Wagner örököse: Richard Strauss

Aki már látta Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című filmjét, sosem fogja elfelejteni azt az elsöprő erejű fanfárzenét, mely először az üstdob, majd a teljes zenekar tomboló kíséretében tölti meg a teret. A mű az Imígyen szóla Zarathusztra című szimfonikus költemény bevezetése, szerzője pedig a német késő romantikus zene máig jegyzett alakja, Richard Strauss.

Noha a bajor Strauss család csak névrokonságban állt a bécsivel, maga is több muzsikus felmenővel büszkélkedhetett. Franz Strauss ismert volt lelkiismeretesen kimunkált kürtjátékáról és arról, mennyire utálja Wagner művészetét. Első családjától a tüdőbaj és az 1854. évi kolerajárvány fosztotta meg, ezért 1863-ban, amikor feleségül vehette a sörfőző dinasztiából származó Josephine Pschorrt, a kürtös már negyvenegy éves volt. Richard a pár müncheni otthonában született 1864-ben.

Mihelyst a fiú érdeklődni kezdett a zeneművészet iránt, apja boldogan és kínosan ügyelt fejlődésére. Rászoktatta az alaposságra, a munkabírásra és a „helyes” ízlésre:

Bach, Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert és Weber műveinek szeretetére, minél távolabb a „hagyománytagadó” Wagnertől és Liszttől.

Fia ebben a szellemben kezdett komponálni. Iskoláit jó eredménnyel végezte, magáévá tette a klasszikus német műveltséget, de azt is egyértelművé tette, hogy nála a zene az első. Befejezvén a gimnáziumot, 1882-től filozófiát és művészettörténetet hallgatott a müncheni egyetemen, ám egy év elteltével ígéretes jövővel kecsegtető zenészi pályafutásának szentelte magát.

Még mindig apja hasznos tanácsaira hallgatva mutatta be első műveit. Felfigyelt rá a legendás karmester és zongoraművész, Hans von Bülow, s maga mellé vette meiningeni zenekarában, hogy megtanítsa a vezénylés minden fogására. Bülow jó tanárnak bizonyult, ugyanis Strauss a zenekar irányításában is világhírű művésszé vált. Ebben a minőségében később az lett a legfontosabb tette, hogy Mozart addig alulértékelt operáját, a Cosi fan tutte-t visszahelyezte az operaházak klasszikus repertoárjába. Hajlott koráig folyamatosan dirigált a német nyelvterület valamelyik zenekaránál vagy operaházában, ebből szerezte vagyonát műveinek kiadásai és bemutatói mellett.

Bülow Brahmsnak mutatta be Strausst. Az idősödő mester a komponálásban segítette a szárnyait bontogató ifjút. Strauss tanítványi alázattal fogadta meg a tanácsokat, s szorgalmasan írta újabb műveit, ám azzal a kellemetlen érzéssel, hogy valójában nem ilyen darabok szerzője szeretne lenni. A sorsdöntő hatást Alexander Rittertől kapta meg, akivel 1885-ben ismerkedett meg. Ritter nem középszerű darabjaival nyűgözte le Strausst, hanem azzal, hogy megértette vele Wagner és Liszt valódi jelentőségét. Strauss már korábban is érdeklődött nagy elődjeinek munkássága iránt, most ellenben elhatározta: tanulmányozni fogja újdonságoktól hemzsegő partitúráikat. Lemondott a Bülowtól átvett meiningeni zenekar vezetéséről, mert művészi kérdésekben összekülönbözött kenyéradóival, s Olaszországba utazott. Úti élményei és az új zenei hatások végre felszabadították kreatív gondolkodását. Hazatérve papírra vetette az Aus Italient (Itáliából) és a Macbethet, első „straussos” zenekari műveit. Ezekkel a németül „Tondichtung”-nak nevezett szimfonikus költemény mellett kötelezte el magát.

