Az útleírás mint történeti forrás?

Az emberiség már az ókorban is fontosnak tartotta távoli tájak leírását és megismerését. Ez az igény a középkor végeztél, a nagy földrajzi felfedezések kezdetével ismét csak erősödni kezdett, s az olvasás terjedésével szélesebb közönségre találtak az útleírások a modern korban. Cikkünkben Mihályi Dorottya azt mutatja be, hogy lehetnek eze ka leírások a történészek hasznára.

Mi az útleírás?

Az útleírás nehezen meghatározható műfaj. Körülhatárolására, műfaji keretek közé szorítására számtalan próbálkozás történt, általános érvényű definíciót azonban nem sikerült alkotni. Ennek több oka is van. Az utazásból származó szövegek tartalmilag és formailag rendkívül eltérőek lehetnek, másrészt minden esetben alkalmazkodnak saját koruk elvárásaihoz, így a szövegalkotás szempontjai időszakonként változnak. Minden kornak vannak kedvelt, „divatos” és kevésbé népszerű témái. Azt is mondhatnánk, hogy az útleírás elengedhetetlen feltétele egy megvalósult utazás, melynek meghatározható kiindulópontja van, ahova az utazó vissza is tér. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. Az utazás lehet ugyanis képzelt, vagy tartalmazhat képzelt/kitalált elemeket. A szöveg mind esetben a szerző otthonától és a számára otthonos közegtől eltérő helyszín leírása, mindenképpen helyváltoztatás eredménye (még ha csupán képzeletben történik, hiszen előfordul, hogy az író más műveiből ollózza össze az útleírást és saját képzeletéből származó kalandokkal egészíti azt ki). Az útleírás egyértelműen valamiféle reflexió az utazás során látottakra, hallottakra, a célországgal kapcsolatban felmerülő társadalmi, politikai és kulturális kérdésekre.

Az útleírással foglalkozó kutatók, függetlenül attól, hogy mely tudományág képviselőinek tekintik magukat (pl. történelem, földrajz, irodalom), az útleírást szubjektív primer forrásként értelmezik, mely fontos információt hordoz nem csupán a célországról, de az utazó kultúrájáról és koráról is. A leírás irányulhat egyetlen országra, de kiterjedhet akár egy földkörüli útra is. Leggyakrabban egyes szám első személyben íródik, de nem minden esetben. Láthatjuk, hogy a műfajnak tehát sem formai, sem tartalmi, sem terjedelmi korlátai nincsenek.

Az útleírás formáját és megjelenési helyét tekintve is többféle lehet. Az utazó kalandjait közölheti magán- vagy nyilvános levélben, írhat úti naplót vagy utólag készíthet elbeszélést. A Világirodalom Lexikon például megkülönbözteti az utazási irodalmat, az utazási regényt, úti jegyzetet, az útikönyvet, az útilevelet, az útinaplót, az útirajzot és az útleírást, mint az utazás hatására keletkezett szövegtípusokat. Jóllehet ezek formailag és tartalmilag is eltérnek/eltérhetnek, az utazás ténye összeköti őket és történelmi szempontból valamennyi hasonló módon használható személyes, visszaemlékezésen alapuló forrásként. Az útleírás megjelenhet külön kiadványként és a sajtóban is. Nem mindegy, hogy az utazó a nagy nyilvánosságnak vagy szűk (baráti vagy családi) körnek szánja-e a leírtakat. A szöveget közölhetik részletekben és egyben, az utazással egyidőben, vagy utólag, akár évekkel az utazás megtörténte után is.

Az útleírások műfaji és tartalmi sokfélesége miatt a legegyszerűbb, ha abból az egyre inkább elfogadott tézisből indulunk ki, miszerint útleírás az, amit az olvasó/kutató annak tekint.

Az útleírás sohasem lehet független a kor felfogásától, amelyben íródott. Így a szövegeket két alapvető nézőpont alapján érdemes elemezni. Egyrészt fontos megvizsgálni, hogy a kortárs közvélemény hogyan fogadta a szöveget, vagyis, hogy kik, milyen környezetben és miért olvastak útleírásokat. Másrészt, a kutató saját kora elvárásainak megfelelő elemzést felhasználva állandóan újra értelmezi a szöveget. Teszi ezt a történelmi kontextus – vélhetőleg – egyre alaposabb ismeretében. A szövegek összehasonlító elemzése, valamint a hosszabb időszakból származó, megadott szempontok szerint kiválasztott írások alapos vizsgálata, összehasonlítása hozzájárul az útleírás jelentésének és jelentőségének megértéséhez, valamint a műfaj véleményformáló erejének igazolásához.

