Konstantinápoly ostroma és bukása 1453-ban

Mint előző cikkünkből kiderült, hosszas előkészületek után II. Mehmed csapatai április elején érkeztek meg Konstantinápoly falai alá, ezzel kezdetét vette a város ostroma, amelyben egy ideig úgy tűnt, hogy a hősiesen küzdő védők akár győzedelmeskedhetnek is, de az események más irányt vettek és ez az ostrom a Bizánci Birodalom utolsó nagy csatája lett.

Azt követően, hogy II. Mehmed hadserege felsorakozott a bizánci főváros előtt az ostromhoz, a konstantinápolyiak „elrettentésül” 1000, jól megkülönböztethető ruhát viselő velencei tengerészt parádéztattak a falakon, hogy II. Mehmed is láthassa őket, s megtudja, hogy Velence is segíti XI. Konstantin császárt. Összességében 7000 bizánci katona és kb. 5000 külföldi (velencei, genovai stb.) önkéntes védte a várost, amelyet a szultán ekkor felszólított a megadásra, hasztalanul… Végül az oszmán hadsereg április 6-án reggelre foglalta el az állásait. II. Mehmed sátra a Lükosz folyó völgyében volt, kb. 400 méterre a város falaitól. A közelében volt a janicsárok állása, míg Karadzsa pasa vezetésével a Lükosz folyó és az Aranyszarv-öböl között voltak a ruméliai hadtest egységei, a Lükosz folyó és a Márvány-tenger közt pedig az Iszak pasa vezette anatóliai hadtest egységei álltak fel. Zaganosz pasa vezetésével az oszmán haderő egy része Perától (Galata) északra foglalta el állásait. A Baltoglu admirális vezette oszmán flottának az volt a feladata, hogy a tengeren keresztül semmilyen utánpótlást ne lehessen Konstantinápolyba szállítani, továbbá azzal lett megbízva, hogy a genovai Bartolomeo Soligo által az Aranyszarv-öböl bejáratához készített záróláncot törje át és biztosítsa a szultán flottájának a szabad behajózást az öbölbe.

Az oszmán tüzérség megkezdte Konstantinápolynál már ott levő ágyúival a város falainak a lövetését. S április 6-án a Kharisziai-kapu térségében levő falszakasz komoly károkat szenvedett el, majd másnap tovább sikerült lőni ezt a falat, ami le is omlott, de a védők az éj lepte alatt kijavították. Ekkor II. Mehmed elrendelte aknák ásását, továbbá az árkok feltöltését, addig, amíg a tüzérség többi ágyúja nem érkezik meg, míg Baltoglunak parancsba adta a zárólánc áttörését, amire április 9-én az oszmán flotta kísérletet is tett.

Az ostrom első időszakának legnagyobb eredménye az volt, hogy április 11-én Konstantinápoly közelében a Boszporusznál lévő Therapia várát két nap után, míg a Márvány-tenger közelében Studion falunál lévő kisebb várat pár óra alatt elfoglalták a törökök, s az „ostromot” túlélő 76 bizáncit a város falainak közelében karóba húzták, hogy minden bizánci láthassa.

E napokban foglalta el Baltoglu a flottájával a Márvány-tengeren levő Herceg-szigeteket (Pringiponisia), bár Prinkipón volt ellenállás, de eredményt nem értek el. Április 11-re az oszmán tüzérség további egységei is megérkeztek Konstantinápoly falai alá és 12-én kezdetét vette a város falainak 6 hétig tartó lövetése. Orbán mester óriáságyúját első körben a Blakhernai negyed előtt levő falszakasz ellen vetették be, majd a Mezoteikhion negyed előtti falszakaszt lőtték vele. A védők mindent megtettek, hogy enyhítsék az ágyúzás hatását. Ezért a falakra bőrkötegeket és gyapjúbálákat lógattak, hátha sikerül a katapultok és a trébuchetek lövedékeinél bevált módszert itt is hatékonyan alkalmazni. Az oszmán tüzérségnek sikerült egy hét alatt a Lükosz folyó völgyénél levő falszakasz első védőövében komoly károkat okozni, de a Giustiniani vezette védők, s a konstantinápolyi polgári lakosság éjjelente szükségmegoldásokkal valamelyest helyreállította a károkat, karókkal, földdel és deszkákkal.

