogy abban az időszakban, amit az elnyomás éveiként tartunk számon, ugyanazok az emberek (Veszprém, Somogy, Vas, Fejér, Zala megyék tisztviselői) is jártak Balatonfüredre fürödni, társadalmi életet élni, akik a szabadságharc előtt. Ez természetesen ellentmond a passzív ellenállás legendájának. Itt megemlíteném Pap József kollégámat, akinek a kutatásai már több rést ütöttek e romantikus mítoszon.

Úgy érzed, túl sok a legenda a magyar közgondolkodásban?

Igen. Túl sok ezekben az érzelmi kérdés. Mindenki másképp viszonyul a huszadik század különböző korszakaihoz vagy a magyar őstörténethez – hogy két aktuális témát hozzak fel –, ami természetes. De van az a mondás, hogy a történelem olyan, mint a foci: mindenki ért hozzá. A történelem nem egzakt tudomány, így megesik, hogy a tudományosság és a valamiben való hit „összecsúszik”. Önmagában persze nincs gond a legendákkal, azok nagyon szép dolgok, ha a helyükön kezeljük őket. Azzal viszont igen, hogy politikai, sőt hitbéli meggyőződések feszülnek szembe egymással, megfeledkezve arról, hogy a történettudomány, ahogy a nevében is benne van, tudomány, ami tényekre, adatokra épül. Sajnos az a tapasztalatom, hogy ha valaki hisz egy legendában, azt semmilyen érvvel nem lehet meggyőzni, vitapartnere álláspontja mögött pedig egyszerű, érvekre alapozott vélemény helyett valamiféle összeesküvést, háttérhatalmak aknamunkáját fogja sejteni. Ráadásul sokan gondolják, hogy van ún. hivatalos akadémiai álláspont. Ilyen azonban nincs, a kutatás szabadságának ez ellentmondana, számos példa van rá, hogy az akadémiai kutatóhálózatban dolgozó történészek más és más következtetésekre jutnak a források alapján, vannak is viták. Ami normális és természetes dolog, épp csak a tudománytalan megközelítésekkel nem tudunk és akarunk mit kezdeni. Nemrég érkezett egy kérdés, hogy miért tagadja „az Akadémia”, hogy Petőfi Sándor gróf Széchenyi István természetes fia volt. Nos, nem tagadja, ezzel a felvetéssel ugyanis egyszerűen nem lehet tudományos alapon foglalkozni.

A Magyar Tudományos Művek Tára szerint a legtöbbet citált munkád egy több kötetben megjelent napló. Hogy fedezted fel Slachta Etelka naplóit és mitől tartod őket különlegesen érdekesnek?

Még valamikor 2000 táján egy Vörös Károly által írt tanulmány egy hivatkozásában olvastam először a naplókról,így eredtem a nyomukba. Sopronban ezek meg is voltak, máig megvannak, sőt Csatkai Endre ki is adta őket még a két háború között, de erősen kivonatolva. A teljes kiadás ötlete úgy jött, hogy nyilvánvaló volt, hogy a napló más értékek mellett egy roppant érdekes női személyiség rajzát is nyújtja, egy olyan nőét, aki egyszerre félénk, küszködik komplexusokkal, van jelentős öntudata, ezen kívül pedig mindent elkövet, hogy az összes férfi imádatának tárgya legyen, aki a közelébe kerül: „Na várj! Gondolám magamban: tán csak nem Nesszi az egyetlen, kinek hatalmában e varázspillanat van? Ha szemem nem is oly szép, minő az övé – de a pillanat, de a kifejezés meglegyen. S valóban, úgy látszik, eltaláltam. Oly tüzes pillanat követé az enyémet s egy olly gyöngéd kézszoritás. Emellett látám, miként tódult a vér arcaiba. Ah! Hát eltaláltam! Na ez már jó!” Örömmel tölt el, hogy a naplóra olyan kollégák figyeltek fel és hivatkoztak nemzetközi viszonylatban, mint Gyáni Gábor vagy Kövér György, ahogy az is, hogy az első, még 2004-ben kiadott kötetet idén újra kellett nyomni, mert elfogyott a polcokról.

Korábban említetted a passzív ellenállást. Ennek egyik szimbólumáról, Deák Ferencről szintén sokat írtál. Hogy látod az ő szerepét?