A műfajban, melyet először Liszt Ferenc vitt tökélyre, nem érvényesek a bécsi klasszikában kialakult, elsősorban a szonátában és a szimfóniában alkalmazott szabályok, helyettük a szabadon szárnyaló képzelet és a zenekari hangzás színeinek alaposabb kiaknázása alakítja a kompozíciót. Hogy ez a kötetlenség ne váljon parttalan csapongássá, a zeneszerző valamilyen zenén kívüli témájú, szavakkal kifejezhető programra fűzi fel a művet. A téma forrása bármi lehet, de legtöbbször az irodalom, a képzőművészet és a történelem.

Strauss első remekbe szabott „Tondichtung”-ja az 1889-ben bemutatott Don Juan. Ellentétben a Mozart-opera egyszerre hősies és romlott, rokon- és ellenszenves alakjával a Straussé ürügy az életszeretet szenvedélyének kifejezésére. A különböző karakterű témák meggyőző polifóniában egyesülnek, miközben a zenekar korábban nem hallott hangzatokban pompázik. A darab azonnal feltűnést keltett. Szerzője nem volt teljesen elégedett, mégis érezte: megtalálta a saját útját. Szimfonikus költemények tündöklő sorozata került ki tolla alól. A Halál és megdicsőülés (1890) még vegyes fogadtatásban részesült, a későbbiek hallatán azonban a közönség és a zeneszerzők egyaránt elámultak. A súlyos beteg Bruckner igyekezett bejutni a Till Eulenspiegel vidám csínyjeinek (1895) bécsi próbáira. A kényes ízlésű Debussy „majdnem” lángésznek titulálta a Hősi élet (1899) komponistáját.

Az ifjú Bartók az Imígyen szóla Zarathusztra (1896) segítségével oldotta meg néhány égető alkotói problémáját, a Hősi életből pedig zongoraátiratot készített, s azt nagy sikerrel be is mutatta.

Strauss a szimfonikus zene ura lett: az olyan munkáiban, mint a Don Quijote (1897) vagy az Alpesi szimfónia (1915), tökélyre fejlesztette ábrázolókészségét kifogyhatatlan hangszerelési ötleteivel.

Noha már fiatalon tekintélyes mennyiségű dalt komponált, igazán az operaszínpad meghódítására vágyott. Első operája, a Guntram „csupán” egy életen át tartó házasságot szerzett neki a női főszerepet alakító Pauline de Ahnával még a bemutató évében, 1894-ben – de sikert nem. Második próbálkozása, a pikáns-szemtelen Tűzínség (1901) ugyancsak megbukott. Strauss nehéz feladat megoldására vállalkozott: a német zenei hagyományok keretein belül kellett megszabadulnia a nyomasztó wagneri hatástól.

1902-ben a berlini Kis Színház Oscar Wilde Saloméját játszotta. Strauss, aki akkor már évek óta a birodalmi fővárosban vezényelt, megnézte az ismert bibliai történeten alapuló színdarab egyik előadását, s rögtön tudta: rátalált a neki való librettóra. A szövegen nem sokat változtatva azonnal hozzálátott a komponáláshoz. 1905-ben készült el vele, s a dalművet még abban az évben a számára oly kedves drezdai közönség elé vitte. A Saloméval Strauss kibújt Wagner árnyékából, s felkavarta egész Európát. A zene ijesztő csapongásai és az olyan jelenetek, mint a Hétfátyoltánc, melyben a címszereplő Heródes király előtt lejt szinte a meztelenségig vetkőzve, vagy amikor megcsókolja Keresztelő Szent János levágott fejét (Wilde változatában ő követeli ki a próféta lefejezését bosszúra szomjazva, mivel az visszautasította szerelmét), mindenütt izgatták és borzolták a közönség idegzetét. Bécs cenzorai ezért mondtak nemet az ottani premierre, mellőzve Strauss egy másik neves tisztelőjének, sőt barátjának, Mahlernek az erőfeszítéseit. A Salome előbb-utóbb eljutott a legtöbb operaházba, s még Puccini is elismeréssel nyilatkozott róla, talán némi féltékenységgel, hogy immáron nem ő lesz az egyetlen jelentős operaszerző a világon.

