„A halálbüntetés zárt helyen, nyaktilóval hajtatik végre.” – Egy sikertelen adaptációs kísérlet első büntető törvénykönyvünk születésekor

A halálbüntetés a mai napig állandó témát szolgáltat a jog, a politika, a filozófia és más tudományágak területén. Alkalmazása mellett és ellen rengeteg érvet hoztak fel a felvilágosodás kora, az abolicionista mozgalom megjelenése óta. A szankciónem embertelenségéről való gondolkodás elengedhetetlen részét képezik a különféle végrehajtási módokhoz fűződő fenntartások. Hazánk első büntető törvénykönyve a korában legelfogadottabb kivégzőeszköz, a nyaktiló meghonosítására törekedett, de az országgyűlés a magyar büntető gyakorlattól idegen metódust nem fogadta el. A vita során felmerült alternatívák történeti kontextusban való vizsgálata különösen érdekes, a jelenkor számára is tanulságos lehet.

Hazánk első büntető törvénykönyve

Magyarország első kodifikált, az országgyűlés által elfogadott büntető törvénykönyve az 1878. évi V. törvénycikk volt, amelyet megalkotója után Csemegi-kódexként ismer a jogtudomány. Csemegi Károly kimagasló műveltségű jogász hírében állt, aki nyitott volt a nemzetközi minták figyelembevételére és adaptálására. Kitűnően ismerte a francia büntetőjogászokat, akiktől megtanulta, miképp kell a törvény fogalmait a tudomány eredményeihez képest alkalmazni. A kodifikáció során alapul vette korának európai büntetőkódexeit, előszeretettel tanulmányozta az olasz büntetőjog-tudományt, szabatosságát a németektől kölcsönözte. Az első magyar Btk. szerzője a nemzetközileg legelfogadottabb megoldásokat alkalmazta, a legkorszerűbb (jog)intézményeket igyekezett bevezetni, nem megfeledkezve a hazai körülményekről. A jelentős mennyiségű tudásanyag feldolgozásának köszönhetően a Csemegi-kódex a korabeli Európa egyik legsikerültebb büntető törvénykönyvének tekinthető és hosszú évtizedekre meghatározta a hazai jogalkalmazást. A törvénykönyvvel kapcsolatos negatívum, hogy a gyakorlatba történő átültetése kezdetben különféle akadályokba ütközött. A magyarországi viszonyokból fakadóan a büntetőkódex hatálybalépésekor számos intézmény csak a törvényben létezett, a való életben nem. Feltételezhetően ez a helyzet állt volna elő a kiszabott halálbüntetések végrehajthatóságával kapcsolatban is, ha az országgyűlés elfogadja Csemegi Károly javaslatát, miszerint a kivégzéseket nyaktilóval kell végrehajtani.

A halálbüntetés törvényi szabályozása

A felvilágosodás korszakában Beccaria és Voltaire tanai hatására kibontakozó abolicionista mozgalom a 18-19. század Magyarországán is éreztette hatását. A halálbüntetés hazai történetének jelentős állomása volt Szemere Bertalan 1841-ben megjelent, Akadémiai-díjjal jutalmazott pályamunkája (A büntetésről s különösebben a halálbüntetésről), illetve a Deák Ferenc nevével fémjelzett 1843. évi büntetőjogi törvényjavaslat, amely törölte volna hazánk büntetési rendszeréből az elavultnak, célszerűtlennek és szükségtelennek tekintett szankciófajtát.