Az Aranyszarv-öbölnél levő záróláncot az újabb hajókkal megerősített török flotta április 12-én megtámadta Baltoglu admirális vezetésével, de kudarcot vallottak, amelyben szerepe volt Lukasz Notarasz megaduxnak és az általa vezetett bizánci tartalékoknak.

II. Mehmed április 18-án a Mezoteikhion negyed előtti falszakasznál indította meg a Konstantinápoly elleni első rohamát. A napszállta után két órával fáklyafénynél megindított támadás során a Giustiniani vezette bizánci és itáliai katonák eredményesen vették fel a harcot az oszmánokkal, akik élén a janicsárok vetették bele magukat a küzdelembe. A négyórás közelharc eredményeként a konstantinápolyiak visszaverték a támadást, majd ezt követően tovább folyt a város ágyúzása. A bizánciak Aranyszarv-öbölbeli és a szárazföldi falaknál elért sikerei komoly erőt adtak a védőknek. Akik számára jól jött az is, hogy az V. Miklós pápa által Konstantinápolyba küldött genovai hajók a török flottával sikeresen megvívott küzdelem után kiköthettek a városnál, ahová fegyver-, élelmiszer utánpótlást és katonákat hoztak. Ezt követően a szultán leváltotta Baltoglu admirálist.

Április 21-én az oszmán tüzérségnek sikerült a Lükosz folyó völgyénél lerombolni a Baktatiánus-bástyát és az ottani falszakasz egy részét, de a védők amennyire lehetett, kijavították a károkat. Eközben II. Mehmednek sikerült megoldania az Aranyszarv-öbölnél fennálló problémáját, s arra jutott, hogy a hajóit a szárazföldön juttatja be az öbölbe. A hajókat a Boszporusz és az Aranyszarv-öböl közti Perától északra levő dombon keresztül lehetett csak átvontatni. E megoldást alkalmazta a Kijevi Rusz fejedelme, Oleg (875–912) is 907-ben és sikerrel is járt, de a velenceiek is alkalmazták hajóik szárazföldi szállítását a Pó folyó és a Garda-tó között egy lombardiai hadjáratuk során.

A terep előkészítését követően április 22-én hajnalban indult meg a hajók átszállítása. A művelet során kb. 70 különböző hajót juttattak át. E rendkívüli cselekedetet így írta le a szultán életrajzírója, Kritobúlosz:

„Mehemet császár pedig föltett czéljára nézve nagy előnynek gondolván a kikötőt bevenni és az Aranyszarvat tulajdon hajói állomásául megnyitni, miután mindenféle kísérletet és fogást elkövetve sem bírta a bejutást kierőszakolni, egy elmés és egyedül az elhatározottságához és erejéhez méltó cselt kohol ki. mely kitűzött czéljához képest szépen sikerült, és mindennek egyszerre véget vetett. Megparancsolja ugyanis a hajók legénységének, hogy készítsenek minél hamarább csusztatókat, a külső tengertől a belső tengerig, tudniillik a kikötőtől és az Aranyszarvtól kezdve a Diplúsz Kión (kettős oszlop) nevezet helyig, és tegyenek gerendákat alájok. A távolság pedig a tengertől a tengerig mérve körülbelől nyolcz stadion. Ennek több mint fele erősen emelkedik, míg az ember a magoslat tetejére ér, s onnan lejtősen ereszkedik alá az aranyszarvi belső tengerig. […] A hajókat tehát elég sebesen vontaták, s a hajóslegénység, kik a dolgok menetelének örvendezve és ujjongva mentek a hajók után, még a szárazon beléjök szállának a hajókba, s mintha tengeren voltak volna, némelyek közzűlök nagy riadással kifeszíték a vitorlákat, mintha bizony hajóztak volna, s a vitorlák szelet fogva földuzzadának; mások az evezőpadokra ülve kezeikbe tárták a lapátokat és forgaták, mintha eveztek volna: az evező vezénylők pedig ide s tova futkosva az árbocztartó talapzaton fütytyel, kiabálással és pálczaveréssel parancsolák az evezőlegényeknek, hogy evezzenek. S a hajók a szárazon úgy haladva, mint a tengeren, részint fölvonúlának a hágón a tetőre, részint ismét leszállának a lejtőn a kikötőbe, nagy riadással és zajjal eresztvén le vitorláikat. Különös s annak a ki nem látta, hallani is hihetetlen látvány vala, látni a hajókat a szárazon haladva, mintha a tengeren eveztek volna, egész legénységökkel, vitorláikkal és minden készületeikkel.[…] Így vonula tehát le az úgynevezett hideg vízi öbölbe, kevéssel Galatán fölül, hatvankét hajóból álló nem csekély hajóhad, mely is ott horgonyt vete.”[1]

