„A tragédiák továbbra is feltárásra, kibeszélésre várnak” – interjú Mikó Zsuzsannával

Milyen lehetőségek vannak az 1945 utáni korszak történettudományi feltárásában? Hogyan lehet ezt jogtörténeti aspektusból vizsgálni? Mit adhat mindehhez a levéltár és mi a levéltár szerepe a 21. században? Mikó Zsuzsannával Szőts Zoltán Oszkár beszélgetett.

Mikó Zsuzsanna 1969-ben, Letenyén született. 1992-ben történelem–könyvtár szakos, 2000-ben levéltárosi, 2002-ben jogi diplomát szerzett. Történelemtudományi doktori (PhD) értekezését 2013-ban védte meg az ELTE-n. 1992 és 1996 között a Zala Megyei Levéltár, 1996 és 2004 között Budapest Főváros Levéltára munkatársa volt. 2004-től a Magyar Országos Levéltárban dolgozott főosztályvezetőként, majd főigazgató-helyettesként, végül főigazgatóként. 2012-ben az akkor létrehozott Magyar Nemzeti Levéltár főigazgatója lett, megteremtve a Magyar Országos Levéltár és a megyei levéltárak integrációját. Főigazgatói megbízásának 2017-es lejárta után is a Magyar Nemzeti Levéltárban maradt általános főigazgató-helyettesként.


Újkor.hu: Történészként az 1945 utáni korszakkal foglalkozol. Tavaly jelent meg
A terror hétköznapjai ­– A kádári megtorlás 1956–1963 című könyved, s november 2-án a Levéltári délutánok című rendezvényen is ehhez kapcsolódóan tartasz majd előadást. Hogyan kezdtél érdeklődni a történelem iránt és hogyan jutottál el ehhez a témához? 

Mikó Zsuzsanna: Talán, mint mindenkinek, nekem is nagyon fontos volt az általános iskolai történelemtanári indíttatás. Elég gyorsan kiderült, hogy humán érdeklődésű vagyok. Sorra olvastam a történelmi regényeket, amelyek ebbe az irányba tereltek. Középiskola után pedig úgy adódott, hogy felsőfokú tanulmányaimat történelem–könyvtár szakon kezdtem meg. Ezután specializálódtam a jogtörténetre, amit a közelmúlt feltárásában elengedhetetlennek tartok. Ebben meghatározó volt, hogy a Zala Megyei Levéltárba jártam kutatni, ahol nagyon komoly jogtörténeti kutatások folytak. Ez az 1956-os forradalomra vezethető vissza, mivel jónéhány jogászt ide „száműztek” a forradalomban játszott szerepük miatt. Ők ezt kutatómunka végzésére használták fel. Közülük Degré Alajost emelném ki elsősorban. A munkájuk eredményeként megjelenő tanulmányok, monográfiák alapossága és szellemisége meghatározó élmény volt számomra. Fontos szempontnak bizonyult az is, hogy olyan területet találjak, ami kevésbé állt az érdeklődés középpontjában. Így jutottam el később szakdolgozati témaként az 1945 utáni népbírósági rendszer feltárásához. A zalaegerszegi levéltárosi évek után a fővárosi levéltárba kerültem, ahol éppen ez az anyag lett a referenciaterületem. A koncepciós perekre és a különbírósági rendszerre vonatkozó, egyedülálló forrásértékkel bíró levéltári anyag lehetővé tette, hogy kezdő kutatóként addig még feldolgozatlan anyagokról publikálhattam. Elsősorban az érdekelt, hogy a Kádár-rezsim milyen mértékben használt jogi eszközöket a társadalom megfélemlítésére, és hogy annak a „kellemes gulyáskommunizmusnak”, aminek a képe sok ember fejében él, mi volt a másik oldala, amelyet hosszú ideig csak a kiválasztottak kutathattak és ismerhettek meg.

Mikó Zsuzsanna. Fotó: Lajos Ádám / Magyar Nemzeti Levéltár

Lényegében tehát szakdolgozati témádban mélyültél el egyre inkább a különböző levéltárakban végzett referensi munkák kapcsán annyira, hogy végül doktori disszertáció lett belőle, amely aztán könyv formájában is megjelent?