Az 1878. évi V. törvénycikk indokolásából kiderül, hogy a dualizmuskori kodifikáció során heves viták zajlottak a halálbüntetésről, amely eltörlésének elvi lehetősége is felmerült. A magyar törvényhozás – a büntetésnem igazságosságának és szükségességének hosszas elemzése után, a nemzetközi tapasztalatok és a magyarországi bűnözési viszonyok figyelembevételével – végül fenntartotta a halálbüntetést. A törvény szűk körben, kizárólag szándékos emberölés és felségsértés esetén tette lehetővé a szankció alkalmazását, akkor, ha az elkövető a huszadik életévét betöltötte. A megszorítások oka, hogy a kodifikátor a magyar társadalom aktuális fejlettségi szintjén szükségesnek tartotta a szankció fenntartását, de maga is a fokozatos abolíció híve volt. A kor politikusai és jogászai többnyire Csemegiéhez hasonló álláspontot képviseltek, amelynek ékes bizonyítéka, hogy a törvénykönyv hatálybalépését követő két évtizedben a bíróságok ritkán szabtak ki halálbüntetést, és a kivégzések száma is csökkenő tendenciát mutatott. A századfordulót megelőző években a praxis teljes mértékben az abolíció pártjára helyezkedett, így néhány évig egyáltalán nem alkalmazták a büntetést.

Az első magyar Btk. a halálbüntetés egyetlen fajtáját ismerte. A törvény szabályozta a szankció végrehajtásának helyét és módját is. A büntetésnem nyílt vagy zárt helyen történő végrehajtása a korszakban vita tárgyát képezte. A törvény, a 19. századi európai büntető törvénykönyvek „anyakódexének” tekinthető francia Code Pénal állásfoglalásával szemben, a zárt helyen történő végrehajtást választotta. A hazai abolicionisták ezt a halálbüntetés erkölcstelenségének és igazságtalanságának beismeréseként értelmezték, valamint rámutattak arra, hogy ily módon a szankciónem kvintesszenciája, az elrettentő hatás marad el. E két gondolat részletes cáfolatát a Csemegi Károly által személyesen írt miniszteri indokolás vonatkozó része tartalmazta.

A kivégzési mód megválasztásának jelentősége

A végrehajtási metódus kérdése másodlagosnak tűnhet a büntetésnem igazságosságával, jogosságával és szükségességével kapcsolatos dilemmák mellett. A halálbüntetésről és annak embertelenségéről való gondolkodásnak azonban ma is elengedhetetlen részét képezik a különféle kivégzőeszközökkel kapcsolatos fenntartások. A büntetésnem ellenzői szerint minden végrehajtási mód kegyetlen, inhumánus, az emberséges kivégzés fogalmilag kizárt. Azonban az egyes metódusok között különbség tehető az okozott fájdalom, szenvedés mértéke alapján.

Magyarországon a kivégzések feudális sokszínűségét egy 1814. május 15-én kelt királyi leirat szüntette meg, amely szerint a halálbüntetést kizárólag pallossal vagy kötéllel lehetett végrehajtani. A két opció közül a dualizmus idejére hazánkban a kötél általi halál, a bitófa használata vált általánossá. Perczel Béla igazságügyi miniszter parlamenti beszédéből kiderül, hogy a korszakban meglehetősen nehéz volt hóhért találni. Perczel aggodalmát fejezte ki, mert a gyakorlatban az is előfordult, hogy a bíróságok – képzett bakó hiányában – a faluban tartózkodó cigányt vagy más átutazóban lévő személyt fogadtak fel a végrehajtás teljesítésére. A szakértelem hiánya jellemzően nem kívánt eredményhez, az elítélt hosszas haláltusájához vezetett. Az emberiesség érdekében elengedhetetlennek tűnt, hogy az új törvény egy humánus, gyakorlatban is végrehajtható kivégzési módot valósítson meg.

Csemegi Károly reformgondolata

A Csemegi-kódex javaslatának 21. §-ában az a magyar szokásoktól elrugaszkodó, újító elképzelés szerepelt, hogy a halálbüntetést a törvény hatálybalépését követően nyaktilóval kell végrehajtani.

