Elvtársak és valóság – Az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete

2023. május 9-én mutatták be Pál Zoltán Társadalomtudomány a diktatúrában. Az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete (1966–1989) című könyvét a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára Tanácstermében. A kötet a Magyar Nemzeti Levéltár (a továbbiakban MNL) és a Mika Sándor Egyesület (a továbbiakban MSE) társkiadásában jelent meg, de mindkét kiadó részéről egy-egy különálló könyvsorozat tagjaként. Az MNL részéről a Doktori disszertációk a Magyar Nemzeti Levéltárból című, az MSE részéről pedig az Acta Historica Societatis de Alexandro Mika nominatae, Series III. című sorozatban kapott helyet. A könyvmegjelenés alkalmából a szerzővel, Pál Zoltánnal, az MNL könyvsorozatának társszerkesztőjével és tudományos igazgatójával, Ö. Kovács Józseffel, valamint az MSE elnökével és könyvsorozatának szerkesztőjével, Tevelÿ Arató Györggyel az Újkor.hu főszerkesztője, Szőts Zoltán Oszkár beszélgetett.

Szőts Zoltán Oszkár (a továbbiakban Sz. Z. O.): Mielőtt elkezdenénk a Társadalomtudomány a diktatúrában. Az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete (1966–1989) című kötetről beszélgetni, a könyvsorozatokról szeretnék érdeklődni, mivel mindkettő új kezdeményezés. A Doktori disszertációk a Magyar Nemzeti Levéltárból című sorozat milyen szándékkal és koncepcióval indult el?

Ö. Kovács József (a továbbiakban Ö. K. J.): Főigazgatónk, Szabó Csaba vetette fel, hogy az ország legnagyobb közgyűjteményeként indítsunk sorozatot, amelyben lehetőséget adunk a munkatársainknak doktori értekezéseik megjelentetésére. Több mint kétszázötven kollégánk tartozik hivatalosan a tudományos munkatársak közé, akik közül több mint ötvennek van tudományos fokozata, és közülük nagyon sokan nem publikálták még a disszertációjukat. Zoli könyvével együtt két másik kötetet is bemutattunk, Rácz György A jáki apátság és kegyurai a középkorban című értekezését és Kőfalviné Ónodi Márta A Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Társulata 1860–1946. Általános társulattörténet és a II. világháborús események című munkáját. Ezeken felül öt kézirat kiadásán dolgozunk jelenleg. Nagyon bízom benne, hogy ez a sorozat el fogja érni a szakma ingerküszöbét.

Sz. Z. O.: A levéltárosi vagy a történészi szakmai ingerküszöbére gondolsz?

Ö. K. J.: Elsősorban a történetkutatói körre. A levéltári törvényben benne van, hogy az MNL-nek tudományos tevékenységet is kell végeznie, ami alatt elsősorban az MNL-ben található történeti források feldolgozását kell érteni. Ez rendkívül nagy mennyiséget jelent. Szoktuk mondani, hogy ha élére állítjuk az iratainkat, akkor több mint háromszáz kilométernyi mennyiséget őrzünk országosan, a vármegyei levéltárakkal együtt. Nemcsak az őrzésüket és kutathatóságuknak a biztosítását tekintjük feladatunknak, hanem történettudományi feltárásukat is. A tudományos munka egyébként plusz terhet ró a levéltárosra. Általában heti egy kutatónap áll rendelkezésére, ami egy-egy rövidebb lélegzetű tanulmány megírására vagy egy-egy konferenciaelőadás prezentációjának összerakására elég szokott lenni, de egy könyvméretű kézirat sajtó alá rendezéséhez a szabadidőből is sokat fel kell áldozni.

Sz. Z. O.: Hogyan fogadták a levéltáros kollégák a sorozatot?

Ö. K. J.: Fontosnak tartják, hogy elindult, részint azért, mert elősegíti a nemzedékek közötti párbeszédet. Zoli például a fiatal kollégák közé tartozik, 2021-ben érkezett az MNL-be, és még nem dolgozott nálunk, amikor felvetődött, hogy kiadjuk a disszertációját. A kéziratát megvitatta az MNL tudományos műhelye, és igyekeztünk más szerzőkhöz hasonlóan őt is a lehető legtöbb jótanáccsal ellátni, és segíteni a könyvvé alakítást.