A császár és a velenceiek tanácskozásra összeültek, hogy megvitassák, mit tehetnek ebben a helyzetben. Felmerült, hogy a peraiakat megkérik, hogy segítsenek fellépni az oszmán flottával szemben, de nem bízhattak abban, hogy Pera feladja semlegességét. Végül Giacomo Coco javaslatára úgy döntöttek, hogy megpróbálják felgyújtani az oszmán flottát. A terv kitudódott, de április 28-án velencei és genovai hajók indultak a török hajók ellen. Nagyjából másfél óráig tartó harcban komoly veszteségeket szenvedtek a keresztények, miközben csak egy török hajó süllyedt el. A török partokra kijutó keresztényeket a Konstantinápolyiak szeme láttára végezték ki a törökök, válaszként a bizánciak a városban lévő 260 török rabot ellenségeik szeme láttára fejezték le.

A genovai kolóniának, Perának a helyzete és szerepe az ostrom ezen időszakában rendkívül kényes volt. A város bizonyos fokig fenntartotta a semlegességét, de ez nem volt egyszerű. Bár a szimpátiájuk a konstantinápolyiakkal volt, de a szultáni had fenyegető közelsége miatt nem tehettek semmit sem. Az események viszont nem alakultak jól a bizánciaknak, akik eddigre gyakorlatilag elvesztették az Aranyszarv-öböl feletti ellenőrzésüket, sőt a törökök az öböl végébe felépített pontonhídjáról is lehetett lőni a várost. Az események viszont jobb helyzetbe hozták II. Mehmedet, aki folytatta a város falainak a lövetését, a hajói pedig az Aranyszarv-öbölben járőrözve osztották meg a bizánciak figyelmét.

Konstantinápolyban egyre válságosabbra fordult a helyzet. Fogytán volt az élelmiszer, ezért május első napjaiban XI. Konstantin császár a templomoktól és magánszemélyektől összegyűjtött pénzből élelmet vásárolt, hogy biztosítsa a város élelmiszer ellátását. Ennek dacára a védők és a város polgárai híján voltak az élelemnek, s óriási szükség lett volna utánpótlásra, mert félő volt, hogy Konstantinápoly máskülönben elesik. Nem volt elég, hogy élelemhiány miatt Damoklész kardja ott lebegett a bizánciak felett, a városban tartózkodó velenceiek és a genovaiak is összevesztek, s csak a császár közbelépése tudta a helyzetet normalizálni, akinek a kérésére a peraiak megpróbáltak közvetíteni közte és a szultán között a helyzet rendezése végett. II. Mehmed csak azzal a feltétellel volt hajlandó tárgyalni, ha XI. Konstantin feladja Konstantinápolyt. Ebben az esetben megkímélte volna a város polgárainak az életét és a császár is szabadon távozhatott volna Moreába. Ez teljesen elfogadhatatlan feltétel volt, de a bizánciakban felmerült, hogy uralkodójuknak el kellene hagynia az ostromlott várost. XI. Konstantin azonban nem menekült el II. Mehmed ostromló seregei elől, hanem harcolt a hazájáért.

Az oszmán tüzérség május 5-én a Pera falai feletti dombokról lőtte az Aranyszarv-öböl bejáratánál lévő – főleg – velencei hajókat. Másnapra pedig megjavították Orbán sérült ágyúját, ami egy detonációban megsérült és készítője halálát okozta. Itt meg kell jegyezni, hogy Roger Crowley szerint közvetett bizonyítékok arra mutatnak, hogy Orbán túlélhette az ostromot. Mindenesetre az óriáságyú újbóli bevetését követően újult erővel folytatódott a város falainak lövetése.

