Bosszú és csillagsávos lobogó – A hazafi (2000)

Roland Emmerich 2000-ben készült filmdrámája az amerikai függetlenségi háborúról mai napig megosztja a közönséget mind az Egyesült Államokban, mind az ország határain kívül. A Mel Gibson főszereplésével készült alkotást sokan úgy ünnepelték, mint az amerikai hazafiság dicshimnuszát, de voltak olyan filmkritikusok és történészek, akik fanyalogtak a filmen. A hazafi nem hemzsegett oly mértékben a pontatlanságoktól és egyoldalú torzításoktól, mint Mel Gibson öt évvel korábbi nagyszabású történelmi filmje, a Rettenthetlen, ám a történészek egy része kifogásolta a függetlenségi háború ábrázolásának módját. Különösen az angol hadsereg, egész pontosan egy angol dragonyosezred ábrázolása váltott ki nagy visszhangot. Ezek a dragonyosok a kegyetlen Tavington ezredes (Jason Isaacs) parancsára rágyújtanak egy templomot a gyülekezetre. Több kritikus – mint a New York Post munkatársa, John Foreman – úgy érezte, hogy a film elveti a sulykot az angol katonák brutalitásának ábrázolásával.

Tekintettel arra, hogy a szadista Tavington ezredes karakterét bevallottan az amerikai hadszíntéren működő legsikeresebb angol parancsok, Banastre Tarleton (1754–1833) személyéről mintázták, aki dragonyosaival rettegetté vált az amerikaiak számára, a film bemutatását fölzúdulás kísérte Angliában. A Tarleton családot tisztelet vette körül szűkebb pátriájukban, Liverpool városában. John Tarleton 1764–64-ben Liverpool polgármestere volt, a fia, Banastre katonatiszt, az amerikai fronton legendás Brit Légió vezetője, később parlamenti képviselő a whigek csoportjában, nem mellesleg mindketten a rabszolga-kereskedelem hívei. Edwin M. Clein liverpooli polgármester követelte, hogy Hollywood kérjen bocsánatot Tarleton emlékének meggyalázásáért: a hős katona nem ábrázolható templomgyújtogatóként és tömeggyilkosként.

Clein nem vette figyelembe, hogy egy filmbéli karakter nem azonos a modellel. A hazafi így óhatatlanul azon viták középpontjába került, amelyek arról szólnak, hogy meddig mehet el a rendező a történelmi események fikcionalizálása terén a művészi szabadságra hivatkozva. Illetve fölmerül egy filozófiai kérdés: vajon a mozgóképen ábrázolt fikcionalizált karakter megfelel-e a modelljének. A hazafi problémája nem áll távol a magyar történelmi témáktól, hiszen a Szulejmán sorozatban II. Lajos magyar király ábrázolása nem felelt meg a tényeknek. Ott persze a helyzet annyiban más volt, hogy a szereplő nem kitalált nevet viselt, így a történelem torzításának vádja jobban megállja a helyét, mint A hazafi esetében, ahol a negatívnak ábrázolt karakter csak modellként szolgált. A liverpooli fölháborodás azonban nem kizárólag egy személy filmes bemutatásának szólt, hanem annak az angol katona-képnek, amelyet a film közvetít: miszerint az angol hadsereg terrorizálta a békés amerikai lakosokat. A film az angolokat és amerikaiakat (egyetlen, angol oldalon álló amerikai kivételével) homogénnek mutatja be.

A film főhőse Benjamin Martin (Mel Gibson), egy özvegyember, dél-karolinai ültetvényes, aki a hétéves háború (1756–1763) amerikai hadszínterén harcolt a franciák és indiánok ellen, de a film idején már csak a békés munkának és a gyermekei nevelésének szenteli az életét. Az amerikai függetlenségi háború kizökkenti hétköznapjaiból. Legidősebb fia, Gabriel belép a Kontinentális Hadseregbe. Majd egy napon angol katonák érkeznek a birtokra. Tavington ezredes letartóztatja Gabrielt, és amikor Martin másik fia, Thomas megpróbálja kiszabadítani a fivérét, az ezredes hidegvérrel lelövi a fiút, ezután pedig fölgyújtja a Martin család házát. Benjamin Martin a szenvedések, a családját ért tragédiák hatására békés polgárból visszaváltozik harcossá. Előbb egyedül, majd gerillacsapatot szervezve harcol. Időközben Tavington megöli Gabrielt. A végső összecsapásban, az 1781-es cowpensi csatában Martin megmenti a csillagsávos lobogót, ezzel öntve lelkesedést és önbizalmat az amerikai katonákba, így Martin hőstette eldönti a csata sorsát. Az összecsapásban nem marad el a bosszú sem: Martin megöli Tavingtont. Végül a háború után a család házának újjáépítését látjuk, ami szimbolikusan utal az ország fölépülésére.

