A francia büntetési rendszer forradalma – Az 1791. évi büntetőkódex születése

Az európai büntető törvényhozás és jogalkalmazás több évszázados zűrzavarát, illetve kegyetlenségét a felvilágosodás nem hagyta szó nélkül. Számos gondolkodó igyekezett alapelveket alkotni egy átszellemült, humánus büntetőjog kialakításához. A reformeszmék hatására kialakuló klasszikus büntetőjogi irányzat első jelentős eredménye a francia forradalom idején kidolgozott 1791. évi büntető törvénykönyv volt. A hosszú folyamatok eredményeként létrejött, felvilágosult tanok erőteljes hatása alatt álló büntetési rendszer a kódex sarkalatos pontjának tekinthető.

Történeti előzmények

A történelem minden korszakában jelen voltak azok a szabályok, amelyek bizonyos jogsértésekkel szemben a büntetőjog eszközeivel léptek fel. Ezek a normák azonban az európai államok többségében a felvilágosodás koráig nélkülözték a koherenciát. Az újkor hajnalán Franciaország déli részén a római jog szabályai, míg északon különféle szokások, partikuláris rendeletek érvényesültek. Az írásbeliség, az inkvizitórius büntetőeljárás bevezetése és a királyi bíróságok (parlamentek) létrehozása megnyitotta az utat a központi büntető igazságszolgáltatás kialakulásához, de a különféle regionális és földesúri bíróságok joghatósága továbbra is rendezetlen maradt.

Az első előremutató intézkedés XIV. Lajos nevéhez köthető, aki 1670. évi rendeletében (Ordonnance Criminelle) kívánta egységesíteni a tág értelemben vett büntetőjogot. A három büntetőjogi ágazat (a büntetőeljárási, büntetésvégrehajtási és büntető anyagi jog) egymástól való elkülönülése hosszú történelmi fejlődés eredménye, a 17–18. században még rendszertelenül éltek egymás mellett az anyagi és eljárásbeli szabályok. A kódex újításai leginkább eljárásjogi szempontból számítottak kiemelkedőnek. A bírói döntések bizonyossága érdekében több esetben automatikussá tette a fellebbezést, valamint itt jelent meg először a vizsgálat mint a büntetőeljárás önálló szakasza, illetve a hosszú időn keresztül kizárólag francia jogintézményként ismert ügyész(ség) is.

A „Napkirály” reformtörekvései a közvélemény számára elégtelennek bizonyultak. A vádlott kiszolgáltatottsága és a tortúra alatti kihallgatás lehetősége mellett a bírói önkény, illetve a bíróságokra gyakorolt politikai nyomás keltették a legnagyobb felháborodást. Az eljárásba történő beavatkozás mint diszkrecionális uralkodói jogkör, kiegészülve a büntetések abszolút határozatlan rendszerével, aláásta a felvilágosodás korszakában megjelenő polgári szabadság eszményét. Az abszolút határozatlan szankciórendszer korlátlan teret adott a bírói túlkapásoknak, hiszen minden esetben az eljáró bíró határozta meg a kiszabott büntetés nemét és pontos mértékét. A helyzeten az sem segített, hogy a parlamentek által kiszabott (általában halál-) büntetések a fellebbezés elbírálása előtt nem voltak végrehajthatók. A jogorvoslat ugyanis kizárólag a bírósági iratok alapján, a vádlott szóbeli meghallgatása nélkül volt igénybe vehető, így az előterjesztett kérelmek rendszerint elutasításra kerültek.