Pál Zoltán (a továbbiakban P. Z.): Ebben a folyamatban volt kollégánk, L. Balogh Béni különösen sokat segített, mert nagyon gondosan, már-már filológiai alapossággal olvasta át a kéziratot. Mindenkinek hálás vagyok, aki részt vett a folyamatban, de őt név szerint is szerettem volna megemlíteni.

Sz. Z. O.: Miért indított új könyvsorozatot a Mika Sándor Egyesület?

Tevelÿ Arató György (a továbbiakban T. A. Gy.): Tízéves lesz idén az egylet, ennél kicsit korábban kezdtünk el saját cégér alatt publikálni. Az Eötvös Collegium hajdani Történész Műhelyének a sorozatát visszük tovább. Kezdetben tanulmányköteteket és forrásközléseket szerkesztettünk, de ahogy telnek az évek, és egyre többen doktorálnak közülünk, bővül a sorozat profilja is. Az egyéni minőségen kívül meglátszik ezeken a szövegeken a közös indíttatás és a beléjük fektetett közösségi munka is. Támogatjuk a tagjainkat abban, hogy megjelentessék értekezésüket, mert a tudomány gyarapítása ma nem könnyű feladat, főleg, ha van valamilyen közösségi üzenete. Ezzel ahhoz a sokévszázados egyetemi hagyományhoz is csatlakozunk, amely Európa jobb klímájú országaiban mind a mai napig működik, hogy addig nem számít a „céh” tagjának a disszerens, amíg a maga költségén ki nem nyomtatta, és könyv formájában közre nem adta az értekezését. A mai Magyarországon a magánkiadásnak persze nem sok értelme lenne, a műhelymunkára épülő értelmiségi önszerveződésnek talán annál inkább.

Sz. Z. O.: Hogyan kezdődött az MNL és az MSE együttműködése?

Ö. K. J.: Szó szerint egy hangos gondolkodás nyomán. Gyurival beszélgettünk egyszer, és szóba került Zoli kézirata, és azt mondtam, hogy ezt kiadhatná együtt az MNL és a Mika Sándor Egyesület. Amikor főigazgatónk felvetette a disszertációs könyvsorozat ötletét, akkor ez a kötet éppen beleillett, úgyhogy a különböző célkitűzések harmonikusan egymásra találtak.

T. A. Gy.: Ennek a sorozatunknak az is célja, hogy értékközösséget sugalljon a szakmai hivatástudat hagyományát képviselő, szemléletformáló közintézményekkel, hiszen itt lettünk tanítványokból kollégák. Ezért folyamodtunk a közös kiadás formájához. Nagy János barátomnak az 1751. évi országgyűlésről szóló, díjnyertes értekezését Budapest Főváros Levéltárával adtuk ki, Pál Zoli kéziratánál a Nemzeti Levéltárral szövetkeztünk. Először ugyan az ELTE-vel tárgyaltunk, de ott nem sikerült megállapodnunk. Óriási szakmai segítséget jelentett számunkra, hogy Jóska beemelte az MNL tudományos műhelybeszélgetéseinek sorozatába ezt a kéziratot is. Az általunk intézett pályázati és nyomdai háttéren kívül ezen múlt, hogy könyv legyen belőle. A szervezeti és a szakmai háttér biztosítása után minden ment a maga útján.

Sz. Z. O. Milyen kötetek várhatók még a sorozatokban?

Ö. K. J.: Az MNL disszertációs sorozatában jelen állás szerint Ordasi Ágnes Társadalom és állam viszonya Fiumében a dualizmus korában és Bedők Péter Kié marad a közös örökség? A vilniusi régió és a Muraköz összehasonlítása a második világháború alatt, különös tekintettel a katolikus egyház tevékenységére című értekezései jönnek ki a közeljövőben.