Hogy Tavingtont kiről mintázták, azt láthattuk. Benjamin Martin alakjában négy személy karakterét vonták össze, de a fő modellje Francis Marion volt. Élete sok tekintetben hasonlít Martinéra: ő is dél-karolinai ültetvényesként élt, és harcolt az indiánok és franciák ellen. Marion azonban kezdettől támogatta a hazafiak ügyét. Őt tekintik a gerilla hadviselés egyik megalapozójának (jóval a spanyol guerilla, „kis háborúk” szó 1809-es megszületése előtt). Ahogyan a későbbi, Napóleon hadserege ellen harcoló spanyol fegyveresek, Marion elrejtőzött csapatával, és le-lecsapott az utánpótlási vonalakra. A „mocsarak rókája”, ahogyan ellenfelei nevezték, valóságos réme lett az angoloknak és főleg az angolpárti lojalistáknak. Egy rémet egy másik rémmel lehet legyőzni, tudta ezt Charles Cornwallis tábornok, Cornwallis 2. earl-je, az angol csapatok főparancsnoka: nem valamely nehézkes és udvarias tisztjét, hanem az amerikaiak által „mészárosnak” nevezett, vakmerő Tarletont küldte a „mocsarak rókája” elfogására, de a Zöld Dragonyosnak ez a vállalkozása kudarcot vallott.

A film erénye, hogy ügyesen megmutatja az amerikai telepes és angol katona szembenálláson keresztül a gerilla vagy partizán hadviselés (amely a gyarmati életformából következett) és az angol, általában véve pedig a korabeli európai (porosz, francia, osztrák, orosz stb.) reguláris sorgyalogság hadviselésének különbségét. Amikor Martin a fiai segítségével megöl másfél tucat angol katonát az erdőben, az eltúlzott ugyan, de van reális alapja: a gyarmati telepesek jobban céloztak, mint a reguláris katonák, mert a vadászat hozzátartozott az életmódjukhoz, éppúgy, mint az indiánok elleni harc. Ezzel szemben az angol és más európai reguláris katonákat arra képezték ki, hogy meneteljenek, kivonuljanak egy nyílt mezőre, és lőjenek egy irányba. Más volt a helyzete a két oldalnak. A gyarmati telepesek hazai terepen harcoltak. Jól ismerték a vadont, ahol állandóan meg kellett küzdeniük az életben maradásért, hol indiánok, hol franciák támadásától tartva. Kegyetlen világ volt ez, összehasonlítva a városiasabb Nyugat-Európával.

Más volt a motiváció és az emberanyag. A Benjamin Martinhoz hasonló milicista polgár volt, a szónak citoyen értelmében: a saját szűkebb lakóhelyét, közösségét védelmezte. Az angol és mindenfajta katonaság innen-onnan kötéllel fogott, az angol esetben német fejedelemségekből, Hessen-Kasselből, Hessen-Hanauból, Hannoverből, Waldeckből és máshonnan összevásárolt, az amerikaiak által egységesen hesseninek nevezett katonákból, de sokszor még emigráns korzikaiakból is állt. Sok koldusszegény ír és skót paraszt harcolt az angol seregben, kihasználva a vallási, etnikai különbséget évszázadok óta eltüntető egyenruha viselésében rejlő mobilizációs lehetőséget. Hiszen, miként Stendhal Vörös és fekete című regényéből tudjuk, évszázadokon keresztül két ruha tudta áthidalni a társadalmi különbségeket: az egyenruha és a reverenda. Az angliai csavargótörvények nem hagytak sok utat a szegények számára: a manufaktúrákban való munka, a dologház és a hajósélet alternatívájához képest a szárazföldi hadsereg még mindig kecsegtetett némi mobilizációs eséllyel, vagy legalábbis biztos kenyérrel és mellette szép egyenruhával, noha utóbbi a vadonban inkább akadálynak bizonyult. A korabeli hadseregben, miként azt Nagy Frigyes megfogalmazta, „a katonának jobban kell félnie a tisztjétől, mint az ellenségtől”. Altisztek tucatjai fegyelmezték a közlegényeket, igyekezve kiölni minden egyénieskedést, önálló kezdeményezést. Az amerikai telepeseket meglepte, hogy az angol katonák milyen hűvösen, óramű-pontossággal mozogtak, és mentek a halálba. Nyílt mezőn az amerikai gerilla-harcmodor ritkán vehette föl a versenyt az európai gyalogsággal. Az erdőben és a mocsárvilágban viszont az amerikaiaké volt a kezdeményezés.