Május 7-én II. Mehmed újabb rohamot rendelt el Konstantinápoly ellen. Ez alkalommal négy órával napnyugta után a Mezoteikhion ellen intéztek támadást, de a három órán át tartó küzdelem végére a védők visszaverték a török rohamot. Ekkor történt, hogy egy Rhangabe nevű görög megölte a szultán személyes zászlótartóját, Amír béget, végül e görög hős is elesett a csatában.

A törökök május 8-án éjféltájt is támadtak, ekkor a Bakhernai negyedet védő fal és a hármasfal találkozási pontját rohamozták, sikertelenül. Másnap a velenceiek a Neorion (Prosphorianus) nevű öbölbe vonták vissza azokat a hajóikat, amelyek nem vettek részt a zárólánc őrzésében. Az e hajókon található hadifelszereléseket a városi arzenálba vitték, míg a hajósokat egyesek tiltakozása ellenére a Balkhernai negyednél levő falszakaszra vezényelték, hogy segédkezzenek a lerombolt falak javításában.

A velenceiek ezen lépése lehetővé tette II. Mehmed flottája számára, hogy tulajdonképpen birtokba vegyék az egész Aranyszarv-öbölt. Jelenlétüket 16-án, 17-én és 21-én is demonstrálták a védők felé. Ami viszont fontosabb volt, hogy május 16-tól kezdve a Lükosz völgynél vagyis a Mezoteikhion előtt lévő falszakasz előtt összpontosították a törökök a tüzérségüket.

A falak lövetése mellett már az ostrom első napjaitól kezdve aknászokat vetettek be. Zaganosz pasa csapataiban szolgáló és a szerbiai Novo Brdo ezüstbányáiban dolgozó bányászok azt a feladatot kapták, hogy a Kharisziai kapu térségében aknásítsanak, de ezt nem tudták megoldani, ezért a Blakhernainál a Kaligariai kapu térségének aláaknázásához kezdtek. Május 18-án a védők észrevették a török aknász tevékenységet és Lukasz Notarasz megbízta Johannes Grantot, hogy ellenaknával semlegesítse a török törekvéseket. A bizánciak védekezése sikeres volt: a szerb aknászok által készített török akna beomlott, számos bányászt maga alá temetve. Ez pár napra megakasztotta a török aknásztevékenységet, de május 21-én újraindult e munka. A védők amit tudtak, megtettek, vagy ellenaknával berobbantották az ellenség aknáit vagy vízzel árasztották el azokat.

A védőknek viszont nem csak az aknászokkal volt gondjuk, hanem egy új török fegyverrel is. Május 18-án reggel szembesültek a bizánciak azzal, hogy egy kerekeken mozgó hatalmas fatorony közeledik a Mezoteikhion felé. Az éj leple alatt készített ostromtorony számára a törökök el kezdték feltölteni a várárkot, de az éjjel a védők a várárokba rejtett lőporos hordókkal felgyújtották a török ostromtornyot így az számos török katona halálát okozva elpusztult. A törökök által készített többi ostromtorony is hasonlóan járt. Ugyanakkor az ostromtorony megtévesztésre, a török aknász tevékenység álcázására is jó volt. Viszont a Grant vezette bizánci aknászoknak sikerült minden török aknát hatástalanítani. Ebben óriási szerepe volt annak, hogy május 23-án elfogtak több török aknászt, köztük a törökök főaknászát, egy szerb bányászt. A fogságba esettek a kínzások hatására felfedték, hogy hol és merre kezdtek akna ásásba, így a bizánciak minden török aknát meg tudtak semmisíteni, még azt is, aminek a lejáratát egy török fatorony rejtette el a védők szeme elől. Ezzel a török aknásítási tevékenység kudarcot vallott.