Különböző korok eltérő igényei

Vitathatatlan, hogy az utazás egyidős az emberiséggel. Okai és céljai azonban korok és földrajzi régiók szerint rendkívül változatosak. Az útleírás eredeti célja egy ismeretlen terület bemutatása volt, kitérve az utazás okaira és nehézségeire. Ok nélkül azonban kevesen utaztak, főleg azokban a korokban, ahol a helyváltoztatás nehéznek, kényelmetlennek és veszélyesnek számított. Különösen igaz volt ez akkor, amikor az úti cél távoli, ismeretlen terület volt. A 18. századtól kezdve az útleírás nyilvánvaló politikai tartalommal bővül, amit a kortársak sem tagadtak. Az utazás célja immár túlmutatott az ismeretlen területek iránti érdeklődésen, a körülményes vállalkozások valódi indokává a lehetséges profit feltérképezése vált. A felfedezőutak legfőbb kérdése az volt, hogy a terület alkalmas-e arra, hogy az anyaországnak valamiképp hasznot termeljen és milyen nehézségekkel kell szembenézni egy esetleges terjeszkedés során.

A 19. század számos változást hoz a műfajjal kapcsolatban (is). A gyarmatosítás hatására jelentősen átalakul a föld különböző népeit és birodalmait összekötő viszony. A században könnyebbé vált az utazás és a szövegek kiadása is. Emellett nem csupán az utazók és az úticélok száma nőtt, de az útleírást olvasóké is, így az utazás hatására készült szövegek közvéleményt befolyásoló ereje jelentősen megváltozik. Az útleírás szinte mindenhol jelenlévő, kedvelt műfajjá alakul, az állam számára pedig hasznos nevelő és közvéleményt formáló eszközzé válik. Egyrészt az ismeretterjesztés folyamatában tölt be nélkülözhetetlen szerepet (például a földrajz oktatás segédkönyveként), másfelől a kort meghatározó ideológiák közvetítésében, ugyanis a távolival és az ismeretlennel való szembesülés és a látottak értékelése mindig az utazó „otthonról hozott” nézőpontjából történik.

Párhuzamosan az útleírás eszközzé válásával egy másik jelentős változás is végbemegy, mely az utazó vizsgálódásának átalakulásával jár, a távolság újra értelmezéséhez vezet és tartalmát tekintve újfajta szövegeket teremt. Ez nem más, mint a turizmus születése és a turista nézőpont elterjedése. Ez azonban nem azonos a mai értelemben vett tömegturizmussal! Sokkal inkább az alaposan vizsgáló és a szórakozni vágyó utazó között helyezkedik el. A nagy számban keletkező, felületesnek és sematikusnak mondható szövegek azonban éppúgy hozzájárulnak az információközlés átalakulásához, mint a politikai okokból fontosnak tartott „tudós” és „szakszerű” utazók szövegei.

A 20. században bekövetkező jelentős változások, mint például a Szovjetunió és egyéb diktatúrák létrejötte, a gyarmati világ felbomlása, vagy a repülőgép, mint közlekedési eszköz mindenki számára elérhetővé válása átértelmezik az utazás koncepcióját és az útleírás szerepét. A világ ekkorra teljesen megismert és alaposan dokumentált egységet képez, így az útleírás elszakad az ismeretlen bemutatásától. Ennek ellenére utazások és útleírások továbbra is vannak, az utazó figyelme azonban máshova irányul. Az utazás személyesebbé válik, valamint nagyobb hangsúlyt kap a helyi kultúra közeli megismerése (az utazó gyakran kapcsolatba is lép a helyiekkel) és a politikai rendszer bemutatása, bírálata. A korban létrejövő diktatúrák az utazót fontos propaganda eszközzé teszik, akik saját akaratukon kívül válnak egy előre, mesterségesen megalkotott kép hordozójává, és így már nem saját hazájuk politikai törekvéseiket szolgálják, hanem éppen a célországét.