A nyaktiló felívelő karrierje a 18. század végén, a forradalmi Franciaországban vette kezdetét. Az eszköz feltalálása Joseph-Ignace Guillotin francia orvos nevéhez fűződik, akinek találmánya kivégzőeszközként történő hasznosítására irányuló indítványát 1792-ben fogadta el a nemzetgyűlés. A guillotine alkalmazásával történő végrehajtás – a felvilágosodás és a klasszikus büntetőjog elveinek megfelelően – hármas jelentéstartalommal bírt. A kivégzési metódus magában foglalta a törvény előtti egyenlőség elvét (a francia Code Pénal 12. §-a értelmében minden halálra ítéltnek fejét vették), törekedett a hosszú, következésképp kegyetlen végrehajtás kizárására, és hangsúlyozta, hogy a bűnhődés kizárólag az elkövetőt sújtja, hiszen a fejvétel (mint korábbi nemesi kiváltság) kevésbé megszégyenítő a bűnös családjára nézve.

Az eszköz megjelenése a korábban alkalmazott végrehajtási módokhoz képest előrelépést jelentett. A nyaktiló gyorsabbá, biztosabbá, s ezáltal humánusabbá tette a kivégzéseket. A guillotine népszerűsége a 19. század során folyamatosan nőtt Európa fejlett államaiban. Pauler Tivadar a kivégzőeszköz terjedésének fő okát abban vélte felfedezni, hogy a kivégzéseket immár egy gép (nem közvetlenül emberi kéz) hajtotta végre. Ez a progresszió és emberiesség szempontjából egyaránt előnyös tulajdonság a francia, belga és német büntetőjogi irodalomban jártas Csemegi Károly gondolkodását is meghatározta.

A nyaktiló ugyanakkor a magyar büntető gyakorlatban ismeretlen volt, meghonosítása csak költséges és időigényes folyamat eredményeként valósulhatott volna meg. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a bizottsági ülésen egy abolicionista képviselő azért támogatta az elképzelést, mert a felmerülő eszközhiánytól a büntetésnem mihamarabbi eltörlését remélte.

A szokás hatalma?

A törvényjavaslat vonatkozó részét a képviselőház igazságügyi bizottsága elfogadta (azzal a kikötéssel, hogy a statárium idején lehetséges eltérés eseteit külön törvény rendezze), de a főrendiház ülésén Vécsey József báró a 21. §-hoz kapcsolódó módosító javaslatot nyújtott be. Eszerint a „nyaktilóval hajtatik végre” szavak helyébe a „szokott módon hajtatik végre” kifejezés került volna. A „szokott módon” megfogalmazás az adott kontextusban a kötél általi halálra utalt, de a büntető törvénykönyvvel szemben elvárás volt a kellően konkrét fogalmazásmód. Cziráky János gróf javaslatára a végleges módosító a következőképpen hangzott:

„A halálbüntetés zárt helyen, kötél által hajtatik végre.” (Lőw, 1880, 273.)

A guillotine-nal szemben Vécsey báró legfőbb ellenvetése az volt, hogy az új végrehajtási metódus felkeltené a publikum érdeklődését, így a büntetőkódex nem érné el kitűzött célját, a nyilvánosság kizárását a kivégzésekről. Ez meglehetősen gyenge ellenérvnek bizonyult, hiszen a zárt helyen végbemenő kivégzések lényege, hogy oda csak a jogszabály vagy a bíró által feljogosított személyek léphetnek be – ahogyan azt Perczel Béla igazságügyi miniszter is leszögezte.

Cziráky főtárnokmester érvelése sokkal erősebbnek és hatásosabbnak bizonyult. A gróf hosszasan kifejtette, miért tartja a humanizmus útjára lépett javaslat gyengepontjának a nyaktiló alkalmazására vonatkozó rendelkezést. Cziráky János a vérontást és a test megcsonkítását a régi korok kegyetlenségeivel azonosította, a guillotine-t pedig a francia forradalom „szörnyének” tekintette.

