Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc polgárháborús értelmezési lehetőségei

Hermann Róbert történész, a Magyar Történelmi Társulat elnöke és a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese Polgárháború 1848–1849-ben címmel tartott előadást 2022. március 3-án a Nagy Imre Emlékház szervezésében. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc polgárháborús értelmezéseiről tartott előadást az Emlékház Facebook-oldalán keresztül élőben közvetítették a törökvészi villából. A felvétel azóta elérhető a YouTube-on is, ahol az Emlékház többi, kéthetente megvalósuló programjaihoz hasonlóan bármikor visszanézhető.

Hermann Róbert. Forrás: YouTube/ Nagy Imre Emlékház

Az előadást Jánosi Katalin, az Emlékházat fenntartó Nagy Imre Alapítvány alapító kurátora vezette fel. Mondandójában kifejtette, hogy az Emlékház március 15-ei nemzeti ünnepünk alkalmából tartja fontosnak a forradalom és szabadságharc témáját, és ez okból szervezi köré tavaszi programsorozatát; annak érdekében, hogy segítsen megismerni a magyar történelmet és újat nyújtani a témában. Mindezt Jánosi a ’48–49-es események nem szokványos megünnepléseként mutatta be, mivel elmondása szerint a szabadságharc polgárháborús értelmezési lehetősége, a nemzetiségi kérdés felvetése – bármennyire is kézenfekvő – egy potenciálisan komplikált téma, amelynek tárgyalása nehezebben illeszthető a nemzeti ünnepnaphoz.

Félreértés ne essék, az a véleményünk, hogy a progresszív nemzettudatnak, a patriotizmusnak nagyon nagy szerepe és helye van a társadalmak életében ma is, azonban a nemzeteket alá- és fölérendeltségi viszonyba állító nacionalizmusnak nem. Remélem, hogy Hermann Róbert történész előadása új eseményekkel ismerteti meg Önöket, és komolyabban tájékoztat a szabadságharc másfél esztendejének eseményeiről.” – zárta mondandóját Jánosi.

A Szabadságharc vagy polgárháború? 1848–1849 tragikus fejezetei címen meghirdetett előadás így és ezért került március 3-ára, a történelmi ismeretterjesztés kívánalmát támasztva az előadó felé. Kicsivel több, mint egyórás előadása során Hermann Róbert ennek a kérésnek bőven eleget tett, és egy alapos, közérthető összefoglalást nyújtott a nézőknek. Az előadás során pár alapinformáció megosztásával felvázolta a 19. századi nemzetiségi kérdést, majd a szabadságharc polgárháborús mozzanatait egy egyszerre időbeli, valamint etnikumok, illetve régiók szerinti (horvát, szerb, erdélyi román) sorrendben mutatta be.

Hermann leszögezte, hogy az 1848 nyarán a magyarországi etnikumok között kialakult fegyveres konfliktus nem volt elkerülhető, és hogy ez a totális háború – még ha nem is a szó 20. századi definíciója szerint volt totális – egyaránt érintette a reguláris hadseregeket és a nem reguláris csapatokat, de legfőképp a polgári lakosságra volt negatív hatással. Ez a nézőpont, a szereplők között fennálló szociális különbségek mellett, erősíti a polgárháborús értelmezési keret létjogosultságát, mivel egy polgárháborúnak elsősorban polgári áldozatai vannak.

Az előadó bevezetőjében kiemelte, hogy míg a forradalom és szabadságharc – szerinte a 20. században keletkezett[1] – fogalompárosítását külön-külön is feldolgozták már monografikus jelleggel, addig a polgárháborús értelmezésnek vagy eseményeknek nem született átfogó jellegű, önálló feldolgozása; ez a regionális kutatások terepe maradt. Hermann a nemzetiségi kérdés történetének erre az időszakára a polgárháború kifejezés mellett felvetette még az etnikai háború és a népirtás kifejezéseket is, megemlítve Deák István 1979-es, angol nyelvű, The Lawful Revolution („A törvényes forradalom”) című könyvét,[2] amely elsők között értékelte polgárháborúként is a szabadságharcot. Bár Deák – eléggé optimistán – könyvének utószavában egy kárpát-medencei, magyarok és nem-magyarok által közösen állított emlékművet vizionált a szabadságharc 150. évfordulójára „Soha többé!” felirattal, azóta sincs ilyen közös emlékmű, sem közös emlékezet.