A dekolonizációs folyamat szintén új feladatot ad az utazónak. Egyrészt résztvevőjévé válik a függetlenné váló államok legitimitás keresésének azáltal, hogy újonnan létrejövő, saját útját kereső országokat látogat és igyekszik feltárni az ott uralkodó társadalmi és politikai viszonyokat. Másrészt a személyes, családi vagy nemzeti múlt megismerésében és feldolgozásában játszik nem elhanyagolható szerepet azáltal, hogy olyan helyszínekre látogat, ahol ő maga korábban nem járt, de amelyek a kor emlékezetében fontos szerepet töltenek be. A 20-21. századi útleírás az utazás okainak változásán túl számos formai újdonságot is mutat, hiszen az olvasottságra törekvő író hagyományos formával egyre kevésbé tudja megnyerni az olvasó figyelmét. Leginkább a képregény válik elterjedté, de nem ritkán látunk példát egyéb stilisztikai változásokra is, melyek „irodalmiasítják” a műfajt. Ezt azért érdemes megjegyeznünk, mert korábban kifejezetten az irodalmi stílus hiánya jellemezte a szövegeket. Az utazó ugyanis általában nem rendelkezett írói tapasztalattal, célja pedig nem az olvasóközönség gyönyörködtetése volt, hanem ismeretek átadása. A hangsúly mindig is a szövegek tartalmára esett, nem a stílusra. Szintén a században jelennek meg az első irodalmi és filozófiai törekvések az utazás és az egyén kapcsolatának vizsgálására, az utazás értelmének keresésére. Számos olyan kérdés is felmerül, melyek túllépnek a történész vizsgálódásain és az útleírás, mint történelmi forrás szerepén.

Hogyan használja a történész az útleírást?

Az útleírás értékes forrás lehet a földrajz, az irodalom és a történelemkutatás, valamint a hozzájuk kapcsolódó tudományágak, mint például a néprajz és az antropológia számára is.

A történész legfontosabb feladata, hogy ne csupán összefoglalja az útleírások tartalmát, hanem megvizsgálja azokat a tényezőket, melyek a szöveg alakulásához vezettek és melyek a befogadást befolyásolták. Vagyis, a történésznek ismernie kell hogyan hatnak a szövegen kívüli elemek az utazóra és a leírás hogyan befolyásolja az olvasó világképét. Először is, fontos megismerni magát az utazót: kiről van szó, milyen társadalmi csoport tagja, saját korában mennyire ismert? Ezután meg kell vizsgálni az utazó országát és a célországot, valamint a kettő kapcsolatát: a politikai rendszer, a társadalom, az aktuális események mind befolyásolhatják az útleírás jelentőségét. Ezen kívül fontos összevetni, hogy az utazó számára kínálkozó lehetőségek közül útja során melyeket használta ki. Nem csupán azt érdemes áttekinteni, hogy merre járt, mit tett és kivel találkozott az utazó, hanem bizonyos esetekben azt is, hogy merre nem járt, mit nem tett és kivel nem találkozott. Vannak ugyanis előre eltervezett események, melyek nem valósulnak meg az utazás során, vagy azért, mert az utazó meggondolja magát, vagy azért, mert a fogadó ország nem teszi lehetővé. (A Szovjetunió kapcsán például A láthatjuk, hogy az utazó csak azokkal találkozhat és beszélgethet, akiket az utazás szervezői előre kijelölnek és felkészítenek.) A hiány sokszor pontosíthatja az utazás valódi természetét.