Deák realista ember volt. Mindennemű romantikus hevület nélkül törekedett afelé, amit kiegyenlítődésnek nevezett. Ezt elég nehéz lett volna úgy keresztülvinni, hogy tényleg nem vállal el semmilyen közéleti szerepet azzal az indoklással, hogy „de itt vannak a Habsburgok.” Anyagilag állt úgy, hogy tudott a kivárásra játszani, és reálpolitikusként tudta, hogy egy hosszútávú ellenállás nem tartható fenn. A passzív ellenállást illetően: nem is lehetett volna kivitelezni, hogy senki ne fizessen adót, vagy ne vállaljon hivatalt. Addigra kialakult egy professzionális tisztségviselői réteg, amely politizálás helyett hivatásszerűen ellátta a szolgálatot. Ők ezt az utat választva megélhetés nélkül maradtak volna. Deák nem volt a forradalmak, a fegyverekkel való „ügyintézés” híve, ezért is mondott le gyorsan a forradalom idején azután, hogy kiderült, a harc elkerülhetetlen.

Sajátos érdeklődési területed a sör története? Hogy fordultál a téma felé?

Még anno 2008-ban a Kisüzemi Sörfőzdék Egyesülete elnöke, Vaskó György keresett meg, hogy tartsunk Miskolcon konferenciát a sörgyártás és -fogyasztás múltjáról. A kezdeményezésnek nagy sikere volt, azóta több konferenciát is tartottunk és két tanulmánykötet jelent meg a témában, a sörtörténeti előadásokat pedig kóstolókkal kombinálva nagy örömmel tartom meg bárhol, ahova hívnak. Ez persze igazából népszerűsítő jellegű előadás, a helyén kell kezelni. Akadnak, akik nem is tartják sokra, de azt kell mondjam, meglepően sok ember akadt, akiben sikerült vele felkelteni a történelem, pontosabban a művelődéstörténet, a hétköznapok története iránti érdeklődést. Itt jegyezném meg: az apró rezdülések, az emberi tényezők, az individuum, azok a dolgok, amelyek a hétköznapokat határozzák meg, azok érdekelnek igazán a történelemből. Ehhez csatlakozva: azt gondolom, kevés nagyobb elismerés érhet történészt, mint amikor nem szakmabelit tud megszólítani. Így nagy örömet okozott, mikor azt tapasztaltam, hogy volt olyan írásom, ami filmforgatókönyvben bukkant fel, és olyan is, ami szépirodalmi munkában.

Jelenleg milyen kutatáson dolgozol?

Nem unatkozom. Napi szinten karban tart a kommunikációs referensi feladat, tagja vagyok a Magyar–Szerb Akadémiai Vegyes Bizottságnak, Halmos Károly kollégámmal és barátommal órát tartunk az  ELTE-n Toposzok, legendák, közhelyek a magyar történelemben címmel, szerkesztőként veszek részt a Turul, a Kor/ridor és a Világtörténet munkálataiban, szerkesztőbizottsági tagként pedig a Lymbusnál és a Múlt-kornál, 2007 óta szerkesztem a Mediawave Konferenciák könyvsorozatot, a balatonfüredi önkormányzattal pedig októberre egy divatbemutatóval, filmnézéssel és kiállítás-megnyitóval kombinált első világháborús konferencián dolgozunk, aminthogy tagja vagyok a Szarka László vezette intézeti OTKA-munkacsoportnak is, amely szintén az első világháborúval foglalkozik. Ezen túl dolgozom a rég esedékes PhD dolgozatomon (A balatonfüredi fürdővendégek társadalomtörténeti és lakóhely szerinti vizsgálata). Ami azonban leginkább érdekel most, az Rigó Jancsi és Clara Ward botrányos házasságának visszhangja. Pécsi és győri kollégáimmal minden év szeptemberében tartunk Pécsett egy, a romák történetével foglalkozó konferenciát, itt szökött szárba érdeklődésem a téma iránt. A cigányprímás egy belga főherceg feleségével szökött meg, aki eredendően egy detroiti milliomos lánya volt, hogy aztán még a Moulin Rouge-ban is fellépjenek együtt. A 19. század végén az esemény nemzetközi skandalum volt, ennek korabeli visszhangját szeretném kötetben feldolgozni, amit magyarul és angolul szeretnék megjelentetni. Örömmel mondhatom, hogy két ízben már az Egyesült Államokban is tarthattam előadást a témában, a jelek szerint komoly az érdeklődés iránta. A botrány mindig jól „eladható” téma volt.

Ezt olvastad?

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.
Támogasson minket