1453. május 23-a nemcsak a török aknászok feletti győzelem miatt maradt emlékezetes Konstantinápoly történetében, hanem amiatt is, mert ezen a napon ért vissza a városba az a velencei gálya, amelyik az Égei-tengeren próbált nyomára akadni a város felmentésére küldött velencei hajóknak. Sajnos rossz hírrel tértek vissza, nem volt olyan nyugati flotta a térségben, ami segítséget nyújthatott volna az ostromlottaknak. A konstantinápolyiak ekkortól, amint azt XI. Konstantin megfogalmazta hitüket, Istenbe, Isten Szent Anyjába Szűz Máriába és a várost megalapító Szent Konstantinba vethették. Ezekben a napokban számos korábbi jövendölés nyert különös értelmet. Közülük az egyik azt jövendölte, hogy amint az első keresztény császár Heléna (Flavia Iulia Helena) fia Konstantin volt, úgy az utolsó császár édesanyja is Heléna (Helena Dragaš) lesz és az uralkodót Konstantinnak hívják majd… Az ezen napokban lévő természeti jelenségek is különleges színezetet kaptak. Május 24-én telihold volt, de ezen az éjszakán holdfogyatkozás is volt. Másnap a bizánciak körmenetet tartottak, amelyen Szűz Mária arcmását vitték. A szentkép a körmenet alatt leesett az állványról, melyen vitték, s csak nagy nehezen lehetett a helyére emelni. Ezt követően, amikor újraindult a körmenet, akkor olyan nagy vihar csapot le a városra, hogy a körmenetet félbe kellett szakítani. A baljós előjeleket követte egy újabb, amikor május 26-án sűrű köd ereszkedett Konstantinápolyra. Sokan úgy vélték, hogy az Isteni jelenlét felhőkbe burkolózott, hogy ne láthassák, amikor elhagyja a várost. Az éjjel a köd felszállta után a Hagia Sophia kupolája körül furcsa fényre lettek figyelmesek. Ezt a törökök kedvező előjelként, a bizánciak pedig kedvezőtlenként tartották számon.

Május 25/26-án az oszmán tüzérség minden korábbinál jobban kezdte lőni a város falait, a védők, amit lehetett, megtettek a falak kijavítása érdekében, míg a törökök 26-án közelebb vitték ágyúikat a falakhoz. Ennek ellenére nem volt túl jó a harci kedv a török táborban sem, bár a szultán május 26-án követet küldött a városba, hogy adják meg magukat, de nem volt ennek komolyabb eredménye, bár XI. Konstantin császár felajánlotta évi 100 000 arany fizetését a szultánnak. Mehmed viszont a várost akarta!

Május 27-én II. Mehmed összehívta a legfontosabb embereit. Csandarli Halil pasa, a szultán nagyvezíre azon a véleményen volt, hogy ura kínáljon kedvező békefeltételeket és vonuljon vissza, Zaganosz pasa viszont a harcok folytatása mellett volt, végül az ostrom tovább folyt, bár II. Mehmed megígérte, ha május 28/29-re tervezett általános roham is kudarcot vall, akkor befejezi az ostromot és elvonul csapataival Konstantinápoly falai alól. A támadás előkészítéseként május 26/27-én minden addiginál nagyobb mértéket öltött Konstantinápoly falainak az ágyúzása. Május 27-én II. Mehmed tudtára adta seregének is, hogy rövidesen megindítja a város elleni nagy támadást és háromnapi szabad rablást engedélyez az ostromlóknak. Ezekben a napokban a törökök folyamatosan azon dolgoztak, hogy felöltsék a vár árkait az általános rohamhoz. E munka május 27-én vasárnap éjfélig tartott, ekkor a szultán kiadta a parancsot, hogy 28-án csapatai pihenjenek. E napon már a város falait sem lőtték.

