Címlapon Magyarország. Hazánk története a nyugati sajtó tükrében 1848-2020

Számos publikáció látott már napvilágot, melyek hazánk nemzetközi helyzetét a diplomáciai iratok tükrében mutatta be. A Címlapon Magyarország című munka új perspektívából, a különféle nyugati sajtótermékek szemüvegén keresztül tárja fel Magyarország megítélését 1848-2020-ig.

„A sok tényező közül, melyek segítenek abban, hogy fajunk megmentessék a teljes megsemmisüléstől, kétségtelenül legfontosabb az a vélemény, melyet rólunk külföldön táplálnak.” – Széchenyi István: Önismeret, 1857

„A nemzetközi helyzet egyre fokozódik.” – mondta mindig Virág elvtárs. Aki a történelmet szemléli, éljen bármely korban, annak mindig egy összetett és multiperspektivikus dimenzióban kell megtalálnia a megfelelő fogódzópontokat. Egy népnek sose volt elégséges önmaga belső szemlélete, hiszen ennek teljes képe csak egy tágabb környezetben definiálható. Globalizálódó világunkban, ahol „falu lett a Föld”, különösen felértékelődik a nemzetközi szereplők véleménye, amely az információáramlás exponenciális felgyorsulásával egyre nagyobb szerepre tesz szert.

Szalay-Berzeviczy András, Kiss Csaba (szerk.): Címlapon Magyarország. Hazánk története a nyugati sajtó tükrében 1848-2020. TransPress. Bp. 2021.

A Címlapon Magyarország című munka nem egy szokványos diplomáciatörténeti kötet, hanem egy nemzetközi sajtótörténeti áttekintés hazánkra vonatkozóan. A vox populi nemzetközi szintéren megnyilvánuló hangjait tolmácsolja most a magyar olvasóközönség elé. Betekintést nyerhetünk abba, hogy a nagyhatalmi politikát nemcsak az adott ország vezetői, hanem annak közvéleménye is jelentősen artikulálja, ami szorosan összefügg a „negyedik hatalmi ág” működésével. Különösen aktuális ez a mai Magyarországon. A kötet nem áll meg a rendszerváltás időszakánál, hanem napjainkig, egészen pontosan 2020-ig kalauzolja el az érdeklődő olvasó tekintetét. Nem könnyű vállalkozás, hiszen mindig van abban valami nehézség, ha az ember a saját korát szeretné, objektivitásra törekedve leírni. Az átfogó történeti monográfiák nagyjából 2010-ig szoktak elmerészkedni napjaink történetének hullámzó tengerében. A jelen kötet éppen ezért nemcsak műfajában újszerű, de bátor vállalkozás is.

Az első fejezetben egy bevezető fogadja a kedves olvasót Szalay-Berzeviczy András tollából, amely a Nyugat magyarságképét tekinti át időrendben, felfedve a későbbi fejezetek mozgatórugóit. Ezt egy módszertani bevezetővel kezdi a kötet forrásairól és elkészítésének céljairól, illetve ennek határairól. A fókusz a nyugati nagyhatalmak (USA, Franciaország, Olaszország, Ausztria és Németország) sajtóvisszhangján van. A panorámáját számos színes képi illusztráció teszi még élvezetesebbé, illetve a kötet végén kronológiai sorrendben szemelvényeket is lehet olvasni minden fejezethez. Kifejezetten pozitívuma a kötetnek, hogy magyarul soha meg nem jelent cikkek fordítását is tartalmazza. Az egyik lényegi megállapítása a kötetnek, hogy a nyugati sajtó háromféle álláspontot képviselt hazánkkal szemben az elmúlt másfél évszázadban: elsősorban kritikus és bíráló attitűdöt, másodsorban ismeret hiányból eredő vagy érdektelenségbe forduló semlegességet, és csak harmadrészben méltató álláspontot. A bíráló álláspontot táplálta az a sokszor kényszerű helyzet, hogy hazánk a 20. században német majd szovjet befolyás alá került, ami nem vált a nyugati sajtó tetszésére.

A második fejezetben Hermann Róbert tekinti át az 1848-1867-ig tartó időszakot. Rámutat arra, hogy hazánk 1848-as alapvetően pozitív nemzetközi hírét beárnyékolta a nagynémet egység kérdése, tovább a francia-szárd-osztrák háború, amit az is segített, hogy a Bach-korszakban Magyarország el volt zárva a külvilágtól. A csendet Deák Ferenc fellépése fogja megtörni, aki kompromisszum készségével kivívja a nyugati sajtó elismerését.

