„..visszajöttek és elmondták, de mi nem hittünk nekik” – A holokauszt ábrázolásának nehézségei képregények példáján keresztül

Ahogyan az egyik bemutatott képregény is kimondja, a holokauszt ábrázolása rendkívül nehéz feladat. A borzalmak naturális, testközeli bemutatása sokáig tabutéma volt, sőt, mindmáig annak tekinthető. Ezt nem nehéz elfogadni, hiszen itt embermilliók értelmetlen kínhaláláról van szó – emberekről, akik egy könyörtelen, elnyomó rezsim áldozatai voltak. Ennek ellenére különösen fontos, hogy múltunknak ezen legsötétebb fejezete se merülhessen feledésbe, amihez a különböző ábrázolási módok (könyvek, filmek, képregények stb.) is hozzájárulnak.

A második világháború óta eltelt évtizedekben sokan sokféleképp emlékeztek meg a holokauszt eseményeiről és a népirtásokról, amiket a nácik véghez vittek. Az átlagembernek, de sokszor még a kutatónak is elég néhány számadat, hogy tudatában legyen a zsidóüldözés és a holokauszt könyörtelenségével. De a számok mögött mindig emberek vannak, és ebbe a legtöbbünk nem akar, vagy nem mer belegondolni, épp ezért működnek ugyanolyan hatásosan azok a megjelenítések, ahol a borzalmak csak implikálva vannak. Az egyik legismertebb példája ennek a Schindler listája című film, melynek egyik központi motívuma egy piros kabátos kislány. A fekete-fehér film egyetlen színes pontja, mely azt jelképezi a néző számára, hogy a nácik nem válogattak a gyilkolásban – később, ugyanazt a piros kabátot viselve találja meg őt Schindler.

A Schindler listája című film egy jelenete. Forrás: Wikimedia Commons

Testközelibb példának ott van maga az auschwitzi táborban létesített múzeum, ahol a látogatók – többek közt – hajat, szemüvegeket, cipőket, bőröndöket láthatnak vitrinek mögött; ékesszóló bizonyítékai a genocídiumnak, mégis csak utalnak a történtekre.

Ebben a cikkben két olyan alkotást mutatok be, amelyek szakítanak a „hagyományos” megközelítéssel, és közvetlen közelről mutatják be a nácik rémtetteit a holokauszt során. Az egyik egy 1944-ben készült, nemrég felfedezett képregény, a másik pedig a méltán világhíres MAUS.

Az August M. Froehilch által 1944-ben rajzolt, The Nazi Death Parade (A náci halálparádé) az egyik legelső és leghitelesebb képregény, amely a koncentrációs és megsemmisítő táborokról szól. Bár képregények már az 1950-es és 1960-as években is megjelentek a nyugati sajtóban, melyek a holokausztról szóltak, ezek nem igazán mutatták be a rémtetteket. A Death Parade azonban, amelyet a lengyelországi Majdaneket 1944. július 22-én felszabadító szovjetek által közreadott tudósítások ihlettek, egyáltalán nem finomkodik. A vonatokról való leszállítástól a krematóriumig követi egy átlagos deportálás menetét, minden lépést a maga valóságában bemutatva. A közvéleményt olyan szinten sokkolta, hogy sokan nem is voltak hajlandók elfogadni tényként. Már 1942-ben felröppentek kósza hírek, melyeket szökött túlélők és a táborok környékén élők meséltek, és 1944-re már rendelkezésre álltak pontos légi felvételek, a népirtás tényével csak kevesen tudtak megbarátkozni. Így, habár a táborok létezéséről viszonylag sokan tudtak, a náci vezetés egészen a háború végéig „sikeresen”, szinte teljes titokban tartotta az igazi céljukat. Az ilyen és ehhez hasonló alkotások is legitimálták a nácik ellen folytatandó küzdelmet, nem csak a háborúban, hanem utána, Németország stabilizálásakor és a nürnbergi per alatt is.

The Nazi Death Parade című képregény egy oldala. Forrás: kiaratas.com

Adja magát azonban a kérdés: miért lehetséges, hogy ezt a fontos alkotást elfelejtették? A válasz egyszerű. Az 1945 utáni világ, de különösen Európa és a németek nem voltak abban a helyzetben, hogy a holokausztot ténylegesen felfogják, és elfogadják. Az átlagemberek a mindennapi túléléssel voltak elfoglalva, így a Náci Halálparádé egyszerűen elveszett az események forgatagában.

