Egy zsidó zenész a bombázott Varsóban – A zongorista

1911-ben ezen a napon született Wladyslaw Szpilman lengyel zeneszerző, zongorista, akinek második világháborús megpróbáltatásait Roman Polanski vitte filmre. A 15 esztendeje bemutatott alkotás elnyerte az Aranypálmát Cannesban, majd három Oscar-díjjal jutalmazták.

Władysław Szpilman 1911. december 5-én a felső-sziléziai Sosnowiecben látta meg a napvilágot. Három testvére volt (Halina, Regina, Henryk). Édesapja a Katowicei Operaház hangverseny- és hegedűmesterként dolgozott. Zenei tehetségét Władysław is örökölte, aki a Varsói Fryderyk Chopin Zeneakadémia elvégzését követően a Berlini Zeneakadémián tanult. Visszatérve Varsóba dalokat szerzett és a Lengyel Rádió szerződtette. 1945-ben vetette papírra túlélésének történetét és A város halála címmel adta közre. A kommunista cenzúra jelentősen megnyirbálta, mert nem tetszett neki az, ahogy a szerző a háborút értelmezte. Bő ötven évvel később, 1998-ban azonban az életrajz megjelent angol nyelven is, amely Roman Polanski filmjének alapjául szolgált.

Szpilman kötetének borítója

Szpilman élettörténetének 1939 és 1945 közötti epizódjait tekinti át a 2002-ben bemutatott filmalkotás. Szpilman éppen a rádióstúdióban játszik, amikor találat éri az épületet és az egész város felbolydul. Testvéreivel és szüleivel él, akik már lázasan pakolnak mire ő hazaért. Beszélgetésükből kiderül, hogy a kormány Lublinba ment és Varsóban hamarosan megkezdődik a védelmi vonal kiépítése. A rádió sávjai között keresgélve rátalálnak a BBC híradására, amiből kiderül, hogy Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak és feltételezhetően Franciaország is követni fogja. A család a városban marad és optimista hangulatban, vacsorával ünnepelnek.

Napokon belül azonban elkezdődnek a zsidóellenes intézkedések Varsóban. Maximum 2000 zloty pénzzel rendelkezhetnek a zsidó családok, az üzletekre kikerülnek a „zsidóknak belépni tilos” táblák, nem használhatják a köztéri padokat és a járdákat sem. A családfő olvassa fel az újságból, hogy 1939. december 1-jétől a 12 év feletti zsidók számára kötelezővé teszik a karszalag viselését. Ugyancsak az újságban tanulmányozzák a kialakítandó gettó alaprajzát. 1940. október 31-ig kell beköltözniük. A képsorok bemutatják, hogyan vonul a több tízezer ember ingóságaival a gettó falai közé.

Minden családtag próbál alkalmazkodni a megváltozott viszonyokhoz. Szpilman testvére könyveit árusítja a gettóban, ő egy kávézóban zongorázik. Mikor ismerősük arra próbálja szorgalmazni őket, hogy csatlakozzanak a gettó zsidókból álló rendfenntartó egységéhez, mindketten nemet mondanak. Szpilman azonban keresi a kapcsolatot az ellenállókkal, akik röpiratokat terjesztenek és a németek elleni felkelés kirobbantását tervezik. Az egyik vezető szerint neki nem való ez a tevékenység, ő nagy művész, akinek küldetése, hogy lelket öntsön emberekbe.

A család a bevagonírozásig próbál a legoptimistábban viszonyulni a körülményekhez. Értékelik, hogy együtt vannak, és legalább van munkájuk a gettón belül. A főhős természetesen nem közönnyel szembesül azzal, hogy az emberek rokonaikat és józan eszüket vesztik, a német katonák a táncoló zsidókon szórakoznak, vagy hogy halottak hevernek az utcán, de lelki tartása megroppan, amikor a kezében leheli ki lelkét a fal alatt szökni próbáló kisfiú. Ezt csak fokozza a családi vacsora békéjét megtörő német autó érkezése. Leoltott lámpák mellett nézik végig egy szemben lakó család megsemmisítését.

