A hamisítók köztünk járnak – William Casement könyve a műtárgyhamisításról

Megéri-e műtárgyhamisítónak lenni a mai világban? William Casement 2022-ben The Many Faces of Art Forgery – From the Dark Side to Shades of Gray címmel megjelent könyve nem árul zsákbamacskát: a válasz egyértelműen igen. Ezt példázza az a számtalan eset a műtárgyhamisítás világából, melyből kiderül, hogy a hamisítók lebukásuk és büntetésük leülése után múzeumi, filmes állásokat kaptak, galériát nyitottak sőt, néhányan a mai napig fényűző életet élnek.

A könyv szerzője filozófus, nyugdíjas egyetemi tanár, műkereskedő. 1992 óta a floridai Darvish Collection Gallery of Fine Art társtulajdonosa feleségével, a magyar származású Andrea Szabo-val. Casement a műkereskedelem aktív szereplője – ennek köszönhetően élénk képet tár elénk az elmúlt évtizedek bevett műkereskedelmi gyakorlatairól. Könyve ugyanakkor teljes panorámát nyújt a műtárgyhamisítás történetéről a reneszánsztól napjainkig, különös hangsúlyt fektetve az elmúlt két évszázadra. A hagyományos kronológiai áttekintésen túl a témát több tudományág bevonásával, filozófiai, jogi, pszichológiai és gazdasági megközelítésből is vizsgálja. Casement fő fókusza a nyugati művészet, kitekintésekkel olyan más területekre, mint az aboriginal és prekolumbián törzsi művészet.

Mi számít hamisítványnak?

„A 15 év alatt, amig a Metropolitan Museum of Art-ban dolgoztam, kb. ötvenezer különféle tárgyat kellet megvizsgálnom. Ezek 40%-a vagy hamisítvány volt, vagy olyan álszent módon restaurált, vagy hibásan attribuált, hogy tulajdonképpen ezek sem különböztek a hamisítványoktól.”
– Thomas Hoving, a Metropolitan Museum of Art egykori igazgatója, Museum of Art, 1996.

 A könyv elején olvasható idézet jól reflektálja a mű egyik fő témakörét: vagyis, hogy mit értünk egyáltalán hamisítványként? Hol húzhatók meg a határok az autenticitás, másolat, műhelykooperáció és restaurálás kifejezések között – sőt léteznek-e határvonalak egyáltalán? Vajon milyen mértékig tekinthető autentikusnak egy olyan festmény, amelynek létrejöttében többen is közreműködtek? Rubens például alkalmanként más festőkkel dolgozott együtt, műveit pedig általában nem egyedül, hanem műhelyének tagjaival készítette. Szintén elgondolkodtató, hogy mennyire tekinthetők eredetinek a híres Degas bronzszobrok, amelyeket a művész halála után – és eredeti szándéka ellenére – örökösei öntöttek ki a modellek alapján. Erre az esetre a műkereskedelmi gyakorlat kínál választ: az elmúlt két évtized árverésein a bronzszobrok néha több millió dolláros áron keltek el. Mindezek mellett pedig felmerül az a kérdés is, hogy milyen mértékű restaurálás után tekinthető eredetinek egy alkotás?

Casement számtalan ilyen és ehhez hasonló kérdést vet fel könyvében. Egyértelmű válaszok helyett viszont a különböző filozófiai, művészettörténeti és kereskedelmi álláspontokat ütközteti, több eset bemutatásán keresztül. Egy gondolat azonban világosan kiolvasható példáiból, amely egyértelműen az eredetiség ellen szól: a megvezetés vagy csalás szándéka.

Nárcisztikus sztárhamisítók

„Nincs olyan, amit ne tudnék festeni. Szerintem mindent meg tudok festeni”(…)
Vermeer?
Őt is.
Rembrandt?
Bármelyik művét.
Leonardo?
Természetesen. Nem találom nehéznek. Egyáltalán nem. Persze, tudnék festeni egy új Leonardót.
 – interjú Wolfgang Beltracchi hamisítóval a Beltracchi: Die Kunst des Fälschung című dokumentumfilmből (2014).

A könyv kétségkívül legélvezetesebb része az, amely a 20–21. századi hamisítók eseteit mutatja be. Számtalan példát, esettanulmányt, hihetetlen történetet olvashatunk hamisítókról és műkereskedőkről, akik évtizedekig tevékenykedtek, mielőtt lebuktak volna.  Közülük is kiemelkednek a „sztárhamisítók” (celebrity forgers), akik egyenesen hírességek lettek leleplezésük után. Hamisítói karrierjüket, indítékaikat és technikájukat sok esetben önéletrajzírásban mesélték el, saját televízióműsorokat készítettek, restaurátorként helyezkedtek el, sőt, akad olyan is, aki szabadulása után galériát nyitott, ahol már saját festményeit árulta. Frank Abagnale 20. századi csekkhamisító esetéhez kísértetiesen hasonló történetet is olvashatunk: Kenneth Walton, aki saját történetét Fake: Forgery, Lies & eBay: Confessions of an Internet Con Artist című könyvében meséli el, a modern technika segítségével csalt az eBay-en. Lebukása, és büntetésének leülése után szoftver designer lett, és kifejlesztett egy olyan online eszközt, amit az eBay a mai napig arra használ, hogy az eladásaik transzparensek legyenek.

