Piac- és vásártartási szokások a középkori Nyugat-Európában

A piacozás és a vásártartás napjainkban is az emberi lét mindennapi részét képező gazdasági jelenségei. Bár a vásárokkal és piacokkal már az ókorban is találkozhatunk, azokról viszonylag kevés ismerettel rendelkezünk. Jellegükben komolyabb fejlődésen ezek a kereskedő helyek csupán a virágzó középkorban mentek keresztül, s jelen írásunkban a középkori Nyugat-Európa piacozási és a vásártartási szokásain keresztül kívánjuk mindezt bemutatni, összehasonlítás gyanánt rövid kitérőt téve a Magyar Királyság viszonyaira is.

Előzmények

A javak adás-vétele ősi szokás, (vissza)fejlődése nyomon követhető a különböző történelmi korokban. Az ókor végén a nagy népvándorlásnak (5. század) köszönhetően az akkori kereskedelmi lehetőségek felbomlottak, amit 7. századi arab hódítások tovább tetéztek. A kereskedelem szinte eltűnt, egyfajta gazdasági visszafejlődés ment végbe, melyet az is bizonyít, hogy a társadalom kereskedőcsoportja is eltűnt. A 8. századra Nyugat-Európa új germán államainak lakossága önellátásra rendezkedett be, s a földjeiből tartotta el magát. (Gyakorlatban teljesen mezőgazdasági berendezkedésre álltak vissza, innen ered a „piac nélküli gazdaság” elnevezés.) A korban a közbiztonság megteremtése és fenntartása az államszervezet fejletlensége okán nehezen volt kivitelezhető, a nyugat-európai államok politikai és gazdasági széttagoltsága pedig hasonlóképp nem a kereskedelemnek kedvezett, így ebben az időszakban a piacok szinte teljesen eltűntek, vásárokat pedig egyáltalán nem tartottak. Bár a piac nem tűnt el teljesen, mégis olyannyira jelentőségét veszítette, hogy csak a legszükségesebbnek vélt javakat – mint például a sót vagy a templomok díszítéséhez szükséges kellékeket, üveget, és kelmét – lehetett ott megvásárolni. Ezek az áruk voltak ugyanis azok, melyeket még a kereskedelem visszaesésének időszakában is el tudtak adni a hiányszámba menő kereskedők.

A piacok újjászületése a kora középkor végén

A kereskedelem újjászületésével az piac intézménye a 9. századtól indult gyors fejlődésnek, s a középkori világ kül- és belkereskedelmi szerkezetének átalakulásával a piacok és vásárok rendszere ismét jelentőssé vált a 11-12. századra. A piacok ekkor a helyi igények kielégítésére jöttek létre, melyeket többnyire hetente tartottak meg (innen származik a „hetipiac” elnevezés), bár nem volt ritka az sem, hogy az emberek szórakozni, kikapcsolódásképpen jártak oda. Azok a piacok, melyek a helyi igények kielégítésére alakultak ki, időtállónak bizonyultak, míg voltak olyanok is, melyek idő előtt szerepüket vesztették, és megszűntek létezni a vásárlók hiánya miatt. A piac sokszor az adott város központját jelentette, egy kisebb néptömeg igényeit szolgálta ki. (Előbbi nem véletlen, hiszen a középkori városok elsősorban a piachelyekből nőtték ki magukat.) Emellett a piac szolgált a vidékkel való kapcsolattartásra, ahol az adott környékbeli jobbágyok javai cseréltek gazdát. Mindenki elvitte a termékfeleslegét, és olyan árucikket vett, melyet maga nem tudott megtermelni vagy előállítani. A piacok száma a 14. század elején gyors növekedésnek indult, amely azonban elsősorban nem népszerűségüknek, hanem az átgondolatlanul adományozott piactartatási engedélyekkel hozható összefüggésbe. Anglia egyes részein és Párizs környékén jöttek létre a piacok legkiterjedtebb rendszerei Európában, jelentőségük azonban a középkor végére, az állandó üzletek, boltok megjelenésével számottevően lecsökkent.

A vásárok kialakulása

A vásárok előzménye nem a 9. században feléledő piacokban keresendő, ugyanis a középkori vásárok Henri Pirenne történész megfogalmazásában „a hivatásos kereskedők időszakos találkozóhelyei”[1] voltak, mely nem rokon a piac fogalmával. Nyugat-Európában a piac már a középkor elején a város kulcsfontosságú színterévé vált, amíg a vásárok többsége csupán a 11-12. században alakult ki, s gyakran a város területén kívül. A vásárok a piacokkal ellentétben nem a kis tételben való árusításra rendezkedtek be, hanem minél nagyobb vásárlótömeget igyekeztek magukhoz csalogatni az áruk széles választékával. Mivel azonban egy vásár előkészítése időigényes volt a városvezetés számára, ezért évente csak egy, maximum kettő alkalommal rendezték meg azokat. A vásárok fellendülésében jelentős szerepet játszott az egyház is, ugyanis az első vásárokat még a monostorok rendezték meg. (Így alakultak ki a reimsi, a lenditi és saint-denisi vásárok francia területen.) A vikingek portyázó hadjáratai szintén pozitívan hatottak az északi-európai vásárok létrejöttére, mivel megszerzett portékáikon Európa északi kereskedőpontjain (például Antwerpenben) adtak túl, az ottani – többek között – németalföldi kereskedőkkel üzleteltek.