A filozófia és a jogelmélet válasza

A 18. század francia gondolkodói „nyílt háborút” indítottak a büntető igazságszolgáltatás észszerűtlensége és kegyetlensége ellen. Az eljárás és a büntetéskiszabás során érvényesülő bírói önkénnyel szemben elsőként Montesquieu fogalmazott meg bírálatot. A törvények szelleméről (1748) című munkájában a személyi szabadság védelméhez kapcsolódó elvárásként fogalmazta meg a törvényesség (nullum crimen et nulla poena sine lege) és az arányosság követelményét, amelyek később a modern büntetőjog elengedhetetlen alapelveivé váltak. A híres filozófus a jogbiztonságot a tisztán szabályalapú döntéshozatallal azonosította. A büntető jogkövetkezmények tekintetében ellenezte a testfenyítő és testcsonkító büntetések alkalmazását, viszont a halálbüntetés eltörlését nem támogatta.

A felvilágosult európai polgárság büntetőjogi nézeteit a legsikerültebben Cesare Beccaria korszakos műve, A bűnökről és a büntetésekről (1764) foglalta össze. A klasszikus büntetőjog atyjának tekintett olasz szerző, a racionalista filozófiára és a természetjogra támaszkodva, a feudális büntetőjog részletes kritikáján túl egy új felfogás elméleti megalapozását adta. A nullum crimen és a nulla poena sine lege elveket a társadalmi szerződés rousseau-i gondolatából vezette le, leszögezve, hogy büntetést kizárólag törvény, csak a közjó érdekében állapíthat meg. Igazságosságra alapozott felfogásában megjelent a tetthez kötött és tettarányos (proporcionális) büntetés elve. A büntetőjogi szankciók céljának a bűnmegelőzést tekintette, hangsúlyozva azok személyes voltát és határozott jellegét. Az itáliai filozófus fellépett a kínvallatás, a törvény bírói értelmezése, a közkegyelem és az egyéni államfői kegyelem (Franciaországban kegyelmi levél) ellen is. A legélesebb kritikát azonban a büntetési rendszerekkel szemben fogalmazta meg. A szankciórendszerekből ki kívánta iktatni a testcsonkító büntetéseket és a minősített kivégzési módokat. A halálbüntetés visszaszorítását hirdette, s végső soron a legsúlyosabb büntetésnem eltörlését, életfogytig tartó kényszermunka általi felváltását javasolta.

Beccaria eszméi Diderot és Voltaire személyében hamar követőkre találtak Franciaországban. Utóbbi 1766-ban kommentárt készített a nagy hatású gondolkodó esszéjéhez. A „ferney-i pátriárka” alkotása ugyanakkor inkább nevezhető a francia büntetőjog szisztematikus kritikájának, mintsem egyszerű kommentárnak. A klasszikus büntetőjogi irányzat elveinek és követelményeinek létjogosultságát egy korabeli esetből, az ártatlanul elítélt, majd kivégzett Jean Calas ügyéből vezette le. Művében indítványozta a bírósági szervezetrendszer és a büntetőeljárás megújítását, a szankciórendszer tekintetében pedig olasz „kollégájához” hasonlóan foglalt állást. A halálbüntetést leginkább jóvátehetetlen és visszafordíthatatlan jellege miatt kárhoztatta, felhívva a figyelmet a téves elítélések (justizmordok) veszélyére.

A büntetőjogi forradalom

Az enciklopédisták követelései idővel a királyi udvarban is visszhangra találtak. A növekvő társadalmi nyomás hatására „lelkes” reformerré váló XVI. Lajos megtiltotta a kínzás alkalmazását a büntetőeljárásban, majd 1788-ban az ártatlanság vélelmét is kihirdette. Az ártatlanság vélelme értelmében a terheltet mindaddig nem tekinthették bűnösnek, amíg bűnösségét a bíróság jogerős ítélete meg nem állapította. Ezen alapelv deklarálása biztosította, hogy a vádlottal szemben ne lehessen mintegy „előzetes büntetésként” olyan büntető jogkövetkezményt alkalmazni, amelyet a törvény a jogerős elítéléshez fűz.