A filmben egyetlen lojalista (királypárti amerikai) szerepel. Ez a fiatal amerikai katona Tavington ezredes alakulatában szolgál. Valójában az ún. patrióták és a lojalisták társadalmon belüli aránya másként alakult, mint a filmben: az amerikaiak jó egyharmada lojalista volt. Sokféle motiváció húzódott meg a királypártiság mögött, az angol kultúrához való erős kötődés érzésétől kezdve a társadalmi rend fölfordulásától való félelemig. Hajlamosak vagyunk innen, Közép-Európából nézve etnikai hátteret keresni a hazafiak támogatásának ügye mögött, és feltételezzük általában, hogy ha egy közösség kárvallottja egy elnyomó kormányzati politikának, akkor biztosan nagyobb mértékben támogat egy forradalmat. Ez a gondolat logikus, azonban nem mindig helytálló, mert a közösségek tagjait sok más tényező is befolyásolhatja. A tények rácáfolnak a sztereotípiákra az angol–amerikai esetben.

A leginkább angolellenesnek elképzelt felföldi skótok hűségesek maradtak a koronához. Elsőre furcsa, hogy az Amerikába kivándorolt skót felföldiek, akik megtartották klánszerveződésüket, és akiknek ősei, de még ők maguk is bőven áldozták vérüket jakobita érzelmeikért, a Stuart-dinasztia ügyéért, hűségesek maradtak a Skóciában trónbitorlónak tekintett Hannover-házhoz. Hiszen az utolsó skót függetlenségi harcot csak alig több mint negyedszázaddal korábban fojtották vérbe, 1745-ben, és az angol kormányzat megtorlásul igyekezett széttörni az erős skót klánszervezetet. Ám az amerikai függetlenségpárti elit többségében angol ajkú, angol kultúrájú volt, és családi hagyományai, tanulmányai, történelemfelfogása alapján nem szimpatizált a Stuart-nosztalgiával. A felföldi skót kivándorlók így elgondolkodtak: miért adná föl valaki egy biztos, ám távoli hatalmi központ névleges uralmát egy bizonytalanért, és nagyon is közeliért?

A protestáns ulsteri skótok, akik Írországban hódítók voltak, az angol uralom előőrsei, egészen más hagyományokkal és politikai kultúrával rendelkeztek, mint a felföldiek. Több minden kötötte őket Angliához, és úgy érezték, az amerikaiak a „képviselet nélkül nincs adózás” elvével azért a parlamentáris képviseleti rendszerért küzdenek, amelyért ők is annyi vért ontottak. Ezért többségében szimpatizáltak az amerikai forradalommal, de csak a kivándoroltak fogtak fegyvert, az otthoniak megmaradtak a korona hűségén, amelynek kiváltságaikat köszönhették. A katolikus ír elitet Cromwell mészárlásai és az utána jövő elnyomás megtizedelte, a katolikus ír népesség „csonka társadalommá” vált, elveszítve leginkább politizáló tagjait. Ez viszont befolyásolta azt is, hogy a katolikus írek passzívak maradtak. A gyarmatokon élő francia hugenották nem meglepő módon a függetlenséget támogatták, hiszen semmi nem kötötte őket Angliához. A katolikus francia telepesek viszont nem felejtették el, hogy az amerikai gyarmatosok ellenezték Québec önkormányzatát, és bár harcolt egy kanadai francia egység az amerikaiak oldalán, többségük lojális maradt Angliához. Összességében, az angol kormány félelme amiatt, hogy a tengerentúli forradalom lángjai átcsapnak Kanadára, Skóciára, különösen a Skót-Felföldre, és Írországra, alaptalannak bizonyult.