Így van, de azt azért hozzá kell tenni, hogy a doktori disszertációt átdolgoztam, mielőtt megjelent, hogy emberközelibbé tegyem a témát. A könyvnek hangsúlyos része a személyes történetek megjelenítése. Ezek a doktori dolgozatban így nem jelentek meg, ott a jogtörténetre fókuszáltam. Fontosnak tartottam azonban, hogy az, aki ebben a korszakban nem élt, hanem csak a történelemtankönyvekben olvas róla, az ne csak a száraz jogi tényeket lássa, hanem értse meg, hogy ezek az intézkedések miként hatottak adott családok, egyének életére. Azért tartottam ezt fontosnak, mert olyankor, amikor előadást tartottam ebben a témában, sokan odajöttek hozzám, elmondták a saját személyes történeteiket, hogy hogyan látták, élték meg azt, amiről beszéltem.

Ez azt jelenti, hogy nemcsak levéltári anyagokat, hanem oral historyt is felhasználtál a kutatáshoz?

Részben igen, de arra is próbáltam felhívni a figyelmet, hogy a levéltári anyagok a köztörténet és a hivatalos történelmi dokumentumok mellett olyan személyes iratokat is tartalmaznak, amelyeket eddig nem dolgoztak fel. A bírósági peranyagokban számos személyes kérvényt, kérelmet találunk. Ezek mind a személyes sorsokat mutatják be. Az is nyomon követhető, hogy a kádári rendszer a forradalom után hosszú ideig megfigyelte ezeket az embereket, s emiatt 1989/1990-ig nyomon követhető a sorsuk. Ekkor végre megszülettek azok a jogszabályok, amelyek kimondták, hogy nem követték el az adott bűncselekményt, illetve hogy semmis az az ítélet, amelyet annak idején meghoztak velük szemben. Tulajdonképpen ezzel kicsit a levéltári anyag egy másik arcát is igyekeztem bemutatni, hogy mennyire követhető nyomon egy-egy személy élettörténete a hivatalos levéltári forrásokon keresztül is.

Van, aki úgy gondolja, hogy az 1956 utáni perek iratanyagából nem a forradalom, hanem a megtorlás történetét lehet megírni. Egyetértesz ezzel az állítással?

Első ránézésre nyilván így van, mivel a dokumentumokat a megtorló hatalom keletkeztette, így szükségképpen ennek szempontrendszerét tükrözik. Mai szemmel olvasva nyomon követhetőek a politikai szándékok, illetve az is, hogy milyen elszánással próbálták a kádári rezsimet legitimálni és jogi alapra helyezni. Különösen akkor derül ez ki, ha összevetjük a bírósági anyagokat a belső használatra szánt pártanyagokkal. De a bírósági anyagok esetében is kitűnik ez, ha megnézzük a különböző bírósági tanácsok által folytatott belső egyeztetéseken, vagy kollégiumi üléseken keletkezett dokumentumokat. Ezekből az is kiderül, hogy ki értett egyet az aktuális politikai irányvonallal. Mélyebbre ásva az iratokban el lehet jutni addig, hogy megismerjük azok történetét, akik részt vettek a forradalomban. A peranyagokhoz csatolt bizonyítékok, kérelmek feldolgozása eddig nem kapott kellő figyelmet, pedig ezek éppen abban segítenek, hogy megismerjük az áldozatok sorsát.

Említetted, hogy bizonyos területek kevéssé feldolgozottak. Ez visszavezethető az 1989 előtti hozzáférhetetlenségre is. Hogyan alakult ezeknek az iratanyagoknak a kutathatósága a kezdetektől napjainkig?

Nyilván 1989 előtt ezek az iratok semmilyen módon nem voltak hozzáférhetőek. Ugyan a tárgyalások néhány esetben formaliter nyilvánosak voltak, a valódi értelemben vett nyilvánosság mégsem volt jellemző, azaz ezekre a tárgyalásokra nem mehetett be akárki. Magukat az iratokat is a bíróságok őrizték, úgyhogy csak néhány kiválasztott történész nézhetett meg egyes ügyeket. 1989 után ezek az iratanyagok átkerültek a levéltárakba, ezzel hozzáférhetővé és feltárhatóvá váltak. A kihívás ekkor az volt, hogy az anyagokat valamilyen módon rendezni kell, hiszen ezt a feladatot nem feltétlenül végezték el a bíróságok. A mai időszakban a személyes adatok védelme jelent külön kihívást. Minden irat esetén mérlegelni kell, hogy nyilvánosságra lehet-e hozni. Az iratok azonban a tudományos kutatás számára valóban teljes körűen hozzáférhetőek.

L. Balogh Béni és Romsics Ignác társaságában a Levéltári Közlemények 2016-os számának bemutatóján. Fotó: Czikkelyné Nagy Erika / Magyar Nemzeti Levéltár

Mennyire feldolgozottak ezek az anyagok?

