Kudarcból eredetmítosz – A müncheni „sörpuccs”

1923. november 8-án este zajlott Adolf Hitler első hatalomátvételi kísérlete, amikor a bajor fővárosban rohamosztagosaival együtt bevonult a Bürgerbräukeller nevű sörházba, és kikiáltotta a „nemzeti forradalmat”.  A bajor kormány jelen lévő tagjait őrizetbe vették, az egész akció pedig a helyszínből kifolyólag „sörpuccs” néven terjedt el. Alig egy nappal később az államcsíny véres lövöldözésbe torkollott, vezetői pedig kétségbeesve szétszéledtek. A súlyos bírósági ítélet ugyanakkor elkerülte őket, így szabadulásuk után folytathatták útjukat, a müncheni kudarcból pedig valóságos eredetmítoszt faragtak.

Az 1923-as év a weimari köztársaság számára igazi „annus horribilis” volt, amelynek sikerült – negatív értelemben – a korábbi évek nehézségeit is felülmúlnia. Az év elején francia és belga csapatok megszállták a Ruhr-vidéket, amelyre a németek válaszképp passzív ellenállást hirdettek, ez azonban a megszállókat nem hátráltatta meg, ellenben a nehézipart súlyosan érintette, és jelentősen hozzájárult a hiperinfláció elszabadulásához. A pénzromlás soha korábban nem látott szintre emelkedett, az életszínvonal csökkent, és a szociális elégedetlenségek mellett a szeparatizmus réme fenyegetett Németország bizonyos területein. A birodalom tehát a szétesés ellen küzdött. Bár az új, Gustav Stresemann vezette kormány felmondta a passzív ellenállást, és ezzel némi belső konszolidációt sikerült elérnie, a teljesítési politika kiváltotta a szélsőjobboldal és a monarchisták haragját.

A helyi elégedetlenségeket jól mutatja, hogy szeptemberben zavargások törtek ki, megalakult a Rajnai Köztársaság nevű kérészállam, majd miután az egész országban kihirdették a rendkívüli állapotot, a bajor kormány Gustav von Kahrt különleges jogkörrel rendelkező főkormánybiztossá nevezte ki Münchenben. Ez szinte diktátori hatalmat biztosított Kahrnak, hogy baj esetén azonnal cselekedni tudjon, és ne kelljen kivárni a parlament döntését. Ezzel azonban egy olyan ember került Bajorország élére, aki köztudottan gyűlölte a köztársaságot, és meggyőződéses monarchistaként a Wittelsbach-dinasztia visszatérésén dolgozott. Legfontosabb szövetségese Otto von Lossow, a Reichswehr altábornagya, valamint Hans Ritter von Seisser rendőrezredes volt, akikkel a demokrácia félreállításának módjáról elmélkedtek. Bajorország egyébként is már évekkel korábban a szeparatisták és szélsőjobboldali (olykor egészen zavaros) nézeteket valló személyek gyűjtőhelyévé vált, Kahr pedig hajlandó is volt őket támogatni a zűrzavar keltésében mindaddig, amíg az ő malmára hajtották a vizet. Az ilyen csoportosulások egyike volt az NSDAP, amely szintén hasznosnak bizonyult a baloldaliak üldözésében, míg nem jelentett a hatalmukra közvetlen veszélyt.

Hitler ekkor már jól ismert személy volt Münchenben. Évek óta tartott feltüzelő beszédeket, amelyekben a német nép bajainak legfőbb okozóiként a zsidókat, kommunistákat és az áruló demokratákat nevezte meg, 1921-től pedig át is vette a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt vezetését. „Tomboló tapsvihar fogadta őt”, írta jelentésében Joseph Zetlmeier az egyik Hitler-beszédről 1922 decemberében. A rendőrség beépített emberét lenyűgözte, ahogy Hitler fanatizálni tudja közönségét, ugyanakkor előre figyelmeztetett: „Merre tart mindez? Parlamenti munkát ők nem vállalnának, a beszédnek itt nincs semmi értelme. A mozgalom ilyen formában kétségtelenül veszélyt jelent az államra […]”.[1] Hitler ekkor már valóban több ezer dühös ember támogatását érezte maga mögött, akik egy része – főleg a vesztenivaló nélküli egykori frontkatonák – készen álltak vele akár „Berlinig masírozni”, ahogy az Rómában sikerült a példaképül szolgáló Benito Mussolininek. Szintén erősítette önbizalmát, hogy az ügy mellé álltak olyan első világháborús hősök, mint Hermann Göring vagy a legendás Erich Ludendorff tábornok, aki Németország-szerte nagy tiszteletnek örvendett.

