100 éve a katedrán – tanárok a filmvásznon
A mozgókép megszületésekor a filmesek a nagy tömegeket vitték vászonra. Beérkező vonat, munkások kitódulása a gyárból, körmenet – ezek voltak a kedvelt képek. Idővel azonban a nézők elvárták a történetet, a mesét. Ahogyan a mozi távolodott a „lefényképezett színház” hagyományától, az egyéni történetek, sorsok kerültek fókuszba. A filmrendezők tudatosan törekedtek arra, hogy a filmhősöket valószerű környezetben helyezzék el. Megjelentek a filmvásznon a mindennapi élet ismerős foglalkozásai: a katona, az orvos, a tanár.
A filmesek hamar rájöttek arra, hogy – mint mondani szokás – gyerekkel és kutyával bármit el lehet adni, és ebből fakadóan gyakran ábrázolták a gyerekeket a maguk természetes – vagy annak gondolt – közösségében, az iskolában. 1940-ben A középiskola című film volt az első olyan alkotás, amely egy tanárnőt helyezett a középpontba. Az alábbi tanulmányban megvizsgálom a filmtörténet tanító– és tanárábrázolásainak csomópontjait.
Szerepek
A tanároktól és különösen a tanítóktól minden korban azt várták, hogy – Gárdonyi Géza regényének címével élve – „lámpások” legyenek, azaz a helyi közösségek fel/megvilágosítói. Ez azt is jelentette, hogy az állam kicsit a saját karjaként kezelte őket, de míg egy középiskolai tanár minden segítséget megkapott munkájához, addig a néptanítók általában anyagi kiszolgáltatottságban és – műveltségük miatt – a falusi közösségekben izoláltan éltek. Nem véletlen, hogy számos filmben az elit (centrum) és a helyi falusi, kisvárosi közösség (periféria) ellentéte a tanító személyiségén és környezetén keresztül kerül bemutatásra. Általában a filmekben a tanító, a szellem embere az elesettek, a kiszolgáltatottak mellé áll e konfliktusban, vagyis a helyi közösség jobb életkörülményeiért küzd.
Természetesen azzal a problémával is számolni kell, hogy a messziről jött értelmiségi gyakran talál egy szétbomlott csoportot, vagy – éppen ellenkezőleg – túlzottan is hierarchikusan szervezett közösséget az iskolában, és mindkét állapot képes megfojtani az egyéneket. Ha a tanár szereplő egy nagyvárosi, munkásosztálybeli vagy elhagyott falusias környezet iskolájába kerül, akkor a feladata gyakran az, hogy az egymással szemben álló egyedekből közösséget kovácsoljon, ha pedig egy elit iskolába, akkor pedig az, hogy felszabadítsa a tanítványait a lélektelen kontroll alól, és ráébressze őket az önálló gondolkodásra. Vagyis nagy különbség van aközött, hogy az ellenfél micsoda: az iskolát körülvevő külső társadalmi rendszer, vagy maga az iskola szelleme, belső hierarchiája.
Holt költők társasága (Forrás: imdb.com)
Amennyiben a főszereplő tanár egy elit iskolában tanít, mint a Holt költők társaságának Mr. Keating-je, akkor a közösség építése abban nyilvánul meg, hogy a tanár egyéni pedagógiájával, a fantáziára támaszkodva kiszabadítja a fiatalokat a megkövült intézményes dogmák és a hierarchia uralma alól. Ha pedig hátrányos helyzetű, deprivált fiatalokat tanít, mint például a Tanár úrnak szeretettel vagy a Reneszánsz ember hőse (az első film története a londoni nyomornegyedben, az East End-en, a másiké az amerikai hadseregben játszódik), akkor pedig az a tét, sikerül-e elhitetni a fiatalokkal, hogy érnek annyit, mint bárki más, és sikerül-e közösséget kovácsolni belőlük. Az első típusban az iskola, mint közösség kontrollja alól az egyén felszabadítása zajlik, a másodikban pedig az atomizált egyének összekovácsolása valódi közösséggé.