A közös emlékezet lehetőségét mindenképp csorbítja, hogy a soknemzetiségű Magyar Királyság történelmi tudata nem közkeletű a mai Magyarországon. „(…) Mindig szoktuk emlegetni, hogy persze, soknemzetiségű az ország, de mindig meg vagyunk sértődve azon, ha ez ténylegesen is kiderül” – mondta az előadó. Bár a reformkorban – egy erőteljes és spontán asszimilációs folyamat eredményeként – emelkedett a magyarul beszélők aránya az országban, a nagyobb nemzeti tömbök megmaradtak saját identitásukban, és a magyarok lélekszáma nem érte el az 50%-ot. Emellett azt is bemutatta Hermann, hogy a társnemzetek közül egyedül a horvátoknak volt önálló állami léte, a többiek ezzel ellentétben csak nem magyarul beszélő tagjai voltak a magyar politikai nemzetnek. Ez azt jelenti, hogy létezésüket nem kérdőjelezte meg a politikai elit – mondjuk úgy, azt konfesszionális, néprajzi sajátosságnak fogadta el –, de kétségessé tette az önálló nemzeti létükhöz való jogukat – mondván, soha nem volt, nincs és nem is lesz erre joguk. Hermann rámutatott Erdély speciális helyzetére is, ahol három kiváltságos rendi nemzet (magyar, szász, székely) létezett, és ahol a románok nem rendelkeztek ilyen kiváltságos nemzetrésszel vagy elittel – így például, ha egy román etnikumú személy nemességet szerzett, akkor a magyar rendi nemzet tagjává vált. Emellett Hermann beszélt az 1848-as évet megelőző etnikai konfliktusokról is, példának az 1784-es erdélyi parasztfelkelést (Horea, Cloşca, Crişan) és az 1831-es felső-magyarországi koleralázadást említve, amelyek alkalmával minden esetben döntő volt a szociális jellegű ellentét (urbánus–rurális) és a jobbágyok rendi, feudális keretek elleni fellépése – az interetnikus különbségek ezeket egészítették ki.

Forrás: YouTube/ Nagy Imre Emlékház

Mivel a pesti forradalom, a pozsonyi országgyűlés és az április 11-i törvények a hagyományos kereteket megbontva tettek lépéseket a polgári átalakulás irányába, ezt a nemzetiségek – a horvát elitet kivéve – a magyar társadalom túlnyomó többségével együtt üdvözölték. Itt Hermann szöveghűen idézte a pozsonyi országgyűlés végén keletkezett egységes követjelentést, Kossuth Lajos és Szentkirályi Móric fogalmazványát:

„Hazánk határai között sokféle nyelvű népek laknak, de van egy alap, melyen, ha a monarchia hatalmának feltételét – mely Magyarország erejében áll – elismerve, nemzetünket új viszonyai megszilárdításában őszintén gyámolítandja: […] (…) ezen különböző nyelvű népek érdekeit talán egyesíteni lehet: ez az alkotmányos szabadság, mely a különböző nyelvű népfajokat, a polgárzati közös nemzetiségben egymás között egyesítheti (…)”.[3]

polgárháborús értelmezés
Szentkirályi Móric és Kossuth Lajos parlamenti képviselőjelöltek választási menete a pesti Kristóf téren a választási kampány idején (Barabás Miklós akvarellje, 1848 k.). Forrás: Wikimedia Commons

Az idézet magyarázata során Hermann elmondta: „Ha lefordítjuk ezt az idézetet mai nyelvre: mi ennek a lényege? Az, hogy az egyéni szabadságjogok megadása automatikusan meg fog oldani minden fajta nemzetiségi igényt. Tehát miután a magyarországi társnemzetek, nemzetiségek tagjai ugyanúgy érintettek a polgári jogegyenlőségben, a jobbágyfelszabadításban, a gyülekezés- és sajtószabadság, ’s a többi áldásaiban, nem fognak maguknak külön nemzeti, nemzetiségi jogokat követelni, hanem meg fognak elégedni ezekkel az egyéni szabadságjogokkal”.