A főtárnokmester beszédében utalt arra a tényre is, hogy a Monarchia másik felében az 1852. évi osztrák büntetőtörvény a kötél általi kivégzést honosította meg. Cziráky szerint ennek oka abban állt, hogy a tudomány és a technika korabeli állása szerint az akasztófa bizonyult a leghumánusabb kivégzési módnak. Ez az állítása ugyanakkor több sebből is vérzett. Anton Hye von Gluneck az említett törvény 13. §-ához fűzött magyarázatában kifejtette, hogy bár ekkoriban mind az orvostudomány, mind a jogtudomány számára a nyaktiló volt a legelfogadottabb végrehajtási eszköz,

„nem lehet félreismerni, hogy jelesen a nyaktilónak a kötél helyetti behozatala országainkban az átalános népszavával ellenkeznék.” (Hye-Glunek, 1857, 291.)

Az osztrák Btk. tehát nem a kivégzőeszköz fejlettsége és elfogadottsága, hanem a hagyományok tisztelete miatt tartott ki a bitófa alkalmazása mellett. A Birodalom két része közötti összhang megteremtése érdekében viszont a dualizmus idején is célszerűnek mutatkozott a „sógorok” által alkalmazott megoldás figyelembevétele.

A bitófa inhumánus voltát egyébként már a 18. századi francia Le Peletier is kárhoztatta, mert az eszköz használatát nem tekintette az élet egyetlen pillanat alatt, egyetlen csapással történő egyszerű elvételének. A későbbi orvosi vizsgálatok, valamint szerencsétlen esetek egyaránt bizonyították, hogy ha a hóhér hibásan számolja ki az elítélt súlyából és magasságából a kötél hosszát, akkor a túl magasról való esés következtében a kivégzéskor leszakadhat az elítélt feje (ezzel bekövetkezhet a Cziráky által oly erősen ellenzett testcsonkítás). Ellenkező esetben pedig előfordulhat, hogy a túl rövid esés miatt a gerinc nem törik el, így hosszú percekig tartó fuldoklás okozza az elítélt halálát. Perczel Béla a felsőházi vita során egy korabeli osztrák kivégzést hozott fel elrettentő példaként, ahol az elítélt, bizonyos Francesconi, az akasztás után 20 percig szenvedett.

Ennek ellenére a kötél általi végrehajtás mellett szólalt fel Szőgyény László főkamarásmester is. Felhívta a figyelmet arra, hogy a guillotine alkalmazásakor is bőven jut teendő az emberi kéznek. A halálra ítéltet rögzíteni kell a deszkához, majd a pengét a megfelelő időben, a megfelelő helyre kell leereszteni. Ez a folyamat szintén személyhez kötött szakértelmet igényel, és a hiba lehetősége is fennáll. Szőgyény emiatt a nyaktilót nem tekintette az akasztófánál biztosabb és gépiesebb kivégzőeszköznek.

A főkamarásmester által felhozott érv már a bizottsági vita során is elhangzott Szilágyi Dezső részéről. Utóbbi az akasztófát és a nyaktilót egyaránt a kivégzések adekvát gépezetének tekintette. Ugyanakkor leszögezte, hogy amennyiben a „rendes” büntetőtörvénykönyv a guillotine-t honosítja meg, a katonai és statáriális ítélkezés során azonban ettől eltérést enged, akkor továbbra is a kötél általi kivégzés lesz általános Magyarországon. Állítását a statisztika is alátámasztotta. A főrendiház ülésén az igazságügyi miniszter által ismertetett adatok alapján a kiegyezéstől számított 10 esztendőben összesen 19 kivégzést hajtottak végre, amelyből mindössze kettő volt rendes büntetőeljárás eredménye. A kisszámú kivégzésre tekintettel valóban célszerűtlennek tűnt egy teljesen új, megvalósításában költséges és időigényes kivégzési mód adaptálása.

