A függetlenségnek nincs neme – Vita és Virginia

2018-ban a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon debütált Clanya Button rendezőnő Vita és Virginia – Szerelmünk története című filmje. A film alapjául Eileen Atkins drámája szolgált, amelyhez a forrásanyagot Vita Sackville-West és Virginia Woolf írónők egy évtizedes románca során keletkezett levelek adták. A szenvedélyes szerelem jótékony hatással volt az írónők irodalmi munkásságára, Atkins drámáját London után a Broadwayn is bemutatták. A film azontúl, hogy bemutatja miként kezdett viszonyt két férjes asszony az 1920-as években Londonjában, egyúttal Sackville-West Orlando című regényének keletkezéstörténete is egyben.

A film plakátja (Forrás: imdb.com)

A film felütésében egy rádióinterjú keretében ismerhetjük meg, hogy a 20. század harmadik évtizedében egy londoni arisztokrata pár, különösen annak hölgy tagja, miként kérdőjelezi meg a klasszikus házasság kondícióit és miként körvonalazza a modern házasság mibenlétét. Megtudjuk, hogy Vita Sackville-West nem írt alá házassági szerződést, szereti a mások által férfiasnak tartott tulajdonságait, és nem tartja az anyaságot kárpótlásnak minden áldozatért, amit tennie kellett élete során. Kritizálja a társadalmat, amiért a nőket azonosítják a passzivitással, és elvárják tőlük a lehetőségeik feladását. Itt hangzik el a film egyik legvelősebb mondata is: „A függetlenségnek nincs neme.”

Vita és Harold a rádióban (Forrás: imdb.com)

Vita (született Victoria Mary) Sackville-West (1892–1962) író, költő, újságíró már szexuális ébredése kezdetétől lányokkal létesített szerelmi és szexuális kapcsolatot. Rosamund Grosvenorral való kapcsolatának például csak Vita 1913-as házasságkötése vetett véget. Violet Keppellel való kapcsolata 1912 és 1922 közé tehető, történetük mindkettőjük irodalmi munkásságában nyomot hagyott. A társadalom és a szülők nyomásának engedve Vita 21 éves korában feleségül ment Harold Nicolson (1886–1968) diplomatához. Házasságuk köztudottan nyitott házasság volt és mindkettőjüknek azonos nemű személyekkel volt kapcsolatuk. Két fiúk született, Benedict (1914) és Nigel (1917). Nicolsonnak nem kevés fejtörést okozott felesége szabad szelleműsége, hiszen diplomataként fontos lett volna, hogy minél több alkalommal feleségével az oldalán jelenjen meg reprezentatív rendezvényeken, és ne vegye őket szájukra a társaság. Ennek ellenére volt olyan alkalom, hogy egy másik férfival együtt kellett repülőgépen Franciaországba utaznia, hogy egymással megszökött feleségeiket hazaparancsolják.

Vita Sackville-West 1926-ban (Forrás: wikipedia)

A filmben Vita édesanyja az, aki mindent megtesz azért, hogy lányát a normák betartására szorítsa. Két eszköz van a kezében. Egyrészt veje keresete önmagában nem biztosítaná számukra a megszokott életszínvonalat, szükség van az általa folyósított apanázsra is. Plusz könnyűszerrel magához tudja édesgetni unokáit, akiknek adott esetben felügyeletére is jogot formálhatna. A filmben elbeszélt történet szerint őt kell látnunk amögött, hogy Vita Egy házasság portréja című műve nem jelent meg keletkezésekor, az 1920-as évek elején, hanem csak fia gondozásában, 1973-ban. Ebben őszintén vall szökéséről, házassága előtti és alatti szerelmeiről. A kötet jelentősége abban rejlik, hogy meg kívánta értetni a többségi társadalommal a saját nemükhöz vagy mindkét nemhez vonzódó személyek belső vívódásait. Szorgalmazta az őszinteség szellemének kibontakozását a társadalomban, amelytől a másság toleranciáját várta.