Se szeri, se száma a filmeken azoknak a tanár– és nevelőegyéniségeknek, akik elutasítják a rideg nevelést, amelyben mindenkit csak a feladatára képeznek ki, és ezzel szemben az egyéniség autonómiáját tekintik értéknek, ezért a rábízott fiatalokat igyekeznek eljuttatni önmaguk képességeinek kibontakozása felé. Mondhatni, afféle reformpedagógiát alkalmaznak. Széles a paletta az ilyen nevelőegyéniségekről készült filmalkotások tekintetében. Kortól és országtól függetlenül idetartozik A Muzsika hangja Mária nővére vagy Gárdonyi Géza kisregénye, A lámpás Kovács Ágoston néptanítója – az első az 1930-as években egy osztrák tengerésztiszt házában, a másik a reformkori dunántúli környezetben küzd meg a külvilággal a neveltjei érdekéért és boldogságáért.
A muzsika hangja (Forrás: imdb.com)
A kezdetek
A tanárok megjelenése a filmvásznon nem volt probléma– és kockázatmentes. Eleinte minden országban szigorú szabályok vonatkoztak bizonyos, a társadalom szempontjából kiemelt foglalkozások (pap, tanár, tanító, bíró) filmes megjelenítésére. Mindenütt a tekintélyelven alapuló, „porosz” iskolarendszer szolgáltatta a mintákat. Ráadásul a vidéki iskola tanítója több volt, mint egy értelmiségi. A helyi társadalom megbecsült tagja volt, és egyúttal hivatalnok is: gyakran szövetkezeti vezetőként, jegyzőként vagy postamesterként is kellett tevékenykednie. Ilyen módon érthető, hogy például Magyarországon a Bethlen-rendszer filmes előcenzúrája nem engedte meg sok más foglalkozás mellett a tanítók és tanárok kritizálását. Jellemző, hogy Bródy Sándor kénytelen volt két befejezést írni A tanítónő című darabjához: a közönség ugyanis happy end-es véget várt el, és nem szívesen szembesült a nagyvárosi tanítónő kiszolgáltatottságával az elhagyott faluban, az elit korrupt és patriarchális szemléletű tagjai között.
Lányok az intézetben (Forrás: imdb.com)
A tanároknak bizalmat sugárzóknak, erkölcsösnek, minden tekintetben feddhetetlennek kellett lenniük a filmvásznon, no és persze semlegesnek a politikai rendszer szempontjából. Akadtak botrányos kivételek. Az 1931-es Lányok az intézetben című film nyíltan bemutatta egy tanárnő és egy diáklány leszbikus kapcsolatát. Érdekesség, hogy a film rendezője és a forgatókönyv alapjául szolgáló regény szerzője is nő: az előbbi Leontine Sagan, utóbbi Christa Winsloe, a mecénás Hatvany Lajos báró házastársa. Sagan egyenesen Nagy-Britanniáig menekült a náci terror elől, a szerző, Christa Winsloe pedig Franciaországba ment, ahol 1944-ben az ellenállás mártírja lett.
Korán megjelentek a mai napig ismert archetípusok: a szigorú, de következetes tanár, a népbarát tanító, a szórakozott tanár figurái. A magyar filmen talán az első, sematizmuson túljutó tanárábrázolás Páger Antalnak köszönhető, aki az 1942-ben készült A harmincadik című filmben megjelenítette Nagy Gábor tanítót. A történet szerint új tanító érkezik a bányásztelepre. A klasszikus eset, amikor a tanító kívülről érkezik egy közösségbe, és meg kell küzdenie a befogadásért. Egyúttal Nagy Gábornak harcolnia kell a bányavezetéssel, amelyik akadályozza az iskola megalapítását. A film magán viseli a Horthy-korszak 1930-as évek végi fordulatát: a rendszer, főleg Imrédy Béla és Teleki Pál miniszterelnökségétől kezdve, már nem zárkózott el a szociális problémák felismerésétől és kezelésétől (bár ez gyakran antiszemita éllel, az „őrségváltás” eufemizmusával történt), és így a bányászok, munkások sorsa már nem számított tabunak a filmvásznon. Némi átfedés kimutatható az 1950-es évek szocialista filmjeivel: itt is a fizikai munkások és a népfelvilágosító értelmiségi szövetsége látható, bár nem szocialista, hanem óvatos reformjobboldali tartalommal.