1923 őszén tehát Münchenben egymással párhuzamosan több erő is azon dolgozott, hogy megdöntse a rendszert. A Gustav von Kahr vezette „triumvirátus” a Reichswehrben próbált támogatókra lelni, de nem sikerült megnyerniük a hadsereget a berlini kormány ellen. És bár az NSDAP is komoly erőt tudott felmutatni a több ezer főből álló SA-val (Sturmabteilung) és a velük szövetséges Kampfbunddal, Hitler ezt önmagában kevésnek érezte, és Kahrral együtt képzelte el a hatalomátvételt. November elejéig többször próbált velük tárgyalni, de közeledését elutasították. Mivel attól tartott, hogy a puccsot végül nélküle fogja megtartani Kahr, lépéskényszerbe került, és egy kevésbé átgondolt akcióra szánta el magát. Hitler elsősorban azért döntött az elsietett államcsíny mellett, mert november 8-ára Kahr egy nagyszabású gyűlést hívott össze a Bürgerbräukellerbe, ahol a jelenlévő prominens személyek – a tartomány politikai, gazdasági, kulturális elitjének tagjai – nagy bejelentést (akár a bajor monarchia kikiáltását) várták tőle. November 8-án tehát merész döntésre szánta el magát Hitler: a terv szerint elfoglalják az említett sörházat, az ott lévőket együttműködésre késztetik, és miután Kahrék nyilvánosan egy platformra kerülnek az NSDAP-vel, már számukra sem lesz visszaút, és inkább a mozgalom élére állnak. A fiatal, ekkor 34 éves Hitler tudta, mi forog a kockán, hiszen a rendkívüli állapot fennállása idején lázadások vezetéséért akár halálbüntetés is járhatott az elkövetőknek.

Aznap este színültig megtelt München egyik legnagyobb sörcsarnoka, hiszen több ezren vártak Kahr bejelentésére (a korban egyébként is jellemző volt, hogy hatalmas sörházakban tartottak tömeggyűléseket). A neves vendégek ellenére a rendezvény biztosítása hagyott némi kívánnivalót maga után, és a néhány tucatnyi rendőrt könnyűszerrel ártalmatlanította a Hitlerékkel érkező 600 rohamosztagos, akik körbezárták az épületet. Kahr beszéde közben – amiben egyébként nem volt semmi szenzációs – a nácik berontottak a terembe, Hitler felállt az előadó asztalára, pisztolyával a plafonba lőtt, és egy általa vezetett új bajor kormány megalakulásáról beszélt. Beszéde alatt sikerült maga mellé állítania a tömeget, a Kahr–Lossow–Seisser „triumvirátus” pedig az ottani körülmények között jobbnak látta, ha támogatásáról biztosítja az „új kormányfőt”. Hitler ekkor elkövette azt a hibát, hogy a stratégiailag fontos müncheni középületek elfoglalására koncentrálva elhagyta a sörcsarnokot, a prominens foglyok őrzését pedig Ludendorff tábornokra bízta. Ludendorff azonban méltatlannak érezte a helyzetet, és talán túlságosan is bízott a saját tekintélyében, ezért hazaengedte a „triumvirátust”. Meg sem fordult a fejében, hogy azok az első adandó alkalommal elárulják őt, és elrendelik a puccs leverését, elkerülvén, hogy ők is kompromittálódjanak Berlin szemében. Így tehát az akció szervezői kiengedték a kezükből a legfőbb ütőkártyájukat, és éjfélre már gyakorlatilag elbukott szerencsétlen próbálkozásuk. Hamarosan kiderült, hogy a rendőrség és a hadsereg sem áll melléjük, a kormányhoz maradnak hűségesek, és szétverték az utcán tomboló SA-legények csapatait.

9-én reggel Hitlerék már sejtették, hogy csúfos vereséget szenvedtek Kahrral szemben, a megadás helyett azonban egy kétségbeesett akcióra szánták el magukat. Ludendorff javaslatára tömeget szerveztek, és a Bajor Védelmi Minisztérium elfoglalására indultak. Körülbelül kétezren meneteltek szigorú alakzatban a belváros utcáin, abban bízva, hogy hozzájuk a szimpatizánsok folyamatosan csatlakoznak. A menet addig tartott, mígnem az Odeonsplatzon útjukat állták páncélosokkal megerősített rendőri egységek, akik többször próbálták megadásra felszólítani őket. Nem teljesen tisztázott, hogy a feszült helyzetben pontosan melyik oldalról dördült el az első lövés, mindenesetre tűzharc alakult ki a felek között, amelynek a felvonulók részéről 16, a rendőrök között pedig 4 halálos áldozata volt. A lövöldözés hatására a tömegben pánik tört ki, és a többség elmenekült. Maga Hitler is könnyebben megsérült (kificamodott a válla), Göring pedig lágyéki sebesülést szenvedett, amelyet később Ausztriában kezeltek, és ekkor szokott rá a morfiumra. Az egyik sebesültet az mentette meg az elvérzéstől, hogy egy horogkeresztes zászlót kötöztek sebére, és e vértől átitatott zászlót (Blutfahne) később szent ereklyeként tisztelték a nemzetiszocialisták.