II. Mehmed megszemlélte e napon a csapatait. Hamza béget, az új tengernagyát azzal bízta meg, hogy május 29-én törje át az Aranyszarv-öbölt védő záróláncot és flottája vegye körül a Márvány-tengerre néző falakat. Az Aranyszarv-öbölnél levő hajóinak is azt a feladatot adta, hogy zárják körbe az ottani városfalakat. Ezzel meg kívánta akadályozni, hogy a városba bármilyen segítséget be lehessen vinni. Majd megszemlélte a szárazföldi oldalon lévő csapatait és beszédet tartott katonáinak. E beszéd egy része Kritobúlosz feljegyzése alapján így hangzott:

„…olyan várost fogtok bevenni, melynek híreneve az egész világon el van terjedve. És világos, hogy a mily magasan állt ezen város fensősége és dicsősége, épen oly magasra fog emelkedni a ti vitézségtek és harcziasságtok híre, mint a kik ily várost rohammal vettetek be. És gondoljátok meg, hogy miféle szerencse lehetne fényesebb vagy mily gyönyör lehetne nagyobb, mily dúsgazdagság lehetne szebb, mint az, a melyet tisztességgel és dicsőséggel fogtok megszerezni? Mind ennél nagyobb dolog pedig, hogy azt a várost fogjuk bevenni, mely kezdettől fogva ellenségesen viselte magát irántunk, mely mindig boldogulásunk ellen törekedett és minden módon incselkedett birodalmunk ellen, és ezután magunk is biztosan birjuk majd mind azt a jót a mink van, és ellenségeink szomszédságától megszabadulva mély békében és biztonságban fogunk élni…”[2]

A szultán jelezte, hogy addig fognak támadni míg a kimerült védők meg nem adják magukat. A szultán kiadta a csapatainak a végső parancsot, hogy kinek hol kell pontosan támadnia.

Eközben a bizánciaknál Giustiniani a Mezoteikhion védelmére kért ágyúkat Lukasz Notarasz megaduxtól, aki ezt megtagadta, amiből vita támadt, s a császárnak kellett közbeavatkoznia. Végül az ellentétek megszűntek. Konstantinápolyban körmeneteket tartottak, a város polgárai imádkoztak és zúgtak a város harangjai. Készültek a végső összecsapásra! XI. Konstantin császár beszédet tartott a város e nehéz óráiban. Kijelentette, hogy II. Mehmed azért indította a háborút, hogy elpusztítsa az igaz hitet és Krisztus székébe hamis prófétát ültessen. Elmondta hallgatóságának, hogy ők az antik görögök és rómaiak örökösei és méltónak kell lenniük az akkori hősökhöz. Majd kijelentette, hogy hajlandó meghalni hitéért, városáért és népéért, s megköszönte az itáliaiaknak az ostromban nyújtott segítséget.

A nap végére egyre többen indultak meg a Hagia Sophia felé, hogy Isten segítségét kérjék a város végóráiban. A császár is így tett, majd visszatért a Blakhernai negyedben lévő palotájához, ahol elbúcsúzott háza népétől és kilovagolt megszemlélni a város szárazföld felőli falait. Végül a Blakhernai legszélső részén levő bástyára ment hű emberével Phrantzessel, akit elbocsájtott.