Formabontó elképzelések

A guillotine és a bitófa mellett lehetséges alternatívaként merült föl a golyó általi halál bevezetése is. Andrássy Aladár gróf, aki ezt a halálnemet tartotta a legszebbnek, a sortűz akasztás melletti opcionális bevezetését indítványozta. A sortűz valójában nem a legszebb, s főként nem a legemberségesebb végrehajtási metódus. Jellemzően távolról hajtják végre, így előfordulhat, hogy a golyók nem találják el a létfontosságú szerveket és a kivégzendő személy lassú elvérzés következtében veszti életét. Az elképzelést ugyanakkor nem a humánumra történő hivatkozással vetették el. Csemegi külön kérte a főrendeket, hogy a vita végeztével egyetlenegy kivégzési mód mellett kötelezzék el magukat, mert békeidőben (amikor a Btk., nem pedig a katonai és ostromállapotról szóló törvények rendelkezései irányadók) nem szerencsés választás elé állítani a bírót a kivégzés módját illetően.

A felsőházi vita során két meglepő, a dualizmuskori magyar elit tájékozottságát igazoló alternatíva is említésre került. Az első a Cziráky gróf és Szőgyény főkamarásmester által szóba hozott méreg lehetősége volt. Előbbi mindössze elméleti síkon, az ókori görög módszerből kiindulva hívta fel a figyelmet a lehetséges opcióra. Szőgyény viszont tisztában volt a vegyészet 19. század végi fejlettségével, és biztosra vette, hogy könnyen lehetne rögtön ható keveréket találni. Tény, hogy ha lehet egyáltalán humánus kivégzésről beszélni, akkor a méreg nevezhető a leginkább annak. Az Egyesült Államok bizonyos részein ma is használt méreginjekció a kivégzések legkevésbé drasztikus módja, bár ma már tudjuk, hogy a halálos ítéletek ilyetén módon történő végrehajtása sem mindig problémamentes.

Szőgyény László és Ürményi József rendkívüli tájékozottságukról tettek tanúbizonyságot, amikor formabontó alternatívaként álltak elő az „electricitas”, azaz a villamos energia kivégzési módként való alkalmazhatóságával. Ürményi állítását, miszerint „az illető kivégzendő ugyanabban a szempillantásban, a mint a villanyerö, a mint mondani szokták, az ’isten-nyila’ oda üt, azonnal meghalálozik” (Lőw, 1880, 279.) már az Egyesült Államokban, 1890-ben, elsőként ily módon végrehajtott kivégzés megcáfolta. A hirtelen áramütésnek elvileg a másodperc töredék része alatt meg kellene bénítania az agyat, mielőtt az elítélt bármilyen fájdalmat is érezhetne. Ugyanakkor az első villamosszékben történő végrehajtás alkalmával, a 2000 voltos áramütést követően a halálra ítélt (bizonyos William Kemmler) még életben volt, így meg kellett rajta ismételni a kivégzést. Az ehhez hasonló szerencsétlen esetek nagy száma miatt mára kijelenthető, hogy humánum szempontjából a leginkább problémás „modern” kivégzési mód a villamosszék. Az a tény azonban, hogy e technológia alkalmazása Magyarországon már 1878-ban, évekkel a módszer amerikai megjelenése előtt felmerült, mindenképp említésre méltó.

Összegzés

Összességében megállapítható, hogy az országgyűlési vita során lényegében a Csemegi által ajánlott, korszerű és nemzetközileg elfogadott megoldás, illetve a főrendek által támogatott tradicionális metódus állt egymással szemben. A disputa során felmerült egyéb elképzelések az utókor szemével érdekesnek mondhatók, de adaptálásuknak nem volt realitása. A rendkívül művelt, általában fölényes szellemi primátussal rendelkező Csemegi a kivégzési módok megvitatása során embereire akadt a felszólaló képviselők személyében. A kodifikátor által megálmodott reform elvetélt a felsőház előtt. A magyar viszonyokat jól ismerő, hagyománytisztelő és a kiadásoktól rendszerint ódzkodó főurak elvetették a magyar gyakorlattól idegen végrehajtási metódust. Cziráky és Szögyény beszédei végül meggyőzőbbnek bizonyultak a bűnügyi segédtudományok korabeli állásánál, és az ülést lezáró szavazáson a kötél általi végrehajtás győzedelmeskedett.