A megkésett engedékenység és a pozitív irányú változások nem váltották be a király reményeit. Az 1789 májusában megnyitott rendi gyűlés során Franciaországban felgyorsultak a politikai események, és az évtizedek alatt felhalmozódott feszültség két hónap alatt romba döntötte a korábbi rendszert. Az ún. panaszlevelek világosan kifejezésre juttatták a „harmadik rend” akaratát, amely a fennálló rendszer és az igazságszolgáltatás teljes megújításában állt. A büntetőjogi vonatkozású követelések között szerepelt a bírósági szervezet reformja, a választott bíráskodás és a laikus részvétel meghonosítása, a király tárgyalás nélkül szabadságvesztést elrendelő leveleinek (lettres de cachet) eltörlése, valamint az abszolút határozatlan büntetési rendszer megszüntetése. Az alkotmányos jelentőségű kívánalmak a királyi, illetve a bírói hatalom korlátozására, valamint az önkény szerepének csökkentésére, a jogbiztonság megteremtésére irányultak. A Sieyés abbé és Mireabeau márki szervezkedése folytán megalakult Alkotmányozó Nemzetgyűlés szintén a hagyományos, rendi keretek lebontását tekintette fő céljának. A testület ennek megfelelően az igazságszolgáltatással szemben felmerülő polgári elvárások szellemében kezdte meg az új alkotmányos rend megteremtését.

A Nemzetgyűlés 1789. augusztus 26-án fogadta el az új struktúra első lépcsőfokának tekintett Emberi és Polgári Jogok Deklarációját. A nagyrészt La Fayette márki által szövegezett nyilatkozat megfogalmazta és összegezte az újdonsült állami vezetés által elismert szabadságjogokat. Ugyanakkor számos büntetőjogi vonatkozást tartalmazó cikkei nem kizárólag Franciaországra vonatkoztak, hanem az egész emberiséghez kívántak szólni. A dokumentum elsősorban az egyénekre koncentrált, de az ártatlanság vélelme és a törvény előtti egyenlőség kihirdetése, valamint a visszamenőleges büntetés tiltása révén előrevetítette az igazságszolgáltatás és az anyagi büntetőjog reformját.

Az igazságszolgáltatás megújítása a bírósági szervezetrendszer egységesítésével kezdődött, ami a büntetőeljárás reformját is magával hozta. A forradalmi törvényhozás eltörölte az Ancien Régime intézményeit, és bevezette az angol típusú, kétszintű esküdtszéki bíráskodást. Az ideiglenesen kialakult rendszerben elvált egymástól a zárt, titkos és írásbeli előzetes eljárás, valamint a nyilvános, szóbeli és kontradiktórikus tárgyalás. A vádemelésről laikusokból álló vádtanács (vádesküdtszék) döntött, a nyomozást és a vizsgálatot követően összeállított akta alapján. Ha ez a testület úgy találta, hogy az ügy vádemelésre „érett”, megküldte az iratokat az ügyésznek, aki elkészítette a vádiratot, amely alapján a bíróság lefolytatta a tárgyalást. A tárgyalás során a bűnösség kérdéséről az esküdtek, a büntetésről pedig a bíró határozott. Az átmeneti, nem nyomozóelvű, de nem is tisztán akkuzatórius eljárási modell megteremtését követően az anyagi büntetőjog kérdése került a középpontba.

A polgári társadalom büntető törvénykönyve

Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés már 1789 szeptemberében létrehozott egy kodifikációs bizottságot a büntető anyagi jog revíziója, illetve egy olyan kódextervezet kidolgozása céljából, amely összhangban áll az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatában foglalt szabadságokkal. A testületet Le Berthon, a bordeaux-i parlament elnöke, Fréteau de Saint Just, a párizsi parlament tanácsosa, Thouret, Tronchet és Target ügyvédek, illetőleg Lally-Tollendal alkották. Munkájuk eredménye, a Nemzetgyűlés által 1791. szeptember 25-én elfogadott büntetőtörvény, az emberi szabadság, a törvény előtti egyenlőség és a tulajdon szabadsága alappillérein nyugodott. A szerkesztők jól ismerték Beccaria és a francia enciklopédisták büntetőjog-elméleti munkásságát, illetőleg a brit Jeremy Bentham haszonelvű filozófiáját, büntetési elméletét. A kódex egyértelműen a klasszikus iskola hatása alatt állt, mindennél előbbre helyezte a tágan értelmezett törvényesség, arányosság és humanizmus elveit, a büntetések „non plus ultra”-jának pedig a (máig sem bizonyított) megelőző hatásukat tekintette.