Már a 19. század második felében is megfigyelhető, hogy egyes országok, noha direkt nem korlátozzák az utazót, az útikönyvek és az „idegenvezetők” révén olyan útvonalak választását ösztönzik, ahol az utazó szinte csak a célország pozitív oldalát láthatja. Bizonyos helyszínek (nyomornegyedek, veszélyesnek ítélt körzetek) és egyes találkozások túl veszélyesek az országimázs szempontjából, így mindig is fontos volt, hogy az utazó ezeket elkerülje. A leírásból kimaradó elemek feltárásához nem elég csupán a szöveget ismerni, a történésznek alaposan tisztában kell lennie a kort meghatározó jelenségekkel. Az útleírás elemzésének legnehezebb része nem a szöveg tanulmányozása, hanem a kontextusé. Számos olyan tényező vizsgálata is szükséges, ami nem feltétlenül magától értetődik. Például az olvasási szokások ismerete, mely összekapcsolódik a sajtó és a könyvnyomtatás történetével, de a kutatónak szüksége lehet magán- és közkönyvtári-, valamint eladási statisztikákra ahhoz, hogy egy-egy mű feltételezett olvasottságát megállapítsa. Az utazás valóságtartalmának vizsgálatához hozzá kell férnie a korabeli közlekedési szokások, menetrendek, szállodák listájához, térképekhez, útikönyvekhez, valamint korábbi és későbbi útleírásokhoz egyaránt. Az olvasási szokásokkal kapcsolatban a könyvtárak kölcsönzési cédulái és statisztikái adhatnak támpontot. Rendkívül jól használhatóak útleírás kutatáshoz a leírással egyidős útikönyvek, melyek igyekeztek minden hasznos információval ellátni az utazót. A források elérése könyvtári- és levéltári kutatást igényel, azonban az elmúlt években számos dokumentumot digitalizáltak (útleírásokat, útikönyveket, sajtótermékeket és statisztikákat is), ami jelentősen megkönnyíti a kutató munkáját.

Az útleírás elemzése tehát komplex feladat és kimenetelét mindenekelőtt meghatározza, hogy a kutató pontosan mihez használja fel. Az úti beszámolók alapján bemutatható egyes utazással összefüggő tudományágak (biológia, földrajz, néprajz, antropológia) fejlődése, országok/birodalmak egymáshoz való viszonya, az ember helykeresése a világban, a környezethez való viszonya, egy kor világnézete. Jóllehet, ez a felsorolás csak rövid ízelítő az útleírás széleskörű alkalmazhatóságából, jól illusztrálja, hogy a szövegtípus egyáltalán nem elhanyagolható forrás a történész számára.

Mihályi Dorottya

Felhasznált irodalom:

Antoine, Philippe: Une littérature légèrement fictive. In: Viatica, 2020/7, Online forrás: https://revues-msh.uca.fr/viatica/index.php?id=1287 (utolsó letöltés: 2022. március 29.)

Bertrand, Gilles (dir.): La culture du voyage. Pratiques et discours de la Renaissance à l’aube du XX^e siècle. Paris, 2004.

Gannier, Odile: La littérature de voyage. Paris, 2001.

Király István – Szerdahelyi István (szerk.): Világirodalmi Lexikon. 16. kötet, Budapest, 1986.

Mary Louis Pratt: Imperial Eyes. Travel Writing and Transculturation. New York – London, 2008 [1992].

Mihályi Dorottya: Utazás vagy utaztatás? Francia utazók a Szovjetunióban és a Kínai Népköztársaságban. In: Valóság, 2018/6, 24-31.

Pasquali, Adrien: Le tour des horizons. Critique et récit de voyage. Paris, 1994.

Szász Géza: Hogyan olvassunk útleírást? In: Acta Historiae Litterarum Hungaricarum. 35-36. évf., 2020, 53–80. Online forrás : https://ojs.bibl.u-szeged.hu/index.php/ahlithun/article/view/34186 (utolsó letöltés: 2022 március 29.)

Szász Géza: Le récit de voyage entre géographie, histoire et littérature. In: Gyimesi Timea – Szabolcs Enikő (szerk.): Acta Romanica. Tomus XXXI. Dispositifs et Transferts. Littératures et cultures en large et en travers. Szeged, 2019. 75-82.

Szász Géza: Országimázs vagy pihentető olvasmány? Adalékok a 18-19. századi útleírás történeti forrásként való értelmezéséhez. In: Ferwagner Péter Ákos (szerk.): „Uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság”. Köszöntő tanulmánykötet Kövér Lajos 65. születésnapjára. Szeged, 2019. 129-137.

Thompson, Carl: Travel writing. London, 2011.

Venayre, Sylvain: Panorama du voyage (1780-1920). Paris, 2012.

Wolfzettel, Friedrich: Le discours du voyageur: Le récit de voyage en France du Moyen-Age au XVIII^e siècle. Paris, 1996.

Ezt olvastad?

Földrengések a Római Birodalomban

„Földrengés pusztította el Kelet fővárosát, Antiochiát és a vele szomszédos Seleukeiát, valamint a kilikiaiak híres városát, Anazarbost. Ki tudná összeszámlálni,

X