A fővárosi perekről sokat tudunk, ezekről sok publikáció született. A szisztematikus, egész országra kiterjedő feldolgozás azonban még hátra van. A megyei bíróságokon keletkeztetett iratok szintén feltárásra várnak. Innen csak egy-egy fontosabb pert ismerünk, de a teljes körű felmérést még el kell végezni. Még az sem egészen tisztázott, hogy hány emberrel szemen folyt eljárás az 1956-os forradalomban való részvétele miatt.

A megyei levéltárak integrálódása a Magyar Nemzeti Levéltárba óriási lehetőséget jelent országos hatáskörű kutatási projektek megvalósítására. Az 1956-os forradalom kapcsán kezdődött szisztematikus munka?

Igen. Az integráció arra teremt óriási lehetőséget, hogy valóban egységes szempontrendszer szerinti feltárás történjen. A korábbi feltárások egyéni, különböző szempontok szerinti megközelítések voltak. Fontos, hogy egységesen, összehasonlító módon dolgozzuk fel a népbírósági tanácsok ítélkezési gyakorlatát, a megyékben lezajlott fő eljárástípusokat, az egyes területeken ezek számosságát. Az elindult projektet röviden perkataszternek nevezzük, a feladat az, hogy teljes körűen feltárjuk, adatbázisba rögzítsük, hogy melyik bíróságon, milyen ügyben és ki ellen folyt eljárás. A teljességre törekszünk, de nagyon nehéz annak az elkülönítése, hogy mi a tisztán 1956-os cselekménnyel kapcsolatos eljárás, mert nagyon sok köztörvényes bűncselekményt is belekevertek ezekbe az ügyekbe. Sok esetben ugyanis formálisan ilyen ügyben induló eljárással akarták felelősségre vonni az adott személyt 1956-os cselekedeteiért. Igyekszünk 1956 decemberétől 1963 végéig teljes körűen feldolgozni a vidéken indult pereket, rögzítve a megfelelő adatokat, hogy beazonosíthatóak legyenek. Már eljutottunk addig, hogy az ítélkezésben résztvevő személyekről készüljenek adatlapok, hogy tudjuk, kik vettek részt ezekben az eljárásokban. Elindulhat az a módszertani feldolgozás, ami egyes pertípusokban az eljárási cselekményeket hasonlítja össze, hogy kiderüljön, mik voltak az azonosságok és különbségek a megyék területén. Reméljük, hogy ebből országos szintű eredmény születhet az 1956 és 1963 közötti időszakra.

Milyen nyilvános eredmény várható a kutatómunka végén? Adatbázis vagy inkább monográfia?

Szeretnénk létrehozni egy tudományos kutatókat segítő adatbázist, amelyben megtalálhatóak az adott ügyek. Ennek azonban meg kell találni a megfelelő jogi formát, mivel a személyes adatok védelme kiemelt jelentőségű. Az adatbázis emiatt nyilvánosan valószínűleg nem lesz elérhető, de arra törekszünk, hogy a tudományos kutatók, illetve az arra jogosultak számára feltárható legyen. Éves konferenciát (már az idén is) tervezünk a Nemzeti Emlékezet Bizottságával és az ELTE-vel közösen, ahol a részkutatási eredményeket bemutathatják a kollégák. A következő lépés az lenne, hogy főleg ezekről a módszertani feldolgozásokról tudományos publikációk szülessenek. Szeretnénk, ha a kutatási részeredmények eléggé megalapozottak lennének, ezért egyelőre nem monográfiában, hanem folyóiratcikkekben és konferenciakötetben gondolkodunk. A távlati tervek között azonban a monográfia is ott van.

A Pro Archivo Regni díj 2017-es átadóján. Fotó: Czikkelyné Nagy Erika / Magyar Nemzeti Levéltár

Ha már a távlati tervek szóba kerültek, te tudományos téren mit valósítanál meg szívesen?

Nagyon hiányzik az 1945 utáni időszak bírósági szervezet- és perjogtörténetének tudományos összefoglalása. Az 1945 előtti időszakra vonatkozóan ezt Bónis György, Degré Alajos és Varga Endre már megírta, azonban folytatás egyelőre nem készült hozzá. Ezt nagyon szívesen megírnám, és remélem, egyszer el is jutok oda, hogy megcsinálhatom. Kicsit belekóstoltam egy másik területbe is már, ez pedig az egyháziakkal szembeni megtorlás története 1945 után. Ebből is publikáltam már néhány dolgot, de ez is szisztematikus feldolgozásra vár. Különösen a katolikus egyházzal szembeni eljárások sajátosságait lenne érdemes összefoglalni. A velük szembeni megtorlás eszközei igen sokrétűek voltak az Állami Egyházügyi Hivataltól kezdve a különböző adminisztratív ellenőrzésen át a legsúlyosabb bírósági ítéletekig.