T. A. Gy.: Féltucat megvédett, vagy védés előtt álló kézirat vár kisebb-nagyobb átdolgozásra és kiadásra, részben idegen nyelven. Őszintén remélem, hogy a következő két évben lesz módunk ebből hármat vagy négyet kihozni. A társkiadói egyeztetések folyamatban vannak. A témák nagyon különbözőek, követve egyesületünk tagjainak szerteágazó érdeklődési körét. Az egyes kötetek részletei maradjanak most még sub rosa, de mindegyikre jellemző egy közös kultúrtörténeti zsinórmérték, amely a történelmi közösségeink kortárs önértelmezését akarja segíteni közérthető tudományos hitelességgel. Ez az alkotói szándék a mi esetünkben az Eötvös Collegium tanári hagyományához kötődik, és ez a társaságunk védjegye is. A nemzeti művelődés mintázatait keressük közösen, eszmék, magatartásmodellek, etikai és esztétikai értékek tudatos vagy öröklött választását: ezek a kulturális alapon értelmezett nemzet gyökerei. Azokra a hagyományvonulatokra akarunk rátapintani, amelyek meghatározóak a magyar múltban, és ezáltal a jelenben is. Ezeknek a világos interpretációjával tud a történész a nemzeti közbeszéd egészségesebbé tételéhez hozzájárulni.

Sz. Z. O. Térjünk át a most megjelent Társadalomtudomány a diktatúrában. Az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete (1966–1989) című kötetre, aminek alapját, Zoli, a disszertációd képezte. Hogyan találtad meg ezt a témát annak idején?

P. Z.: Idén szeptemberben lesz tíz éve, hogy elkezdtem a doktori tanulmányaimat az ELTE BTK-n. Az alap- és mesterképzést is itt végeztem, utóbbi során pedig jó viszonyba kerültem Varga Zsuzsanna tanárnővel. Ő vetette fel, hogy az 1966 és 1989 között működő Társadalomtudományi Intézet története még nincs feldolgozva, pedig ez nagyon érdekes intézmény. Nem propagandisztikus céllal hozták létre, hanem valódi kutatásokat vártak az itt dolgozóktól a magyar társadalom működéséről, és körül lehetne járni, hogy az itt születő szaktanulmányok és háttéranyagok milyen hatást gyakoroltak a politikai döntéshozókra. Nagyon érdekesnek találtam a felvetést, így Varga tanárnő témavezetésével belevágtam.

Sz. Z. O.: Ez ugye egy intézménytörténeti munka, amiből monográfiai mélységben talán viszonylag kevés születik Magyarországon. Szerintetek mi lehet ennek az oka? Milyen buktatói vannak az ilyen irányú kutatásnak?

P. Z.: Ha az ember intézménytörténetírásra adja a fejét, akkor nagyon könnyű elvinni az egészet a száraz hivataltörténet felé. Félreértés ne essék, nagyon fontos tudni a kronológiát, vagy hogy mikor milyen részlegek működtek, de az csak az alváz, amire még rá kell tenni a felépítményt. Látni kell, hogy mi miért volt jó, az intézmény egésze mennyire volt fontos, hogyan illeszkedett a társadalomba és a pártállami hierarchiába. Így vizsgálva már nagyon érdekes hatalmi mozgások és hatalomtechnikai játszmák is kiderülhetnek.