A film több jelenetében találkozhatunk a Bloomsbury-kör tagjaival. A Times Literary Supplement című lap és a benne rendszeresen publikáló Virginia Woolf (született Adelina Virginia Stephen, 1882–1941) írónő körül alakult társaság az 1930-as évek közepéig London egyik legnagyobb hatású, radikális értelmiségi csoportjának számított. A magját Woolf testvérei adták: Vanessa Bell festő (és férje, Clive Bell), Thoby és Adrian Stephen. Virgina és férje, Leonard Sidney Woolf 1917-ben hívták életre egy kézihajtású nyomdagéppel működő könyvkiadó vállalatukat (Hogard Press), amely Angliában elsőként adta ki Madách Imre Az ember tragédiája című művét.

A Bloomsbury-kör egyik találkozója a filmben (Forrás: imdb.com)

Vita és Virginia 1922-ben találkoztak először egy Bloomsburyben tartott vacsorán, a filmben jelmezes táncmulatságon. Ekkor már mindketten ismert írónők voltak, akik figyelemmel kísérték egymás munkásságát. A kritikusok nagyobb írónak tartották Virginia Woolfot, de Vita mégis nagyobb példányszámban tudta értékesíti köteteit. Vita ördögien briliáns elmének titulálta Virginiát. Saját munkássága kapcsán megállapította: „A népszerűség nem a zsenialitás jele.” Virginia nagy hatást tett Vitára, aki napokon belül megkezdte ostromát. Bár férje óvva intette a következő „szapphói parádétól” és diszkréciót kért tőle, Vita mindent megtett, hogy Virginia közelébe férkőzzön. Írói klubba invitálta, kiadói együttműködést kezdeményezett, utazást ajánlott fel, kék lencsés szemüveget ajándékozott neki a botanikus kertben.

Vita és Virginia a botanikus kertben (Forrás. imdb.com)

Első közös utazásuk a lelki kitárulkozásról szólt. Vita életének legnagyobb fájdalma, hogy kiházasításával egyik férfi adta a másiknak, és folyamatosan az erőtlent kellett játszania. Nem lehetett övé szeretett otthona, mert nőként nem örökölhetett. Virginiának gondjai voltak az intimitással különös tekintettel a fizikai kontaktusra. Mára tudjuk, hogy Virginiát gyermekkorában molesztálta két féltestvére, George és Gerald Duckworth. Vitának később nagy szerepe volt abban, hogy Virginia fel tudta dolgozni ezt a traumát, és ennek nyomán lehetősége nyílhatott átélni a szexuális kielégülést.

Ahogy Virginia kezdte megnyitni szívét Vitának, a képsorokon burjánzó indák képében megjelent a lassan megbomló elme allegóriája. A kapcsolat jótékony hatással volt Virginia önbizalmára, társas kapcsolataira és nem utolsó sorban munkásságára. Férje szerint ekkor kezdte írni a legjobb munkáit. Ugyanakkor nagyon megviselték azok a hónapok, amiket Vita férjével külföldön töltött. Ebben az időben vetette papírra A világítótornyot, amit a hiányzó utáni vágyakozás ihletett. Szerelme őrjítő hiánya és a felfokozott munkatempó újabb idegösszeroppanáshoz vezetett. Az orvos kizárólag az írással magyarázta: “Néha úgy érzem a nők nem tudnak megbirkózni a túl sok szürkeséggel.” Frappánsan felelt erre a felvetésre a Virginiát végletekig támogató férj:

A világnak több briliáns elmére lenne szüksége, és ezt örömmel látom, bármelyik nemnél. Milyen bolondok lennénk, ha megtagadnánk ezt a nőktől, még kinevetnének minket.