A törvény szinte minden szempontból szakított a korábbi rendszerrel. Az új büntetőtörvény nagy hangsúlyt fektetett az állam elleni, politikai bűncselekmények szankcionálására, amelynek oka a forradalom idején létrehozott alkotmányos intézmények, illetve a hatalommegosztás tiszta nézetének védelmében keresendő. A büntetendő cselekmények száma ugyanakkor jelentős mértékben csökkent XIV. Lajos törvénykönyvéhez képest. A kodifikátorok kizárólag a felvilágosult polgári társadalomra, valamint a forradalom nézeteire veszélyes magatartások kriminalizálására vállalkoztak. Ez a szemléletváltás nagyszámú vallási bűncselekmény (szentségtörés, istenkáromlás, eretnekség stb.) és „erkölcsi vétség” eltörlését hozta magával.

Le Berthon és társai eszményi társadalma a mások jogait tiszteletben tartó, toleráns emberekre épült. Az idealista emberkép és a túlzott filantrópia azonban oda vezetett, hogy „e gyülekezet igen gyakran tekinté az embereket, nem olyakul a minők, [hanem] mint a milyenek, hogy legyenek óhajtá őket.” (Treilhard-t idézi Németh, 1867, 4.) E jó szándékú naivitásnak köszönhetően született meg Franciaország leghumánusabb büntető törvénykönyve épp a forradalom idején, amikor lángokban állt az ország, a bűnözési mutatók az egekbe szöktek, közbiztonságról pedig beszélni sem lehetett.

A büntetések rendszere

Az 1791. évi francia büntetőtörvény szankciórendszere monista volt, kizárólag a hátrányos jogkövetkezmények egyik fajtáját, a büntetéseket ismerte. A törvénykönyvet szabadságelvonás-centrikusság jellemezte. Nem véletlen ez, hiszen a szabadságbüntetések a halálbüntetés alternatíváiként, a büntetőjog hiányosságaira kínálkozó gyógyírként, ez idő tájt váltak uralkodó büntetési nemmé. A mai értelemben vett szabadságvesztés az Emberi és Polgári Jogok Deklarációjában is megjelenő személyi szabadság felértékelődésével, valamint a bebörtönzés korábbi célja, a fizikai gyötréssel kiegészülő biztonságos őrzés lehetőségének eljárási garanciák általi megszüntetésével vált a büntetési rendszer alapjává.

Az abszolút határozatlan szankciók és a bírói önkény elutasításának gondolatából született kódex megteremtette az ún. abszolút határozott büntetési rendszert. A jogalkotó meghatározta az egyes bűncselekmények kapcsán kiszabható szankció nemét és pontos mértékét, ezzel kizárva a bírói mérlegelés lehetőségét. E rendszer előnye, hogy nem ad teret a bírói önkénynek, mert a bíró feladata arra korlátozódik, hogy megállapítsa, elkövette-e a vádlott a bűncselekményt, s ezután a törvényalkotó által pontosan meghatározott szankciót kell vele szemben kiszabnia. A korabeli francia büntetőeljárásban azonban a vádlott bűnösségről nem a bíró, hanem az esküdtszék döntött. Ezzel megvalósult a montesquieu-i vízió, ahol a büntetőbíró valóban nem volt több, mint a „törvény szája”, aki kimondta, hogy a törvénykönyv szerint milyen büntetés vár a laikusok által bűnösnek talált személyre.