Tanár úrnak szeretettel (Forrás: imdb.com)
A fordulat
A második világháború után a felgyorsult urbanizáció, az iparosítás, a jóléti államok kialakulása, s nem utolsósorban a háború utáni „baby boom” eredményeként az életmód, s vele az iskola is átalakult. A tanárok ábrázolásában a szigor egyre oldódott. Tipikus példa a Tanár úrnak szeretettel című film (1967), amelyben a Sidney Poitier által alakított középosztálybeli színes bőrű tanár bekerül az East Eand-en lakó munkásosztálybeli fiatalok közé. A klasszikus „messziről jött tanár” típusának nem csupán az iskolán belüli, hanem az osztály– és etnikai különbségekkel is meg kell küzdenie. A tanár, Mark Thackeray színes bőrűként kívül áll a fehér munkásfiatalok kultúráján, ám a rasszista előítéletek miatt mégis alárendelt a diákok környezetéhez képest. Mindemellett a tanárok és diákok közötti ellentét már nyíltan megjelenik. Ahogyan az egyik fiú mondja: „Egyik tanárban sem bízhatunk. Össze kell tartanunk, ellenük, különben átvernek.” Ez a mondat eszünkbe juttathatja az 1968-as diáklázadók egyik kedvelt jelszavát: „Ne bízz senkiben, aki harmincon túl van.”
Abigél (Forrás: imdb.com)
A tanárok jelleme idővel egyre színesebbé vált. A háború előtti árnyalatlan ábrázolás helyett a sokféle tanárkarakter vált általánossá. Már olykor elhangzik a tanárok bírálata, mint a Tüskevár sorozat Kengyel tanárával, a „Tutajos” Ladó Gyula Lajos által rettegett matematikatanárral kapcsolatban. A tanévzárón derül ki, hogy a fiúk által „kutyának” szidott Kengyel nem is olyan szőrösszívű, mint gondolják. Hasonlóan szigorú, de következetes, igazságos karaktert láthatunk a Básti Lajos által alakított Torma igazgató úrban az Abigél című sorozatban (1978).
Az igazságos tanár változatlanul népszerűségnek örvendett a filmvásznon. Kőnig tanár úr afféle Pimpernel-féle hős: a felszínen esetlen latintanár, a szórakozott tanár archetípusa, ám másik énje Abigél, aki segít a diákoknak, a háború idején pedig röpcédulákat ragaszt.
Szívtipró gimi (Forrás: mafab.hu)
Az 1980-as évektől az iskolában játszódó tinisorozatok egyre népszerűbbek lettek, gondoljunk olyan sorozatokra, mint az ausztrál Szívtipró gimi, a német Specht tanár úr vagy a magyar A tanár című sorozat. Számos epizód jelenített meg tanár–diák konfliktust, vagy éppenséggel tanár-diák barátságot. Utóbbi ábrázolása mutatja, hogy a filmművészet mennyire messzire jutott az 1920-as 1930-as évek rigorózus tanárábrázolástól. Az 1920-as években a tanár–diák tegeződés elképzelhetetlennek számított, ahogyan az is, hogy a tanárok olyan témákkal beszéljenek fesztelenül a diákokkal, mint a szerelem, a szexualitás, a kábítószer vagy a politika általános kérdései. Az a tendencia, hogy ezek a témák megjelennek az 1980-as évektől kezdve, nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy a társadalom egyre több feladatot várt el az iskolától, így az állampolgári szocializáció mindinkább előtérbe került a klasszikus műveltség átadása mellett.