S az amerikai őslakosok meg az afroamerikai rabszolgák? Két olyan csoportot találtunk, amelyről viszont biztosan mondhatnánk, hogy ha valakiknek van sérelmük a gyarmati elittel szemben, akkor biztosan ők azok, és sérelmeik orvoslásának keresése a király táborába vezette őket. Az őslakosok egy része valóban az angolok oldalán harcolt (a filmben messziről mutatnak pár indiánt Cornwallis generális táborában), más részük viszont a hazafiakat erősítette. A függetlenségi háború irokéz szemmel nézve fölfogható egy irokéz „polgárháborúnak” (miként angol nézőpontból az angol nemzet két ága polgárháborújának): két irokéz nép, a tuszkarórák és az oneidák támogatták a hazafiakat, a másik négy nép viszont az angolok oldalán fogott fegyvert.

A skót John Murray, Dunmore 4. earlje, aki korábban jakobita érzelmeiért börtönt szenvedett, majd a királyi megbocsátás kegye Virginia kormányzói székébe ültette, igyekezett kijátszani a rabszolgaság kérdését a gyarmatosokkal szemben. Meghirdette, hogy minden rabszolga szabadságot nyer, aki hajlandó belépni az angol hadseregbe. Több afroamerikai ezred alakult, leghíresebbé a Dunmore által alapított Királyi Etióp Ezred vált. Azonban a függetlenségpártiak sem hagyták annyiban a dolgot: George Washington, a Kontinentális Hadsereg vezetője fölvette a kesztyűt, és érvénytelenítette a feketék toborzásának tilalmát, sőt szabadságot ígért a seregbe álló afroamerikaiaknak. Összesen 5000 afroamerikai katona harcolt a Kontinentális Hadseregben. A filmben egyetlen rabszolga, Occam képviseli a Kontinentális Hadseregben harcoló afroamerikaiakat.

Összességében A hazafi egyoldalú képet fest a szembenálló táborokról: az amerikaiak egységesek, és a film elbagatellizálja a rabszolgaság kérdését, majdnem minden amerikait toleránsnak ábrázolva, ugyanakkor az angol oldalon álló tisztek vagy gőgösek vagy kegyetlenek. Hogy voltak ingadozók, sőt britpárti amerikaiak, arra vonatkozóan egyetlen fiatal katonát láthatunk Tavington ezredében. Mindemellett A hazafi filmként, történetként élvezhető alkotás, egy drámai főhőssel, akiért tudunk izgulni, akit a néző tud sajnálni és szeretni. S hogy pedagógiai értéket is mondjunk, a film egyes jelenetei (a cowpensi csata, Yorktown blokádja) iskolai tanórán segíthetik a 18. századi hadviselés megismertetését.

Paár Ádám

Felhasznált irodalom:

Banastre Tarleton. American Battlefield Trust. https://www.battlefields.org/learn/articles/roles-native-americans-during-revolution, letöltés dátuma: 2024. 08. 03.

Paul Johnson: Az amerikai nép története. Bp., 2016, Akadémiai Kiadó

Francis Marion, the Swamp Fox. American Battlefield Trust. https://www.battlefields.org/learn/articles/roles-native-americans-during-revolution, letöltés dátuma: 2024. 08. 03.

Isaac Makos: Roles of Native Americans in the Revolution. January 21, 2021. American Battlefield Trust. https://www.battlefields.org/learn/articles/roles-native-americans-during-revolution, letöltés dátuma: 2024. 08. 03.

Neil Oliver: Skócia története. Bp., 2010, General Press.

The Battle of Cowpens. National Park Service. https://www.battlefields.org/learn/articles/roles-native-americans-during-revolution, letöltés dátuma: 2024. 08. 03.

Ezt olvastad?

Huszárok, határok, családok – A franciaországi magyar katonai emigráció az ancien regime korában (1692–1789)

A tavalyi év nyarán jelent meg Tóth Ferenc, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézete kutatójának új könyve (Huszárok, határok, családok.

X