A Beccaria nyomán kialakuló abolicionista mozgalom hatására a forradalmi törvényhozás előtt felvetődött a halálbüntetés eltörlésének elvi lehetősége. Az erre irányuló törekvések ugyan nem jártak sikerrel, de a kodifikátorok „ultima ratio”-ként tekintettek e büntetési nemre, és alkalmazását mindössze négy bűntett esetére írták elő. A törvény a humanizmus szellemében „a halálbüntetést az élettőli egyszerű megfosztásra szorítá, eltörlé a kegyetlen, tűz, kerék, s lovakkal négy részre szakítás általi kivégzéseket.” (Németh, 1867, 1.) Az élettől való megfosztásnak innentől kezdve nem léteztek minősített, kínzással járó formái. A halálbüntetést 1792 márciusától kezdődően a felvilágosodás korának civilizációs vívmányával, a Joseph-Ignace Guillotin által feltalált nyaktilóval hajtották végre. Az elrettentés általi generálprevenció érdekében a kivégzések minden esetben nyilvánosan zajlottak. A fájdalom és szenvedés színre vitele ugyanakkor nem feltétlenül hatott példásan, hiszen a kivégzések a publikum szemében gyakran mulatságszámba mentek és népünnepély jelleget öltöttek.

A büntető törvénykönyv nem ismerte az életfogytig tartó büntetéseket. Az élettől való megfosztást követő legsúlyosabb szankciója a legfeljebb 24 évig tartó vasban töltendő rabság volt. A szabadságvesztés e nemét kizárólag férfiakkal szemben lehetett alkalmazni, komplementerét a nőkkel szemben kiszabható börtönbüntetés képezte. Az elítéltek mindkét esetben állandó irányítás és felügyelet alatt álltak, de a börtönbüntetés végrehajtási körülményei értelemszerűen enyhébbek voltak. A szabadságvesztés-büntetések harmadik típusa az ún. „szoros zár” volt, amely akár 20 évig tartó magánelzárást is jelenthetett. E büntetési nemről az 1810. évi Code Pénal szerkesztői így vélekedtek: „Meg kell vallanunk, hogy ez esetben nem ismertük fel az alkotmányozó gyűlésnek emberbaráti érzelmeit. Minő sorsa van húsz évre, a bel-, úgy mint a külközlekedés reménye nélkül elzárt rabnak? Nem-e élve van ő temetve sírjában?” (Treilhard-t idézi Németh, 1867, 8.) A büntetőkódex a kisebb tárgyi súlyú bűncselekmények esetére rövidebb időtartamú szabadságvesztést írt elő, fogházbüntetés formájában.

A törvénykönyv a tág értelemben vett szabadságbüntetések másik formáját, a szabadságkorlátozó büntetéseket is ismerte. Szankciórendszerében ilyennek minősült a deportálás, amely az elkövető szabadságát nem vonta el teljes mértékben, csupán akadályokat gördített annak érvényesítése elé. E jogkövetkezmény alkalmazásakor az elítélt lényegében új életet kezdhetett Franciaország területén kívül, az állam valamely gyarmatán.

„A megbélyegzés vagy beszennyezés büntetését kiküszöbölte az alkotmányozó gyűlés; mert az örökösség jellegét foglalá magában, melyet akkor a közvélemény visszautasított.” (Németh, 1867, 4.) A korszakban hatalmas előrelépésnek számított, hogy a törvény szerkesztői kiiktatták hazájuk jogrendszeréből a megbélyegzést és a testcsonkító büntetéseket. Ugyanakkor a kódex értelmében a szabadságvesztés-büntetések végrehajtásának megkezdése előtt a bűnöst köztéren szégyenpadra állították, és feje fölé kifüggesztették a nevét, foglalkozását, lakóhelyét, elítélése okát és a rá kiszabott büntetést. Ez a metódus a potenciális bűnismétlők későbbi felismerését volt hivatott megkönnyíteni, felváltva az izzó vassal történő megbélyegzést, a visszaeső tolvajok karjának levágását, az ajkak megcsonkítását, illetve a nyelv elhasítását.