Érdemesnek tartom megjegyezni, hogy Hermann itt kihagyott egy fontos félmondatot Kossuth és Szentkirályi követjelentéséből: ha „(…) álbuzgalmu bujtogatások veszélyes zavarokat nem készitenek (…)”. Az ezzel kapcsolatos félelem, vagy legalábbis a gyanú egyértelműen ott fészkelt a magyar politikai elit fejében. Hermann azzal folytatta előadását, hogy egy nemzetiségi törvény hiányában mégis mit adott a forradalom a társnemzeteknek? Jobbágyfelszabadítás, úrbéres viszonyok eltörlése, törvény előtti egyenlőség, közteherviselés, népképviselet… Ebből a listából külön kiemelte a bevett vallások egyenjogúsítását, amely megszüntette a római katolikus vallás szinte államvallási státuszát – és amely nemcsak a protestáns felekezetek, hanem az ortodox vallású szerbek, románok és ruszinok (Hermann szóhasználatában helytelenül és anakronisztikusan kárpátukránok) javára is vált. A határőrvidékeket végül nem számolták fel, de ez lehetett volna még egy olyan újdonság, amely nagyban befolyásolta volna a nemzetiségek helyzetét Magyarországon. A nemzetiségi törvény hiányát vagy elmaradását Hermann egyébként természetes eredményként értékeli, mivel nem volt rá minta Európában (a svájci kantonális rendszer kivételével), vagy ha volt is, az rossz példa volt – például az ír kérdés megoldási módozatai (burgonyavész, éhínség és a kivándorlás ösztönzése) vagy a francia nyelvi minta. Röviden elmondható, hogy az egy politikai nemzet elve nem bírta el a területi elkülönülést.

polgárháborús értelmezés
Részlet Hermann Róbert előadásából. Forrás: YouTube/ Nagy Imre Emlékház

A nemzetiségi követelések kezdetben letisztultak és enyhébbek voltak, később viszont radikalizálódtak. A horvátokon kívül – akik Zágrábban területi önállóságot és Horvátország kikerekítését (Szlavónia, Dalmácia, Határőrvidék) követelték, valamint a jövőben Pozsony és Pest helyett inkább Bécshez kívántak igazodni – a szerbek Karlócán és Újvidéken, a szlovákok Liptószentmiklóson, a románok Kolozsvárott és Balázsfalván elsősorban nyelvhasználati jogokat követeltek. A szerbeknél fontos az egyházi ügyek anyanyelvi rendezése, a szlovákok anyanyelvi közigazgatást, a románok negyedik rendi nemzetként való elismerésüket kérik a márciusi-áprilisi átalakulás napjaiban. Ez változott májusra Magyarországtól független Horvátország, egy szerbek által dominált Vajdaság, szlovák részről pedig saját nemzeti gyűlés követelésére – a szélsőségesebb kívánalmak a területi alapú függetlenség, illetve autonómia irányába mutattak. Ezek többsége azért maradt tisztázatlan kérdés, mert az események gyorsabbak voltak – tehát a felbolydulásban hamarabb köszöntött be háborús helyzet, mint ahogy azt a felek gondolták volna.

19. századi román parasztok népviseletben. Forrás: Album Valaque: Vues et costumes pittoresques de la Valachie dessinés d’après nature par Michel Bouquet, 1843 / Wikimedia Commons

Így alakult ki fokozatosan az államjogi konfliktus Horvátországgal, amelyben a horvátok immár a Zala vármegyei, de horvát lakosságú Muraközre is igényt tartottak. A szerbek pedig, Josip Rajačić pátriárka és Ðorđe Stratimirović vezetésével, a Határőrvidék katonai erejére és az oszmán vazallus, félfüggetlen Szerbia önkénteseire építve a horvátok triuna (háromegy) királyságának támogatóival is keresték a megegyezési lehetőségeket. Mindezek következtében május végére, június elejére nyílt katonai konfliktus (egy szerbek által indított proxy háború) alakult ki a Délvidéken. Ez klasszikus polgárháború volt: a szerb határőrök egyszerre támadták a német, magyar és román polgári lakosságot, mint például Bácsföldváron 1848. július 14–15. között. Az atrocitások miatt a három nemzetiség tagjai érdekszövetségbe tömörültek. Közben a szerbek előrehaladását a magyar kormányzat csak lassan tudta megfékezni, ’48 őszén és telén folyamatosan zajlott a háború. Végleges győzelem nélkül történt meg a Délvidék magyar katonai kiürítése ’49 januárjában, amely újra felerősítette az irreguláris erők tevékenységét, és ezután csak márciusban tértek vissza a magyar erők.