Aranysárkány (Forrás: port.hu)
Új elemként a tanárok társadalmi helyzete is témaként jelentkezett. A tanárok elleni erőszaktól a film érthetően tartózkodott (ebben a magyar irodalomban és filmen Kosztolányi Dezső Aranysárkánya és a belőle forgatott film volt az első), ám például A világ legszebb mestersége című filmben a Gérard Depardieu által játszott külvárosi tanárnak a rossz magaviseletű diák bátyja nyíltan szemébe vágja: ő egy nap alatt többet keres, mint amit a tanár egy hónapban, ezért hagyja békén az öccsét. A későbbiek során a tanár persze sikeresen kovácsolja az osztályt közösséggé, de a fentihez hasonló éles mondatok segítettek ráirányítani a figyelmet a francia tanárok nehéz helyzetére a külvárosi iskolákban.
Összefoglalás
A tanárok ábrázolása mindig politikaérzékeny volt. A diktatúrák és a tekintélyelvű rendszerek csak az optimista, lelkesen magyarázó tanárok ábrázolását tűrték meg a filmvásznon. Sokáig a demokráciák is csak annyit engedtek, hogy a tanárok a helyi társadalom tagjaként kiegyenlítő és integratív szerepet játsszanak a közösségben. Ám a társadalmak individualizálódásával, a jóléti államok kialakulásával, és az iskolarendszer feladatainak bővülésével mindinkább a tanárok magánélete is témává vált. Végül pedig a folyamat végén a tanárok már kendőzetlenül beszélhettek a diákokkal a társadalmi kérdésekről. Ez utóbbi mutatja leginkább, hogy az iskola és a tanár ábrázolása mekkora utat tett meg az elmúlt száz évben.
Paár Ádám
20 további film a témával kapcsolatban (a teljesség igénye nélkül, a megjelenés sorrendjében)
- Tanár úr, kérem (1956)
- Apáca show 2. – Újra virul a fityula (1993)
- Veszélyes kölykök (1995)
- Ámbár tanár úr (1998)
- A zongoratanárnő (2001)
- Mona Lisa mosolya (2003)
- Carter edző (2005)
- Saját szavak (2007)
- A hullám (2008)
- A rossz tanár (2011)
- A mintatanár (2011)
- Fák jú, Tanár úr! (2013)
- Nagytudásúak (2013)
- Whiplash (2014)
- Mindenki (2016)
- A tanítónő (2018)
- Ördögfiókák (2018)
- Romlott oktatás (2019)
- Szépen csendben (2020)
- A tanár (Fox in a hole, 2020)
Ezt olvastad?
További cikkek
Egy régi polgár a népi demokráciában – Az Apám néhány boldog éve című film
Simó Sándor filmrendező (1934–2001) saját novellájából forgatta az Apám néhány boldog éve című filmjét, amelyben emléket állít egy korszaknak, az ún. népi demokrácia éveinek (1945–1948) és egy embertípusnak, a kisvállalkozó […]
Most vagy soha! – Alkotói szabadság vs. történelmi hitelesség
Március 14-én került a mozikba az 1848. március 15-i eseményeket feldolgozó történelmi kalandfilm a Most vagy soha! Fontos a filmet helyén kezelni. Mindenki a saját szemszögéből vizsgálja az alkotást, jelen […]
Tom Hanks repülő cirkusza – A levegő urairól történészszemmel
2024. január 26-án mutatták be az Apple TV+ felületén a Levegő urai (Masters of the Air) című minisorozat első epizódját. A kilenc részes háborús dráma utolsó epizódjának premierjét március 15-re […]
Előző cikk
Az útleírás mint történeti forrás?
Az emberiség már az ókorban is fontosnak tartotta távoli tájak leírását és megismerését. Ez az igény a középkor végeztél, a nagy földrajzi felfedezések kezdetével ismét csak erősödni kezdett, s az […]