Ezzel a „sörpuccs” katasztrofális véget ért, maga a helyszínről mentőautóval kimenekített és bújtatott Hitler is közel állt az öngyilkossághoz, végül követői beszélték le őt erről. 11-én megtalálták egy barátja házában a hatóságok, letartóztatták, és a legsúlyosabb ítélettel számolt. Legnagyobb megdöbbenésére azonban nem a hazaárulási perekért szolgáló lipcsei bíróságon tárgyalták az ügyét, hanem Münchenben. Mindezek mögött Gustav von Kahr állt, aki attól tartott, hogy egy lipcsei vizsgálat során akár ő is a vádlottak padjára kerülne, ezért követelte, hogy a bajor fővárosban történjen a tárgyalás. Hitlernek abban is rendkívüli szerencséje volt, hogy egy, a szélsőjobboldali nézetekkel szimpatizáló bíróhoz került, aki hagyta őt kibontakozni, így a tárgyalások „Hitler-show”-vá, a nemzetiszocialista nézetek propagálásának helyszínévé váltak. Az ülésekről folyamatosan tudósított a sajtó, így a mozgalom ennél jobb reklámot nem is kaphatott volna az eszméi népszerűsítéséhez. Ahogy a Bayerische Kurier című lap írta akkoriban, ezen színjáték legfeljebb hivatalosan viseli a bírósági tárgyalás nevet, valójában inkább „népi agitációs gyűlésként” szolgál. Az ítéletek is ezt a benyomást sugallták.

Ludendorffot az első világháborús szolgálatai miatt felmentették, Hitlert pedig – osztrák állampolgárként – nem utasították ki az országból, ráadásul a hazaárulás vádjánál kiszabható legkisebb tételt, öt év fegyházbüntetést szabták ki rá. Ilyesfajta enyhe ítéletekről másfél évtizeddel később az ő rendszerének ellenségei álmodni sem mertek. A büntetés letöltését Landsbergben kezdte meg, kifejezetten jó körülmények között, és mi sem mutatja jobban, hogy korábbi depresszióját leküzdötte, mint hogy ezalatt diktálta le Rudolf Heßnek az első könyvét, a Mein Kampfot. Tehát újra tervezni kezdte a jövőt, készült a hatalomátvételre, és mindössze kilenc hónap múlva feltételesen szabadulhatott, kezében egy „politikai programmal”.

Hitler néhány év alatt újraszervezte a mozgalmat, kiiktatta párton belüli ellenfeleit, élete addig legnagyobb politikai kudarcát pedig igyekezett a saját hasznára fordítani. November 9. ugyanis nem vált tabuvá az NSDAP-n belül, éppen ellenkezőleg: minden évben megemlékeztek az elesett harcostársakról. A nácikra egyébként is oly jellemző halálkultuszba beleillettek a mártírok emlékének rendezett ünnepélyek, kitüntetések átadásával, a Blutfahne körbehordozásával, 1939-től pedig állami ünnepnappá nyilvánították ezt a napot. És Hitler kancellárként azt sem felejtette el, ki tett neki keresztbe: a hosszú kések éjszakáján Gustav von Kahr is a leszámolások áldozatává vált.

A szakirodalom abban egyetért, hogy a müncheni „sörpuccs” egy átgondolatlan és rosszul kivitelezett államcsíny volt, amelybe Hitler lényegében belerángatta a mozgalmat, attól tartva, hogy esetleg más erők nélküle döntik meg a weimari rendszert. Az akció gyors és véres kudarccal végződött, hosszabb távon azonban széleskörű ismertséget hozott a nemzetiszocialistáknak, a demokratákban pedig elhintette a „stabilitás illúziójának” magvát (Peter Longerich), miszerint az új köztársaság képes túlélni a legmélyebb válságot is. Azzal nem számoltak, hogy a rendszer sikeres felszámolása egy évtizeddel később „felülről” történik majd meg.

Hevő Péter

Felhasznált irodalom:

Otto Gritschneder: Bewährungsfrist für den Terroristen Adolf Hitler. Der Hitler-Putsch und die bayerische Justiz. C. H. Beck, München, 1990.

Wolfgang Niess: Der Hitlerputsch 1923. Geschichte eines Hochverrats. C. H. Beck, München, 2023.

Der Hitlerputsch von München: Gründungsmythos der Nazis, MDR, 2021. március 8.

Daniel Siemens: Von München aus sollte die Demokratie überwunden werden, FAZ, 2023. március 29.

[1] Daniel Siemens: Von München aus sollte die Demokratie überwunden werden

Ezt olvastad?

A függetlenségnek nincs neme – Vita és Virginia

2018-ban a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon debütált Clanya Button rendezőnő Vita és Virginia – Szerelmünk története című filmje. A film alapjául

X