Ha egy pályakezdő, például egy végzős egyetemista szakdolgozati témát keresve hozzád fordulna, tudnál neki olyat ajánlani, amivel érdemes foglalkoznia?

Nehéz kérdés. Az egyetemi történészoktatás egyik nagy problémája és kihívása, hogy – és ez akár a levéltár szakos egyetemi képzésre is vonatkozik – nem kap elég hangsúlyt, hogy az 1945 utáni forrásokat hogyan lehet, vagy hogyan kell feldolgozni. A korábbi időszak forrásainak feldolgozása nagyobb hagyományokkal rendelkezik, akár az iratolvasásról, akár a források körének megismeréséről van szó. Az 1945 utáni korszakra kevésbé fókuszál az egyetemi oktatás. Könnyűnek tűnik, mivel a források gépeltek, nem kihívás elolvasni őket. Ugyanakkor viszont rengeteg forrás van. Sok esetben azt gondolják a kezdő, történészi ambícióval rendelkező hallgatók, hogy ha találnak egy egységes egésznek látszó forráscsoportot, abból könnyű szakdolgozatot írni. De ez nem megy anélkül, hogy ismerjük a korszak közigazgatási szervezetét, az állam működését, hogy tudjuk azt, hogy hol és miként kell megnézni a párt által keletkeztetett iratok közt az anyagot. Tudnunk kell forrást értékelni, nem elhinni feltétlenül igaznak, ami le van írva. A helyén kell kezelni ezeket, összehasonlítani más forrásokkal, meg kell találni az ellentmondásokat. Emiatt nagyon nehezen tudnék egyetemistáknak témát ajánlani. Azzal esetleg el lehet kezdeni a kutatást, hogy egy-egy pert feldolgoznak attól kezdve, hogy mi volt a politikai szándék azzal kapcsolatban, hogy adott személlyel szemben elindult egy rendőrségi, majd egy ügyészségi és bírósági eljárás. De azt gondolom, ahhoz, hogy egyetemisták erre bátrabban merjenek vállalkozni, az kellene, hogy kapjanak megfelelő háttérismeretet és segítséget az 1945 utáni források feldolgozásához.

A Magyar Nemzeti Levéltár új 1956-os könyvei. Fotó: Lajos Ádám / Magyar Nemzeti Levéltár

Kicsit más vizekre evezve: amióta az első diplomádat megszerezted, levéltárban dolgozol. Mit jelent számodra a levéltárosi munka?

A levéltáros szakmában talán az a legnagyobb szépség, hogy jónéhány esetben te vagy az első, aki a keletkezése óta kinyit egy dobozt, kibogozza az iratokat összefogó pertlit elkezdi átnézni az adott iratanyagot. Megvan az az előnyöd, hogy eldöntheted, most ezzel szívesen foglalkozol tudományos szempontból is, és megírod, feldolgozod, vagy csak rendezed és másra hagyod. A történész már csak utánad jöhet, később ismerheti meg az iratanyagot, hiszen először a levéltáros kezén megy át, ő rendszerezi, készít hozzá segédletet. Ezt tartom az egyik legnagyobb lehetőségnek levéltárosként. A másik szintén ehhez kötődik. A levéltáros feladata, hogy eldöntse, hogy mi az, ami levéltárba kerülő iratanyag. Ez ma még csak a napi szintet, a közelmúltat jelenti, de a jövő történészeinek ez lesz majd a kutatandó múlt. Amiről a levéltáros úgy dönt, hogy maradandó érték, az bekerül a levéltárba és tulajdonképpen abból lesz a történelem. Amiről úgy dönt, hogy nem maradandó érték és kiselejtezendő, azt soha senki nem fogja megismerni, feldolgozni. Ezzel meghatározza, hogy mi az, amivel a történészek tudnak a jövőben foglalkozni. Ez óriási felelősség, de egyben lehetőség is a levéltáros kezében. A levéltárosi munka emellett nagyon változatos tud lenni, ha az ember hivatásszeretetből csinálja. A napi rutinban benne van az iratok rendezése, feldolgozása. Emellett lehet tudományos munkával foglalkozni, előadásokat tartani, akinek arra van affinitása.

Ha már itt tartunk, hol látod a levéltárak helyét a 21. században?