1453. május 28/29-én éjjel fél kettőkor II. Mehmed kiadta a csapatainak a parancsot Konstantinápoly megtámadására. Ekkor a konstantinápolyi őrök riadót fújtak, majd a város templomainak harangjai zúgni kezdtek és minden fegyverforgatásra alkalmas férfi harcolni indult a török ellen, akik több, a védők figyelmét elterelő támadást indítottak ekkor. Előbb irreguláris alakulatait vetette be, de a támadás a Lükosz folyó völgyében volt a legkeményebb. Az éjszaka során egyre vadabbul tombolt a harc, de közel kétórányi várvívás után a szultán kiadta csapatainak a parancsot a visszavonulásra. Ekkor a védők még azt hitték, hogy csak a védelem erejét akarják a törökök kipuhatolni, s lesz egy kis szünet a támadás során, de csalatkozniuk kellett, mert II. Mehmed kiadta a második rohamra is a parancsot. A törökök mind az Aranyszarv-öbölnél, mind a Márvány-tenger felőli oldalon és a szárazföldi falaknál is támadásba lendültek. A rendkívül véres küzdelemben a törököknek sikerült áttörni a falakon, de a bizánciak kiszorították őket. Az újabb, harmadik támadás a Mezoteikhion térségében érte a várost, de a már 5 órája harcoló védők továbbra is felvették a küzdelmet az ellenük harcoló janicsárokkal szemben. A város sorsa ekkor dőlt el véglegesen, ugyanis a bizánciak a Blakhernai negyednél ott, ahol a hármas fal találkozik a negyedet védő fallal, kitörtek a törökökre. E részen a védők többször is rajtacsaptak Karadzsa pasa csapatain, de ezen az éjjelen valaki nyitva hagyta a kaput a kitörést követően. Ezt néhány török katona észrevette és benyomultak a tárva-nyitva hagyott kapun. Nagyjából ötven török katona nyomult be a falakon belülre. E helyzetet talán még meg lehetett volna oldani, de az ostrom kritikus pillanatában megsebesült a védők egyik vezetője, a genovai hadvezér, Giovanni Giustiniani, akit ki kellett vinni a városból. A genovait kérlelte XI. Konstantin, hogy maradjon és ne hagyja el a várost, de a kikötőbe vitték és egy genovai hajóra tették, ez sokak számára az ostrom elvesztését jelentette. A védők közt pánik tört ki, a szultán ezt érzékelte és újabb rohamot rendelet el. Ettől kezdve egyre jobban érvényesült a törökök számbeli fölénye. A Kerkoporta feletti toronynál sikerült kitűzni valakinek a török zászlót. Bár a császár odalovagolt, de ekkorra már óriási méreteket öltött a pánik és lehetetlenné vált kiszorítani a törököket a városból. XI. Konstantin a Lükosz völgyébe ment és Don Francisco Toledo, Theopilosz Paleologosz és Dalmata János társaságában harcba szállt a törökökkel szemben. A császárt többé senki sem látta, hősi halált halt, s nem élte, nem élhette túl városa pusztulását. Ami innentől kezdve következett, az már a végjáték volt Konstantinápoly ostromában. A védelem teljesen összeomlott, egyre több helyre került ki a török zászló, köztük a Blakhernai toronyra is. A török katonák elkezdtek minden irányból benyomulni Konstantinápolyba, ahol rövidesen minden ellenállás megszűnt, csak három torony állt ellen az Aranyszarv-öbölnél az oda magát befészkelő néhány krétai tengerésznek köszönhetően…

Konstantinápoly városa 55 napnyi ostrom után II. Mehmed birtokába került. Ezzel a Bizánci Birodalom, vagy ahogy polgárai nevezték, Rómania megszűnt. Az egykori birodalom fővárosában háromnapos szabadrablás vette kezdetét. Az első órákban a török katonák lemészároltak mindenkit, akit a városban találtak.

Aki tudott, az menekült a Konstantinápolyból. Giustinianit egy genovai hajó el tudta vinni Hiószba, de ott pár nap múlva belehalt sérüléseibe. Orhán oszmán herceget elfogták és kivégezték, míg Lukasz Notarasz és a néhai császár több minisztere is oszmán katonák fogságába került. Sokakat, köztük Notaraszt is kiváltotta II. Mehmed, de utóbbit végül kivégeztette, ahogy a régi bizánci elit ostromot túlélő tagjai is hasonló sorsra jutottak, vagy fogságba lettek vetve az ostrom után. Az egykori konstantinápolyiak sok jóra nem számíthattak a szultántól.

A vad tombolás a leigázott városban nagyjából egy napig tartott, de attól kezdve, hogy 1453. május 29-én délután II. Mehmed szultán kíséretével bevonult Konstantinápolyba, a pusztítás alábbhagyott. A szultán a Hagia Sophia székesegyházhoz vonult. A XV. század második felében keletkezett népi hiedelmek, mondák szerint, amikor a város elesett, a Hagia Sophiában a császár és a pátriákra jelenlétében megtartott utolsó liturgia félbeszakadt a hitetlenek érkezése miatt és Szűz Mária templomi ikonja könnyezni kezdett, egy égi hang pedig utasította a papságot arra, hogy küldje nyugatra a keresztet, az evangéliumos könyvet és a szent asztalt. Egy másik történet szerint, amikor betörtek a törökök a székesegyházba akkor egy kelyhet vivő pap egy olyan ajtón keresztül hagyta el a templomot, ami utána bezárult. A monda szerint egy napon a görögök vissza fogják foglalni Konstantinápolyt és akkor visszajön majd befejezni a félbe hagyott liturgiát.