A virágzó középkorban a vásár meghatározó szerepet töltött be a lakosság életében, mivel nemcsak javakat lehetett adni-venni, de a vásár szolgált a kikiáltások, kihirdetések helyszínéül is. Ebből következik, hogy Európa valamennyi országában ismert, bevett és közkedvelt szokás volt a vásártartás, mely az évszázadok során teljesen egységesült. Európa legfontosabb vásárai – többek között Provins, Troyes, Lagny és Bar-sur-Aube – Franciaországban, Champagne tartomány területén jöttek létre, s a 13. században élték virágkorukat. Ezek a vásárok a Flandriát Észak-Itáliával összekötő szárazföldi kereskedelmi útvonalak mentén helyezkedtek el. Mindegyik nagyjából hat hétig tartott, így a tartomány vásárai le tudták együtt fedni a teljes naptári évet. A 13. században Európa keleti pontjairól is kereskedők tucatja látogatott el e francia vásárokba, többek között azért, hogy itt intézhessék pénzügyeiket, melyek nemcsak kereskedelmi adósságokat, hiteleket, hanem magánszemélyek, uralkodók vagy az egyház kölcsöneit is jelentette. Emellett a vásárok szolgáltak a nagy összegű kifizetések helyszínül is. De nemcsak Franciaországban találunk jelentős, a távoli vidékekről is kereskedőket bevonzó vásárokat, ugyanis a 13. századra már vásárok kiterjedt rendszere alakult ki szerte Európában. Csakhamar kiformálódtak egyes területeken a messze földről híressé váló szakvásárok is, amelyek egy-egy termékre szakosodott, legtöbbször bor-, posztó- illetve lóvásárok voltak.

A nyugat-európai vásárhálózat virágkora tehát a 13. századra tehető, amelynek forgalmi csúcspontját a későbbi századok már nem érték el, ugyanis egyes vásárok a háborúk miatt megszűntek meg, mások az átalakult kereskedelemnek, azaz a tengeri kereskedelem dominanciájának vagy a városok jogi és politikai megerősödése miatt vesztettek jelentőségükből. (A városok megerősödésével a vásár a városba költözött, a kereskedők pedig találtak más alternatívát pénzügyeik egymás közötti rendezésére.)  Ennek köszönhetően a kései középkorra (14-15. század) a vásártartás a korábbi meghatározó nyugat-európai színtereken hanyatlásnak indult, miközben új kereskedőközpontok jöttek létre. Közöttük találjuk a genfi, a lyoni és az antwerpeni vásárokat: az első kettő a selyemnek, az utóbbi pedig a városban lebonyolított cserekereskedelemnek köszönhette gyors felemelkedését. A „brabanti vásárok” szintén híresnek számítottak a korabeli Európában, ahol nagyarányú pamutbársony-kereskedelem folyt, melyet Európa távoli pontjairól érkező kereskedők vásároltak fel. Ezen vásárok a középkor végéig a kereskedelem fontos központjai maradtak, a 15. századra azonban a kelet-európai vásárok is elsorvadtak, mivel ekkor már a városi üzletek és a kereskedőházak bonyolították le az adás-vételek meghatározó részét. Mindezek előzményei a vándorkereskedők számának növekedésével függött össze, akiknek óriási szerepük volt abban, hogy a kereskedelem vállalkozássá alakult, amely mögött kiterjedt ügynök-, pénz- és hitelhálózat állt. Gyakorlatban a középkor végére vásárok már csak Skandináviában, illetve Kelet- és Délkelet-Európában – a városiasodásban lemaradt területeken – maradtak jelentősek.