Josip Rajačić horvátországi születésű szerb metropolita, a magyarországi szerb nemzeti mozgalom vezetője. Forrás: onb.digital / Wikimedia Commons

Hermann az előadás során többször is leszögezte, hogy a magyar megtorlások, törvényszékek mindig enyhébbek a magyarok által elszenvedett károkhoz képest – a magyar kormányzat kellőképpen visszafogott volt. A szerbek által elkövetett atrocitásokkal szemben a történész a Jelačić által vezetett horvát offenzívát úgy mutatta be, hogy a horvátok kevésbé követtek el atrocitásokat a lakossággal szemben, bár többnyire a horvát sereg is népfelkelőkből, irreguláris határőrökből állt. Rablások vannak, de nincs számottevő életellenes atrocitás a polgári lakossággal szemben. Hermann a délszláv blokk tárgyalása után megpróbálta számokban leírni a veszteségeket, de a megfelelő források hiányában ezek csak becslések, eltérő narratívák számháborúi – ez igaz az erdélyi események számszerűsítésére is. Hermann szerint a számok akár tisztázhatóak is lehetnének, de az eltérő emlékművek (például a 40 ezer legyilkolt román emléktáblája Kolozsvárott) miatt már megszilárdultak az emlékezetek.

polgárháborús értelmezés
Részlet Hermann Róbert előadásából. Forrás: YouTube/ Nagy Imre Emlékház

Erdélyben a konfliktus nóvumát a magyar uniós törekvések adták; Hermann ezt úgy mutatta be, hogy a magyarok és a székelyek az unió révén a román túlsúly kiegyenlítését remélték, a szászok viszont az összbirodalomban láttak volna menedéket a kettős, magyar és román etnikai nyomástól. A románok pedig fokozatosan egyre több jogot követeltek maguknak, az uniót pedig csak úgy támogatták volna, ha elismerik őket negyedik rendi nemzetnek. Emellett a románok mögött – a szerbekhez hasonlóan – állt katonai erő, a két román határőrezred képében. Az unió júniusi létrejöttével a jobbágykérdés nem oldódott meg Erdélyben, így az etnikai konfliktus itt erősebben lett szociális. A Batthyány-kormány lemondása után felgyorsultak az események, a magyar nemzetőrök lefegyverzése lassan történt meg, így októbertől nyílt etnikai háború kezdődött. A románok felkelését Avram Iancu neve fémjelezte, akinek mozgalmát és pusztításait már a császári kormányzat is elítélte, és idővel visszaszorította, de a román többségű területeken a magyar lakosságú városok (Zalatna, Nagyenyed, Abrudbánya) nem voltak biztonságban. Az előadó az erdélyi események megértéséhez irodalmi forrásként Jókai Mór A Bárdy család című elbeszélését ajánlotta a nézőknek.

polgárháborús értelmezés
Részlet Hermann Róbert előadásából. Forrás: YouTube/ Nagy Imre Emlékház

„A szlovákok Liptószentmiklóson tartanak egy gyűlést, ezek, hogy is mondjam, változó nagyságúak, tehát mondjuk míg Újvidéken több ezren jönnek össze, Liptószentmiklóson pár tucatnyian vagy egy-kétszázan lébecolnak” – mondta Hermann még korábban az 1848-as tavaszi nemzetiségi mozgalmak támogatottságáról, azok egymás közötti összehasonlításában. Ez a megközelítés azért is érdekes, mert Hermann az előadás során nem beszélt a Szlovák Nemzeti Tanács ’48–49-es tevékenységéről, az úgynevezett szlovák felkelésről. Ezt úgy is értékelhetjük, hogy Hermann az erős bécsi, de csekély hazai támogatással rendelkező szlovák felkelőket reguláris/irreguláris haderőnek számítja, vagy pedig a polgárháború szempontjából, a szerb és román szabadcsapatok kegyetlenkedéseivel, vagy éppen az előbbi kettő nagy társadalmi támogatottságával szemben ezt a felkelést egy jelentéktelen epizódnak tartja, amely kevés hatással volt a polgári lakosság életére.[4]

Hermann így fogalmazott: „(…) Gondoljunk bele abba, hogy a magyar–szlovák viszonylatban például ilyen polgárháború nem tört ki. Sőt, a magyarországi szlovákságnak a többsége a magyar oldalon harcolt mindvégig; nem véletlen, hogy őket Haynau nem engedte haza a fegyverletétel után, ellentétben mondjuk a magyar hadseregbe besorozott románokkal vagy szerbekkel.”