A levéltárak abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy nekik is van történelmük. Szerepük a történelem során mindig változó volt. Ne feledjük, hogy a levéltár Magyarország legrégebbi közgyűjteménye. Meg kell találni az egyensúlyát annak, hogy kulturális vagy a közigazgatásban résztvevő intézmény vagyunk. Jelenleg az a legnagyobb feladat, egyben lehetőség is, hogy a hagyományos papíralapú levéltárból kilépve elektronikus levéltárrá is váljunk. Az elektronikus iratok feldolgozása, kezelése kihívás is, ugyanakkor látnunk kell, hogy míg a kutatóterembe korlátozott számú kutató jöhet be egyszerre, az interneten közzétett tartalmakkal szinte mindenki elérhető. Ez alapján sokkal több ember megismerheti, hogy mi az, hogy levéltár és hogy milyen anyagokhoz férhet hozzá. Sokkal többen élhetik át a „jé, ez is itt van!” élményét egyszerűen azzal, hogy az interneten szörfölve levéltári anyagokra bukkannak. Nagy feladat, hogy olyan szinten dolgozzuk fel ezeket, és olyan formában közöljük, hogy ne csak a tudományos kutatók vagy a „vájtfülű” levéltárosok igazodjanak el benne, hanem mindenki, aki valamely keresőprogramba beír egy szót, releváns információt találhasson. A másik nagy kihívás pedig az, hogy a közigazgatásban résztvevőként a mindennapi ügyek intézéseihez is nyilvánvaló legyen az, hogy miért fontos a levéltár. Ha valakinek például nyugdíj- vagy ingatlanügyekben hiteles másolat kell, azt megtalálhassa itt, és az állampolgárok tudják is azt, hogy a levéltárban kell keresni ezeket az adatokat.

Korábban említetted, hogy rendkívül fontos, hogy azok számára is közvetítsük azt, hogy mi történt a forradalom után, akik jóval később születtek. Sokak történelmi érdeklődése regények vagy filmek alapján alakul ki. Tudsz esetleg ajánlani a kérdéskörrel kapcsolatban érdekes, releváns alkotást?

Engem elsősorban nem a téma művészeti feldolgozásai fogtak meg, hanem azok a dokumentumfilmek és történeti interjúk, amelyeket alkalmam volt megtekinteni. Gondolok itt a Sára Sándor-féle feldolgozásokra vagy az OSZK Történeti Interjúk Tárában is megőrzött beszélgetésekre. Számomra nagy reveláció volt, amikor a tévéműsorban is megjelenhettek azok az interjúk, amelyekben az adott korszakban résztvevők beszéltek arról, hogy hogyan alakult ekkor az életük. Amikor például a GULAG-ról hazajőve elmondja valaki, hogy hogyan került oda, hogyan élte meg és hogyan élte túl. Sok esetben annyira nyugodtan, akár derűvel beszélnek erről az időszakról, hogy nekünk is érdemes elgondolkoznunk azon, hogy miként kell az élethez viszonyulni. Mi az, ami fontos, mire érdemes figyelni, és mik azok a lényegtelen dolgok, amikről sok esetben a mindennapjainkban azt gondoljuk, hogy milyen elviselhetetlenek. Ezek azért is nagyon fontos források, mert hosszú ideig valóban elhallgatott kérdésekről szólnak. Sok esetben a nyilvánosság egyáltalán nem tudhatott arról, hogy bírósági eljárások során, vagy adott esetben azok nélkül hány embert ítéltek el, hova és milyen körülmények közé kerültek ebben az úgynevezett emberarcú szocializmusban.

Az elhallgatás általános jelenség a 20. századi történelem kapcsán. Mondatni, hogy a kádári megtorlások kapcsán itt társadalmi traumáról van szó?

Az biztos, hogy azok az emberek, akik ennek áldozatául estek, nem nagyon mertek beszélni a történtekről, még a családjukon belül sem, mert féltek a további szankcióktól és féltették tőlük szeretteiket is. A Kádár-rezsim is igyekezett ezeket elfojtani, titokban tartani. Hozzá kell tenni azt is, hogy a 1989/1990-ben elindult semmisségi és kárpótlási törvények sem rendezték feltétlenül megnyugtatóan ezt a kérdést. A tragédiák továbbra is feltárásra, kibeszélésre várnak. Sokszor a mai tizenévesek nem tudnak róla, hogy a családjukkal mi történt, mivel otthon nem beszélnek róla. Az elhallgatás így nyomja rá ma is a bélyegét a társadalomra. Emiatt lehet nosztalgikus érzés a társadalom egy részében a Kádár-korszak iránt, és ezért kell folyamatosan beszélni arról, hogy mire is épült ez a kádári hatalom.

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

Újabb állomásához érkezett a Magyar Nemzeti Levéltár és az Újkor.hu történelmi portál által szervezett Levéltári délutánok című előadássorozat november 2-án.