Piacok és vásárok a középkori Magyar Királyságban

A piacok – melyek reggeltől nagyjából délig tartottak általában szombati napon – a Magyar Királyság területén is a mindennapi áruszükségletek kiszolgálásra jöttek létre. A városvezetés gyakran megpróbálta elérni, hogy a mindennapi árucikkek legkelendőbb tételeit – a gabonát és húsféléket – az árusok olcsón és a városban értékesítsék. A Kárpát-medencében elterjedtté váltak a hetivásárok, amelyeket többnyire a piactereken bonyolítottak le. (A magyar gazdaságfejlődés sajátossága, hogy a piacokat gyakran illették vásár néven, noha az elnevezések mögött valójában piac állt. A piac szót tehát a középkori magyarság nem ismerte és nem használta.) A hetivásárokon először csak a helyi lakosok árulhattak és vásárolhattak, később viszont másoknak is lehetőséget biztosítottak az üzletelésre: harangszó jelezte, ha a távolról érkező kereskedők is elkezdhették a kereskedést. Emellett elterjedt még az úgynevezett búcsúvásár is, mely egy adott templom búcsújához, annak védőszentjének ünnepéhez kötődött, amikor rendszerint a hívők nagyobb számban voltak jelen. Egyes településeken – például Budán vagy Győrött –, ahol a mindennapos piac bevett szokássá vált, rendszerint a mindennapi élethez szükséges javakon felül egyéb árucikkek is megfordultak a kínálatban. Emellett a kereskedők a király védelmét élveztek a piac előtti és utáni napokon, amikor termékeik  lefoglalása vagy eltulajdonítása kiváltképp tilalmas volt és súlyos bűnnek számított.

Szerepét és jellegét tekintve a magyarországi vásárokat a korban sokadalomnak nevezték. Az első sokadalmat II. Géza idején, a 13. században tartották, mely – Nyugat-Európához hasonlóan – a király által megszabott ünnepnapra esett. Ahogy nyugatabbra, úgy az éves vásárok kínálata itt is túlmutatott a mindennapi szükségletek kielégítésén, hiszen a kereskedők arra törekedtek, hogy a portékáiból minél nagyobb mennyiségben tudjanak továbbadni. Ebből kifolyólag a vásárokat nem a piactereken, hanem rendszerint egy arra külön kijelölt helyen tartották, hiszen a vásárok nemcsak nagyobb területet igényeltek, de időben jóval hosszabbak, akár több hetesek is lehettek. A vásár napját a városvezetés jelölte ki, s ezen az időponton később már nem változtathattak. Megesett, hogy néhány nagyobb város akár több évig folyamatosan tartó vásárral is rendelkezett. A harangszó itt is fontos szerepet játszott, mivel az adott napra jelezte a vásár kezdetét és végét.

Piacok és vásárok megoszlása Pest megyében és környékén (Tringli, 2010)

Áttekintés

A piacok és a vásárok történetét vizsgálva elmondhatjuk, hogy a két kereskedelmi jelenség között hasonló felépítésük ellenére jellegzetes eltérések fedezhetők fel. A piac kisebb vásárlóerejű, a mindennapi igények kielégítésére létrejött adás-vételi közeg, melyet hetente egyszer, ritkán többször tartottak a település piacterén. Ezzel szemben a vásár avagy sokadalom nagyobb méretű és jelentőségű volt, s ezért ritkábban rendezték meg évente két alkalomnál többször, továbbá itt szélesebb árukínálattal, nagyobb választékkal és mennyiséggel találkozhatott a vásárló. Az ide érkező kereskedők nemcsak értékesítés céljából látogattak el a vásárokba, hanem pénzügyeik intézésére is került sor. A 15. században azonban a városok politikai és gazdasági megerősödésével, valamint az állandó boltok és kereskedőházak megjelenésével előbb a vásárok, majd a piacok is jelentőségüket vesztették, és csak Európa azon pontjain maradtak meghatározók a kereskedelemben, ahol a városiasodás mértéke alacsony maradt (Kelet-Európa, Skandinávia).

Tóth Judit

 

A cikkhez készült iskolai feladatlap letölthető innen.

 

Felhasznált irodalom:

Butlin, Robin A., Robert A. Dodgshon, P. Arnaud és Antóni Csaba: Európa történeti földrajza. Akadémiai Kiadó, Bp., 2006.

Domonkos Ottó: Magyar néprajz II: A kézművesség szerepe az anyagi kultúrájának kialakításában. Sopron. 1990.

Pounds, Norman Greville John, Havassy Péter és Boros Attila: Európa történeti földrajza. Osiris, Bp., 2003.

Pirenne, Henri, Gyáros Erzsébet és Katus László: A középkori gazdaság és társadalom története. Gondolat, Bp., 1983.

Tringli István: Vásári szokások a középkori Magyarországon. História, 2010. 9/10.

Weisz Boglárka: Vásárok és lerakatok a középkori Magyar Királyságban. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Bp., 2012.

Antwerpen volt továbbá a viking hódítás áldozataivá vált rabszolgák (melyeket többnyire Britanniából hoztak), fűszerek és az arany adásvételének egyik jelentős központja Európában, és itt jutott számtalan kereskedő jó minőségű német fémáruhoz, fegyverhez.

[1] Pirenne, 1983: 162.

Ezt olvastad?

Magyarország nemzeti ünnepének alkalmából a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum „forradalmi hangulattal” várja az érdeklődőket. A rendezvényt idén új helyszínen,
Támogasson minket