II. Mehmed amikor a Hagia Sophiához ért, a székesegyház előtt földet szórt turbánjára Allah előtti megalázkodása jeleként, majd bement a templomba és a bent tartózkodókat békében hazabocsájtotta, míg kijelentette, hogy a Hagia Sophiát dzsámivá kell alakítani, melynek neve ettől kezdve Aya Sophia lett. Mehmed egyik ulemája a szószékre lépett és kinyilatkoztatta, hogy nincs más Isten, csak Allah. Ezzel szimbolikusan is az Oszmán Birodalom részévé vált Konstantinápoly Isztambul néven, bár hivatalosan 1930-ig Konsztantinije volt a neve.

A keresztény Európa megdöbbenve fogadta Konstantinápoly elestét, de igazából semmit nem tettek a szólamokon kívül azért, hogy visszafoglalják a várost. Bár az európai politikai helyzeten nem változtatott a bizánci főváros elvesztése, de mégiscsak minden megváltozott. A leginkább a római pápának, illetve az oszmánokkal harcoló délkelet-európai államoknak, így hazánknak volt fontos a jövőben is az Oszmán Birodalommal szembeni fellépés.

II. Mehmed rövidesen újjáépíttette Konstantinápolyt, vagyis most már Isztambult és az Oszmán Birodalom fővárosává tette. Azonban nemcsak a birodalma fővárosa lett Konstantinápoly, az egykori Bizánci Nemzetközösség központja, hanem e hódításnak köszönhetően II. Mehmed Oszmán Birodalma számos Bizáncban és a balkáni szláv államokban meghonosodott intézményt is átvett, magát is a bizánci (római) császárok örökösének tartotta. A Bizánci Birodalom és Konstantinápoly bukása óriási katasztrófa volt az Ortodox Egyházra és a kereszténységre nézve, főleg amiatt, mert az ortodoxia a Balkánon is oszmán uralom alá került, de sikerült ezeket az évszázadokat a török uralom alatt átvészelniük, s bár Konstantinápoly immár 570 éve török fennhatóság alatt áll, de az egykori birodalom és fővárosa emléke elevenen él azóta is, nemcsak az ortodoxok emlékezetében.

Cseh Valentin

Irodalomjegyzék:

Crowley, Roger: 1453 Konstantinápoly utolsó nagy ostroma. Park Könyvkiadó, Budapest, 2016.

Jorgensen, Christer: Konstantinápoly, 1453. In.: Dervies, Kelly–Dougherty, Martin–Dickie Iain–G. Jestice Phyllis–Jorgensen, Christer: A középkor nagy csatái 1000–1500. Hastingstől Konstantinápolyig. Ventus Libro Kiadó, Hn., 2007.

Katus László: A középkor története. Pannonica–Rubicon, Budapest, 2000.

Kaufmann, J. E.–Kaufmann H. W.: Középkori várak. Szukits Könyvkiadó, Debrecen, 2004.

Kritobúlosz: II. Mehmet élete. Magyar történelmi emlékek. Második osztály: Írók. XXII kötet. Ford. Szabó Károly, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága, 1875.

Obolensky Dimitri: A Bizánci Nemzetközösség. Kelet-Európa 500–1453. Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 1999.

Papp Sándor: Konstantinápoly eleste a magyar forrásokban és a történetírásban. In.: Acta Historica (Szeged) 143. évf. (2018) 43–63. o.

Runciman, Steven: Konstantinápoly eleste 1453. Osiris Kiadó, Budapest, 2000.

[1] Kritobúlosz: II. Mehmet élete. Magyar történelmi emlékek. Második osztály: Írók. XXII kötet. Ford. Szabó Károly, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága, 1875. 69–71. o.

[2] Kritobúlosz: II. Mehmet élete. Magyar történelmi emlékek. Második osztály: Írók. XXII kötet. Ford. Szabó Károly, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága, 1875. 77. o.

Ezt olvastad?

Ünnepek, emléknapok és kerek évfordulók 2024-ben

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt

X