Strauss 1900-ban ismerkedett meg Hugo von Hofmannsthallal. A kor ismert osztrák költője akkor még hiába kilincselt nála egy balett tervével, de a Salome sikere után Straussnak nem volt ellenvetése, hogy Hofmannsthal legyen a librettistája. 1906-ban kezdődő közös munkájuk végül termékeny együttműködéssé alakult. Műhelyükben seregnyi opera készült el, mint például a Salome erőszakosságát fokozó Elektra (1909), a Mária Terézia korabeli Bécset utánozhatatlan költészettel felidéző A rózsalovag (1911), a műfajokat ötvöző Ariadné Naxoszban (1912) és a meseszerű Az árnyék nélküli asszony (1919). Levelezésükből két erős akaratú, olykor vitatkozó, de termékenyen gondolkodó alkotó képe bontakozik ki.

Az első világháború éveit Strauss megszakítatlan alkotással és távolságtartással töltötte, hogy aztán riadtan vegye észre: mennyire megváltozott a világ. A Német Császárság és az Osztrák-Magyar Monarchia romjaiból építkező új államok rossz társadalmi közérzettől, gazdasági-politikai nehézségektől szenvedtek. Európa átalakult, megkeseredett, s már kevésbé érdekelték Strauss „mutatványai”. A bajor művész először az avantgardistáknak okozott csalódást, amikor az Elektra szinte atonális borzalma után A rózsalovag klasszikus csillogása következett. A későbbi operák szintén magas színvonalúak voltak, de már nem meghökkentőek. A publikum hajdani hírneve alapján tartotta számon Strausst.

Miután Hofmannsthal 1929-ben meghalt, Strauss egy ideig Stefan Zweiggel dolgozott együtt újabb operákon, ám ezekkel sem tudta megismételni egykori sikereit. Hitler 1933-as kancellári beiktatása után még sötétebb idők jöttek. Az olyan döntéseivel, mint a Birodalmi Zenészkamara elnökségének elvállalása, Strauss maga rombolta nimbuszát. Sokan a rendszernek hajbókoló, vagyonát és karrierjét féltő szolgalelket látták benne. A nácik sakkban tartották. Emlékeztették rá, hogy nemcsak szövegírója, Zweig volt zsidó, hanem menye is, tehát unokáit félzsidónak tekintették. A komponista mégsem hajlott az engedelmességre: ragaszkodott Zweighez, nem követte a bemutatható darabokra vonatkozó előírásokat, s nem mindig rejtette véka alá a Harmadik Birodalom urairól alkotott lesújtó véleményét. Tény, hogy nem harcolt a nemzetiszocializmus ellen, útja mégis a kegyvesztettségig vezetett.

A második világháború akkor tört be igazán Strauss életébe, amikor a szövetségesek németországi célpontokat bombáztak. Fontos kultúrtörténeti értékek vesztek oda, közöttük Strauss kedvenc városa, Drezda. A zeneszerző abba fojtotta keserűségét, amihez a legjobban értett. Így keletkeztek öregkori remekművei. Ezek közül a zokogó fájdalmú Metamorfózisok (1945) és az élettől búcsúzó Négy utolsó ének (1950) a legnépszerűbbek.

A háború után bizottság tisztázta Strausst a kollaborációs vádak alól. Végül az 1947. évi londoni koncert nagy sikere bizonyította be: az életmű immáron az egyetemes kultúra értékévé vált. Az utolsó romantikus zeneszerző 1949. szeptember 8-án halt meg garmisch-partenkircheni otthonában. Felesége, akivel marcangoló, mégis szeretetteli házasságban élt, alig egy évvel élte túl.

Bozó Bence Péter

Irodalom:

1. Batta András: Richard Strauss. Bp. 1984.

2. Kennedy, Michael: Richard Strauss. London 1983.

3. Strauss, Richard Georg. In: Brockhaus Riemann zenei lexikon III. Szerk. Carl Dahlhaus és Hans Heinrich Eggebrecht. 407 – 411.

4. Richard Strauss. www.britannica.com/biography/Richard-Strauss (letöltés: 2024. aug. 24.)

Ezt olvastad?

„Nem. Én vagyok, az apád!” – James Earl Jones emlékére

93 éves korában, 2024. szeptember 9-én elhunyt James Earl Jones amerikai színész. Hangja sokak számára ismerős lehet, hiszen olyan ikonikus

X