Ö. K. J.: Ez a könyv túllép a hagyományos értelemben vett intézménytörténeten, mert megmutat egy olyan kérdéskört, amit én kulcsfontosságúnak tartok: ez pedig a társadalmi gyakorlat. Minden eszme kapcsán fel kell tenni a kérdést, hogy mi lesz belőle a gyakorlatban, hogyan fog intézményesülni? Ebben a könyvben ez tetten érhető: személyes nyilatkozatok, vélemények, visszaemlékezések jelennek meg, ezeket olvasva még érthetőbbé válik, hogy miként működött a rendszer. Fel kell tenni egy másik kérdést is: azt, hogy vajon mi hogyan viselkedtünk volna hasonló szituációkban, mint amikről itt olvashatunk? Azoknak ugyanis, akik nem menekültek el az országból, be kellett rendezkedni adott körülmények között az itteni életbe, ebben a környezetben kellett szakmai munkát végezniük. A túlélést a legkülönbözőbb taktikák biztosították, amelyekről nehéz, és talán nem is szabad általános ítéletet alkotni. Voltak olyan tudósok, akik valószínűleg kifejezetten menekülési célból vállaltak itt munkát, hogy egyfajta védettséget kapjanak. Az 1990 előtti szövegek vizsgálatakor fontos figyelembe vennünk, hogy az ekkori gondolkodóknak mindig mérlegelniük kellett, hogy abból, amit leírnak, mi fog átmenni a cenzúrán, és eszerint fogalmaztak. A szövegeik tulajdonképpen kódolt szövegek, amiket dekódolnunk kell, és „lefordítanunk” mai nyelvre.

Sz. Z. O.: Csak a hivatalosan megjelent írásokat kell dekódolni, vagy a magáncélra születetteket is? És mi a helyzet az emlékezettel, azaz az oral history-val?

P. Z.: Az oral history-t vagy az írásbeli visszaemlékezéseket minden esetben bizonyos szinten dekódolni kell, mert az illető személyes érintettsége mindig befolyásolja azt, hogy mit mond el vagy ír le. Ettől még mindenkit meg kell hallgatni, minden nézőpont érdekes lehet. Az már egy másik kérdés, hogy ezt miként lehet szintetizálni. Szerencsésnek tartom magam, mert sokakkal tudtam interjúzni, és mivel általában visszavonult, nyugdíjas vagy nyugdíjas éveikben is igen aktív értelmiségiekről van szó, akik fogalmazni és írni egyaránt jól tudnak, nagyon érdekes adalékokat tudhattam meg tőlük, amiért tényleg rendkívül hálás vagyok nekik, ahogy a lelkesedésért is, amivel fogadtak.

Ö. K. J.: A jelenkortörténet ingoványos terület, hiszen itt élő kortársak vannak, akiknek mindegyike másként emlékszik, tehát versengő emlékezeti formákkal találkozhatunk, és a kutató könnyen törésvonalakon találhatja magát. Zoli nagyon fegyelmezetten, mértéktartóan nyúlt hozzá a témához, és mivel az összes állítását forrással támasztotta alá, ez a könyv hosszú távon alapvető szakirodalom lehet.

Sz. Z. O. Mit gondoltok, a Társadalomtudományi Intézet kutatásai mennyiben tudták befolyásolni az MSZMP politikáját?

P. Z.: Az iratanyagból ezt nagyon nehéz megválaszolni. A privát, szóbeli megbeszélésekről nem maradtak – nem is maradhattak volna – fenn források. Amit viszont meg lehet állapítani, az az, hogy miről nem akarta a hatalom, hogy kiderüljön. Ezt úgy lehet megvizsgálni, hogy összevetjük a kéziratokat a nyomtatásban megjelent kiadványokkal. Ez egy hosszadalmas munka, de lehet eredménye.

Ö. K. J.: Én ezt úgy közelíteném meg, hogy a mindenkori politikának szüksége van intézményes kutatásra, tudásbázisra, ami alapján döntéseket hozhat, és persze mérlegelheti, hogy ebből mennyit tesz közzé. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ismerni kell a valóságot ahhoz, hogy eldöntsük, elmondjuk-e.

Sz. Z. O.: Mennyire kutathattak, nyilatkozhattak szabadon az itt dolgozó tudósok?

P. Z.: Hogyha betartották az ismert játékszabályokat – és általában betartották –, akkor szabadon kutathattak, publikálhattak. Más kérdés, hogy belső kiadványba írták meg az adott tanulmányt, vagy szélesebb közönség számára. Sokan külföldre is mehettek kutatni, és maga az intézmény is jó kapcsolatokat alakított ki a nyugati országokkal.

Ö. K. J.: Ugyanakkor nyilván voltak tabutémák. Például a magát munkás–parasztként definiáló államban éppen a munkásságra és a parasztságra vonatkozó érdemi kutatások voltak a legkényesebbek, hiszen megvilágították propaganda ellenére igenis létező esélyegyenlőtlenségeket.