Deák Ferenc Húsvéti cikke címlapon a Pesti Naplóban (Kép forrása: Wikipedia)

A harmadik fejezetben Ifj. Bertényi Iván mutatja be az 1867-1919-ig terjedő időszakot. Kiemeli, hogy az 1867-es kiegyezést Nagy-Britannia támogatta, hogy legyen erős ellensúly a felemelkedő Orosz Birodalommal szemben Közép-Európában. A dualizmusban kibontakozó zsidó emancipáció, gazdasági fejlődés és polgárosodás szintén a nyugat elismerését váltotta ki. Utóbbit a millenniumi ünnepségek grandiózus kivitelezését az ide látogató számos külföldi turista is megszemlélhette, jó hírünket keltve a világban. A 19. század végén ezt a pozitív képet fokozatosan beárnyékolta a kormányzat asszimilációs igénye, ami a nemzetiségek és az őket támogató anyaországaik által kibontakozó média segítségével egyre inkább magyarbíráló attitűdöt öltött. Utóbbit csak erősítette a véderővita, amit nyugaton úgy értelmeztek, hogy a magyarok nem akarják megerősíteni az Osztrák-Magyar Monarchiát. Amikor a szabadelvű párt egy ügyes húzással felszámolta az obstrukció lehetőségét és emiatt az ellenzék szétverte a parlamentet, akkor ezt, mint barbarizmust és miniszteriális despotizmust tálalták a nyugati sajtóban. A külső hatások belső hangulatkeltésekkel is összefonódtak, amikor a magyar radikális ellenzék szintén telekürtölte a világot önnön kritikájával. Ezek után már „csak” a német oldalon való háborús részvételre volt szükség ahhoz, hogy a későbbi trianoni helyzet utolsó darabja is a helyére kerüljön. Károlyi Mihály működését kezdetben pozitívan üdvözölték, de balos érzülete miatt féltek tőle, hogy benne rejlik a „bolsevizmus magja”, utóbbi félelmet pedig Kun Béla proletárdiktatúrája be is váltotta.

A negyedik fejezetben Romsics Ignác írása mutatja be az 1919-1945-ig tartó időszakot. Ebből megtudhatjuk, hogy hosszú idő után először a bethleni konszolidációról szólt elismerően a Nyugat. Mindez 1926-ig tartott, amikor a frankhamisítási ügy miatt nemzetközi botrányok középen találta magát Magyarország. Ezt követte az 1928-as fegyverszállítási botrány, amikor hazánk Olaszországból fegyvereket akart átcsempészni Ausztrián keresztül. Szintén nagy hírt kavart I. Sándor jugoszláv király 1934-es marseille-i meggyilkolása, mivel a magyarországi Jankapusztán képezték a királyt lelövő usztasákat. A revizionista politikát fenntartásokkal kezelte a Nyugat, de amikor 1941-ben hazánk német oldalon belépett a második világháborúba, akkor hosszú időre elvesztettük a nyugati közvélemény jóindulatát.

Az ötödik fejezetben Eörsi László mutatja be az 1945-1956-ig tartó időszakot. Az 1945 utáni szovjet térnyerés és a Rákosi-rendszer csak további negatív cikkek garmadájának adott nyersanyagot a nyugati zsurnalisztikában. Ilyen volt Mindszenty József vagy Rajk László pere is. A presztízst az 1956-os forradalom és szabadságharc szerezte vissza, amikor az utcai hősök és mártírok ontották vérüket a szabadság és a nyugati értékek oltárán. Ekkor a Time magazinban az év emberének választották a „magyar szabadságharcost”. A forradalom két hetében tizennyolcszor került hazánk a New York Times címlapjára. Ez a folyamat kiemelte az országot az alárendelt és elnyomott ország sokéves narratívájából, és olyannak mutatta be, mint egy új Dávidod, aki megküzd a gonosz szovjet Góliáttal. Magyarország rést ütött a keleti blokk terrorral és erőszakkal összetákolt vaslemezén.

Címlapon Magyarország – 1956-ban is (Kép forrása: flickr.com és a kiadó weboldala)

A hatodik fejezetet Valuch Tibor jegyzi, aki az 1956-1989-ig terjedő időszakot dolgozta fel. A forradalom után Kádár János személye foglalkoztatta a nyugati cikkeket. Nagy utat járt be az ő alakja ebben a harminc évben a „budapesti mészárostól” a „keleti blokk felvilágosultján” át a „legliberálisabb kommunista vezetőig”. Ez a színeváltozás rávilágítja a figyelmet, hogy nincs független és objektív sajtó, és nincs érték- és érdeksemleges orgánum. A sajtó viszonyát egy idegen ország felé a saját külpolitikai érdekei alapján határozzák meg. A Mindszenty ügy lezárása és az új gazdasági mechanizmus fokozatosan a „legvidámabb barakk” képét hívta életre, amit csak a csehszlovák intervenciós részvétel árnyékolt be.