1942. március 15-én a család minden tagja a gettóban dolgozik a zsidó vagyon szortírozásán. Este kiderül, hogy hamarosan útra kell kelniük és csak meghatározott mennyiségű holmit vihetnek magukkal. 1942. augusztus 16-án már a bevagonírozásra várakozik a család egy elkerített udvaron. A német katonák azzal sürgetik a tömeget, hogy „egy sokkal jobb helyre {kerülnek}, mint ez a bűzös gettó.” Idős zsidó férfiak találgatják, hogy mi várhat rájuk. Próbálják meggyőzni magukat arról, hogy ennyi munkaerőt csak nem tékozol el a német hadsereg. Szpilman családtagjai egytől-egyig felszállnak a vonatra, de őt a menetelő tömegből kirántja az ismerős, aki a zsidó rendfenntartók között szolgál.

Miután felocsúdik, igyekszik elvegyülni a városban. Hullákat cipel, felkeresi a kávézót, ahol korábban játszott. Dolgozik a gettó lebontásán, egyéb építkezéseken. Kapcsolatainak köszönhetően – miután megtudja, hogy az eddig életben hagyottakat Treblinkába akarják vinni, – el tud szökni (1943. február 13.). Egy baráti házaspár jóvoltából fürödhet, ehet, tiszta ruhát vehet, valamint megkezdi bujdosását. Egy ideig egy falba vájt mélyedésben lakik, később egy üresen maradt lakásban a németek lakta városnegyed tőszomszédságában. Van, hogy hetekig nem kap ellátmányt, besárgul a májnagyobbodás és az epehólyag gyulladása okán. Jótevői elutazásuk előtt még gondoskodnak gyógyításáról.

Mikor az épületet támadás éri kénytelen elmenekülni. Egy német tisztnek köszönhette túlélését, aki a szovjet csapatok érkezéséig rendszeresen élelmiszerrel látta el. Utolsó találkozásukkor Szpilman felfedi kilétét és a német tiszt a szovjet hadifogolytáborba kerülve meg is próbál rá hivatkozni, de hiába.

Mintegy keretként a film utolsó jeleneteinek egyikében Szpilmant újra a rádióstúdióban látjuk. A koncentrációs táborból visszatérő hegedűművész barátjától megtudja, hogy egy német tiszt emlegette, de már nem akadnak nyomára, pedig az egykori tábort is felkeresik. Wilm Hosenfeld 1952-ben halt meg egy szovjet táborban.

Szpilman folytatta zongorista pályafutását. Megkapta a Lengyelország Újjászületése Érdemrendet. 2000. július 6-án 88 éves korában hunyt el. Lengyelország egyik legtermékenyebb zeneszerzőjeként tartják számon. Születésének 100. évfordulóján emléktáblát avattak annak a varsói lakóháznak a falán, amelynek padlásán utoljára bujkált. A varsói felkelés 1944. október 2.-i leverése után talált menedéket a Függetlenség sugárúti (al. Niepodleglosci) háznak a padlásán, ahol egészen a lengyel főváros felszabadulásáig, 1945. január 17-ig rejtőzött. Az avatáson a zeneszerző fia, Andrzej elmondta, hogy Hosenfeld nem azért segített Szpilmannak, mert játszott neki zongorán, bár a film ezt sugallja, hanem emberbarátként többeken segített a háború során. A Szpilman és a Hosenfeld család a mai napig szívélyes viszonyt ápol.

Árvai Tünde

Ezt olvastad?

Egy régi polgár a népi demokráciában – Az Apám néhány boldog éve című film

Simó Sándor filmrendező (1934–2001) saját novellájából forgatta az Apám néhány boldog éve című filmjét, amelyben emléket állít egy korszaknak, az

X