Ezzel a magyar(os), de szakmai, történészi véleménnyel szemben ott van a mai szlovák emlékezetpolitika, ahol a szlovák köztársasági elnök díszszázada Ján Francisci-Rimavský önkéntes egyenruhájában[5] teljesít szolgálatot a Grassalkovichok nyári palotájában,[6] és áll időről-időre őrséget Jozef Miloslav Hurban mellszobránál is, ennek a szlovák felkelésnek a zászlajánál a pozsonyi parlamentben. A mai szlovák kultúra, de legfőképp az állam történetiségének szempontjából 1848–1849 története fontosabb, mint amilyen akkor volt, amikor a történelem valójában megtörtént – és ez a megközelítés a polgárháború narratíváját erősítheti.

polgárháborús értelmezés
Peter Michal Bohúň: Ján Francisci ako kapitán slovenských dobrovoľníkov (Ján Francisci mint a szlovák önkéntesek századosa), 1850. SNG, Bratislava–Pozsony. Forrás: Wikimedia Commons

Ez az utolsó példa is rámutat arra, hogy az általunk általában forradalom és szabadságharcként emlegetett eseménysorozat több értelmezést tesz lehetővé, a különböző értelmezési irányokat pedig nemcsak a korabeli és mai nemzetiségi ellentétek és különbségek, hanem hadtörténeti, hadászati szempontok is meghatározzák. Hermann viszont a „mi lett volna, ha?” kérdésből kiindulva fejezte be előadását, amikor arról beszélt, hogy mégis törvényszerű volt-e ez a fejlődési irány a nemzetiségi kérdésben. Vitathatatlan álláspontot képvisel, amikor azt mondja,

„(…) Nem vehetjük rossz néven azt, hogy a társnemzetek – a szlovákok, a szerbek, a románok, a horvátok – különböző intenzitással és alapossággal, de maguk is megfogalmazták a saját nemzetiségi igényeiket. Lehet, hogy kevésbé pezsgő és kevésbé turbulens időkben ezeknek egy részét lehetett volna egyeztetni egymással…”

Ha figyelembe vesszük azt a 70 évnyi időt, amely a következő nagy átrendeződésig eltelt ’48 után, akkor azt kell látnunk, hogy egy időre mégis sikerült egyeztetni vagy elsimítani a nemzetiségi szembenállásokat, de felmerültek olyan új sérelmek és kialakultak olyan új mozgalmak és politikai irányultságok, amelyek más jövőt alapoztak meg. Hermann előadásának lezárásául éppen ezt fogalmazta meg: „Az, hogy a későbbiekben mi történt, az nem annyira ’48-nak, hanem azoknak az általános európai folyamatoknak a következménye, amelyek aztán 1918-ban a Monarchia teljes felbomlásához vezettek.”

Biró Bence

Az előadás teljes felvétele elérhető és visszanézhető itt, a Nagy Imre Emlékház YouTube-csatornáján.

* * *

[1] Szekfű fejezetcímére utalva, ld. Hóman Bálint–Szekfű Gyula: Magyar történet. VII. kötet (A tizenkilencedik és a huszadik század). Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest, 1938. MEK (utolsó megtekintés: 2022.03.07.)

[2] Istvan Deak: The Lawful Revolution: Louis Kossuth and the Hungarians, 1848–1849. Columbia University Press, New York, 1979. 415 p.

[3] Pest, 1848 április 16. Szentkirályi és Kossuth utolsó követjelentése Pest megye közgyűléséhez. In: Kossuth Lajos összes munkái XI. Arcanum (utolsó megtekintés: 2022.03.07.)

[4] A Magyar Nemzeti Múzeumban, az Ars et virtus című magyar–horvát kiállítás kapcsán 2022. március 8-án megrendezett, „1848 horvát és magyar szemmel: Szubjektív tárlatvezetés és kerekasztal-beszélgetés” után lehetőségem volt erről személyesen megkérdezni az ott is előadó Hermann Róbertet, aki ezzel az értelmezéssel teljes mértékben egyetértett.

[5] prezident.sk/page/cestna-straz (utolsó megtekintés: 2022.03.07.)

[6] Jaroslav Valent, Viktor Hlavatovič: Husári v Prezidentskom paláci? Čestná stráž je odrazom našej minulosti. historickarevue.sme.sk (utolsó megtekintés: 2022.03.07.)

Ezt olvastad?

A március tizenötödikei nevezetes népgyűlésről, melyen Petőfi naplóbejegyzése szerint a „szakadó eső dacára mintegy tízezer ember” vett részt, sok szó