Az 1878. évi V. törvénycikk általános része 1951-ig volt hatályban, a halálbüntetés akasztással történő végrehajtására vonatkozó rendelkezéssel egyetemben. A történelem viharos időszakaiban azonban gyakori volt a katonai és statáriális bíráskodás, amelyek következményeként megnőtt a halálos ítéletek, illetve a golyó általi kivégzések száma. Mindennek ellenére, hazánkban egészen a halálbüntetés abolíciójáig a kötél általi halál maradt a „rendes”, Btk. által elsődlegesen előírt kivégzési mód.

Irodalomjegyzék

ANGYAL Pál: A magyar büntetőjog tankönyve. Athenaeum, Budapest, 1909.

EDVI ILLÉS Károly – GYOMAI Zsigmond (szerk.): Csemegi Károly művei. Franklin Társulat, Budapest, 1904.

EDVI ILLÉS Károly: A magyar büntetőtörvénykönyv magyarázata. Révai Testvérek, Budapest, 1909.

FAYER László: Az 1843-iki büntetőjogi javaslatok anyaggyűjteménye. I. kötet. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1896.

FAYER László: A magyar büntetőjog kézikönyve. Franklin Társulat, Budapest, 1905.

FINKEY Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve. Politzer Zsigmond és fia, Budapest, 1902.

FOUCAULT, Michel: Felügyelet és büntetés. A börtön története. Gondolat Kiadó, Budapest, 1990.

HYE-GLUNEK, Anton: Az ausztriai büntető törvény átalános része. (Fordította Somossy József). Heckenast Gusztáv, Pest, 1857.

HORVÁTH Attila (szerk.): Tanulmányok a Csemegi-kódex megalkotásának 140. évfordulója tiszteletére. Dialóg Campus, Budapest, 2020.

LORMANT, François: La Révolution du Droit pénal (1791-1810). In: LEMONNIER-LESAGE, Virginie – LORMANT, François: Droit, Histoire et Société. Mélanges en l’honneur de Christian Dugas de la Boissonny. Presses Universitaires de Nancy, Nancy, 2009., 145-168.

LŐW Tóbiás (szerk.): A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878: V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye. I. kötet. Pesti könyvnyomda-részvény-társaság, Budapest, 1880.

NÉMETH Antal (ford.): A franczia büntetőtörvénykönyv (Code Pénal). Seyring Ádolf Bizománya, Sopron, 1867.

SZALÓKI Gergely: Halálbüntetés a Csemegi-kódexben. Belvedere Meridionale, 2008/3-4., 41-47. 

SZEMERE Bertalan: A büntetésről s különösebben a halálbüntetésről. Buda, 1841.

TÓTH J. Zoltán: A halálbüntetés kérdései: a humanitás, a szükségesség és a Justizmord problémái. Themis, 2004/1., 66-79. 

TÓTH J. Zoltán: A halálbüntetés írottjogi szabályozása Magyarországon a felvilágosodástól a Csemegi-kódexig. De iurisprudentia et iure publico, 2008/3., 81-101. 

TÓTH J. Zoltán: A halálbüntetésre vonatkozó magyarországi szabályozás a rendes és a rendkívüli büntetőjogban a II. világháborút követő években, valamint az államszocializmus első évtizedében. Miskolci Jogi Szemle, 2008/1., 87-110. 

Ezt olvastad?

5+1 könyv az 1848–1849-es forradalom és szabadságharcról

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.

X