A hetedik fejezetben Tölgyessy Péter vállalkozott arra, hogy megírja az 1989-2020-ig tartó időszakot. Kiderül, hogy a nyugati sajtó már a nyolcvanas évek végétől sürgette a magyar gazdaság piacosítását, csupán egy „magyar Gorbacsovra” volt szükségük. 1989-ben több esemény is bejárta a világsajtót: Nagy Imre újratemetése, George Bush budapesti látogatása és a magyar-osztrák határnyitás. A szabad világ üdvözölte a szovjet csapatok 1991-es kivonulását, majd mielőbb sürgették a csatlakozást az Európai Közösségbe és a NATO-ba. A nyugati lapok beszámoltak arról is, hogy a rendszerváltás jólléti ígéretében csalódott magyarok 1994-ben újraválasztották a régi garnitúra tagjait, mintegy a Kádár nosztalgia keretében. A New York Times szerint az embereket kevésbé érdekli az új szabadsága, inkább a gazdasági kilátástalanságtól félnek. Ha a gazdaságban nem is, más, sajnos szomorú mutatókban vezetett az ország, mint az alkoholizmus és az öngyilkosság. A Fidesz 1998-as győzelmét reménykedve fogadták nyugaton, mint a „polgári Magyarország reménységét”. A népszerűséget fokozta az Európai Unióba való belépési szándék is. 2002-ben pedig Kertész Imre irodalmi Nobel-díja került a rivaldafénybe. A 2002-2006-os években nem került hazánk a címlapokra, ami azt jelentette, hogy Medgyessy Péter technokrata kormányzását Nyugat-kompatibilisnek ítélték. Kezdetben Gyurcsány Ferenc személyét szintén kedvezően fogadták, mint a nyugati modell végrehajtóját. Ezt a fokozódó eladósodás és az elvetélt reformok felülírták, majd később jött a 2006-os őszödi beszéd, ami bombaként robbant a sajtóban. A megítélés vegyes volt, egyes orgánumok szerencsétlenségnek nevezték az esetet, mások jogos felháborodásnak nevezték a tüntetők indulatait, míg megint mások a szélsőjobboldal előretörésétől féltek. Bajnai Gordon 2009-2010-ig tartó egy éves kormányzása a világgazdasági válság árnyékában nem kapott címlapot. A 2010-óta tartó Orbán Viktor fémjelezte időszakot úgy jellemzik a nyugati orgánumok, mint egy óriási kihívást az európai integrációra és a liberális-demokráciára. A visszatérő kritikák kulcsszavai: autoriter rezsim, illiberális kormányzás, „egypárti alkotmányozás”, lex CEU, fékek és ellensúlyok kiiktatása stb. A 2010 utáni évek jellemzője a letérés a nyugati mintakövetésről, Kelet felé fordulás, mintaformálási igény, nemzeti-konzervatív és szuverenitás-politika. Tölgyessy egyik megállapítása, hogy az Orbán-kormány valós ellenzéke már nem is itthon, hanem nyugaton, a nemzetközi médiatérben található. Egy kormányközeli kutatóintézet adatai szerint a nemzetközi sajtó 2%-a pozitív, 61%-a semleges és 37%-a negatív Magyarországgal szemben. 1956 óta sose kapott akkora médiafigyelmet az ország mint most, és az „ellenszél” erőssége is példa nélküli. A miniszterelnök megosztó személyiség, de véleményére azonnal rezonál a nemzetközi sajtó. Számos kritikát kap, ugyanakkor több intézkedését utánozzák más országok (határkerítés, bizonyos gazdaságpolitikai intézkedések).

“Az erős politikai vezetők felemelkedése” – (Kép forrása: time.com)

A kötet közérthető formában, a szakmán túl az érdeklődő közönség számára is ajánlott, hasznos olvasmányul szolgálhat, abban a reményben, hogy további építőkőül szolgálhat egy reálisabb nemzeti önreflexió várához.

Nagy Zoltán

Ezt olvastad?

2021 végén érdekes kötetet vehettek kézbe a naplók, a Magyarországi Evangélikus Egyház története, illetve az 1945 utáni magyar történelem iránt