Leonard és Virginia (Forrás. imdb.com)

Miután több hónapnyi távollét után Vita hazaérkezett, magához vette a beteg Virginiát. Szerelmük ekkor teljesedett ki, Virginia felépült, de megjelentek a törésvonalak is kettejük kapcsolatában. Vita túl követelőző volt, el akart szökni. Virginia szerette a férjét, nem akarta elhagyni, nagyobb térre vágyott: „Mindent odaadok magamból, amit adhatok.” Miután Vita levelei elmaradtak és egy kiállítás megnyitóján egy felcicomázott, fiatal lánnyal jelent meg, viszonyuk véget ér. Kapcsolatban maradtak, hiszen Virginia elkezdett dolgozni az Orlando című könyvön, amelynek főhősét Vitáról mintázta. A kötetben egy háromszáz évig élő személy útját kísérhetjük végig tájakon, kultúrákon, korokon át, aki hol férfiként, hol nőként ébred reggel.

Vita és Virginia (Forrás: imdb.com)

Az 1928-ban lezárt kézirat Vita anyja szerint erőszak, amely veszélybe sodorja lányát és unokáit, elválaszt egymástól egymással törődő embereket. Az irodalomtörténészek szerint Virginia pályafutásának egyik mérföldköve, addigi legnépszerűbb regénye. Vita fia, Nigel szerint a világirodalom leghosszabb és legbájosabb szerelmeslevele.

Virginia Woolf 1927-ben (Forrás: wikipedia.hu)

Vita és Virginia jó kapcsolatot ápolt egészen utóbbi 1941-es haláláig. Miután 1940-ben bombatalálat érte házukat, Virginia mentális egészsége végleg megromlott, köveket pakolt a zsebébe és az Ouse folyóba vetette magát (1941. március 28). Életének ezen szomorú végére egy jelenetben történik is utalás. Búcsúlevelét férjének címezte:

Úgy érzem, újra kezd elhatalmasodni rajtam az őrület. És érzem, hogy nem tudnánk átvészelni még egy olyan rémes időszakot. Nem heverném ki többé. Újra hangokat hallok, és képtelen vagyok koncentrálni. Így azt teszem, ami a legjobb megoldásnak tűnik. Te a lehető legnagyobb boldogságot adtad nekem. Többet jelentettél számomra, mint bárki más. Nem hiszem, hogy két ember boldogabb lehetett volna, ’míg el nem ért ez a rémes kór. Nem tudok tovább harcolni. Tudom, hogy tönkreteszem az életed, és hogy nélkülem újra képes lennél dolgozni. És tudom, hogy fogsz is. Látod, még ezt sem tudom rendesen megírni. Olvasni sem tudok már. Szeretném, ha tudnád, hogy minden boldogságomat neked köszönhetem. Olyan türelmes voltál velem és hihetetlenül jó. Ezt ki akartam mondani – mindenki tudja. Ha lett volna bárki, aki megmenthetett volna, az te lennél. Számomra minden elveszett, kivéve a te jóságodat. Nem akarom tovább rombolni az életedet. Nem hiszem, hogy két ember boldogabb lehetett volna annál, mint mi voltunk. V.

A filmet ajánlom történészeknek, irodalmároknak, laikusoknak egyaránt. Az ábrázolt időszak különlegessége, hogy néhány évvel járunk azután, hogy az angol nők megkapták a választójogot. Hogy a formális jogegyenlőségen túl milyen normák hatották át a társadalom különböző rétegeit és kik voltak, akik a legkülönbözőbb szférákban eszközöltek határátlépést, abba enged bepillantást ez a száz év távlatában is aktuális gondolatokat közreadó, különleges filmalkotás.

Árvai Tünde

Ezt olvastad?

Filmekről történész szemmel – Az elBeszélő podcast vendége Paár Ádám

A TheHistoryGeek csatorna és az Újkor.hu közös beszélgetős portréműsora, az elBeszélő legújabb adásában Árvai Tünde, Lengyel Ádám és Maróti Zsolt Viktor szerkesztőink Paár Ádámmal beszélgettek, részben

X