A kódex a szabadságvesztések, illetve a deportálás melletti járulékos büntetésként rendelkezett a jogfosztó-jogkorlátozó jellegű „közpolgári alábbításról”. Ez tartalmát tekintve a mai közügyektől eltiltásnak felelt meg, és az elítélt meghatározott közpolgári jogainak (például aktív és passzív választójogának) elvesztésében, valamint bizonyos tisztségek, hivatalok viselésétől való eltiltásában állt.

Összegzés

Az 1791. évi büntetőtörvény szankciórendszere kiválóan érzékelteti a francia forradalom idején végbement változásokat. A klasszikus iskola elvei és a praxis negatív tapasztalatai által előidézett szemléletváltás a büntetőjogi jogkövetkezmények körében is az egyszerűség, letisztultság, célszerűség és humánum irányába hatott.

Ennek ellenére az enciklopédisták felvilágosult tanait ellenző Pierre-François Muyart de Vouglans szerint az újdonságok szellemében születő büntető igazságszolgáltatási rendszer összeomlásra volt ítélve. Hamar bebizonyosodott, hogy a konzervatív gondolkodónak részben igaza volt, és az új jogintézmények képtelenek voltak megbirkózni a zavargások idején elszaporodott bűnözéssel. Annak ellenére, hogy a törvény mindössze négy állam elleni bűntett következményeként nevesítette, továbbra is a halálbüntetés maradt a leggyakrabban alkalmazott szankció. A laikus részvétel nem tudta a politikai önkény ellensúlyának szerepét betölteni, és az esküdtszékek, a bíróval szembeni többlethatalmukkal visszaélve, több száz ártatlan személyt küldtek guillotine alá. A zavargások ideje alatt a francia politikai elit újból felfedezte az autokratikus igazságszolgáltatás erényeit, és egy évtized zűrzavara után az egyik „felfedezőre”, Bonaparte Napóleonra hárult a közbiztonság és a „jogállamiság” megteremtésének feladata.

Soltész Tamás

Irodalomjegyzék

ADOLPHE, Chauveau – HELIE, Faustin: Théorie du Code pénal. Imprimerie & Librairie Générale de Jurisprudence, Párizs, 1852.

ANGYAL Pál: A magyar büntetőjog tankönyve. Athenaeum, Budapest, 1909.

CARBASSE, Jean-Marie: Introduction historique au Droit Pénal. PUF, Párizs, 1996.

CHARLES, Raymond: Histoire du Droit Pénal. PUF, Párizs, 1955.

ESMAIN, Adhémar: The History Of Continental Criminal Procedure With Special Reference To France. Augustus M. Kelley, New York, 1968.

FOUCAULT, Michel: Felügyelet és büntetés. A börtön története. Gondolat, Budapest, 1990.

LORMANT, François: La Révolution du Droit pénal (1791-1810). In: LEMONNIER-LESAGE, Virginie – LORMANT, François: Droit, Histoire et Société. Mélanges en l’honneur de Christian Dugas de la Boissonny. PUN, Nancy, 2009., 145-168.

NÉMETH Antal (ford.): A franczia büntetőtörvénykönyv (Code pénal). Seyring Ádolf Bizománya, Sopron, 1867.

POUMAREDE, Jean: Montesquieu, Voltaire, Beccaria. In: BOUCHER, Philippe (szerk.): La Révolution de la justice, des lois du Roi au droit moderne. Jean-Pierre Monza, Párizs, 1989., 105-126.

TÓTH J. Zoltán (szerk.): 250 éves a Dei delitti e delle pene – Tanulmányok Cesare Beccariáról. Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 2015.

VOGLER, Richard: A World View of Criminal Justice. Ashgate, Farnham, 2005.

Ezt olvastad?

„Rólunk, de nélkülünk” – A karlócai békéről és annak megítéléséről

A karlócai béke helye a történelemben 1699. január 27-e az európai és magyar történelem egyik meghatározó állomása. Több, mint egy évvel

X