Casement az érdekes esetek elmesélésén túl a hamisítók agyába, pszichéjébe is bepillantást enged. Egyrészt megkísérel a hamisítók indítékainak utánajárni, másrészt igyekszik megfejteni személyiségüket is. A főként absztrakt festményeket hamisító Wolfgang Beltracchit több évtizednyi hamisítói tevékenysége után végül 2011-ben ítéltek el feleségével (egyben bűntársával) együtt. Az interjúi során meghökkentő magabiztossággal nyilatkozó Beltracchi  személyiségét a szerző a nárcisztikus személyiségzavarral hozza kapcsolatba. De olyan esetről is olvashatunk, mint a skizofréniával diagnosztizált és önbizalomhiányos Mark Landis, aki hamisítványait adományként ajánlotta fel a múzeumoknak, amelytől gazdagnak és tehetősnek érezhette magát – és így büszkévé tehette édesanyját.

Társadalmi megítélés

Casement külön kiemeli a társadalom felelősségét abban, hogy a műtárgyhamisítás a mai napig egy megtűrt jelenség. Az, hogy sok hamisító egyenesen sztárpozíciót szerzett lebukása után, jól mutatja, hogy a társadalom nem igazi bűnözőkként ítéli meg őket. Sőt, mivel általában gazdag, vagyonos műkereskedőket károsítanak meg, ezért egyfajta Robin Hood képpel ruházzák fel őket. Ez talán magyarázható azzal, hogy a legtöbb hamisító lebukása után sosem arra hivatkozik, hogy a pénzcsinálás vezette őket, hanem a bosszú azért, mert saját művészetüket nem ismerték el, és emellett céljuk volt az is, hogy átverjék a gazdagokat. Ezzel védekezett Han van Meegeren, a leghíresebb Vermeer hamisító, akinek 1937-ben festett Emmauszi vacsoráját a műértők korábban Vermeer legjobban sikerült műveként értékelték, egészen addig, míg a hamisító egy évtized múlva le nem leplezte önmagát.

Tom Keating, brit restaurátor, aki hamisítói tevékenységét 1950 és 1980 között folytatta, egyenesen fityiszt mutatott a műkereskedelmi világnak és műértőknek: olyan időbombákat helyezett el hamisítványain, amelyek idővel magukat leplezték le. Más festményein titkos üzeneteket rejtett el: trágár kifejezéseket vagy „ez hamisítvány”, feliratokat, amelyek csak röntgenfelvételen voltak láthatóak.

A szerző jogi szempontból érdekes jelenségként vázolja elénk, hogy bár a büntetőjog igyekszik megbüntetni  a hamisítókat, az esetek sok esetben olyan komplikáltak és szövevényesek, hogy csak ritkán sikerül a bűnösöket leleplezni és elítélni. Emellett, mivel a jogi nyelvben a hamisítvány (forgery) kifejezés a dokumentumokra vonatkozik, ezért a műtárgyhamisítás nem számít bűncselekménynek. Így a műtárgyhamisítókat általában olyan indokkal ítélik el, mint csalás, pénzmosás, és – különösen az USÁ-ban – adócsalás. Ezért történhetett meg a meghökkentő eset, amelynek során Landis ellen – aki a 80-as évektől egészen 2010-ig ajándékozta hamisítványait amerikai múzeumoknak – az FBI végül megszüntette eljárását, hiszen hamisítványaiért nem szerzett anyagi hasznot, és így nem okozott anyagi kárt.

Casement, bár elismeri, hogy könyvének fő fókuszai a hamisítók, a felelősséget nem csupán rájuk testálja. Könyvéből kiderül, hogy egy egész bűnszervezet járja át a műkereskedelmet: a hamisító, műkereskedő és galériatulajdonos együttes szövetkezéséből kerül eladásra egy eredetinek vélt hamisítvány, és sokszor ebből a szövetkezésből csak az bukik le, aki pénzzé tette az alkotást. Sőt, néha a műkereskedelmi világ is a hamisítók köré zár, hiszen kényelmetlen helyzetbe kerülnek, ha kiderül, hogy hamisítványokat adtak el. Így nem meglepő, hogy akad olyan hamisító is, akit sosem kaptak el, de mai napig nyílt titok működése. Ezt tetézi a társadalom belenyugvó és hallgató magatartása, amelynek köszönhetően a szerző szerint mai napig rengeteg hamisítvány forog közkézen.

Casement művében számtalan különleges és meghökkentő történetet ír le a műtárgyhamisítás történetéből, amely könnyed stílusa, érthetősége miatt bárki számára élvezetes olvasmány lehet. Míg Radnóti Sándor Hamisítás című klasszikusában külön kiemelte, hogy nem a csalástípusok híres eseteinek újrabeszélésével foglalkozik, addig Casement művének nagy része tulajdonképpen ebből áll.^[1] Mivel a szerző az egyes eseteket több nézőpontból is megvizsgálja a különböző fejezetekben, ezért néhol a könyvet ismétlések jellemzik. Továbbá a – talán pont érintettsége okán – nem mentes az értékítélettől: nemcsak a hamisítókról, hanem a társadalmról, vagyis „rólunk” is negatív képet fest. Pesszimista véleménye szerint: amíg a műkereskedelem világának belső hálózata megtűri a hamisítók jelenlétét, és amíg a társadalom nem ítéli el tevékenységüket, addig ez a jelenség velünk marad.

Somogyvári Virág
Az idézeteket a szerző fordította.

^[1] Radnóti Sándor: Hamisítás, Budapest 1995, 9.

Ezt olvastad?

A célpont a mai napra: Szeged – Oláh András könyvének bemutatója

1944 nyarától a szövetséges légierő csapatainak bombázása Magyarországot is elérte. Többek között bombatámadás érte Budapest, Szolnok, Győr és Szeged városát

X