P. Z.: A kényesebb témák kutatói sokszor módosították az érdeklődésüket, a fókuszukat vagy a módszertanukat, és elmentek egy olyan irányba, amit az illetékes pártszervek már nem tudtak értelmezni. Voltak például olyan szerzők, akik a társadalmi struktúrára vonatkozó kutatásaikat nem konkrét példák ismertetésével szemléltették, hanem átálltak a szigorúan matematikai alapú elemzésre, ezzel elvont modelleket megalkotva, amit csak azok értettek, akik maguk is hasonló végzettséggel rendelkeztek. Olyan is volt, aki nem engedett, és nem bújt a számok mögé, hanem kimondta, hogy márpedig itt szegénység van, és pont. Ezt viszont az 1970-es évek elején még nem lehetett nyíltan megtenni.

Ö. K. J.: Később, 1986-ban már MSZMP KB határozatot adtak ki a gazdaságilag hátrányos helyzetű körzetek felsorolásával, és a listára közel hatszáz település került fel.

P. Z.: Igen, de mire ez a lista kijött, már megszűnt rengeteg olyan település, amit talán meg lehetett volna menteni, és ezeknek a hátrányos helyzetére már korábban figyelmeztették a Társadalomtudományi Intézet dolgozói a döntéshozókat. A vidék problémáinak feltérképezése egyike volt a fő kutatási projekteknek.

Sz. Z. O.: Mennyire éltek tovább az intézet kutatásai a rendszerváltás után?

P. Z.: Az itt folyó kutatások ismertek voltak a tudományos szférában, az intézet publikációit pedig máig használják a Kádár-korszak társadalomtörténetére vonatkozó kutatások során, és a mai napig megkerülhetetlenek. És bár maga az Intézet az MSZMP-vel együtt megszűnt, van jogutódja: ebből szervezték meg a Magyar Tudományos Akadémia Politikatudományi Intézetét, ami ma a Társadalomtudományi Kutatóközpont részeként működik.

Sz. Z. O.: Várszegi Asztrik a kötetbemutatón úgy fejezte ki magát, hogy ez a munka sokak eszmetörténeti kutatásának szegletköve lesz, mert intézménytörténeti alapossággal segít megérteni a kádári rendszer szellemi motivációit. Jól értem, hogy itt a történész társadalmi felelősségéről van szó?

Ö. K. J.: Meggyőződésem, hogy egy országnak a története az adott országban élt emberek történeteit kell, hogy jelentse. Nekünk, mindenkori történetkutatóknak – teljesen mindegy, hogy középkorral foglalkozunk, vagy a 20. század második felével, tehát jelenkortörténetkutatással – a társadalom tagjairól szóló történeteket kell a lehetőségeinkhez mérten a lehető legjobban elmondani a társadalom tagjainak.

T. A. Gy.: Nagyon örültem, hogy Asztrik atya ezt emelte ki a kötet kapcsán. A tudomány és minden szellemi munka fő célja, hogy segítse az életet, az emberi létezést. Mi így fogjuk föl a bölcsészet értelmét is. Az emberi élet egyik legfontosabb vágya önmagának a megértése, saját identitásának a meghatározása. A történettudománynak van mondanivalója az ember közösségi képességeiről, és ez létfontosságú. Ez a könyv jó példa arra, hogy a szaktörténetírás rezonálhat a mai társadalom problémáira. A múlt forrásai azok, amelyekből némi közösségi elköteleződéssel és jó képzettséggel kimutatható, miért tartunk ott, ahol vagyunk. Ez a dolgunk.

Ezt olvastad?

„Épp ebédelt a család, mikor jöttek érte az orosz katonák” – Gulagra elhurcolt túlélők története a családi emlékezetben

Írásunkban Gulag-túlélők történeteit mutatjuk be, különösen letartóztatásukat és elhurcolásukat kiemelve. Az elmúlt években 23 Gulag-túlélő családjával készítettünk interjút az ország

X