Art Spiegelman, a MAUS-képregények szerzője. Forrás: Wikimedia Commons
Art Spiegelman, a MAUS című képregény szerzője. Forrás: Wikimedia Commons

A MAUS egy kétrészes, Art Spiegelman által írt és rajzolt képregény (vagy ahogy néha meghatározzák, grafikus novella), mely az alkotó életén, személyes tapasztalatain alapszik. Az 1980-1991 között publikált alkotás fő története két párhuzamos szálon fut: az első részben Spiegelman apja, a lengyel zsidó Vladek Spiegelman életét és megpróbáltatásait mutatja be. A másodikban a háború utáni sors a fókusz, az Egyesült Államokban töltött időskori évek, a mindennapok és holokauszt-túlélők gondjai a téma, valamint az apa és fia közötti romló, feszült, de mégis megérthető és bensőséges kapcsolat. A MAUS volt továbbá az első képregény, amely jelentős nemzetközi kutatói és szakmai figyelmet kapott a történészek részéről.

A MAUS-t olvasni olyan, mint belülről nézni az auschwitzi gázkamrákat. Gyomorforgató, sötét, kilátástalan – és megdöbbentően emberi. Történetének központi elemei a rasszizmus, a bűnbánat, és az, hogy a túlélők emlékei uralják a jelenlegi életüket – azaz nem tudnak szabadulni a múlt fogságából, az átélt traumákból. Bár a karakterek nem emberek, hanem emberei tulajdonságokkal felruházott állatok (a zsidók egerek, a nácik macskák, a lengyelek disznók, és így tovább), ez mit sem von le a mű értékéből – sőt, azzal, hogy minden etnikumot egyetlen állatfajként szimbolizált, Spiegelman be akarta mutatni annak abszurditását, hogy minden embert csakis a faji/nemzeti hovatartozása alapján ítéljenek meg.

Részlet a MAUS képregényből. Forrás: Wikimedia Commons

Az ember személyisége, mint olyan, felemésztődik a náci halálgépezetben, és a külső szemlélő számára egyik ugyanolyan lesz, mint a másik. A táborőr, aki legbelül szimpatizál a foglyokkal, és elborzasztják a látottak? Neki is halálfej van a sisakján, ő is SS bűnöző. A spicli, aki kiadja a fogolytársait egy extra kanál levesért? Ugyanolyan áldozata a holokausztnak, mint mindenki más a táborban. Ilyen és hasonló dolgok a valóságban is előfordultak, és a képregény hatásosan mutatja be az ember elállatiasodását, az erkölcsök teljes megszűnését – mindkét oldalról. Azzal pedig, hogy állatokkén ábrázolja az egyébként emberi szereplőket, szakít egy másik sztereotípiával is: az aranyos, kisgyerekeknek szánt állatfigurák is mesélhetnek nagyon sötét és komoly történeteket, avagy a képregény nem csak mese.

A MAUS nemzetközi jelentőségét nem lehet eléggé mérni. Egyes iskolákban kötelező olvasmánnyá tették, akadémikusok serege foglalkozott vele és cikkezett róla. Számos díjat és elismerést elnyert, de a legfontosabb, hogy 1992-ben Pulitzer-díjra jelölték, amit meg is kapott – mindmáig az egyetlen képregény, ami ebben a megtiszteltetésben részesült.

A MAUS képregények első kötetének borítója. Forrás: Wikimedia Commons
A MAUS képregények első kötetének borítója. Forrás: Wikimedia Commons

Az ilyen és ehhez hasonló vizuális alkotások sokkal nagyobb hatással vannak a szélesebb közönségre, mint az iratok és dokumentumok, amelyek alapján a holokauszttal foglalkozó kutatók bemutatják annak embertelen mivoltát. A képzelőerő bizonyos fokig „kikapcsolható”, az ember el tud határolódni az eseményektől mikor illusztrációk nélküli szakirodalmat vagy statisztikákat olvas. De a képregényeknél ez nem működik, az elmét rabul ejtik a látottak, kényszerítve az olvasót, hogy szembesüljön mindazzal a szörnyűséggel, amit az emberek saját társaik ellen elkövettek. Véleményem szerint ez adja ezen munkák igazi értékét – nem szólnak másról, mint az igazságról, és arról a becstelenségről, ami éveken át pusztította a testeket és lelkeket egyaránt.

Mezey Csaba Bence

Ezt olvastad?

A Holokauszt Emlékközpont (HDKE) és az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat (ELKH) közös konferenciájára 2021. október 19. és 20. között került